Minek a spanyolba olyan sok igeidő?

A spanyolban nagyon sok igeidő van, mindenki tudja, meg is szenvednek vele rendesen mindazok, akik idegen nyelvként használják vagy tanulják. Persze ezzel a spanyol nincs egyedül, sok más újlatin, illetve indoeurópai nyelvben is hasonló a helyzet – ami nyilván nem lehet vigasz, amikor el kell sajátítani a helyes használatukat és tudni kell spontán módon alkalmazni a beszédben. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig is így volt vagy lesz. Mivel a nyelvek folyamatosan változnak, bármi megváltozhat bennük: a régi spanyolban még több igeidő volt, de ma már nem használják a közvetlen régmúltat (hube amado) és a kötőmód jövő időit (amare, hubiere amado), legfeljebb rögzült kifejezésekben és a jogi nyelvben. De ez számunkra a mai nyelvhasználat szempontjából nem érdekes. A kérdés tehát az, hogy mi a fenének mondjuk négy múlt és két jövő idő egy spanyol anyanyelvűnek, amikor mi is simán elboldogulunk az összesen három magyar igeidőnkkel (amely alaktanilag inkább csak „két és fél”, hiszen a jövő idő körülíró szerkezet).

Tiempo y espacio – Tér és idő

A válasz egyszerű: azért, mert a két nyelv eltérő időviszonyítási rendszereket használ. Mit is jelent ez pontosan? Amíg a magyarban ugyanazzal a három igeidővel (múlt, jövő, jelen) fejezzük ki a szó szoros értelmében vett múlton, jövőn és jelenen kívül az elő-, utó- és egyidejűséget is, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, addig a spanyolban – és sok másik nyelvben, ahogy az angolban is – ezek a funkciók szétválnak. Vagyis ha jól számoltunk, ez máris háromszor annyi igeidőt jelentene, ha teljesen „kiegyenlített” lenne a rendszer. (De nem az. Amiért mégis van háromszor annyi igeidő a spanyolban, mint a magyarban, az, hogy a kétféle szemlélet – befejezett és folyamatos – kifejezésére is külön igeidők szolgálnak a múltban, amelyek a magyarban szintén nem különböznek; legfeljebb bizonyos igekötők jelölhetik a befejezett aspektust.)

A spanyol igeidők ábrázolása diagramon. Ha jelenen a beszéd „tágabb” pillanatát értjük, a múlt és a jövő a végtelenbe mutat, vagyis „tágul” (ezt jelképezik a V alakú tengelyek). Látható például az is, hogy a pretérito perfecto compuesto bár a múlt síkjában, a beszéd pillanata előtt helyezkedik el, valójában befejezett jelen idő; míg a jelen idő egy kicsit a jövőbe is „benyúlik”, mivel kifejezheti azt is. (Forrás: El Mexicano)

Nézzünk egy gyakorlati példát is. Vegyük az Azt mondta, hogy jönni fog mondatot, amelynek spanyol megfelelője Dijo que vendría. Mivel egy múltban elhangzott mondatot idézünk indirekt módon, a magyar és a spanyol főmondatban is múlt idő szerepel. A magyar mellékmondatban jövő időt használunk. Ám igazából itt nem jövőt fejezünk ki vele, mert az csak a jelenhez képest értelmezhető, hanem utóidejűséget. A magyarban ez rendben is van, mert a jövő idő mindkettőt kifejezheti. A spanyolban már nincs így: a futuro kizárólag jövőt (értsd: a jelenhez viszonyított jövőt) fejezhet ki, ezért az utóidejűségre egy másik igeidőt vesznek igénybe. Ez pedig nem más, mint a condicional simple, amely – éppen e funkciója miatt – a Bello-féle nyelvtanban a pospretérito (kb. ’utómúlt’) nevet is viseli. A vendría helyett állhat még az iba a venir körülírás is, melyben az ir folyamatos múltja a főnévi igenévvel szintén utóidejűséget fejez ki. (Történetileg a condicional is egy pontosan ugyanilyen jellegű körülírásban gyökerezik: amaría < amar [hab]ía ’szeretnem vala’ – „úgy volt, hogy szeretek”.)

Valahogy így lehetne ábrázolni a magyar igeidőket ugyanezen a diagramon. A jelen átnyúlik a múltba és a jövőbe is, mivel minden idősíkon kifejezhet egyidejűséget; ugyanígy a múlt átlóg a jövőbe is, mert ott is jelölhet előidejűséget, illetve a jövő a múltból indul, ahol szintén jelölhet utóidejűséget. (Forrás: El Mexicano)

Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban sok az olyan határeset, amikor ingadozás figyelhető meg, és az igeidő-egyeztetés – latin szakkifejezéssel consecutio temporum – nem „kötelező” érvényű. Például az Apenas {había publicado | publiqué} mi nuevo artículo en Facebook, ya tuve 50 «me gusta» ’Épphogy kiposztoltam a Facebookra az új cikkemet, máris 50 kedvelésem lett’ (hogyne, álmodik a nyomor) értelmezhető alárendelő mondatként is, amelyben a régmúlt előidejűséget fejez ki; de lehet úgy is érteni, hogy mellérendelő mondat egymás utáni eseményekkel, így használható az egyszerű befejezett múlt idő is. Abban a mondatban, hogy Recibí la carta que me {escribiste | habías escrito} ’Megkaptam a levelet, amit írtál nekem’, logikailag meghatározott az események sorrendje (nyilván nem kaphattam meg előbb a levelet, mint ahogy megírtad), ezért a régmúlt itt sem kötelező a mellékmondatban – használata azt hangsúlyozná, hogy a vártnál jóval később ért célba az a levél.

S végül van egy olyan speciális eset is, amikor a múltban elhangzott állítás a jelenben is fennállhat, ezért nem kötelező a consecutio temporum: pl. Dijo hace unos meses que está embarazada ’Azt mondta néhány hónapja, hogy terhes [most is az]’. Ezt a jelenséget a spanyol szakirodalom doble acceso, azaz „kettős hozzáférés” néven ismeri, arra utalva, hogy az adott cselekvés/állapot nem csak az eredeti közlés pillanatában, hanem még a jelenben is megvalósulhat. Azonban ugyanez a mondat értelemszerűen már nem lenne helyes, ha meses helyett años szerepelne benne – ilyenkor már elkerülhetetlen az igeidő-egyeztetés: Dijo hace unos años que estaba embarazada.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Fuera vagy sería?

A kötőmódban és a condicional simple-ben az a közös többek között, hogy mindkettő a beszéd pillanatában nem megvalósuló eseményt fejez ki. A kötőmódban azonban többnyire a beszélő bizonytalansága, kétsége, kívánsága vagy közömbössége társul a közléshez, míg az utóbbi esetében adottnak veszi, hogy az a tény, amire utal, a valóságban nem áll fenn (szakszóval: kontrafaktuális), de az általa feltételezett helyzetben mégis fennállna. Olvasónk, Christian az alábbi kérdést tette fel a Facebookon küldött üzenetében (szerkesztve):

Van egy dal, amelyben egy mondatot nem értek. Frankie Ruiz: Me vuelves loco. A mondatrész: „si yo pudiera mama, aunque fuera un poco”. Itt a „fuera” jelentése nekem nem tiszta, esetleg nem „sería”-nak kellene szerepelnie?

Nos, nyilván azt nem mondhatjuk, hogy más alaknak „kellene” szerepelnie az idézett sorban, hiszen ha így lenne, akkor a szerző minden bizonnyal azt is használta volna – tehát ez nem nyelvhelyességi kérdés. Először is próbáljuk meg értelmezni, mit jelent ez a mondat: ’ha én tudnám (tehetném), mama, ha csak egy kicsit is’. Ez egyfajta „óhajtó” (hiányos feltételes) mondat: a beszélő olyasmit szeretne, amit nem tehet – tehát a cselekvés nem megvalósuló – és már azzal is beérné, ha a kívánt cselekvés kevésnek bizonyulna. Mivel nem tényszerű, egyúttal bizonytalan kimenetelű cselekvésről szól a mondat, a kötőmód folyamatos múltját használta a szerző.

Visitaría este lugar, aunque fuera por un poco... (Zakinthosz, Hajóroncs-öböl. Forrás: Pixabay.com)

De lehetne-e valóban a fuera helyett a sería a mondatban? – Természetesen lehetne, csak úgy már teljesen mást jelentene. Ebben az esetben ugyanis az aunque sería un poco mondattal határozottan azt állítanánk, hogy az adott cselekvés kevés lenne, és ebben fel sem merülne bennünk semmilyen kétség. Az aunque kötőszónak ti. alapvetően két jelentése van: ’(ha)bár’, illetve ’még ha ~ ha csak’.

Végezetül az alábbi egyszerű példával megpróbáljuk szemléltetni a két mondat közötti különbséget:

• Podría imaginarlo, aunque fuera un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, még ha kissé furcsa is volna.’ [nem tudjuk előre, hogy az volna-e]
• Podría imaginarlo, aunque sería un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, bár kissé furcsa lenne.’ [nem kételkedünk, állítjuk, hogy az lenne]

Azt lehetne tehát mondani, hogy a fuera és a sería között olyasmi a különbség, mint a magyar volna és lenne között, azonban míg az utóbbi kettő sokszor felcserélhető egymással különösebb jelentésváltozás nélkül, a spanyolban ez nincs így: a sería mindig utóidejűséget fejez ki.* S még ha cikkünk kevés is volna, reméljük, azért sikerült ismét egy nyelvtani dilemmát tisztáznunk. ;-)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*

Bár a jelenre vonatkozó feltételes mondatok főmondatában a „sztenderd” spanyolban csak a condicional simple használható, egyes nyelvjárásokban – többek között Spanyolországban – terjedőben van a kötőmód múlt idejének használata is: pl. a Yo fuera a tu casa si me invitaras ’Én elmennék hozzád, ha meghívnál’ mondatban a fuera az iría helyett áll. Szintén megfigyelhető a kijelentő mód folyamatos múltjának használata a feltételes mondatokban, pl. Yo, en tu lugar, cambiaba (=cambiaría) de trabajo. ’Én a helyedben munkát váltanék.’ (Köszönet a kiegészítésért Francisco Pellicer Ramíreznek.)

