Volt már szó a hét napjainak – pontosabban azok neveinek – eredetéről, most pedig az évszakok újlatin elnevezéseinek járunk utána, olvasónk, Tamás ötlete alapján.
Szerencsére nem lesz túl nehéz a dolgunk, ugyanis e szavak története nagyjából egységes; mindössze egy-két elütő példával fogunk találkozni. Arra is fény derül, hogy a tavasz és a nyár, illetve az ősz és a tél nem csupán a hasonló időjárás folytán, hanem még nyelvileg is szoros kapcsolatban állnak egymással. Kezdjük mindjárt a tavasszal!
A tavaszt nemcsak az évszakok felsorolásánál szokás elsőként említeni: az újlatin nyelvekben ez már az évszak nevében is benne van! Az olasz, katalán, portugál-galiciai és spanyol primavera, román primăvară ugyanis a beszélt latin PRĪMA VĒRA ’első tavasz, előtavasz’ kifejezésből ered, amelynek klasszikus latin előzménye a PRĪMO VĒRE, azaz ’kora tavasszal, a tavasz elején’. Ugyanebből jön az okcitán prima, valamint hasonlót jelent a francia printemps (szó szerint: ’előszezon’) is. A meglehetősen konzervatívnak tartott szárd beranu szava azonban a más újlatin nyelvekben ’nyár’ jelentésű latin VERĀNU(M) alakot (lásd lejjebb!) őrzi e jelentésben.
Gondolhatnánk, hogy ha a Római Birodalom népe számára a tavasz ’előtavasz’ volt, akkor a nyár kellett, hogy legyen a ’tavasz’! És így is volt, legalábbis a szélső területeken: a román vară, a spanyol verano, galiciai verán és portugál verão a beszélt latin VĒRA ’tavasz’, illetve [TĔMPUS] VERĀNU(M) ’tavaszi idő’ kifejezésekből származnak. Ezzel szemben a központi területek a latin ÆSTĀS, tárgyesetben ÆSTĀTE(M) ’nyár’, illetve [TĔMPUS] ÆSTĪVU(M) ’nyári idő’ kifejezéseket vitték tovább: így az olasz estate, a szárd istade vagy istíu, a katalán és okcitán estiu, valamint a francia été, melyek latin forrása pedig egy indoeurópai ’égés, tűz’ jelentésű szóra vezethető vissza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 17. századig a spanyolban is az estío volt használatos ’nyár’ jelentésben (amelyet ma is használnak a választékos és az írott nyelvben), míg a verano eredetileg a tavasz végét és a nyár elejét, a májusi-júniusi időszakot jelentette.
A nyarat követi az ősz, vagyis a hideg idő, így az sem véletlen, hogy a latin AUTŬMNUS (korábbi AUCTŬMNUS), beszélt latin AUTŬMNU(M) egy valószínűleg ’hideg’ jelentésű indoeurópai *heug- tőről fakad. Ennek folytatóit találjuk a legtöbb újlatin nyelvben is: a spanyol otoño, a portugál-galiciai outono és a román toamnă „szabályosan”, a beszélt nyelv útján öröklődtek, míg az olasz autunno, a francia automne és az okcitán auton félig-meddig művelt eredetűek. A katalán ellenben sajátos megoldást választott: a tardor ’ősz’ egy korábbi tardaó, ez pedig egy beszélt latin TARDATIŌNE(M) ’késés’ főnévből jön, arra utalva, hogy ősszel már később kel fel a nap.
S végül elérkeztünk a legbarátságtalanabb évszakhoz, a télhez, amelynek egyúttal a neve is a legkevésbé izgalmas, hiszen valamennyi újlatin megfelelője ugyanabból a latin HĪBĔRNUM ’tél’ szóból ered, amely a beszélt nyelvben kb. [ivernu]-nak hangzott. Ez a szó eredetileg semlegesnemű melléknév volt, amely a TĔMPUS HĪBĔRNUM ’téli idő’ kifejezésből önállósult, és a(z) HIEMS ’tél’ főnévből származik. Az HĪBĔRNU(M) újlatin folytatói között találjuk a román iarnă, a szárd ierru, az olasz és portugál-galiciai inverno, francia hiver, okcitán ivèrn, katalán hivern és spanyol invierno (korábbi és népies ivierno, illetve régi irodalomban szintén ibierno, imbierno) szavakat. Az olasz, spanyol és portugál-galiciai alakok elején valószínűleg az in- prefixum analógiás hatása mutatható ki, amely az olaszban le is válhatott, így létezett a szónak verno alakváltozata is. (Továbbá nem zárható ki – de nem is bizonyítható – az inferno, infierno, lat. ĪNFĔRNU(M) ’pokol’ hatása sem.)
