Todo el agua – hogy micsoda???

Mucha (mucho?) agua...

A nyelvváltozások lehetnek hangtani, alaktani és mondattani jellegűek, a leggyorsabban pedig a szókincs változik. Ugyanakkor a hangtani változások nem mindig maradnak meg a hangtan szintjén, hanem gyakran magasabb szintű, már az alaktant, esetleg a mondattant is érintő változásokat indítanak el, amelyek akár teljesen átalakíthatják egy nyelv szerkezetét (gondoljunk csak a latin esetragok lekopásának, illetve a hangsúlytalan rövid magánhangzók bizonytalanságának újlatin következményeire).

Mint arról egy korábbi cikkben szó volt, a spanyol határozott névelőnek nőnemben két alakváltozata létezik: alapesetben ez la, valamint az el, amelyet az előbbi helyett használnak az erőltetett hangzás elkerülésére a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt: el agua ’a víz’, el hambre ’az éhség’. Mindkettő forrása a latin ĬLLA ’az’ nőnemű mutató névmás, amely az óspanyolban ela alakban folytatódott, ám hamar la-ra rövidült, a fenti eset kivételével: ĬLLA AQUA > ela agua [elágu̯a] > el agua. Bár az így kapott el névelő alakja egybeesik a hímnemű határozott névelőével, természetesen nem nevezhető „hímnemű”-nek, még akkor sem, ha nemes egyszerűsítésből vagy tájékozatlanságból felszínesen így hívják. (A hímnemű el névelő a latin ĬLLE hímnemű mutató névmás folytatója, amely az óspanyol korszakból ell [ellʲ] alakban is dokumentált.)

(Forrás: El Mexicano)

A névelő természetesen nem meghatározza, hanem csak jelöli a főnév nemét, vagyis azzal a megfelelő nemű alakjában egyezik. Tehát elméletileg egy főnév neme nem kellene, hogy függjön attól, hogy a névelő melyik alakváltozata áll előtte. De most álljunk meg egy kicsit. Hogyan lehetne egyáltalán meghatározni azt, hogy mi a főnév nyelvtani neme? Honnan tudhatja az anyanyelvi beszélő, hogy például az agua főnév nőnemű? Hát nyilván csak onnan, hogy a determinánsok, melléknevek, névmások stb. melyik alakjukban egyeztetődnek vele (hiszen így jegyezte meg azokat a kifejezéseket, amelyekben az agua előfordul).

Az eddigiekből belátható, hogy amennyiben a beszélők az el alakot – mivel a fenti kivételtől eltekintve kizárólag hímnemű főnevek előtt fordul elő – a hímnemű névelővel azonosítják, könnyen az tudatosulhat bennük, hogy az olyan nőnemű főnevek, mint az agua, águila ’sas’, alma ’lélek’, hambre stb., egyes számban hímneműek. Ennek következményei viszont sokkal messzebbre mutatnak, mint gondolnánk.

El agua salada (salado??)

Tegyünk egy próbát! Keressünk rá például a *todo el agua és a toda el agua, illetve a *todo el alma és a toda el alma pontos kifejezésekre. (A parancsot célszerű úgy megadni, hogy a másik változatot mindig kizárjuk a keresésből, sok helyen ugyanis mindkettő szerepel – éppen a nyelvi kérdésekkel foglalkozó fórumokon, ami torzítaná a találatok számát.) Az eredmény meglepő: a nyelvtanilag „helytelen” első kifejezésekre is tíz-százezres nagyságrendű találatokat kapunk!

Tudományos hivatkozási alapként azonban a Google nem megbízható forrás, így ha teljesen hiteles adatokat szeretnénk nyerni, akkor a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szövegadatbázisaiban (CORDE, CREA) érdemes keresni, amelyek a 8–20. század szövegeit tartalmazzák (és már elérhető a legújabb korpusz, a CORPES XXI bétaverziója is, amely már a jelen időszakot öleli fel). A korpuszok adatai viszont megerősítik a Google-keresés eredményét: a táblázatból az is jól látható, hogy a todo el agua / todo el alma kifejezések csak a 20. században kezdtek igazán elterjedni:

(Forrás: El Mexicano/CORDE/CREA)

