Luzitán – előkelta vagy óitáliai?

Egy régebbi témában a keltibér nyelvről írtam, most pedig egy másik paleohispániai nyelv, méghozzá a luzitán kerül terítékre. Megnézzük, mit is lehet tudni erről a rejtélyes ókori indoeurópai nyelvről, és miért is érdekes.

A luzitánt az Ibériai-félsziget nyugati-középső részén, a mai Portugália, illetve a spanyolországi Extremadura területén beszélték, valószínűleg egészen az i. e. 2. századig. A nyelvet mindössze hat, latin ábécével készült feliratból ismerjük, amelyek a portugáliai Cabeço das Fráguas, Lamas de Moledo és Ribeira da Venda helységekből (1-1 db, az utóbbit 2008-ban fedezték fel), valamint a spanyolországi Arroyo de la Luzból (3 db) származnak.

Cabeço das Fráguas OILAM TREBOPALA INDO PORCOM LAEBO COMAIAM ICONA LOIM INNA OILAM USSEAM TREBARUNE INDI TAUROM IFADEM REUE Ribeira da Venda [...] XX•OILAM•ERBAM HARASE•OILA•X•BROENEIAE•H OILA•X•REVE AHARACVI•T•AV[...] IEATE•X•BANDI HARACVI AV[...] MVNITIE CARIA CANTIBIDONE• APINVS•VENDICVS•ERIACAINV[S] OVOVIANI[?] ICCINVI•PANDITI•ATTEDIA•M•TR PVMPI•CANTI•AILATIO

Lamas de Moledo RUFUS ET TIRO SCRIP SERUNT VEAMINICORI DOENTI ANGOM LAMATICOM CROUCEAI MACA REAICOI PETRANOI R(?) ADOM PORCOM IOUEAS(?) CAELOBRICOI

Arroyo de la Luz (I–III.) AMBATVS SCRIPSI CARLAE PRAISOM SECIAS ERBA MVITIE AS ARIMO PRAESO NDO SINGEIETO INI AVA INDI VEA VN INDI VEDAGA ROM TEVCAECOM INDI NVRIM INDI VDEVEC RVRSENCO AMPILVA INDI LOEMINA INDI ENV PETANIM INDI AR IMOM SINTAMO M INDI TEVCOM SINTAMO ISACCID·RVETI· PVPPID·CARLAE·EN ETOM·INDI·NA.[ ....CE·IOM· M·

A fenti feliratokból bizonyára egyértelmű, hogy régi indoeurópai nyelvvel van dolgunk, sőt, néhány szó már ránézésre is felismerhető, például PORCOM ’disznót’ (vö. lat. PŎRCUS, sp. puerco), TAUROM ’bikát’ (vö. lat. TAURUS, sp. toro), INDI ’és/meg’ (vö. lat. ĬNDE ’továbbá’, sp. por ende ’ennélfogva’) illetve valószínű még az OLIAM ’bárányt’ (vö. lat. OVÍCULA, sp. oveja).

A nyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli pontos hovatartozását illetően azonban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között. A kutatók egy része (pl. J. M. Anderson, Jürgen Untermann) az ókelta nyelvek közé sorolja néhány helységnévegyezés alapján. A kelta hipotézissel viszont az az alapvető probléma, hogy a luzitán a feliratok tanúsága szerint megőrizte az indoeurópai alapnyelvi szókezdő *p- hangot (lásd PORCOM), amely már az őskeltában nem volt meg (vö. ír orc). Éppen ezért elképzelhető, hogy a luzitán nem az őskelta (protokelta) leszármazottja, hanem annak „testvérnyelve” volt, és közvetlenül az indoeurópai alapnyelvből fejlődött, esetleg „előkelta” (prekelta), vagyis a kelta alapnyelv kialakulását megelőző állapotot képviselt. Néhány kutató (pl. Francisco Villar, Rosa Pedrero) ezzel szemben italikus nyelvnek tartja bizonyos istenségek nevei közötti párhuzamokra alapozva.