Honnan származnak a spanyol igeidők?

Lőrinc nevű olvasónk azzal a javaslattal keresett meg még tavaly a Facebookon, hogy írjak az igeidők alakulásáról az újlatin nyelvekben. Azt nem tudtam vállalni, hogy az összes újlatin nyelvet elemezzem ebből a szempontból, viszont azt természetesen vállalom, hogy a spanyol igeidők eredetét bemutatom ebben a cikkben – kitérve szükség esetén más fontosabb újlatin nyelvekre is. A spanyol azért is kiváló példa a szemléltetésre, mert az ismertebb újlatin nyelvek közül a leghívebben őrzi a latin igealakokat, az ejtett és az írott formát egyaránt figyelembe véve.

Lőrinc úgy tudja, a latinban kevesebb igeidő volt, mint az újlatin nyelvekben. Erre nehéz egyértelmű választ adni, de azt érdemes tudni, hogy a klasszikus latinban volt szenvedő igeragozás is (ami majdnem kétszer annyi alakot jelentett minden igeidőben), viszont a beszélt nyelvből hamar kiveszett. Azonban az is igaz, hogy az újlatin nyelvekben az eredetileg igei körülíró szerkezetekből létrejöttek olyan igealakok (pl. a feltételes igeidők), illetve összetett igeidők is, amelyek a latinban nem léteztek vagy legalábbis nem számítottak igeidőknek. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

A latin és spanyol igeidők közötti funkcionális megfelelés (Forrás: El Mexicano)

A továbbiakban igemódonként fogom ismertetni az azokhoz tartozó igeidők eredetét, amihez a blog olvasói által minden bizonnyal már jól ismert igetáblázat lesz a segítségünkre. A spanyol igerendszer, mint tudjuk, egyszerű (tiempos simples), illetve az azokhoz képest előidejűséget kifejező összetett igeidőkből (tiempos compuestos) áll. Tekintettel arra, hogy az összetett igeidők képzése mindig az haber segédige megfelelő egyszerű igeidejével és a befejezett melléknévi igenév (participio) hím- és semlegesnemű – nem egyeztetett – alakjával történik, elég, ha csak az egyszerű igeidők alakulását vezetjük le a latinból.

Még mielőtt belekezdenék, fontos tisztázni néhány dolgot. A latin–spanyol igeidők megfeleltetése kétirányú: az egyik a funkcionális (vagyis az igeidők közötti megfeleltetésről szól), a másik pedig alaktani-etimológiai, tehát a konkrét igealak folytatóját vizsgálja (ha van). Mint látni fogjuk, a kettő nem minden esetben egyezik: előfordul, hogy egy adott latin igeidő alakjai a spanyolban egy másik igeidő részévé váltak, míg a latin igeidőnek funkciójában megfelelő spanyol igeidőben új alakok keletkeztek – de ez természetesen ugyanígy igaz bármely más újlatin nyelvre.

Az egyértelműség kedvéért az igeidőknél a spanyol, illetve latin nyelvű elnevezéseket fogom használni. Itt jegyzem meg, hogy a két elnevezési rendszer között van némi eltérés: a „befejezett múlt”-at (pretérito perfecto) a latin rendszer ’befejezett jelen’-nek (praesens perfectum) nevezi, míg a latin ’befejezett múlt’ (praeteritum perfectum) elnevezés valójában a „régmúlt”-ra (pluscuamperfecto) utal (lásd a fenti ábrát!); ugyanakkor a latinban nem volt például a köznyelvben gyakran „közelmúlt”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto compuesto).

A kijelentő mód (modo indicativo) egyszerű igeidői

A kijelentő mód öt egyszerű igeideje a presente, a pretérito perfecto simple, a pretérito imperfecto, a futuro simple, valamint a condicional simple. Ezek közül az első háromnak van közvetlen latin előzménye, az utolsó kettő alakjai viszont eredetileg igei körülírásokból származó összetett igealakokból vonódtak össze egyszerű alakokká.

A presente a latin praesens imperfectum activi folytatása. Az AMARE, amar ’szeret’ igével szemléltetve, ez a következőképpen alakul, a hangsúly jelölésével:

• latin: ÁMO, ÁMAS, ÁMAT, AMÁMUS, AMÁTIS, ÁMANT.
• spanyol: amo, amas, ama, amamos, amáis (< ósp. amades), aman.

Azt hiszem, a fentiek magukért beszélnek, különösebben nincs mit megmagyarázni rajta. Lássuk a következő igeidőt, a pretérito perfecto simplét, amelynek latin elnevezése praesens perfectum activi (vagyis valójában ’aktív befejezett jelen’) volt:

• latin: AMÁVI, AMAVÍSTI, AMÁVIT, AMÁVIMUS, AMAVÍSTIS, AMAVÉRUNT.
• rövid (összevont) alak: AMÁI, AMÁSTI, AMÁUT, AMÁMUS, AMÁSTIS, AMÁRUNT.
• spanyol: amé, amaste, amó, amamos, amasteis (< ósp. amastes), amaron.

A praesens perfectum tehát rendelkezett egy rövid alakkal is a latinban, amelyet az élőbeszédben használtak: a klasszikus alakokból elhagyták a -VI- [wi] vagy -VE- [we] szótagot, illetve az egyes szám harmadik személyben az [i] hangot. Ezt tökéletesen igazolják a spanyol alakok is: [ai̯] > [e] (amé) és [au̯] > [o] (amó). A portugál-galiciai és az olasz egyes alakoknál viszont megőrizte valamilyen formában a latin kettőshangzót, ebből a szempontból konzervatívabbak: [ai̯] > port.-gal. [ei̯]: amei és [au̯] > [ou̯] (> eu. port. [o]): amou, illetve ol. amai, amò. Említésre érdemes még, hogy a spanyolban a többes szám második személyű -steis (< ósp. -stes < lat. -STIS) végződésben az -ei- a második igeragozás jelen idejű -eis végződésének mintájára alakulhatott.

A latin paradigma mai olasz (passato remoto) és francia (passé simple) folytatói már csak az irodalmi nyelvben használatosak, a beszédből gyakorlatilag kivesztek. A katalán, az okcitán és a román pedig csak egy-két alakot őriztek meg belőle, míg a romans (rétoromán) és a szárd nyelvben egyáltalán nincs folytatója (összetett igeidők váltották fel).

A folyamatos múltnak is nevezett pretérito imperfecto a latin praeteritum imperfectum activi folyatása – ezt talán még az elnevezésből is könnyű kitalálni:

• latin: AMÁBAM, AMÁBAS, AMÁBAT, AMABÁMUS, AMABÁTIS, AMÁBANT.
• spanyol: amaba, amabas, amaba, amábamos, amabais, amaban.

Ami itt érdekes lehet számunkra, az a többes szám első és második személyű alakokban bekövetkezett hangsúlyváltás. A latinban ezek az alakok még másodélesek voltak, a spanyolban azonban a hangsúly egy szótagot „visszaugrott” a latinhoz képest: amábamos [aˈmaβamos], amabais [aˈmaβai̯s]. E változás a többi alak hangsúlyozásának hatására következhetett be, amelyekben a hangsúly végig a tőre esik.

A helyesírás továbbá senkit se tévesszen meg: a -b- ezekben az alakokban egy v-szerű hangot jelöl (ahogy már a kései latinban is ejtették), és az óspanyolban még, illetve a portugálban és az olaszban ma is -v-vel írják (amava). A modern spanyol helyesírás csupán etimológiai okokból jelöli -b-vel, mivel a latin alakokban is ez a betű szerepelt. Történetileg persze a II–III. ragozású spanyol igék imperfecto-jának -ía végződésében is ott volt a -b-, amely gyengülés következtében kiesett, majd a két ragozás tematikus magánhangzója is egybeesett, szintén gyengülés következményeként (tehát lat. -ĒBA [ˈeːβa] és -ĪBA [ˈiːβa] > [ˈe.a] ~ [ˈi.a] > -ía – az ir ige kivételével, amely rövidsége miatt iba maradt).

Végigvettük azt a három egyszerű igeidőt a kijelentő módból, amelyek közvetlenül megfeleltethetőek (voltak) egy-egy latin igeidő alakjainak. Természetesen a maradék kettőnek is a latinban van az előzménye, azonban nem közvetlenül latin igeidőkre vezethetőek vissza.

A futuro simple – és megfelelői a többi újlatin nyelvben – eredetileg összetett igealak volt, amely a latin AMARE HABEO ’szeretnem kell’ típusú igei körülíró szerkezet összevonódásából származik. Megjegyzendő, hogy a latinban volt jövő idő a kijelentő módban: a futurum imperfectum activi (AMÁBO, AMÁBIS, AMÁBIT, AMÁBIMUS, AMÁBITIS, AMÁBUNT), eredeti alakjai azonban kivesztek a beszélt nyelvből, így azt az előbb említett körülírás volt hivatott pótolni.

Az HABERE igének valószínűleg léteztek rövid alakjai is a beszélt latinban (ezt látszanak tükrözni a mai újlatin alakok: HABEO > *haio ~ *heio > sp. he, port. hei, ol. ho stb.), amelyeket kezdetben az ilyen körülírásokhoz használtak. Így lett az AMARE HABEO körülírásból először amar he – port. amar hei, ol. amare ho –, amely később összeolvadt a főnévi igenévvel: amar he > amaré (port. amarei, ol. amerò), amar has > amarás (port. amarás, ol. amerai), amar hemos > amaremos (port. amaremos, ol. ameremo) stb. A spanyolban és a többi újlatin nyelvben – a többes szám első és második személy kivételével – már csak az HABERE rövid alakjai élnek tovább. A T/1. személyben az összetett igeidők képzésében részt vevő hemos alakon kívül még megvan az eredeti habemos is, amelyet bizonyos nyelvváltozatokban használnak ’vagyunk, létezünk’ jelentésben; illetve az óspanyolban valószínűleg még létezett a T/2. személyű habéis mellett a rövidült heis is, amelyből a futuro alakja származik: amar heis > amaréis.