Szerencsére nem lesz túl nehéz a dolgunk, ugyanis e szavak története nagyjából egységes; mindössze egy-két elütő példával fogunk találkozni. Arra is fény derül, hogy a tavasz és a nyár, illetve az ősz és a tél nem csupán a hasonló időjárás folytán, hanem még nyelvileg is szoros kapcsolatban állnak egymással. Kezdjük mindjárt a tavasszal!
 |
| Tavasz vagy nyár? |
A tavaszt nemcsak az évszakok felsorolásánál szokás elsőként említeni: az újlatin nyelvekben ez már az évszak nevében is benne van! Az olasz, katalán, portugál-galiciai és spanyol primavera, román primăvară ugyanis a beszélt latin PRĪMA VĒRA ’első tavasz, előtavasz’ kifejezésből ered, amelynek klasszikus latin előzménye a PRĪMO VĒRE, azaz ’kora tavasszal, a tavasz elején’. Ugyanebből jön az okcitán prima, valamint hasonlót jelent a francia printemps (szó szerint: ’előszezon’) is. A meglehetősen konzervatívnak tartott szárd beranu szava azonban a más újlatin nyelvekben ’nyár’ jelentésű latin VERĀNU(M) alakot (lásd lejjebb!) őrzi e jelentésben.
Gondolhatnánk, hogy ha a Római Birodalom népe számára a tavasz ’előtavasz’ volt, akkor a nyár kellett, hogy legyen a ’tavasz’! És így is volt, legalábbis a szélső területeken: a román vară, a spanyol verano, galiciai verán és portugál verão a beszélt latin VĒRA ’tavasz’, illetve [TĔMPUS] VERĀNU(M) ’tavaszi idő’ kifejezésekből származnak. Ezzel szemben a központi területek a latin ÆSTĀS, tárgyesetben ÆSTĀTE(M) ’nyár’, illetve [TĔMPUS] ÆSTĪVU(M) ’nyári idő’ kifejezéseket vitték tovább: így az olasz estate, a szárd istade vagy istíu, a katalán és okcitán estiu, valamint a francia été, melyek latin forrása pedig egy indoeurópai ’égés, tűz’ jelentésű szóra vezethető vissza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 17. századig a spanyolban is az estío volt használatos ’nyár’ jelentésben (amelyet ma is használnak a választékos és az írott nyelvben), míg a verano eredetileg a tavasz végét és a nyár elejét, a májusi-júniusi időszakot jelentette.
 |
| Ez bizony már az ősz... |
A nyarat követi az ősz, vagyis a hideg idő, így az sem véletlen, hogy a latin AUTŬMNUS (korábbi AUCTŬMNUS), beszélt latin AUTŬMNU(M) egy valószínűleg ’hideg’ jelentésű indoeurópai *heug- tőről fakad. Ennek folytatóit találjuk a legtöbb újlatin nyelvben is: a spanyol otoño, a portugál-galiciai outono és a román toamnă „szabályosan”, a beszélt nyelv útján öröklődtek, míg az olasz autunno, a francia automne és az okcitán auton félig-meddig művelt eredetűek. A katalán ellenben sajátos megoldást választott: a tardor ’ősz’ egy korábbi tardaó, ez pedig egy beszélt latin TARDATIŌNE(M) ’késés’ főnévből jön, arra utalva, hogy ősszel már később kel fel a nap.
S végül elérkeztünk a legbarátságtalanabb évszakhoz, a télhez, amelynek egyúttal a neve is a legkevésbé izgalmas, hiszen valamennyi újlatin megfelelője ugyanabból a latin HĪBĔRNUM ’tél’ szóból ered, amely a beszélt nyelvben kb. [ivernu]-nak hangzott. Ez a szó eredetileg semlegesnemű melléknév volt, amely a TĔMPUS HĪBĔRNUM ’téli idő’ kifejezésből önállósult, és a(z) HIEMS ’tél’ főnévből származik. Az HĪBĔRNU(M) újlatin folytatói között találjuk a román iarnă, a szárd ierru, az olasz és portugál-galiciai inverno, francia hiver, okcitán ivèrn, katalán hivern és spanyol invierno (korábbi és népies ivierno, illetve régi irodalomban szintén ibierno, imbierno) szavakat. Az olasz, spanyol és portugál-galiciai alakok elején valószínűleg az in- prefixum analógiás hatása mutatható ki, amely az olaszban le is válhatott, így létezett a szónak verno alakváltozata is. (Továbbá nem zárható ki – de nem is bizonyítható – az inferno, infierno, lat. ĪNFĔRNU(M) ’pokol’ hatása sem.)
 |
| Összefoglalás (Forrás: El Mexicano) |
Felhasznált források
- Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 573.
- Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
- Regione Autonoma della Sardegna: Glossàriu isperimentale (www.sardegnacultura.it)
- A Wikipédia újlatin nyelvű változatai és a Wiktionary