A III. Arroyo de la Luz-i felirat

Megjegyzendő, hogy egy feltételezés szerint az óitáliai és az ókelta nyelvek eleve egy közös, „köztes” alapnyelvből származnak, bár vitatott, hogy létezett-e valaha ez az ún. italikokelta alapnyelv, vagy csupán párhuzamos fejlődéssel magyarázhatóak bizonyos közös vonások a kelta és az italikus nyelvekben (hozzáteszem, az italikus egység létezése is csak feltételezés, korántsem biztos, hogy italikus alapnyelv létezett). Lehetséges, hogy a rejtély megfejtése éppen a luzitán nyelvben lenne – ha eléggé ismernénk...

Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:

Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’

A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):

Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’

A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):

Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).

Kihalt újlatin nyelvek: dalmát és mozarab

Mint olvashattuk, a latin valójában nem kihalt, hanem nyelvjárásai a volt Római Birodalom magjának területein létrejött modern államok nemzeti nyelveivé váltak. Azonban két ilyen nyelvjárás nem volt annyira szerencsés, mint a többi: a latin történelme a Balkán-félszigeten valóban véget ért a 19. század végén, míg az Ibériai-félszigeten beszélt mozarab nyelv mindössze néhány évszázadot élhetett, a Reconquista idején ugyanis „beleolvadt” a spanyol és portugál nyelvekbe, illetve a katalán nyelv valenciai nyelvjárásába.

A dalmát nyelv, amely a hagyományos besorolás szerint a keleti újlatin nyelvek közé tartozott, bizonyos szempontból átmenetet alkotott a román és az olasz nyelv között, bár néhány sajátosságában inkább a rétoromán és a galloitáliai dialektusokkal mutatott rokonságot. Utolsó beszélője Tuone Udaina (olaszul: Antonio Udina) volt, akivel 1898. június 10-én bombatámadás végzett. A dalmátnak két fő nyelvjárása volt: a ragúzai és a vegliot. Bár több forrásban is „langa dalmata”-ként hivatkoznak rá, önelnevezéssel valószínűleg nem rendelkezett; beszélőik a saját dialektusukat az adott város nevével azonosíthatták.

Cavtat, Horvátország – valamikor itt is a dalmát nyelvet beszélték (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Alaktana a többi újlatin nyelvéhez képest valamelyest leegyszerűsödött: a főnévragozás teljes eltűnése mellett a nyelvtani nem és szám elvesztése is megfigyelhető volt; az igéknél a személy és szám szerinti ragozás megmaradt, bár a románhoz és bizonyos délolasz nyelvjárásokhoz hasonlóan hiányos volt (harmadik személyben nem volt számbeli megkülönböztetés).

Hangtanilag ugyanakkor megőrzött egy régies vonást: a [k] és [g] hangokat csak [i] előtt palatalizálta: pl. lat. CIVITĀTE ’város’ > dalmát cituot (vö. ol. città, sp. ciudad, kat. ciutat); viszont lat. CENĀRE [kʲenáre] ’vacsorázni’ > dalmát kenur (vö. ol. cenare [cs-], sp. cenar [sz-]). A magánhangzók terén a többi újlatin nyelvhez képest elég furcsán viselkedett, például – mint alább látható lesz – a latin hosszú ā hangból a dalmátban u lett. Példaként álljon itt a Miatyánk szövege dalmát nyelven, alatta spanyolul:

Tuota nuester, che te sante intel sil, sait santificuot el naun to. Vigna el raigno to. Sait fuot la voluntuot toa, coisa in sil, coisa in tiara. Duote costa dai el pun nuester cotidiun. E remetiaj le nuestre debete, coisa nojiltri remetiaime a i nuestri debetuar. E naun ne menur in tentatiaun, miu deleberiajne dal mal.

Padre nuestro que estás en el cielo, santificado sea tu nombre. Venga tu reino. Hágase tu voluntad, en la tierra como en el cielo. Danos hoy nuestro pan de cada día. Perdona nuestras ofensas, como también nosotros perdonamos a los que nos ofenden. No nos dejes caer en tentación, y líbranos del mal.

