Lasagna vagy lasagne?

Ha az olasz kerül szóba, akkor bizonyára mindenkinek a pizza vagy az egyéb ételspecialitások jutnak róla eszébe legelőször. Ilyen egy bizonyos olasz rakott tésztaféleség is, amelyet hol [lazannya]-ként, hol pedig [lazannye]-ként hallunk emlegetni. Vajon melyik a „helyes”? Van-e lényeges különbség köztük?

Bár volt már szó itt a blogon egy érdekes tésztaspecialitásról, de ezennel nem ígérek receptet, csupán nyelvi oldalról vizsgáljuk meg a kérdést. Noha olvasni néhol olyasmit, hogy „a lasagne kiejtése [lazannya]”, ez természetesen így nem igaz. Mi akkor a rejtély nyitja?

Több réteg tésztából áll...

Nos, egyszerűen arról van szó, hogy az olasz (le) lasagne egy nőnemű, többes számú alak, melynek egyes számú megfelelője a (la) lasagna. Az étel megnevezésére tehát mindkét forma helyes (az olasz etimológiai szótár például csak az egyes számú lasagna alakot hozza, s meg sem említi, hogy általában többes számban használatos; az olasz Wikipédiában viszont a többes számú, lasagne címmel szerepel a szócikk), bár a többes számú alak valóban elterjedtebb, valószínűleg azért, mert „több réteg tésztából” készül az étel. Az angolba (lasagna) és a spanyolba is viszont az egyes számú alak (lasaña) került át. Ránk van tehát bízva, hogy a lasagne [lazannye], vagy a lasagna [lazannya] alakot használjuk – arról viszont szó sincs, hogy a lasagne kiejtése [lazannya] lenne, vagy fordítva.

A szó eredetéről annyit kell tudni, hogy valószínűleg egy, a latin LÁGĂNUM ’lepény, palacsinta’ szóból származó feltételezett melléknévi alak, a *LAGÁNĔA kereszteződött a latin LÁSĂNUM ’edény, tál’ szóval (vagy inkább a belőle származó *LASÁNĔA melléknévvel).

Miféle nyelv a mirandai? – Az asztúriai-leóni dialektusok

Nemrég megjelent egy írás a Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportálon a mirandairól, mint „Portugália második hivatalos nyelve”. Itt egyből tisztázni kell egy félreértést, ugyanis a cikkben is hivatkozott 1999. január 29-ei törvény csak a „mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szól, és egy szóval sem mondja ki, hogy ez hivatalos nyelv, csupán elismeri a nyelv művelésének és terjesztésének jogát (nem keverendő tehát a „hivatalos nyelv” és a „jogilag elismert nyelv” fogalma, az utóbbi csak annyit mond, hogy egy adott nyelvváltozatot elismernek önálló nyelvként, és támogatják a használatát, mint jelen esetben). De mi is az a mirandai nyelv pontosan, és eddig miért nem hallottunk róla? Természetesen nem célom ugyanazt leírni, ami a nyest.hu cikkében olvasható, inkább vizsgáljuk meg a kérdést egy kicsit más megközelítésből.

Három idős úr régi élményeiről mesél anyanyelvén
Pár évtizeddel ezelőtt még csak néhány újlatin nyelvet ismertünk (többnyire csak franciáról, olaszról, portugálról, románról és spanyolról hallhattunk), ma viszont már néhány tucat létezik. Hogy lehet ez? Nyilván nem arról van szó, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi új nyelv alakult ki, hanem arról a jól ismert problémáról, amely a nyelv és a nyelvjárás elkülönítésével kapcsolatos. Az újlatin nyelvek ugyanis nyelvjárási folytonosságot (ún. dialektuskontinuumot) képeznek, vagyis nincsenek éles határok az összefüggő területeken beszélt egyes nyelvváltozatok között: csupán önkényes politikai döntés kérdése, hogy egy-egy nyelvváltozatot mikortól kezdve tekintünk külön nyelvnek, vagy ha nem tekintjük külön nyelvnek, akkor melyik nyelv nyelvjárásai közé soroljuk. Vagyis ezek a nyelvváltozatok (akár nyelveknek, akár nyelvjárásoknak nevezzük őket) mindig is léteztek, csak éppen régebben nem ismerték el őket önálló nyelveknek. A tudomány viszont fejlődik, és a nézetek is változnak.

Mint ahogy szó volt róla egy korábbi témában, az Ibériai-félszigeten egészen az 1970-es évekig csak három nyelvet ismertek (el): a spanyolt, a portugált, valamint az egyértelműen elkülöníthető, nem indoeurópai baszkot. A katalán, a galiciai, illetve az asztúriai-leóni (asturleonés), a navarrai-aragóniai (navarroaragonés) nyelvváltozatok azelőtt csak nyelvjárásoknak számítottak (az asztúriai-leóni és az aragóniai dialektusokat sok spanyol nyelvjáráskutató mindmáig csak a „spanyol nyelvet alkotó nyelvjárásoknak” tekinti, a kasztíliaival együtt, mint az irodalmi nyelv alapja).