Hasonlóan alakultak ki az újlatin feltételes igeidők, amelyek abból a szempontból újításnak számítanak, hogy a latinban kifejezetten feltételes ragozás nem volt. Természetesen megegyezés kérdése, hogy a két új igeidőt, a condicional simple-t és összetett párját, a condicional compuesto-t (és megfelelőit a többi újlatin nyelvben) a nyelvtanírók egy külön „feltételes mód”-ba sorolják-e, vagy a kijelentő módba suvasztják be. Az akadémiai spanyol nyelvtan az utóbbit tette, így nem tart számon feltételes módot.

A condicional simple a latin AMARE HABEBAM ’szeretnem kellett (~kellene)’ igei körülírásból származik, ahol az HABEBAM (> sp. había) alak az HABERE praeteritum imperfectum-a. A beszélt latinban minden bizonnyal itt is rövidült alakokat használtak a körülírásban: *AMARE HEBA > *amar hía > amaría (port. amaria). A spanyollal és portugállal ellentétben az olaszban az HABERE praesens perfectum-a vett részt a condizionale kialakulásában: AMARE HABUI > amerei.

A jelen idő ragozása az újlatin nyelvekben: a spanyol, a galiciai és a szárd őrzi a leghívebben a latin alakokat (Forrás: El Mexicano)

A kötőmód (modo subjuntivo) egyszerű igeidői

A kötőmód négy egyszerű igeideje a presente de subjuntivo, a két pretérito imperfecto de subjuntivo, valamint a beszélt nyelvből gyakorlatilag már kiveszett futuro simple de subjuntivo. A latin kötőmódban (coniunctivus vagy subiunctivus) szintén négy igeidő volt, azonban itt a spanyol és a latin között nem egy az egyhez a megfeleltetés.

Egyedül a kötőmód jelen ideje, a presente de subjuntivo származik etimológiailag az ennek megfelelő latin coniunctivus praesens imperfectum activi-ből:

• latin: ÁMEM, ÁMES, ÁMET, AMÉMUS, AMÉTIS, ÁMENT.
• spanyol: ame, ames, ame, amemos, améis, amen.

Ahogy a pretérito imperfecto de indicativo és a legtöbb spanyol igeidő esetében, itt is megfigyelhető, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakját a latinban csupán a szóvégi mássalhangzó különböztette meg, az -M azonban már a klasszikus korban sem hangzott a beszélt nyelvben, a -T csak később kopott le. Mindazonáltal ez nem jelent megértési nehézséget az anyanyelvűek számára, mert a szövegkörnyezetből mindig kiderül, hogy ki az alany személye.

A pretérito imperfecto de subjuntivo, bár valójában egyetlen igeidő, de mivel kétféle alakban ragozható – és ezek forrása is két eltérő latin igeidő volt –, alaktani szempontból mégiscsak két igeidőnek számítanak, amelyek a használat szempontjából az esetek többségében (néhány kivételtől eltekintve) felcserélhetőek egymással. Az elterjedtebb, ún. -ra végű ragozás a latin kijelentő mód régmúltjából, az indicativus praeteritum perfectum activi alakjaiból származik:

• latin: AMÁVERAM, AMÁVERAS, AMÁVERAT, AMAVERÁMUS, AMAVERÁTIS, AMÁVERANT.
• rövid alak: AMÁRAM, AMÁRAS, AMÁRAT, AMARÁMUS, AMARÁTIS, AMÁRANT.
• spanyol: amara, amaras, amara, amáramos, amarais, amaran.

Az indicativus praesens perfectum-ához hasonlóan ennek az igeidőnek is léteztek a beszélt latinban a -VE- szótag nélküli rövid (összevont) alakjai, amelyek közvetlen folytatói a spanyol alakok. A spanyollal ellentétben a portugálban ez az igeidő az eredeti latin funkcióját viszi tovább, így a kijelentő mód régmúltjaként folytatódott. Szintén a latin régmúlt nyomát őrzi a spanyolban ezen alakok használata bizonyos múlt idejű alárendelő mellékmondatokban: Un año después de que ganara (=había ganado) las elecciones, el paro aumenta exponencialmente ’Egy évvel azután, hogy megnyerte a választásokat, a munkanélküliség exponenciálisan növekszik’. (Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az igeidők egyik vagy másik igemódba való besorolása valamennyire önkényes is.) Az olaszban ennek a ragozásnak nincs folytatása.

A ritkábban használt -se végű ragozás forrása a latin kötőmód régmúltja, tehát a coniunctivus praeteritum imperfectum activi alakja:

• latin: AMAVÍSSEM, AMAVÍSSES, AMAVÍSSET, AMAVISSÉMUS, AMAVISSÉTIS, AMAVÍSSENT.
• rövid alak: AMÁSSEM, AMÁSSES, AMÁSSET, AMASSÉMUS, AMASSÉTIS, AMÁSSENT.
• spanyol: amase, amases, amase, amásemos, amaseis, amasen.

Az újlatin alakok (vö. ol. amassi, amassi, amasse, amassimo stb.) itt is a latin rövid alakok folytatói.

A már csak tudományos és jogi szövegekben előforduló futuro simple de subjuntivo (amare ’majd szeretnék’) két latin igeidő egybeesése, amelyek már a latinban is csak egyetlen alakjukban, az egyes szám első személyben különböztek egymástól: az egyik az (a) indicativus futurum perfectum-a (kijelentő mód befejezett jövő ideje: AMÁVERO, kb. ’majd szerettem’), a másik pedig a (b) coniunctivus praesens perfectum-a (kötőmód befejezett múltja: AMÁVERIM, kb. ’szerettem légyen’) volt:

• latin: AMÁVERO (a), / -RIM (b), AMÁVERIS, AMÁVERIT, AMAVÉRIMUS, AMAVÉRITIS, AMÁVERINT.
• rövid alak: AMÁRO (a), / AMÁRIM (b), AMÁRIS, AMÁRIT, AMÁRIMUS, AMÁRITIS, AMÁRINT.
• spanyol: amare (~ ósp. *amaro), amares, amare, amáremos, amareis, amaren.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem származhat ez az igeidő a (c) coniunctivus praeteritum imperfectum-ából, melynek alakjai AMÁREM, AMÁRES, AMÁRET, AMARÉMUS stb. voltak, hiszen ez hasonlítana a legjobban a spanyol futuro simple de subjuntivo alakjaira. A választ az alapvető rendhagyó igék adják meg, például a ser és az haber.

A ser kötőmód jövő idejű alakjai fuere, fueres, fuere stb., a latin ESSE (c) alakjai azonban ESSEM, ESSES, ESSET stb. voltak – tehát a spanyol alakok forrása nyilván nem lehettek ezek, hanem csak a FUERO (a), / FUERIM (b), FUERIS, FUERIT stb. Hasonlóképpen az haber igénél, melynek (c) alakjai, az HABEREM, HABERES, HABERET stb. a spanyolban *habere, *haberes, *habere stb. alakokban folytatódnak volna, azonban ezek helyett az hubiere, hubieres stb. alakokat találjuk, amelyek viszont fonetikailag pontosan levezethetőek az HABÚĔRO (a), / HABÚĔRIM (b), HABÚĔRIS stb. alakokból (HABÚĔRIM > hisp. vulg. lat. *haubére > ósp. oviere > sp. hubiere, vö. port. houver, houveres stb.).

A felszólító mód (modo imperativo) alakjai

A felszólító móddal könnyű a dolgunk, hiszen csak két önálló alakja van, az összes többit és a tiltást is a kötőmód jelen idejéből kölcsönzi – ez már a latinban is így volt. Bár a latinban két ragozása is létezett az imperativus-nak (nem volt külön elnevezésük, csak I. és II.), a második (AMATO ’szeretned/szeretnie kell’, AMATOTE ’szeretnetek kell’ és AMANTO ’szeretniük kell’) már a klasszikus korban régiesnek és ünnepélyesnek számított, és nem hagyott nyomot az újlatin nyelvekben sem. Az újlatin felszólító mód tehát csak az imperativus activi I. alakjait vitte tovább, ahogy a spanyol példák mutatják:

• latin: ÁMA (TŪ), AMÁTE (VŌS).
• spanyol: ama (tú), amad (vosotros) / amá (vos).

A szóvégi -E lekopása néhány végződésben szabályos hangváltozás a spanyolban, ezzel magyarázható az amad (< *amade < AMÁTE) alak, az olasz viszont hűen őrzi az eredeti latin többes számú alakot: amate. Megjegyzendő továbbá, hogy az amá (vos) a mai spanyolban egyes számú tegező alak bizonyos nyelvjárásokban, attól függetlenül, hogy etimológiailag a többes számú amad rövidülése.

Az igenevek (formas no personales)

A latinban számos igenév létezett (infinitivus, participium, gerundium, supinum), mindegyikük több – a névszókhoz hasonlóan ragozott – alakkal, azonban a névszóragozás leegyszerűsödése miatt (mivel a kiejtésben több eltérő igenévi alak egybeesett volna), az újlatin nyelvekben csak az infinitivus imperfectus activi-nek (AMARE > ol. amare, sp., port. amar), a participium imperfectum activi-nek (AMANS, AMANTIS, acc. AMANTEM stb. > sp., port., ol. amante), a participium perfectum passivi-nek (AMATUS, -A, -UM, acc. AMATUM, -A, -UM > sp., port. amado, -a, ol. amato, -a) és a gerundium-nak (acc. AMANDUM, gen. AMANDI, abl./dat. AMANDO > sp., port., ol. amando) vannak folytatásai. A gerundium nem tévesztendő össze a gerundivum-mal, amely a participium imperfectum passivi (AMANDUS, -A, -UM) – befejezetlen szenvedő (a magyar „beálló”-nak megfelelő) melléknévi igenév – másik elnevezése volt.

A supinum – cél- vagy tekintethatározói igenév – két alakja (AMATUM, AMATU) közül egyiknek sincs folytatása az újlatin nyelvekben, mivel ezek a beszélt nyelvben egybeestek a participium perfectum passivi-vel. Ez utóbbi, a befejezett melléknévi igenév, bár az egyetlen olyan szenvedő igealak, amely túlélte a latin passivum eltűnését, az újlatin nyelvekben igen fontos szerephez jutott, hiszen a participio vesz részt valamennyi összetett igeidő és a szenvedő körülíró szerkezetek képzésében is. (Vigyázat! A latin szenvedő igeragozás eltűnése nem azt jelenti, hogy az újlatin nyelvekben ilyen nincs: természetesen van, csak nem külön igealakok, hanem igei körülírás vagy „visszaható” ragozás formájában: soy amado ’szeretve vagyok’, illetve me salvo ’megmenekülök’.)