Az alábbi videón meg is hallgathatjuk, hogy hangozhatott a dalmát (rekonstruált kiejtés):

A „mozarab nyelv” (spanyolul mozárabe vagy – pontosabban – romance andalusí) utólagosan alkotott megnevezés az arab megszállás ideje alatt beszélt kései vulgáris latin nyelvjárásokra, amely valószínűleg a Pireneusi-félsziget területén legelőször kialakult újlatin nyelvet képviselte. Hangtanában sok régiességet megőrzött (pl. változatlanok maradtak a magánhangzók közötti latin zöngétlen zárhangok, valamint a szókezdő cl-, pl-, fl- csoportok – szemben a spanyollal, ahol az előbbiek zöngésültek, az utóbbiak sok esetben ll- [lʲ] hanggá lágyultak), s leginkább a régi aragóniai dialektushoz állhatott közel. Emlékei főleg az arab ábécével lejegyzett versekből (ún. khardzsák, spanyolul jarchas) maradtak ránk. Az alábbi videón hallhatunk példát rekonstruált kiejtéssel:

A latin nyelv valóban „kihalt”?

Bizonyára nincs olyan, akinek a „kihalt nyelv” vagy „holt nyelv” kifejezés hallatán ne rögtön a latin nyelv jutna eszébe mint az egyik jól ismert és „klasszikus” példa. De mindenekelőtt, tegyünk egy kis kitérőt.

Még fiatal, gimnazista voltam, amikor hozzájutottam első spanyol–angol szótáramhoz, jelentéktelen, szinte jelképes összegért, az utolsó darab volt az üzletben, kicsit megviselt és gyűrött is. Sajnos nem sokáig élvezhettem, ugyanis tisztázatlan körülmények között eltűnt. Viszont a bevezető talán legelső mondata valahogy így hangzott: „Latin is not dead!”, azaz ’A latin nem halott!’. Ezen persze rögtön elkezdtem gondolkodni (akkor kezdett el érdekelni igazán a nyelvek története), akkor hogy is van ez?

Latin felirat (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Nos, ássuk bele magunkat ebbe kicsit mélyebben. Először is azt kell tisztázni, mit is jelent a „holt nyelv” fogalma: olyan természetes nyelv, amelyet ma már egyetlen közösség, csoport sem használ anyanyelvként, következésképpen nem is változik. Ha kicsit továbbgondoljuk, arra is megkapjuk a választ, hogy mikor hal ki egy nyelv. Ennek pedig nyilvánvalóan az egyik legjellemzőbb oka, hogy eltűnik, kihal az a nép vagy nyelvi közösség, aki anyanyelvként beszélte, a másik oka pedig az lehet, hogy nyelvileg beleolvad egy másik nyelvet beszélő közösségbe, azaz feladja saját, eredeti anyanyelvét. Ennek megértéséhez képzeljük el azt, amikor egy kisgyermekes család külföldre költözik egy teljesen idegen nyelvű környezetbe, ahol a gyermekük feltételezhetően már mindkét nyelvet – a szülők eredeti nyelvét, valamint az adott ország nyelvét – el fogja anyanyelvi szinten sajátítani. Majd a gyermek felnő, s az ő gyerekei lehetséges, hogy már csak az idegen nyelvet fogják megtanulni: vagyis egy generáció szintjén megtörtént a nyelvcsere. A történelemben is számos példa volt erre, ami természetesen több száz évig tartó folyamat.

A fentiek jegyében térjünk vissza a latin esetére. Aki egy kicsit is emlékszik még a Római Birodalom történelmére, tisztában kell legyen vele, hogy a latinul beszélő közösség nemhogy nem tűnt el, hanem ez a nyelv kiszorította a birodalom valamennyi őshonos nyelvét (a baszk kivételével), így a birodalom felbomlásakor és még az utána következő néhány évszázadban is a lakosság anyanyelve a latin volt. De akkor mégis mi lett vele? Hogy lehet az, hogy a latin egy olyan „holt nyelv”, amely nem halt ki? Bizonyára látszik, hogy itt valami nem stimmel. Nem egyszer még ismeretterjesztő könyvekben is lehet olyasmit olvasni, hogy „a latin nyelv megszűnt létezni”, majd pár sorral lejjebb: „de beszélt változataiból kialakultak az újlatin nyelvek”. Az emberben joggal felmerül a kérdés: ha egyszer egy nyelv megszűnt létezni, akkor ez azt jelenti, hogy többé nem beszélték, következésképpen nem lehettek beszélt változatai. De akkor az újlatin nyelvek csak úgy lettek a semmiből, miközben a latin már nem is létezett?