A latin köznyelv helyi változataiból kialakult asztúriai-leóni dialektusok a középkori Leóni Királyság (Reino de León) egyik legjelentősebb nyelvét alkották – ebben az értelemben sokszor csak leóniként említik – a régi galiciai vagy óportugál (galaicoportugués) és a kasztíliai mellett (1230-ig ugyanis Galicia és Kasztília is a Leóni Királysághoz tartozott); a hivatalos nyelv természetesen a latin volt. Kasztília későbbi felemelkedésével és a Reconquista előrehaladtával a kasztíliai fokozatosan háttérbe szórította a szomszédos nyelvváltozatokat, így az asztúriai-leónit is, amelynek változatait ma már csak nem egészen 150.000 ember beszéli anyanyelvként (a legtöbben Asztúriában).

Az Ibériai-félsziget államai 1037-ben (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A ma beszélt aszturleóni nyelv (saját nevén asturllïonés) természetesen kölcsönösen érthető a kasztíliaival (ami egyébként a félszigeten beszélt újlatin nyelvekre általánosságban is igaz, sokkal inkább, mint például az olasz nyelvjárásokra). A spanyollal ellenétben, de a galiciaihoz hasonlóan megőrizte a szókezdő latin [f] hangot (amelyet a keleti nyelvjárásokban [h]-hoz hasonlóan ejtenek, mint a régi kasztíliaiban), valamint a különböző latin mássalhangzócsoportok palatalizációjából létrejött [lj] > [j] és [s] hangok is megmaradtak, és nem fejlődtek [ch]-vá, ahogyan a kasztíliaiban. Az utóbbihoz hasonlóan a latin rövid (nyílt), hangsúlyos Ĕ és Ŏ magánhangzók ie és ue ~ uo kettőshangzókként folytatódnak, a spanyoltól eltérően még palatális – vagy egykor palatális – hangok előtt is (pl. lat. FŎLIA > fueya, vö. sp. hoja). Megkülönböztető sajátossága viszont, amelyben eltér mind a kasztíliaitól, mind a galiciai–portugál nyelvváltozatoktól is, hogy palatalizálta a szókezdő [l]-et (pl. lat. LĬNGUA > llingua [ljingwa], vö. sp. lengua, gal. lingua, port. língua), ami viszont a katalánra jellemző még (llengua).

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Területi változatait illetően három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: keletivel (oriental), középsővel (central) és nyugatival (occidental). A keletit és a középsőt főként az Asztúriai Hercegség (Principado de Asturias, aszturleóni: Principáu d’Asturies) spanyol autonóm közösségben, illetve a környező területeken beszélik, ezért e változatokra általában „asztúriai nyelv”-ként (spanyol: asturiano vagy bable; aszturleóni: l’asturianu vagy llingua asturiana) utalnak, amely 1980 óta nyelvi akadémiával (Academia de la Llingua Asturiana) is rendelkezik. A legkeletibb, kantábriai nyelvjárás vagy montañés (’hegyi’) már átmenetet képez a kasztíliai és a kelet-asztúriai között, így egyes nyelvészek az aszturleóni, míg mások a kasztíliai nyelvjárásai közé sorolják – nyelvi identitásuk és nézeteik függvényében. A nyugati vagy leóni (spanyol: leonés, aszturleóni: llïonés) nyelvjáráscsoportot Asztúria nyugati részén kívül Kasztília és León (Castilla y León) autonóm közösség északnyugati sávjában, illetve a Portugália északkeleti csücskében lévő Miranda de Douro [miranda dü dóru] (spanyolul Miranda del Duero, mirandai: Miranda de l Douro) városában használják. Ez utóbbi, portugál fonetikai hatástól érintett, mintegy 5–15.000 becsült anyanyelvi beszélővel rendelkező leóni nyelvjárás a mirandai (saját nevén mirandés vagy lhéngua mirandesa), amelyet a portugáliai jogi szabályozás önálló nyelvként ismer el, és támogatja is a terjesztését, oktatását. Az aszturleóni nyelvjárások felosztását a jobb oldali ábra szemlélteti (spanyolul).

