Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).

Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ser casado vagy estar casado?

Ugye párszor már szó volt arról, hogy a tankönyvek által megidealizált különbség a ser és az estar között a gyakorlatban nem igazán működik – és egyáltalán, maga a nyelv sem logikus szabályok alapján működik, azokat csak mi próbáljuk utólagosan belelátni; ám valójában csupán kifejezésekből áll, amelyeket egyedül a szokás és a hasonlóság (analógia) alakít.

¿Están casados? – Házasok? (A kép forrása: Pixabay.com, CC0)

Az „állandó” (inherens, natív) és a szerzett tulajdonság (állapot, eredmény) közti különbség ugyanis legalább annyira nem egyértelmű sok esetben, mint az, hogy mi a szép és mi a csúnya, vagy ahogy szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné. Erre néhány példát biztosan mindenki ismer, pl. ser sincero – mitől lenne „állandó tulajdonság” az, hogy valaki ’őszinte’? Annyira állandó ez, mint amennyire nem, vagyis egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezzel a melléknévvel a ser ige használatos (és így tovább). Sok melléknévvel mindkét ige használható, eltérő jelentéssel vagy árnyalattal, de jelen esetben nem egészen erről van szó.

Térjünk hát a tárgyra. Ha azt akarom mondani, hogy ’házas vagyok’, akkor az soy casado vagy estoy casado. Mitől függ, hogy melyik? Nyelvjárástól. És pont. Valahol így használják, valahol meg úgy, és kész. (Spanyolországban jellemzően estar-ral, Latin-Amerikában inkább ser-rel, bár a valós kép nyilván ennél azért változatosabb.) Ha nagyon meg akarjuk idealizálni az ingadozás okát, ráfoghatjuk, hogy ahol ser-rel mondják, ott úgy tekintik, mintha a casado, -da főnév lenne (’házas ember’), míg máshol, akik estar-ral használják, egyfajta állapotként értelmezik. De ez már csak a magyarázkodás...