Az egyszerű nyelvtanuló általában úgy képzeli el a nyelvek működését, hogy vannak szabályok, az emberek pedig azoknak megfelelően használják a nyelvet. A valóságban ez fordítva történik: az ezzel foglalkozó szakemberek (az ún. leíró nyelvészek) az alapján próbálják feltárni a nyelvtani szabályszerűségeket, ahogy az anyanyelvi beszélők a nyelvet használják. A probléma sokszor az, hogy mivel a nyelvhasználat folyamatosan változik (ami abból adódik, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet mondani), nem lehet mindent egyértelmű kategóriákba sorolni – tehát mindig is lesznek a leírt szabályok alól kivételek.
Ugyanígy sorolták be valamikor az igeragozásokat is különböző igemódokba a viselkedésüknek megfelelően: például azokat, amelyek nem kifejezetten tényszerű állítást, kérdést vagy felszólítást, hanem inkább bizonytalanságot vagy nem megvalósuló eseményt fejeznek ki, a kötőmódba.
A kötőmód folyamatos múltja (pretérito imperfecto de subjuntivo) legtöbbször a jelen idejű feltételes mondatok – általában a si ’ha’ kötőszóval bevezetett – mellékmondataiban, a feltételes előtagban (prótasis condicional) használatos: pl. Si tuviera (tuviese) dinero, sería rico ’Ha lenne pénze, gazdag lenne’; illetve kívánság, óhaj, bizonytalanság kifejezésére a múltban: pl. Quería que la acompañara (acompañase) ’Azt akarta, hogy elkísérjem’. Az imperfecto de subjuntivo a múltidő-tőből képződik, amely a szabályos igéknél megegyezik a szótári (jelenidő-)tővel.
Van viszont ennek az igeidőnek, pontosabban azon belül a „-ra végű” alaknak egy olyan – főleg a sajtóban elterjedt – használata is, amelynél eléggé nehézkes lenne megmagyarázni, hogy mi indokolja a kötőmódot. Erre példaként álljon itt egy részlet egy ismert latin-amerikai karácsonyi gyerekdalból:
Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért mégis kötőmódú alakot használt a szerző. A válasz bizonyára meglepő lesz: igazából szó sincs itt semmiféle kötőmódról. Ha felidézzük a cikk elején írtakat, ezt az igealakot az alapján sorolták a kötőmódhoz, hogy a mai használata a legtöbb esetben abba illik leginkább – de korántsem mindig. Arról van szó ugyanis, hogy ez az igealak történetileg a latin kijelentő mód régmúltjából származik, így használták az óspanyolban is, s ez a használat köszön vissza a fenti sorokban is. Vagyis a sirviera – tkp. ’szolgált volt’ – itt egészen pontosan az había servido igealaknak feleltethető meg! (Megjegyzendő, hogy ugyanezen igealak megfelelőjét a portugálban ma is a kijelentő mód régmúltjaként tartják számon.)
Hogyan következhetett be a változás? Úgy, hogy a beszélők egyre gyakrabban használták a kijelentő mód régmúltját olyan szövegkörnyezetekben (is), ahol kötőmódot várnánk (a -ra végű paradigma efféle használata a 15. században kezdett elterjedni, míg a régmúltat inkább már összetett igeidővel (había cantado) fejezték ki), ami alapján átsorolták a nyelvtanírók a kötőmódhoz. Pontosan ez az oka annak is, hogy ma kétféle ragozása van az imperfecto de subjuntivo-nak (eredetileg csak a „-se végű” ragozás tartozott ide). Bár a régmúltként való használata fokozatos hanyatlásnak indult a 16–17. század folyamán, egyes íróknak köszönhetően a 18–19. században újraéledt és azóta is előszeretettel használják ebben a funkcióban, főleg a sajtó nyelvében.
Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, Espasa, Madrid, 24.2h–l, pp. 1805–1807.