A participium imperfectum, vagyis a befejezetlen (hagyományosan „folyamatos”) melléknévi igenév a mai spanyolban már nem képezi az igerendszer részét: az igék egy részénél önálló melléknévvé (amante ’szerető’) vagy főnévvé (cantante ’énekes’) vált, másik részénél eltűnt; az olaszban azonban továbbra is a paradigma részét képező élő igealak.

Összefoglalás

Áttekintésünk végére érve elmondható tehát, hogy egyrészt a latin cselekvő igeidők többségének van folytatása a spanyolban és a többi újlatin nyelvben, amelyek pedig eltűntek, azok helyét igei körülírásokból önállósult alakok pótolták; másrészt a passivum egyetlen túlélője a befejezett melléknévi igenév (participio), amelynek viszont széles körű használata alakult ki. Újlatin fejlemény már a feltételes, valamint az összetett igeidők – szintén igei körülírásokból való – kialakulása. Ha pedig mindezt figyelembe vesszük, akkor körülbelül ugyanannyi igeidővel rendelkeznek ma az újlatin nyelvek, amennyi a latinban is volt. (Az alábbi táblázat a latin cselekvő igeidők spanyol alaktani megfelelőit szemlélteti.)

Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española.
• Nagy Ferenc – Kováts Gyula – Péter Gyula (1990): Latin nyelvtan a középiskolák számára, 26. kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest.
• Verbix és Wiktionary

Mennyire folyamatos múlt a pretérito imperfecto?

Volt már szó a pretérito imperfecto nevű múlt időről, amelyet magyarra ’folyamatos múlt’-nak szokás a tankönyvekben fordítani, és olyan cselekvést, történést vagy körülményt jelöl, amely a múltban folyamatban volt vagy rendszeresen ismétlődött, kezdetéről és végéről pedig nincs információ. (Ezzel szemben a pretérito perfecto simple és a pretérito perfecto compuesto is egyszeri és lezárult cselekvést, történést fejeznek ki, azzal a lényeges különbséggel, hogy az utóbbi használatakor az esemény szorosan kapcsolódik a jelenhez – például megtörténte fontos vagy „élményszerű” a beszélő számára a jelenre nézve, illetve a jelenben megvan az eredménye.) A valóság persze bonyolultabb: az ún. igei körülíró szerkezetekkel (perífrasis verbales) sokkal pontosabb szemléleteket is ki lehet fejezni, sőt, ennek apropóján kiderül az is, hogy az imperfecto nem is annyira folyamatos!

De ne vágjunk egyből a dolgok közepébe, hanem kezdjük egy egyszerű megközelítéssel. A jelen időt már egy kezdő spanyolos is ismeri, ezért induljunk ki abból. Az az igealak, hogy canto ’énekelek’ egy, a jelenben éppen történő, vagyis elméletileg folyamatos szemléletű cselekvést fejez ki – ezt nem is kell különösebben magyarázni. Azonban ha jól belegondolunk, arról nem kapunk információt sem a canto, sem a magyar énekelek igealakból, hogy éppen ebben a pillanatban énekelek-e, vagy csak általában, amikor kedvem tartja, vagy mert ez a foglalkozásom, hanem csak arról informál minket, hogy ez a cselekvés a jelenben bármikor fennállhat, megismétlődhet, vagyis nem zárult le.

Ha viszont szűkíteni akarjuk a kört, és azt akarjuk mondani, hogy ’éppen most, ebben a pillanatban énekelek’, megtehetjük az estar + gerundio igei körülírással: estoy cantando ’éppen énekelek’ (szó szerint kb. ’éneklés közben vagyok’). Ez a szerkezet tehát azt fejezi ki a sima canto alakkal szemben, hogy a cselekvés a beszéd időpillanatában ténylegesen folyamatban van, ami egyúttal arra is utal, hogy már elkezdődött (szokták ezt progresszív szemléletnek is nevezni): pl. Canto todos los días, pero ahora no estoy cantando ’Énekelek minden nap, de most éppen nem énekelek’. (A beszéd időpillanatát nem kell mindig a szó szoros értelmében venni; az ige jelentésétől és a szövegkörnyezettől függően lehet ez egy tágabb időpillanat, időszak is – például abban a mondatban, hogy Últimamente estoy yendo a casa tarde ’Mostanában későn járok haza’, az estoy yendo természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy éppen ebben a pillanatban tartok hazafelé.)

Está corriendo...

Folytassuk ugyanezt a gondolatmenetet, és alkalmazzuk a múltra. Mivel a canto igealak szemlélete „folyamatos” (most már csak idézőjelesen), akkor ebből nem nehéz kitalálni, hogy múlt ideje a cantaba lesz (nem pedig a canté, hiszen ez egyszeri lezárult cselekvést jelöl). Ahogy a canto, úgy ez sem tájékoztat viszont arról, hogy a cselekvés a múlt egy adott időpontában folyamatban volt-e vagy sem, állandóan énekeltem-e, vagy kisebb-nagyobb megszakításokkal, vagy minden héten egyszer stb. Amennyiben tehát azt akarjuk kifejezni, hogy a múlt egy adott időpillanatában éppen énekeltem, a megoldás természetesen az, hogy a cantaba alakot átalakítjuk körülírássá: estaba cantando. Lássunk erre néhány szemléletes példamondatot (figyeljük jól meg az imperfecto, a perfecto simple és az imperfectói körülírás használatát):

• Hace años Bisbal cantaba en un coro, ahora no lo hace. Recuerdo que un día cuando estaba cantando un solo, se cortó el micrófono y apenas se le oía. ’Évekkel ezelőtt Bisbal egy kórusban énekelt, [de] most nem teszi. Emlékszem, hogy egy napon, amikor éppen szólót énekelt, elnémult a mikrofon és alig lehetett hallani.’
• Antes hablaba mucho por teléfono con mi mamá, y un día, estaba hablando con ella, cuando apareció mi hermana por sorpresa, ¡y de la emoción se me cayó el teléfono de la mano! ’Azelőtt sokat beszéltem telefonon az anyukámmal, és egy nap épp vele beszéltem, amikor meglepetésemre megjelent a nővérem és az izgalomtól kiesett a telefon a kezemből!’
• Hace tiempo conducía y hablaba por teléfono al mismo tiempo, pero un día cuando estaba conduciendo y hablando, casi me salgo de la carretera, desde entonces no uso el teléfono conduciendo. ’Régebben vezettem és telefonáltam egyszerre, ám egy napon, amikor éppen vezettem és beszéltem, majdnem letértem* az országútról, azóta nem használom a telefont vezetés közben.’
• Cantaba cuando era feliz. Era feliz cuando estaba cantando. ’Énekeltem, amikor boldog voltam. Boldog voltam, amikor épp énekeltem.’
• En las fiestas del pueblo siempre bailaba con mi padre, y una vez estábamos bailando cuando se me rompió el tacón. ’A falunapokon mindig táncoltam az apámmal, és egyszer éppen táncoltunk, amikor kitörött a cipősarkam.’
• Estaba pensando en estas frases y así, no pensaba en los problemas cotidianos. ’Éppen ezeken a mondatokon gondolkoztam, s így nem gondoltam a mindennapi problémákra.’

Láttuk tehát, hogy a canto múlt ideje a cantaba, az estoy cantando múlt időben pedig estaba cantando. A példákból az is bebizonyosodott, hogy a pretérito imperfecto valójában nem „folyamatos” múlt, hanem inkább (és pontosabban) befejezetlen; a tényleges folyamatosságot vagy progresszivitást pedig igei körülíró szerkezettel fejezhetjük ki. De lépjünk egy kicsit tovább!

Mint már ismeretes, az egyszeri és lezárult múltbeli cselekvést vagy történést a pretérito perfecto simple (az oktatási gyakorlatban pretérito indefinido) nevű igeidővel, vagyis az „egyszerű befejezett” (magyar tankönyvekben „elbeszélő”) múlt idővel fejezhetjük ki (amelyben, pechünkre, a legtöbb gyakran használt ige ráadásul rendhagyó ragozású). A canté alakot magyarra szintén úgy fordítjuk, hogy ’énekeltem’, azonban ez a cantaba igealakkal (amely egyébként a régi magyar folyamatos multú ’énekelék’-nek felelne meg) szemben a múlt egy adott időpillanatában végbement egyszeri és lezárult cselekvést jelent (amely nincs kapcsolatban a jelennel). Ha pedig a cantaba igealaknak megfelelő, tényleges folyamatosságot kifejező körülíró szerkezet az estaba cantando, akkor a canté igealaknak megfelelő estuve cantando micsoda? Az „folyamatos befejezett” lenne?

A múltat jelképező „időháromszög”: a korong egy múltbeli időpontot, a kék nyilak folyamatos
cselekvést/történést jelölnek. (Forrás: El Mexicano)

Itt kezdenek ám bonyolódni a dolgok! Próbáljuk meg elemezni ezt az estuve cantando kifejezést. Ez egy olyan szerkezet, amelyben egy egyszerű befejezett múlt idejű igealak, valamint egy folyamatosságot kifejező igenév áll. Akkor hogy is van ez? Lehet valami befejezett, de közben folyamatos is? Valami olyasmi! (Emlékezzünk rá, hogy a pretérito pluscuamperfecto is ehhez hasonlítható bizonyos szempontból.) Mégpedig az estuve cantando olyan cselekvést jelöl, amely egy adott múltbeli „időpillanaton belül” folyamatban volt (itt tehát egy „tág pillanatot” kell a múltban elképzelni), de szintén nem tájékoztat arról, hogy ezen az időpillanaton belül a cselekvés lezárult-e vagy sem. Például a Todo el día de ayer estuvimos cantando ’Tegnap egész nap énekeltünk’ mondat arról tudat minket, hogy van egy cselekvés, amely egy zárt időegységen belül (az időegység itt a tegnapi nap) folyamatban volt.