Mindez önmagáért beszél: tetten értünk egy folyamatban lévő nyelvváltozást! Méghozzá nem is akármilyet: arról van szó, hogy a todo, -da melléknév – ún. kvantor – a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevekkel az el névelő hatására hímnemben egyeztetődik (valójában persze arról van szó, hogy a „todo el” így együtt vésődött be a beszélők tudatába, szemben a rendkívül ritka „toda el” szókapcsolattal, amelynek előfordulási aránya a CORPES XXI adatai alapján mindössze 0,61%-a az előbbinek). Mit is tehetnénk, ha a beszélők ezt már így is használják? Természetesen semmit, és nem is kell, hogy tegyünk. A változást a RAE is elismeri új nyelvtanában, de továbbra is a „helyes”, azaz nőnemben egyeztetett alak használatát javasolja:

19.7c El cuantificador todo posee variación de género y número, por lo que da lugar al paradigma todo/toda/todos/todas, al que se agrega el neutro todo (Todo le gusta). Está extendido el uso incorrecto del masculino todo ante grupos nominales definidos formados por sustantivos que empiezan por –a– tónica, como en todo el agua, todo el alma, todo el hambre. Se recomienda evitar estas construcciones y utilizar en su lugar toda el agua, toda el alma, toda el hambre. [...]

Vajon milyen további következményekkel lehet számolni? Ha a változás így folytatódik, megeshet, hogy előbb vagy utóbb az összes hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév egyes számban hímneművé válik, s így a kétnemű főnevek (nombres ambiguos) táborát fogja erősíteni. Egyről már biztosan tudunk, amellyel ez „hivatalosan” is megtörtént: az arte ’művészet’ főnévről, mely eredetileg csak nőnemű volt, bár itt az is szerepet játszhatott a változásban, hogy az -e végződés nem jelöli a nemet.

Az olasz kiejtésről

Egy népszerű hírportál újságírója érdekes kérdéssel keresett meg. Olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért itt most nem lövöm le a poént. Inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre is.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: 🔈⁠[botte] ’hordó’ és 🔈⁠[bɔtte] ’ütések’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.

Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, sì ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):

• c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
• g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
• gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
• gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
• qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
• s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
• sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
• z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)

A mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli, ahogy a magyarban: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (ld. az ábrán) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-: acqua [ákkwa] ’víz’.

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).

Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.

Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Miben különbözik az amerikai és az európai spanyol?

Horizontális és vertilális felosztás (Forrás: El Mexicano)

Bár a spanyol nyelvjárásokról már írtam korábban részletesen, gyakran visszatérő kérdés kezdő vagy leendő nyelvtanulóknál, hogy milyen különbségek vannak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között. Itt most nem mennék bele az olyan részletekbe, hogy a nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetésének egyáltalán nincs tudományos alapja – érjük be annyival, hogy a spanyolt a szakemberek és a beszélők is egy nyelvnek tekintik, különböző változatokkal.

Érdemes továbbá leszögezni, hogy „spanyol” alatt ma csak a kasztíliai spanyolt értjük: ennek a nyelvnek a változatait beszélik ma Spanyolország legnagyobb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában is. Az aragóniai és az asztúriai-leóni történelmi újlatin dialektusok ma beszélt változatai a modern felfogás szerint nem a spanyol nyelvjárásai, hanem ahhoz nagyon közel álló, kölcsönösen érthető, de önálló nyelvek.

Itt kifejezetten a sztenderd európai – az Ibériai-félsziget nagy részén beszélt – és a sztenderd latin-amerikai spanyol, vagyis a „horizontális” változatok közötti eltéréseket sorolom fel („sztenderd” alatt a tanultabb rétegek által használt, viszonylag semleges köznyelv értendő). Vertikálisan meg kell különböztetni továbbá „északi” vagy „magasföldi”, és „déli” vagy „alföldi” nyelvjárásokat is, amelyek mindkét földrészen bizonyos közös kiejtésbeli sajátosságok alapján állnak szemben egymással (az „északi” és „déli” itt nem feltétlenül értendő szó szerint – inkább csak a nyelvjárások eredetére, jellegére utal). Közülük a legfontosabb, hogy míg a szó(tag) végi [sz] (s, z) hangot az előbbiekben általában kiejtik, az utóbbiakban általában [h]-vá gyengül vagy kiesik. A „semleges/sztenderd” köznyelvi változatok északi nyelvjárásokon alapulnak. (A déli nyelvjárásokkal külön cikkben foglalkozunk.)

A továbbiakban lássuk tehát, melyek azok a különbségek a két legnagyobb „horizontális” nyelvváltozat között, amelyek a spanyoltanulóknak már a legelején feltűnnek. (A kiejtés átírásában ékezettel a hangsúlyt jelölöm. A [θ] az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang jele.)