A római birodalom kiterjedése i. e. 240 – i. sz. 117 között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A magyarázat az, hogy a fent leírt „klasszikus szemlélet” azon a régi tévképzeten alapul, amely az írott nyelvet tekintette elsődlegesnek. Ugyanis míg a beszélt nyelvek szüntelenül változnak, az írott nyelv mindig egy sokkal régebbi állapotot tükröz, mint az utca embere által beszélt módozatok. Márpedig latin nyelv alatt egy talán több mint 3000 éves nyelvjáráscsoport azon állapotát értjük, amelyet hozzávetőlegesen i. e. 150-től i. sz. 100-ig beszéltek, s ennek szabályait a római költők és a művelt rétegek rögzítették. De eközben az utca embere ugyanúgy beszélt a maga módján, hiszen ő képviselte az élő és változó nyelvet, csak egy idő után erről a római költők nem akartak tudomást venni, s lekezelően „parasztos beszédnek” titulálták a római népesség által használt nyelvet. Mígnem aztán a 8. század tájékán a „műveletlen” nép egyszer csak elkezdte úgy írni a latint, ahogyan azt az élőbeszédben is használta: innét számítják az újlatin nyelvek első írásos dokumentumait. Persze, egészen kb. a 12-14. századig a „buta” nép nem volt tudatában annak, hogy ő már nem latinul beszél (ahogy szokták mondani: egyik apa sem beszélt más nyelven a fiához, a generációkon keresztül mégis lassan változott a nyelv, mint minden élő nyelv), csupán nem értette már meg az irodalmi nyelvet.

Valahogy így kellene elképzelni a latin nyelv idővonalát. A diagramon látható, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból származnak, hanem a beszélt latin természetes folytatásai, és valójában a klasszikus írott nyelvet a római elit alkotta meg az ólatin és a kései latin korszak nyelvhasználatát alapul véve. (Forrás: El Mexicano)

Arról, hogy latin nyelvjárások már kezdettől fogva léteztek, és a beszélt, élő nyelv mindig is eltért a költők által megidealizált irodalmi nyelvtől, tanúskodnak a különböző, kőfeliratokon talált helyesírási tévesztések: pl. elvétve már az 1. századból is vannak példák a B és a V [w] hangok közötti keveredésre, amely aztán egyazon fonémává olvadt össze bizonyos nyelvjárásokban (spanyol, okcitán vagy provanszál, szárd), míg máshol a kezdettől fogva elenyésző különbség felerősödött, s két fonémává vált ([b] és [v]). Ezekből a latin nyelvjárásokból aztán a külön államok megalakulásával külön nemzeti nyelveket munkáltak ki. Például, a spanyol irodalmi nyelv alapjául az Ibériai-félsziget középső északi részén beszélt latin nyelvjáráscsoportot, a kasztíliait választották, mely a Reconquista alkalmával kiszorította két jelentős szomszédját: az asztúriai-leónit, valamint az aragóniait (ezek persze ma is léteznek kisebbségi nyelvként Spanyolországban). Az olasz irodalmi nyelv alapját a Toscanában (amely eredetileg az etruszkok földje volt) beszélt firenzei latin nyelvjárás adta, és így tovább.

Mint láthatjuk tehát, a paradoxon megfejtése valójában az elnevezésekben keresendő. A mai újlatin nyelvek ugyanis nem állnak semmivel sem távolabb egymástól, mint az arab nyelv nyelvjárásai (melyeknek beszélői csak a médiában és a sajtóban használt klasszikus arab segítségével értik meg egymást), csak éppen az arab nyelvjárások – talán a vallási, népi összetartás miatt – nem emelkedtek (még) fel a külön nyelvek szintjére: hiszen, mint később szó lesz róla, valójában nincs tudományos magyarázat arra, hogy mit nevezünk nyelvnek, s mit csak nyelvjárásnak, ez inkább társadalmi-politikai besorolás. Példának okáért, az újgörög nyelv legalább annyira különbözik az ógörögtől, mint az olasz a latintól, mégis görögnek nevezik mindkettőt: ennek csupán az az oka, hogy egyetlen országban beszélik, s nem volt politikailag szükség a nyelvjárások különböző elnevezéseire.

Végezetül tehát nyugodtan mondhatjuk: a latin nyelv nem halt ki, sőt, jobban él és virul, mint valaha: csupán „modern” nyelvek/nyelvjárások formájában, melyeket ma több mint 800 millióan beszélnek a Föld négy kontinensén – a legtöbben (kb. 500 millióan) spanyolul.