Az estaba cantando és az estuve cantando is arra utal tehát, hogy egy cselekvés/történés a múlt egy időpontjában folyamatban volt, de míg az előbbi esetben ez a múltbeli időpillanat a cselekvés szempontjából nyílt intervallum, a másodiknál pedig zárt intervallum. (Az eddig tárgyalt aspektusok összehasonlításához lásd a fenti ábrát!) Lássunk néhány példamondatot az utóbbira is!

• Ayer estuve conduciendo, más de 8 horas seguidas, para llegar a Madrid a la hora del concierto. ’Tegnap folyamatosan vezettem, több mint 8 órán keresztül, hogy időben odaérjek Madridba a koncertre.’
• Bisbal estuvo cantando desde las 8 de la noche hasta casi las 12, ¡menudo concierto! ’Bisbal este 8-tól majdnem 12-ig énekelt, micsoda koncert!’
• Estuve yendo y viniendo con el coche todo el día trayendo cosas de la otra casa. ’Folyamatosan mentem és jöttem a kocsival egész nap, holmikat hoztam el a másik házból.’
• Ayer estuve planchando toda la tarde. ¡Menudo plan de fiesta! ’Tegnap vasaltam egész délután. Micsoda buli!’
• Hoy estuve hablando toda la mañana por teléfono. ’Ma egész délelőtt telefonáltam.’
• Durante la reunión estuve callando y callando, ¡hasta que estallé! ’A találkozó alatt végig hallgattam és hallgattam, mígnem kitörtem!’
• Estuve cogiendo la mano del niño hasta que se durmió. ’Fogtam a gyerek kezét, míg elaludt.’ (~ ’Addig fogtam a gyerek kezét, míg el nem aludt.’)

Szimbólumokkal így lehetne jelölni a tárgyalt szemléleteket. A kör időpontot, a vonal folyamatosságot jelöl.
(Forrás: El Mexicano)

Akinek ez még nem lenne elég, még olyan is van, hogy he estado cantando, melynek jelentése kb. ’eddig/addig a pillanatig éppen énekeltem [és ez fontos]’, sőt, még había estado cantando ’azelőtt éppen énekeltem’ is. S természetesen nem csak múlt és jelen időben képezhető a progresszív körülírás, hanem jövő időben is, amely egyre gyakoribb kifejezésmód, főleg Spanyolországban: estaremos cantando ’énekelni fogunk [éppen]’...

A mai témából megtudhattuk, hogy a „folyamatos” valójában nem is annyira folyamatos, mindenesetre van nála „folyamatosabb” is, ráadásul lehet egy cselekvés „befejezett folyamatos” is! Remélem, ismét sikerült tisztázni a spanyol nyelvtan egy érdekes kérdését.

A szemléletes példamondatokért köszönet Irene Korsos-Martonnak.

Spanyol igeragozás – most minden egy helyen!

Többen is kérdezték már különböző spanyolos fórumokon, hogy létezik-e valamilyen kezelhető formátumban hasonló igeragozási táblázat, mint amilyet a Wikipédiában is találunk. Az igénynek megfelelően elkészítettem ennek egy újabb változatát, amely nagy felbontású PNG-, valamint PDF-formátumban is elérhető.

Néhány szó a táblázat használatáról. A végződések csak a szabályos képzésű egyszerű igeidők ragjaira vonatkoznak, amelyek az igetőhöz járulnak (az összetett ragozásokat az haber ige egyszerű alakjaival és a participio hím-/semlegesnemű alakjával képezzük). A legtöbb szabályos spanyol ige tövét úgy kapjuk meg a szótári alakból, vagyis a főnévi igenévből (infinitivo), hogy levágjuk annak -ar, -er vagy -ir végződését. Ha így magánhangzóra végződő alakot kapunk, akkor azt mondjuk, hogy az ige magánhangzós tövű (pl. le|er ’olvas’),* ha pedig mássalhangzóra végződőt, akkor az ige mássalhangzós tövű (pl. cant|ar ’énekel’). A három ragozási osztályt római szám jelöli.

A táblázatban szerepelnek a tú és a vos névmással használt sztenderd alakok is. Nem szerepel viszont külön a felszólító mód tiltó ragozása, hiszen ez megegyezik a kötőmód jelen idejével. Nincsenek feltüntetve azok a ragváltozatok sem, amelyek csak a hangsúly jelölésében térnek el (pl. az a-, e- és o-tövű II. és III. ragozású igék pretérito perfecto simple (pretérito indefinido) alakjaiban a hangsúlyos i mindig ékezetet kap, pl. leer: leí, leíste, leímos, leísteis); ehhez megfelelően kell alkalmazni a hangsúlyjelölés szabályait. Ne feledjük továbbá, hogy a nyelvtanilag többes szám második személyű, -is és (felszólító módban) -d személyragra végződő igealakok csak Spanyolországban használatosak, Latin-Amerikában helyettük a többes szám harmadik személyű alakot használják. A kötőmód jövő ideje ma már szintén nem használatos a beszélt nyelvben.

A nagyításhoz kattints! Letöltés: PDF | PNG (Forrás: El Mexicano – v3)

A táblázat mindkét rendelkezésre álló formátumban szabadon felhasználható. Ha valamilyen internetes oldalon (blogon, fórumon, cikkben stb.) szeretnéd felhasználni, kérlek, hogy forrásként hivatkozz a blogra és erre a bejegyzésére.

---

*

A III. ragozású magánhangzós tövű – így különösen az (egyébként szabályos) -uir végű – igéknél a főnévi igenév -r végződése előtti -i részben a tőhöz tartozónak tekinthető. Ugyanitt megjegyzendő, hogy a spanyol nyelvtanok általában rendhagyónak tekintik az összes II. és III. ragozású magánhangzós tövű igét a ragozás során megfigyelhető i~y váltakozás miatt, pedig ez pusztán hangtani-helyesírásbeli, és nem alaktani jelenség.

Mennyire rég múlt a régmúlt? – A pluscuamperfecto

Tárgyaltuk már a kijelentő mód három leggyakoribb múlt idejét, amely annak ellenére, hogy eléggé régi bejegyzés, azóta is folyamatosan óriási sikernek örvend – a legtöbbször látogatott témává nőtte ki magát. Nem került szóba viszont a negyedik múlt idő, az ún. pretérito pluscuamperfecto, amelyet magyarul „régmúlt”-nak szokás fordítani, így – a téma népszerűségére való tekintettel – most pótolom ezt a hiányosságot. Fény fog derülni továbbá arra is, hogy ez a régmúlt – elnevezése ellenére – valójában nem is mindig „rég múlt”.

A pluscuamperfecto (a latin PLUS QUAM PERFECTU(M) ’több mint befejezett’ kifejezésből) olyan múlt idejű és befejezett cselekvést, történést vagy körülményt jelöl, amely egy másik múlt idejű esemény előtt ment végbe, vagy a múltban megvan az eredménye. Az előidejűséget kifejező ragozások a spanyolban mind összetett igeidők (tiempos compuestos), amelyek az haber ’van’ ige megfelelő egyszerű alakjaival és a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képződnek. Nem lehet ez ismeretlen a blog olvasói számára, hiszen például a köznyelvben legtöbbször – eléggé szerencsétlenül – „közelmúlt”-ként emlegetett pretérito perfecto compuesto (he cantado) is összetett igeidő, amelyről azt is tudjuk, hogy bár spanyol elnevezésében a ’múlt’ jelentésű szó szerepel, valójában befejezett jelen idő (nem véletlen, hogy olyan, már megtörtént cselekvés kifejezésére használják – természetesen azokban a spanyol nyelvváltozatokban, ahol egyáltalán használják –, amelyek a jelenre nézve a beszélő szemszögéből fontos információval bírnak, vagyis úgy tekinti őket, mintha a jelenben történtek volna meg).

Az idő múlása természetesen relatív: például az azték napkövet (Piedra del Sol) Amerika felfedezése előtt készítették, azonban a Föld korához mérten minden történelmi esemény a jelenben, mondhatni, csak ebben a pillanatban történik.

A Piedra del Sol 3,6 méter átmérőjű, 1,2 méter vastag és 24 tonna. A Nemzeti Antropológiai Múzeumban őrzik.

A pluscuamperfecto az imperfecto befejezettséget kifejező – ún. perfektív – párja; egy másik, hagyományos értelmezés szerint pedig (mivel kifejezhet a múltban fennállt körülményt vagy gyakoriságot) inkább az haber cantado folyamatos múltja (azaz tulajdonképpen „befejezett folyamatos” múlt idő). Képzése ennek megfelelően az haber ige imperfecto alakjával és a befejezett melléknévi igenévvel történik:

había, habías, había, habíamos, habíais, habían + cantado / comido / vivido.

(Szó szerinti jelentése ’énekeltem/ettem/éltem vala’, bár ezzel a mai magyar nyelvhasználatban nem sokra mennénk.) A klasszikus iskolapélda szerint olyan cselekvésre/történésre való visszautaláskor használatos, amely egy másik múltbeli cselekvés/történés előtt végbement, például:

• Cuando llegasteis, ya nos habíamos ido ’Amikor megérkeztetek, már elmentünk’ [= már nem voltunk ott];
• Caminé entre las coronas y entré en la sala. Alguien había abierto las ventanas para que se ventilara el lugar ’Gyalogoltam a koszorúk között, és beléptem a terembe. Valaki kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőzzön a hely’ [= amikor beléptem, az ablakok már nyitva voltak];
• Yo te vi allí. Te habías levantado ’Én (téged) láttalak ott. Felkeltél’ [= már úgy láttalak, hogy fel voltál kelve].

A fenti példákból azt láthatjuk, hogy mindhárom esetben jelen van a szövegkörnyezetben már egy múlt idejű cselekvés, amelyhez képest a pluscuamperfecto előidejűséget fejez ki, vagyis az általa jelölt cselekvésnek már a múltban megvolt az eredménye. Igen ám, de a valóságban gyakran olyan esetekben is megjelenik a pluscuamperfecto, amikor nem találunk más múlt idejű eseményre való utalást, vagyis nincs milyen múlthoz viszonyítani, ezért látszólag ez csak úgy „lóg a levegőben” (jobban mondva „az időben”), mint például a Daniel había abierto el balcón ’Dániel kinyitotta az erkélyt’ mondatban. Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ilyenkor egyáltalán mi indokolja a használatát. („Mi előtt nyitotta ki Dániel az erkélyt?” „Mi történt, mielőtt kinyitotta?”)