Bár a Kanári-szigetek Spanyolország tartománya, nyelvjárása a karibi spanyolhoz áll a legközelebb.
(Kép: Puerto de la Cruz, Tenerife. Forrás: Pixabay.com)

Az európai (félszigeti) spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Megkülönböztetik a ce, ci csoportokban a c, illetve a z betűvel jelölt sziszegőhangot az s betűvel jelölttől: az előbbit „pösze” – a fogak közé helyezett nyelvheggyel képzett – [sz]-nek (mint az angol thing szóban a th), az utóbbit a magyar [s]-be hajló „susogó” [sz]-nek ejtik, főleg [o], [u] magánhangzók környezetében (pl. ciento [θi̯énto] ’száz’, siento [szi̯énto] ’érzem’, casa [kásza] ’ház’, caza [káθa] ’vadászat’). Minél közelebb vagyunk az eredetileg baszk nyelvű vidékhez (Baszkföld és Navarra), az s annál inkább a magyar [s]-hez hasonló.
• A ch-val jelölt hangot sokan a magyar [c]-be hajló [cs]-nek ejtik (ajakkerekítés nélkül).
• A ge, gi csoportokban a g-vel, valamint a j betűvel jelölt mássalhangzót érdes, „krákogós” [h]-szerű hangnak ejtik (pl. jota [khóta] ’jé’, gente [khénte] ’emberek’).*
• A [g] hang ejtése magánhangzók, ill. magánhangzó és l/r között leginkább a francia „raccsolt r”-éhez hasonlítható (pl. pago [páʁo] ’fizetés’; az előbbi hang zöngés párja).*
• A [d] hang az -ado végződésben kiesik (pl. lado [láo̯] ’oldal’), szó végén pedig gyakran a z betűvel jelölt hangéval azonos módon ejtik, az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan (pl. Madrid [madríθ], seguridad [szeʁuridáθ] ’biztonság’).
• A mássalhangzó-torlódásokat rendszerint leegyszerűsítik (pl. actor [attór] ’színész’, dirección [direθi̯ón] ’irány’, éxito [észito] ’siker’ stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók nem nyúlnak meg (sőt, a baszk vidéken igen rövidek).
• A beszéd meglehetősen gyors és temperamentumos, hangzásvilága „kemény”, mogorva.
• A tárgyesetet személyeknél hímnemben az eredetileg részes esetű le, les névmással fejezik ki (e nyelvjárási sajátosság neve leísmo és Spanyolországban bekerült a sztenderdbe).

A latin-amerikai spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Csak egyféle sziszegőhang létezik, amely nagyjából megfelel a magyar [sz]-nek, vagyis nem tesznek különbséget az e, i előtt álló c, a z és az s betű kiejtése között.
• Az e, i előtt g-vel és a j betűvel jelölt hangot lágyabban ejtik, mint Spanyolországban (kb. megfelel a magyar pech szóban ejtett ch-nak: jota [chóta], gente [chénte]).*
• A magánhangzók, magánhangzó és l/r közötti [g] hangot a magyar [g]-hez hasonlóan ejtik.
• A mássalhangzó-torlódásokat egyszerűsítés nélkül kiejtik (pl. actor [aktór], dirección [direkszi̯ón], éxito [ékszito] stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók valamennyire megnyúlnak.
• A beszéd lassabb, jobban artikulált, érthetőbb, a hanglejtés dallamosabb, a hangzása „lágyabb”, a magyar fül számára kellemesebb.
• Nem használják a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és igealakokat (cantáis, cantad stb.), helyettük az ustedes és a többes szám harmadik személyű igealak fejezik ki a ’ti’ jelentést is.
• Egyes közép- és dél-amerikai területek informális nyelvében, egyes szám második személyben a tú névmás helyett vagy mellett a régies – eredetileg ’ti’ jelentésű – vos névmás használatos, a többes szám második személyű igealak régi (-i- félhangzó nélküli) változatával (a jelenség neve voseo és Argentínában ma már kizárólagos, a sztenderd részét képezi).
• Használnak olyan szavakat, amelyek az európai spanyolból már kikoptak, illetve régiesnek számítanak (pl. amar ’szeret’, antier ’tegnapelőtt’, plática ’beszélgetés’ stb.).

Mindezek a különbségek persze valamennyire szubjektívek is, és csak első benyomásra tűnhetnek óriási eltéréseknek az eltérő hangzásvilág miatt. Azonban ahogy egyre többet tudunk a nyelvről, egy idő után rádöbbenünk, hogy lényegében a spanyol nyelvjárások között sincsenek nagyobb különbségek, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar „tájszólások” és a városi köznyelv között.