Ugyanígy sorolták be valamikor az igeragozásokat is különböző igemódokba a viselkedésüknek megfelelően: például azokat, amelyek nem kifejezetten tényszerű állítást, kérdést vagy felszólítást, hanem inkább bizonytalanságot vagy nem megvalósuló eseményt fejeznek ki, a kötőmódba.
A kötőmód folyamatos múltja (pretérito imperfecto de subjuntivo) legtöbbször a jelen idejű feltételes mondatok – általában a si ’ha’ kötőszóval bevezetett – mellékmondataiban, a feltételes előtagban (prótasis condicional) használatos: pl. Si tuviera (tuviese) dinero, sería rico ’Ha lenne pénze, gazdag lenne’; illetve kívánság, óhaj, bizonytalanság kifejezésére a múltban: pl. Quería que la acompañara (acompañase) ’Azt akarta, hogy elkísérjem’. Az imperfecto de subjuntivo a múltidő-tőből képződik, amely a szabályos igéknél megegyezik a szótári (jelenidő-)tővel.
 |
| Nem muszáj mindig kötni az ebet a... karóhoz? |
Van viszont ennek az igeidőnek, pontosabban azon belül a „-ra végű” alaknak egy olyan – főleg a sajtóban elterjedt – használata is, amelynél eléggé nehézkes lenne megmagyarázni, hogy mi indokolja a kötőmódot. Erre példaként álljon itt egy részlet egy ismert latin-amerikai karácsonyi gyerekdalból:
Con este viejo caballo de palo (’Ezzel a régi lovacskával’)Mint láthatjuk, ebben a versszakban semmi sem indokolná a kötőmód használatát, hiszen nem találunk benne sem bizonytalanságot, sem kívánságot, óhajt, csupán egy egyszerű állítást a múltra vonatkoztatva. Vagyis a sirviera igealak helyett állhatott volna akár a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja, a sirvió is...
Que me sirviera de espada una vez (’Ami kardként szolgált nekem egyszer’)
Seis navidades con él he pasado (’Hat karácsonyt is vele töltöttem’)
Di, papá, ¿por qué? (’Mondd, apa, miért?’)
Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért mégis kötőmódú alakot használt a szerző. A válasz bizonyára meglepő lesz: igazából szó sincs itt semmiféle kötőmódról. Ha felidézzük a cikk elején írtakat, ezt az igealakot az alapján sorolták a kötőmódhoz, hogy a mai használata a legtöbb esetben abba illik leginkább – de korántsem mindig. Arról van szó ugyanis, hogy ez az igealak történetileg a latin kijelentő mód régmúltjából származik, így használták az óspanyolban is, s ez a használat köszön vissza a fenti sorokban is. Vagyis a sirviera – tkp. ’szolgált volt’ – itt egészen pontosan az había servido igealaknak feleltethető meg! (Megjegyzendő, hogy ugyanezen igealak megfelelőjét a portugálban ma is a kijelentő mód régmúltjaként tartják számon.)
Hogyan következhetett be a változás? Úgy, hogy a beszélők egyre gyakrabban használták a kijelentő mód régmúltját olyan szövegkörnyezetekben (is), ahol kötőmódot várnánk (a -ra végű paradigma efféle használata a 15. században kezdett elterjedni, míg a régmúltat inkább már összetett igeidővel (había cantado) fejezték ki), ami alapján átsorolták a nyelvtanírók a kötőmódhoz. Pontosan ez az oka annak is, hogy ma kétféle ragozása van az imperfecto de subjuntivo-nak (eredetileg csak a „-se végű” ragozás tartozott ide). Bár a régmúltként való használata fokozatos hanyatlásnak indult a 16–17. század folyamán, egyes íróknak köszönhetően a 18–19. században újraéledt és azóta is előszeretettel használják ebben a funkcióban, főleg a sajtó nyelvében.
Felhasznált irodalom
Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, Espasa, Madrid, 24.2h–l, pp. 1805–1807.