Ilyenkor kétféle magyarázat jöhet szóba. Vagy egyszerűen azt mondjuk, hogy a múlt idejű esemény, amelyhez viszonyítani kellene, az „nem említett”. Rendkívül egyszerű lenne így elintézni az egészet, hiszen bármire ráfoghatjuk, hogy „történt ott még közben valami” – esetleg sok más dolog is – de ez nem fontos, tehát nem említjük. Ezzel viszont az a probléma, hogy az igeidőket mindig az adott szövegkörnyezeten belül kell értelmezni, vagyis ha a viszonyítás alapjául szolgáló múlt idejű esemény nincs megemlítve, az nyelvtani szempontból nem is létezik (vagy pedig a beszélő fantáziájára bízzuk, hogy valamit még képzeljen oda) – tehát ezzel nem magyaráztunk meg semmit. Ami pedig ebből következik, az az, hogy nem is eszik olyan forrón a kását, vagyis a pluscuamperfecto nem értelmezhető mindig kifejezetten régmúltként; az ilyen esetekben csupán olyan múltbeli cselekvésre/körülményre utal – közvetett módon – ez az igeidő, amelynek a múltban megvan az eredménye (befejeződött), de a végéről nincs információ.

Persze akkor sem mindig könnyű megállapítani, hogy a pluscuamperfecto pontosan milyen múltbeli időszakra vonatkozik, amikor egyébként más múlt idő is előfordul a szövegkörnyezetben, például a következő mondatban: Era un sábado y los mellizos, Jaime y Nicolás, habían salido del internado a pasar el fin de semana con su familia ’Egy szombati nap volt, s az ikrek, Jakab és Miklós, kijöttek a nevelőotthonból a családjukkal tölteni a hétvégét’. Itt az imperfecto (Era un sábado...) egy, a múltban folyamatosan fennálló eseményt (állapotot) jelöl, ami köré a történet épül, ennek rovására viszont nem állapítható meg pontosan, hogy a ’kijöttek’ (habían salido) az mely időpontra vonatkozik: „még előző nap”? Esetleg „szombaton (korán) reggel”? Vagyis itt is csak arról van információnk, hogy egy adott cselekvés (’kijöttek’) a múltban befejeződött.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A pluscuamperfecto, valamint a pretérito perfecto simple (canté) vagy compuesto (he cantado) használata között olykor csak árnyalatnyi jelentéskülönbség van (vagy egyáltalán nincs). Figyeljük csak meg az alábbi mondatokat:

• a) Nunca lo vi.
• b) Nunca lo he visto.
• c) Nunca lo había visto.

Mindhárom azt jelenti, hogy ’Sosem láttam [azt/őt]’. Azonban míg az a) esetben a pretérito perfecto simple használata nem hordoz semmiféle többletinformációt, addig a b) példában a pretérito perfecto compuesto használatának lehetséges egy olyan értelmezése, hogy „ezidáig soha nem láttam” (és „most sem láttam/látom”), a c) pontban pedig a pluscuamperfecto olyasmit fejezhet ki, hogy „ezelőtt soha nem láttam” (vagyis „most láttam/látom először”). Mindez persze a sztenderd nyelvre vonatkozik, ahol e három igeidő megkülönböztető értékű (több dél-amerikai nyelvjárásban például egyáltalán nem használatos a pretérito perfecto compuesto). Valamennyire hasonló a helyzet az alábbi rövid párbeszédben is:

• —Laura está enferma ’Laura beteg’.
• —No me lo habías dicho ’Nem mondtad nekem’.

Egyértelmű, hogy a második mondatban lévő habías dicho kifejezésnek nyelvtani értelemben véve nem lehet viszonyítási alapja az elsőben szereplő jelen idejű está ige, mivel a pluscuamperfecto viszonyítási pontjának valamilyen múlt idejű eseménynek kell(ene) lennie. A második mondatnak így olyasmi jelentésárnyalata lehet, hogy ’Ezelőtt nem (nem is ~ sosem) mondtad nekem’.

Az El Mundo spanyol napilap cikkéből idézett következő mondatban viszont a pluscuamperfecto kifejezetten egy jelenhez kapcsolódó befejezett előzményt jelöl, ha nem is közvetlenül: La formación había mostrado recientemente reticencias a la permanencia del presidente en el cargo ’A csoportosulás bizalmatlanságot mutatott nemrégiben (!) az elnök tisztségben maradása iránt’ (külön felhívnám a figyelmet a recientemente határozószóra, amely éppen ezt a fajta értelmezést erősíti).

Mai témánkból tehát kiderült, hogy a pretérito pluscuamperfecto egy olyan összetett perfektív igeidő, amely valamilyen megtörtént eseményhez vagy körülményhez viszonyítva előidejűséget, befejezettséget fejez ki, mely esemény vagy körülmény azonban nem mindig van egyértelműen jelen a szövegben. Megtudhattuk továbbá, hogy a régmúlttal kifejezett esemény nem mindig határolható be pontosan az időben, és olykor mindössze árnyalatnyi megkülönböztető szerepe van a többi múlt idővel szemben.

A spanyol igeidők „jelentése”

Olvasónk feltett egy olyan kérdést, hogy hol lehet megtalálni a spanyol igeidők „jelentését”. Természetesen nem az igeidők elnevezésére gondolt, hanem az igealakok magyar fordítására. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen tankönyv, de mivel bizonyára másokat is érdekelhet, ezért érdemes szánni neki egy témát. (Megjegyzendő, hogy amikor a szokásból adódóan „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában minden nyelvben csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

A helyzet nem olyan egyszerű, mivel a spanyol sokkal több igeragozással rendelkezik, mint a magyar, ezért nem is mindegyiket lehet pontosan lefordítani. Nehézséget jelent továbbá, hogy bár bizonyos igeidőknek egykor létezett magyar megfelelője, azonban ezeket a mai magyarban már nem használják, ezért a fordításuk félrevezető is lehet. Példaként, biztos mindenkinek ismerős a magyar irodalomból a vala igealak, amely az egykori folyamatos múlt, vagyis a volt folyamatos megfelelője. A spanyol era pontosan ezt jelentené, azonban nyilván ma senki nem fogja magyarul azt mondani, hogy pl. „Amikor ő fiatal vala...”. Mindenesetre meg lehet próbálkozni az igeidők fordításával, de azért – az imént leírtak figyelembevételével – bánjunk velük nagyon óvatosan!

A kijelentő mód igeidőinek grafikus ábrázolása a képzeletbeli időtengelyen. A vágott nyíl folyamatosságot
vagy folyamatos szemléletet, a kör befejezett szemléletet vagy eredményt jelöl (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban – a spanyol igeidők elnevezéséről szóló témához hasonlóan – az igeidő neve, az egyes szám első (a felszólító módnál a második) személyű alak, valamint annak megközelítő magyar jelentése szerepel. A † jellel ellátott igeidőket ma már nem használják a beszélt nyelvben, csak a régi irodalomban találkozhatunk velük (bár a futuro de subjuntivo előfordul még bizonyos kifejezésekben, a jogi nyelvben, illetve olykor fellelhető még mai irodalmi művekben is).

• Modo indicativo (Kijelentő mód)
• Presente – canto ’énekelek’
• Pretérito perfecto simple – canté ’(el)énekeltem’
• Pretérito perfecto compuesto – he cantado ’már (~ épp most) énekeltem’
• Pretérito imperfecto – cantaba ’akkor éppen énekel(get)tem’ (’énekelék’)
• † Pretérito anterior – hube cantado ’énekeltem volt’
• Pretérito pluscuamperfecto – había cantado ’azelőtt énekeltem’
• Futuro simple – cantaré ’énekelni fogok’ / ’énekelhetek’
• Futuro compuesto – habré cantado ’addigra már énekeltem’ / ’énekelhettem’
• Condicional simple – cantaría ’énekelnék’ / ’úgy volt, hogy majd énekelek’
• Condicional compuesto – habría cantado ’(akkor) énekeltem volna’
• Modo subjuntivo (Kötőmód)
• Presente – cante ’hogy énekeljek’ / ’ha majd énekelek’
• Pretérito imperfecto – cantara/cantase ’ha énekelnék’ / ’hogy énekeltem’;
  a -ra végű alak egyes esetekben = había cantado ’azelőtt énekeltem’
• Pretérito perfecto compuesto – haya cantado ’hogy már énekeltem’
• Pretérito pluscuamperfecto – hubiera/hubiese cantado ’ha énekeltem volna’
• † Futuro simple – cantare ’ha majd énekelnék’
• † Futuro compuesto – hubiere cantado ’ha majd énekeltem (volna)’
• Modo imperativo (Felszólító mód)
• Imperativo – canta (tú) / cantá (vos) ’énekelj’
• Imperativo con negación – no cantes ’ne énekelj’
• Formas no personales (Igenevek)
• Infinitivo – cantar ’éneklés, énekelni’
• Infinitivo compuesto – haber cantado ’az éneklés megtörténte’
• Participio – cantado ’(el)énekelt’
• Gerundio – cantando ’énekelve, éneklés közben; énekléssel; éneklés céljából’
• Gerundio compuesto – habiendo cantado ’az éneklés megtörténtével’

A fent megadott jelentések csak tájékoztató jellegűek, annak megértésében segíthetnek, hogy az egyes igeidőkkel milyen árnyalatokat lehet kifejezni. A pontos magyar jelentést mindig az adott szövegkörnyezet fogja meghatározni!

A spanyol igeidők „hivatalos” elnevezései

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy amikor megszokásból „igeidő”-t említünk, ezen gyakorlatilag a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat értjük, hiszen „idő” valójában minden nyelvben csak három létezik: múlt, jelen és jövő.

Sajnos a nyelvoktatásban elterjedt és a legtöbb tankönyvben is használt spanyol igeidő-elnevezések nem a legszerencsésebbek. Például a „pretérito perfecto”, azaz a ’befejezett múlt’-ként ismert összetett igeidő (pretérito perfecto compuesto), amelyet magyarul „közelmúlt”-nak is szoktak nevezni (ami szintén nem a legjobb), valójában nem is múlt, hanem befejezett jelen idő (ezért is sokkal jobb rá az Andrés Bello-féle antepresente elnevezés). Ezzel szemben az igazi befejezett múlt, az a közkeletűen „pretérito indefinido”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto simple).

