Az
Index újságírója érdekes kérdéssel keresett meg: olvasójuk az olaszországi
Riminiben járt valamikor, ahol
tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért nem lövöm le a poént – inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!
Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg
újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének
kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „
olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve –
nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a
beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin
nyelvek/dialektusok, ahogy például
Spanyolországban a
katalán, a
galiciai vagy az
aragóniai. (Sőt, mint
korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a
sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.
Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a
sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre.
A magánhangzók
Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a
délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az
e és az
o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel
é) a magyar
zárt [e]-nek (pl.
sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel
è, pl.
tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az
o is lehet zárt [o] (pl.
molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel
ò, pl.
però ’azonban, de’).
Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl.
botte: 🔊[botte] ’hordó’ és
🔊[bɔtte] ’ütések, csapások’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy
a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).
Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul
kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl.
dieci [
di̯ɛcsi] ’tíz’,
fuoco [
fu̯ɔko] ’tűz’,
sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az
i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás –
a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az
enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [
encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [
ensziklopédi̯a]; az olasz
allegria, spanyol
alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.
Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A
hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben –
hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a
véghangsúlyos szavakban, ahol mindig
rövidek. (A
spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos
magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az
-l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -
é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel:
canterò ’énekelni fogok’,
felicità ’boldogság’,
gioventù ’ifjúság’,
sì ’igen’,
caffè ’kávé’,
perché ’miért, mert’ stb.
A mássalhangzók
Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt –
b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs
k, j, w, x, y. A néma
h önállóan csak az
avere ’neki van’ néhány alakjában
(ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az
o ’vagy’,
ai [a elöljáró +
i többes számú hímnemű névelő],
a [elöljáró] és
anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a
che [ke],
chi [ki] és
ghe [ge],
ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a
c [k] és nem [cs], a
g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.
A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a
hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő –
ékezettel jelölöm):
- c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
- g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
- gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
- gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
- qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
- s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
- sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
- z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)
Akárcsak a magyarban, a mássalhangzók az olaszban is lehetnek
hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli:
anno [
ánno] ’év’,
latte [
látte] ’tej’,
leggere [
lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (lásd fent!) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik:
gnocchi [
nnyòkki] ’nokedli’,
braccio [
bráccso] ’kar’,
viaggio [
vi̯áddzso] ’utazás’. (Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-
qqu-, hanem -
cqu-, például
acqua [
ákkwa] ’víz’.)
 |
A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano) |
Néhány mássalhangzó
csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc]
(z, -zz-), a [llʲ]
(gli), a [nny]
(gn) és a [ss]
(sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a
quattro ’négy’ kiejtése [
kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a
tettre [tetre] és a
hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).
Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl.
EST VERUM >
È vero [
èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl.
evviva! ’hajrá!, éljen!’ <
ET VIVAT ’és éljen’).
A hangsúly
Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a
spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl.
abitano [
ábitano] ’laknak’).
Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az
il névelő, a
con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó
csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is
(à, è, é, í, ò, ó, ú).
Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.
Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.