Ha valaki mindenáron számolgatni akar... (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban a „hivatalos”, vagyis a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) általi kiadványokban használt elnevezések szerepelnek kivastagítva, zárójelben egy-egy példával (egyes szám első személyű alak, a felszólító módnál a második), majd az egyéb elnevezések, melyek közül az elavult elnevezéseket csillag jelöli. A kereszttel jelzett igeidők a beszélt nyelvben ma már nem használatosak.

• Modo indicativo (Kijelentő mód)
• Presente (canto)
• Pretérito perfecto simple (canté), pretérito indefinido
• Pretérito perfecto compuesto (he cantado), antepresente
• Pretérito imperfecto (cantaba), copretérito
• † Pretérito anterior (hube cantado), antepretérito
• Pretérito pluscuamperfecto (había cantado), antecopretérito
• Futuro simple (cantaré), futuro imperfecto
• Futuro compuesto (habré cantado), antefuturo, futuro perfecto
• Condicional simple (cantaría), pospretérito, condicional imperfecto,
  *potencial simple, *potencial imperfecto
• Condicional compuesto (habría cantado), antepospretérito,
  condicional perfecto, *potencial compuesto, *potencial perfecto
• Modo subjuntivo (Kötőmód)
• Presente (cante)
• Pretérito imperfecto (cantara vagy cantase)
• Pretérito perfecto compuesto (haya cantado)
• Pretérito pluscuamperfecto (hubiera cantado vagy hubiese cantado)
• † Futuro simple (cantare), futuro imperfecto
• † Futuro compuesto (hubiere cantado), futuro perfecto
• Modo imperativo (Felszólító mód)
• Imperativo (canta [tú] / cantá [vos])
• Imperativo con negación (no cantes [tú/vos] / no cantés [vos, tájsz.])
• Formas no personales, *Modo infinitivo (Igenevek)
• Infinitivo (cantar)
• Infinitivo compuesto (haber cantado)
• Participio (cantado), participio pasado, participio pasivo
• Gerundio (cantando)
• Gerundio compuesto (habiendo cantado)

Gyakori kérdés, hogy „összesen hány spanyol igeidő van”. Bár ránézésre egyszerűnek tűnhet a válasz, annyira viszont mégsem az. Először is kérdés, hogy csak a mai nyelvben használatos igeidőket vegyük-e figyelembe, vagy azokat is, melyeket ma már nem használnak, csak régi irodalmi (pretérito anterior), esetleg jogi szövegekben (futuro de subjuntivo) lelhetőek fel. Másrészt kérdés, hogy mit számítunk egyáltalán „igeidőnek”: pl. az imperfecto de subjuntivo és a pluscuamperfecto de subjuntivo is két-két ragozási változattal rendelkezik (cantara vagy cantase, ill. hubiera vagy hubiese cantado), amelyeket számolhatunk két-két igeidőnek is (ha abból indulunk ki, hogy a tanulónak mindkettőt el kell sajátítania, ráadásul nem minden esetben cserélhető fel a két alakváltozat!), de tekinthetjük őket egy-egy igeidőnek kétféle ragozással. Vagy pl. az imperativo (mely összesen két önálló, állító alakkal rendelkezik) igeidő? Ha igen, akkor egy, vagy kettő? (A tiltás ugyanis megegyezik a kötőmód jelen idejű alakjaival.)

Ha az összes igeidőt nézzük és a kötőmód folyamatos és régmúltját csak egy-egy igeidőnek tekintjük két-két ragozási változattal, valamint a felszólító módot is csak egy igeidőnek számoljuk (a két önálló alakja miatt), akkor ez a szám 17, amiből viszont hármat már nem használnak, tehát a gyakorlatban ez csak 14. Mindazonáltal nem biztos, hogy sok értelme van az igeidőket számolgatni, hiszen nem attól lesz könnyebb a dolgunk, hogy nem 17 igeidőt kell megtanulni, hanem csak 14-et: a helyes és spontán használatuk elsajátítása a lényeg, nem beszélve arról, hogy ott vannak még az igenevek, illetve a személyes névmások igékkel kombinált használata, ami szintén nagy falat lehet.

Sokszor felmerül az is, hogy „melyek a leggyakrabban használt spanyol igeidők”. Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert egy anyanyelvi beszélő nyilván nem fog gondolkozni azon, hogy milyen igeidőt használjon, hogy a külföldi nyelvtanuló megértse (a nem nyelvész vagy nyelvtanár szakképesítésű anyanyelvi beszélők még az igeidők nevét sem ismerik). Ettől függetlenül elmondható, hogy a legalapvetőbb igeidők, amelyekkel már valamennyire lehet boldogulni, a kijelentő mód jelen ideje, a három leggyakoribb múlt idő, a kötőmód jelen ideje, valamint talán még a felszólító mód. Valószínűleg egy turistának nem lesz szüksége bonyolult, pl. feltételes összetett mondatokat használnia, így meglesz a kötőmód többi ideje nélkül is, míg a jövő időt helyettesítheti a jelen idővel, ill. az ir a + infinitivo szerkezettel is. Arra viszont ne feltétlenül számítsunk, hogy egy anyanyelvi beszélő csak ezeket az igeidőket fogja használni a kérdésünkre adott válaszában...

A felszólító mód és használata

Tartalomjegyzék Az állító imperativo Használata névmási simulószóval Rendhagyó igék Különbség a magyar és a spanyol használat között kérdőmondatban A tiltó alak (imperativo con negación) A felszólítás egyéb eszközei

✖

Mielőtt belekezdenénk, érdemes tisztázni, hogy a régebbi spanyol nyelvkönyvek és szótárak a felszólító módot (modo imperativo) „parancsoló mód”-nak is nevezték, ekkor viszont a kötőmódot (modo subjuntivo) hívták „felszólító mód”-nak (hiszen mint látni fogjuk, nem kevés átfedés van a kettő között). A felszólító módnak ugyanakkor kétféle értelmezése van: alaktani, illetve mondattani; a kettő közötti összefüggésekről az alábbiakban szólok.

A felszólító mód lehet állító (imperativo), valamint tiltó (imperativo con negación, vagy régebben: imperativo negativo). Mindkét esetben (mondattanilag) öt-öt alakot különböztetünk meg, mivel a spanyolban egyes szám első személyű felszólítás nincs. (Bár egyes grammatikusok szerint a szigorúan vett felszólító módban csakis második személyekről van értelme beszélni, tehát akiket megszólítunk, mindazonáltal a magázó formában a nyelvtani harmadik személy is második személynek minősül. Ugyanígy a latin-amerikai spanyolban is, hiszen többes számban nem használják a nyelvtani második személyt, így a nyelvtani harmadik személy veszi át a szerepét tegezésnél is.)

Ez az igemód – alaktanilag – valójában mindösszesen két saját alakkal rendelkezik, ezek pedig az állító ragozás egyes szám második (E/2.) és többes szám második (T/2.) személyű alakja; az összes többi, beleértve a tiltó ragozás valamennyi alakját is, megegyezik a kötőmód jelen idejével (így tehát az állító és a tiltó alakok között csak a nyelvtani második személyeknél van különbség). A helyzetünket még az is könnyíti, hogy e két önálló állító alak közül csak az első (vagyis az E/2. személyű) lehet rendhagyó, vagyis csak egyetlen egy alakot kell külön megtanulni, ha a kötőmód jelen idejének ragozását már jól ismerjük. Az alábbiakban az imperativo részletes ismertetése következik.

Az állító imperativo

Az állító ragozás E/2. személyű alakja szabályos igéknél látszólag megegyezik a kijelentő mód jelen idejű E/3. személyű alakjával, eredetük viszont nem azonos (a latinban a kijelentő mód jelen idejének E/3. alakja -t-re végződött, amely az újlatin nyelvek többségében lekopott, ez okozza ma a látszólagos azonosságot). A T/2. alak képzése rendkívül egyszerű: a főnévi igenévnek az -r végződése helyébe -d kerül – ezt az alakot viszont csak Spanyolországban használják (Latin-Amerikában T/2. = nyelvtani T/3.). A többi alak – E/3., T/1. és T/3. – megegyezik a kötőmód megfelelő jelen idejű alakjaival. Három szabályos ige állító felszólító ragozása tehát az alábbi (kivastagítással jelölve az önálló – nem a kötőmódból kölcsönzött – alakokat:

• cantar (I.): ¡canta! ¡cante! ¡cantemos! ¡cantad! ¡canten! (’énekelj!’, ’énekeljen!’ stb.)
• comer (II.): ¡come! ¡coma! ¡comamos! ¡comed! ¡coman! (’egyél!’, ’egyen!’ stb.)
• vivir (III.): ¡vive! ¡viva! ¡vivamos! ¡vivid! ¡vivan! (’élj!’, ’éljen’ stb.)

A tú helyett vos névmást használó latin-amerikai nyelvjárásokban (főként Argentína, Uruguay) az E/2. alak véghangsúlyos: a spanyolországi T/2. -d nélküli változata. Ezeken a területeken az állító alakok a következőképpen alakulnak (E/2., E/3., T/1., T/3.):

• cantar (I.): ¡cantá! ¡cante! ¡cantemos! ¡canten!
• comer (II.): ¡comé! ¡coma! ¡comamos! ¡coman!
• vivir (III.): ¡viví! ¡viva! ¡vivamos! ¡vivan!

Az eddigiek összefoglalása az alábbi táblázatban látható. Az önálló – vagyis nem a kötőmódból kölcsönzött – alakokat színessel jeleztük, az eredetüket tekintve összetartozó alakok pedig azonos színnel szerepelnek.

(Forrás: El Mexicano)

A felszólító mód állító alakjaihoz a (tárgy- vagy részes esetű, beleértve a visszaható) hangsúlytalan személyes némvások simulószóként kapcsolódnak, vele egybeírva. Ilyenkor a hangsúly megőrzi a helyét, ezért a hangsúlyjelölés szabályainak megfelelően kell jelölni, amennyiben így a szó harmad- vagy negyedélessé válik: ¡cántale! ’énekelj neki!’, ¡cómetelo! ’edd meg magadnak!’ stb.

A névmással ellátott alakokkal kapcsolatosan ki kell térnünk néhány „szabálytalanságra” is. Az egyik, hogy a többes szám első személyű állító alak -s végződése a nos és a se névmás előtt írásban kiesik. Példák:

• vamos+nos = ¡vámonos! ’menjünk!’;
• cantemos+se+la = ¡cantémosela! ’énekeljük el neki(k) [azt a dalt]!’.

A Spanyolországban használatos többes szám második személyű állító alak -d végződése az os névmás előtt a művelt/irodalmi nyelvben – az ir ige kivételével – kiesik, a köznyelvben viszont a főnévi igenévvel megegyező alak használatos ilyenkor, például:

• vestid+os = ¡vestíos! (művelt) ~ ¡vestiros! (köznyelvi) ’öltözzetek!’;
• poned+os+lo = ¡ponéoslo! ~ ¡ponéroslo! ’tegyétek/vegyétek fel magatokra [azt]!’; de:
• id+os = ¡idos! ~ ¡iros! ’menjetek el!’.

Lássunk egy-egy példát visszaható névmással történő állító ragozásra is a callarse ’(el)hallgat’, meterse ’bebújik, bemászik’ és partirse ’elindul, útra kel’ szabályos igékkel (az E/2. alaknál a tú és a vos névmásnak megfelelő is szerepel):

(Forrás: El Mexicano)

Szólni kell a rendhagyó igékről is. Mint korábban említettem, a felszólító mód két önálló állító alakja közül csak az egyes szám második személyű lehet rendhagyó (a többes szám második személyű mindig szabályos), a többi alak viszont a kötőmód jelen idejéből kölcsönzött. (Ez esetben tehát az olyan E/2. személyű állító alak számít rendhagyónak, amely nem azonos alakú a kijelentő mód jelen idejének egyes szám harmadik személyű alakjával.)

Némiképp kivétel a leírtak alól az ir ’menni’ ige, melynek T/1. állító felszólító alakja látszólag a kijelentő mód jelen idejének T/1. alakjával – ¡vamos! – egyezik, nem pedig a kötőmódú vayamos alakkal. Ennek nyelvtörténeti oka van: eredetileg ugyanis a latin kötőmódú VADĀMUS és a kijelentő módú VÁDĬMUS is a vamos alakot eredményezte a régi spanyolban, amely ebben a használatban tovább él, a kötőmód mai jelen idejű ragozása pedig az haber kötőmódjának mintájára (haya, hayas stb. < lat. HABEAM, HABEAS stb.) nyerte el a jelenlegi vaya, vayas, vayamos stb. formáját.

A felszólító módban rendhagyó igék tú megszólítással használatos E/2. személyű alakja, mint az alábbi táblázatban látható, a legtöbb esetben maga az ige töve.

(Forrás: El Mexicano)

A vos névmással egyedül az ir kivételes, amely rövidsége miatt (hiszen szabályosan *í lenne) az andar ige vos-szal használt andá alakját kölcsönzi. A ver igénél az E/2. felszólító alakot szintén nem használják, mert összetéveszthető az ir ige azonos felszólító alakjával, amely sokkal gyakoribb, ezért ebben az alakban a mirar ige használatos helyette.

A spanyol kiadású szótárak igeragozási táblázataiban a felszólító módnak általában csak az egyes szám második, valamint a többes szám második és harmadik személyű alakja szerepel (az utóbbi azért, mert a latin-amerikai spanyolban a ’ti’ jelentést is alaktanilag a T/3. személlyel fejezik ki). Így pl. a cantar igénél a spanyol akadémiai értelmező szótárban (DRAE) a következő alakokat találjuk: canta (tú) / cantá (vos), cantad (vosotros) / canten (ustedes). (A másik kettőt – E/3. és T/1. – a kötőmód jelen idejéből tudhatjuk, hogy cante és cantemos.) Végül lássunk példákat az állító felszólító alakok használatára:

• —¿Quieres que te cante esta canción? —Sí, cántamela. ’Akarod, hogy elénekeljem neked ezt a dalt? – Igen, énekeld el nekem.’
• Venga usted conmigo, por favor. ’Ön jöjjön velem, kérem.’
• Decidme, ¿qué queréis hacer? ’Mondjátok meg nekem, mit akartok tenni?’
• —Ayúdennos, por favor. —¡Vámonos todos y ayudémoslas! ’Segítsenek nekünk, kérem. – Menjünk, mindenki, és segítsünk nekik!’ (Az ayudar ige a spanyolban tárgyas, csak magyarra ebben a mondatban részes névmással fordítjuk.)
• —¿Te compro el nuevo disco? —Sí, por favor, cómpramelo. ’Megvásároljam neked az új lemezt? – Igen, légy szíves, vedd meg nekem.’
• ¡Poneos (poneros) abrigo, que hará frío! ’Vegyetek kabátot, mert hideg lesz!’
• —¿Se lo decimos? —Digámoselo. ’Megmondjuk neki(k)? – Mondjuk meg neki(k).’

Különbség a magyar és a spanyol használat között

Mint a fenti példákból is látható, magyarul látszólag felszólító módban kérdezünk adott cselekvés elvégzésének szükségességére, azaz a „Mit tegyek (tegyünk, tegyél, tegyen)?” vagy „Csináljak (csináljunk, csináljon) valamit?” típusú mondatokban. Spanyolul azonban sem a felszólító módot, sem a kötőmódot nem használják közvetlen kérdés feltevésekor. Ilyen esetekben, amennyiben a kérdés saját magunkra vonatkozik (vagyis egyes és többes szám első személyben), egyszerűen a kijelentő mód jelen ideje, minden más személyben pedig körülíró szerkezet használatos: ¿Te lo compro? ’Megvegyem neked?’; ¿Qué le decimos? ’Mit mondjunk neki?’; ¿Qué deben/deberían hacer? ’Mit csináljanak? stb.

A tiltó alak (imperativo con negación)

A tiltó felszólító mód (imperativo con negación, imperativo negado vagy – régebben – negativo) az összes alakját a kötőmód jelen idejéből kölcsönzi. Ismételjük át, melyek ezek, a három szabályos példaigénkkel:

• cantar: cante, cantes, cante, cantemos, cantéis, canten;
• comer: coma, comas, coma, comamos, comáis, coman;
• vivir: viva, vivas, viva, vivamos, viváis, vivan.

Ezek után már nincs más dolgunk, mint eléjük tenni a no tiltószócskát. Vagyis például a ¡canta! ’énekelj!’ tiltása ¡no cantes! ’ne énekelj!’, a ¡vivid! ’éljetek!’ tiltása pedig ¡no viváis! lesz. Ennyire egyszerű! Lényegében tehát csak az egyes szám második személyben, és a – csak Spanyolországban használt – többes szám második személyben lesz eltérő az állító és a tiltó alak a felszólító módban. Összefoglalva a három szabályos igével az állító és tiltó alakokat:

• cantar: canta (cantá) / no cantes, cante / no cante, cantemos / no cantemos, cantad / no cantéis, canten / no canten (’énekelj / ne énekelj’ stb.);
• comer: come (comé) / no comas, coma / no coma, comamos / no comamos, comed / no comáis, coman / no coman (’egyél / ne egyél’ stb.);
• vivir: vive (viví) / no vivas, viva / no viva, vivamos / no vivamos, vivid / no viváis, vivan / no vivan (’élj / ne élj’ stb.).

Fontos különbség továbbá az állító alakkal szemben, hogy a tiltó alakhoz nem kapcsolódhatnak a hangsúlytalan (ún. klitikus) személyes névmások simulószóként, hanem csak előtte állhatnak: cántamela ’énekeld el nekem [a dalt]’, viszont: no me la cantes ’ne énekeld el nekem’ (és nem *no cántesmela).

Végül lássunk néhány példát az imperativo con negaciónra is:

• Usted no venga conmigo. ’Ön ne jöjjön velem.’
• —¿Te compro el nuevo disco? —No, gracias, no me lo compres. ’Megvásároljam neked az új lemezt? – Nem, köszönöm, ne vedd meg nekem.’
• ¡No os pongáis abrigo, que hará calor! ’Ne vegyetek kabátot, mert meleg lesz!’
• —¿Se lo decimos? —No, no se lo digamos. ’Megmondjuk neki(k)? – Ne, ne mondjuk meg.’

A felszólítás egyéb eszközei

Mint a téma elején is már említettem, az imperativo a spanyolban a felszólítás legerősebbik formája. Érdemes még arról is szólni, hogy milyen egyéb eszközökkel lehet „finomabban” is akaratunkat érvényesíteni. Erre a spanyolban két további lehetőség áll rendelkezésünkre.

Az egyik az ún. „személytelen” felszólítás, melynek képzése a + infinitivo, például ¡A bailar! ’Táncra fel!’, ¡A dormir! ’Alvás!’ (A főnévi igenévvel történő felszólítás a magyar köznyelvben is elterjedt, csak éppen durvának számít, pl. „Aludni!”.) A főnévi igenévhez természetesen itt is tapasztható a hangsúlytalan személyes névmás, amennyiben szükséges: ¡A felicitarla! ’Köszöntsük (fel) őt!’, ¡A esconderse! ’Elbújni!’.

A másik pedig a kötőmóddal történő felszólítás, amely valamivel enyhébb az imperativónál (bár használhatják annak megerősítésére is). A kötőmódú igealakot ilyenkor mindig a que szócska vezeti be, amelyet nem fordítunk: ¡Que bailes conmigo! ’Táncolj velem!’, ¡Que se diviertan! ’Szórakozzanak jól!’, ¡Que te vaya bien! ’Minden jót neked!’.

A kötőmóddal való felszólítás a latinból öröklődött, ahol a QUOD ’hogy’ szócskát használták felvezetőként (ennek eredetileg csak kérdő névmásként használt változatából, a QUĬD-ből származik a spanyol que és qué is). E kifejezésmód valószínűleg arra a hiányos mondatfajtára vezethető vissza, amely eredetileg az „Azt akarom, hogy ...” felvezetéssel kezdődhetett.