Aki valamennyire ismeri a spanyolt, annak úgy hangozhat a mirandai, mintha portugál akcentussal beszélnének spanyolul. Felületes egyszerűsítéssel tulajdonképpen erről van szó – ahogy a galiciai esetében is mondhatnánk, hogy „spanyol kiejtéssel beszélt portugál” –, de természetesen ez tudománytalan megközelítés, hiszen mint már tudjuk, a jól ismert „nagy” nyelvek is mind valamilyen nyelvjárásból alakultak ki, amelyek önálló nyelvi státusz szintjére emelkedtek. Vagyis valójában az Ibériai-félszigeten beszélt valamennyi újlatin nyelv(változat) önálló latin nyelvjárás volt egykor, tehát ha nevezetesen a mirandaiból és a galiciaiból csináltak volna „nagy nyelv”-eket, és nem a spanyolból és a portugálból, akkor most a spanyolt és a portugált a mirandaihoz és a galiciaihoz hasonlítgatnánk, és nem fordítva.

De hogy az „unalmas fejtegetés” helyett valami szórakoztató és érdekes is legyen a témában, az alábbi videón hallhatjuk is a mirandai nyelvet a Galandum Galundaina nevű folklóregyüttes előadásában. A dal címe Fraile cornudo, azaz ’Felszarvazott testvér’. (Szöveg és fordítás a videó alatt.)

Galandum Galundaina: Fraile cornudo

Fraile cornudo, echa-te al baile que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Busca cumpanha que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Deixa-la sola que la quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile

Felszarvazott testvér, táncra fel Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Keress társat Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Engedd el a lányt Mert látni akarom táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája

Mi köze a tanítónak az iparoshoz és a miniszterhez?

Mint tudjuk, a magyar mester szó egyaránt jelent ’tanító’-t, illetve ’valamely iparágat, foglalkozást (mesterséget) űző személy’-t is, főleg akkor, ha azt kiválóan és példamutatóan csinálja. Hogy ennek mi köze van a miniszteri hivatáshoz – a két szó hasonlóságán kívül –, és egyáltalán a mester szó két jelentésének egymáshoz, már sokkal érdekesebb. Annál is inkább, mert a spanyolban is létezik a mester [meszter] szó, melynek jelentése a régi, illetve a népi nyelvben ’mesterség, hivatás’.

Először is vizsgáljuk meg a magyar mester szó eredetét. Az etimológiai szótár szerint ez egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá két eltérő latin szó keveredéséből: az egyik a mastro ~ maistro ~ mestro ’tanító, kézművesmester, főnök’, melynek forrása a latin MAGĬSTER ’elöljáró, tanító, vezető’ tárgyesete, a MAGĬSTRU(M); a másik pedig a mestero ~ mestiero ~ mestiere volt ’foglalkozás, kézművesség, szaktudás’ jelentéssel, amely a latin MINISTERIU(M) ’szolgálat, cselédség, hivatal’ jelentésű szóra vezethető vissza. Mint látható, a két szó jelentése között eleve megvolt az átfedés, így könnyen létrejöhetett a keveredés, amely ezt a „hibrid” etimológiát eredményezte.

Minisztérium (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolban nem történt keveredés, más viszont igen. A latin MINISTERIU(M) szó kétféle alakban is folytatódott: az egyik a menester, amely a latin jelentések továbbfejlődésével a ’szükség(esség)’ (vö. a magyar szolgálatára van kifejezéssel), illetve ’hivatás, mesterség, művészet’ jelentéseket vette fel; a másik ennek rövidült alakja, a mester ’művészet, mesterség’. Mindkét szó régies, a mai nyelvben már csak bizonyos kifejezésekben használják, mint például az es menester ’szükséges, szükségszerű’, illetve mester de clerecía ’középkori műköltészet (mestersége)’, mester de juglaría ’középkori népdalköltészet, dalnokmesterség’.

A latin szó persze később művelt úton is „visszakerült” a spanyolba ministerio alakban, a ma használt ’minisztérium’ jelentésben. Míg ennél a szónál tehát többszörös szóhasadás történt, ezzel szemben a latin MAGĬSTRU(M) külön folytatta útját a spanyolban – és az irodalmi olaszban is – maestro alakban, változatlanul ’tanító(mester)’ jelentésben.

A spanyol nevek és címek helyesírásáról

Korábban volt már szó a spanyol nevek – megközelítő – helyes kiejtéséről, most pedig röviden a helyesírásukról szólnék. Elsősorban a magyar nyelvű szövegekben, sajtóban megjelenő spanyol nevekhez, címekhez nyújtanék segítséget, tapasztalatom szerint ugyanis hajlamosak a szerkesztők egyszerűen figyelmen kívül hagyni az idegen nevek helyesírását (természetesen itt a latin ábécét használó nyelvekre gondolok), ami igénytelenségről árulkodik.

Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra. A spanyolban egyetlen olyan betű van, amelynek bevitele bonyolultabb egy billentyűlenyomásnál, méghozzá az ñ, ami viszont a karaktertáblából (minden operációs rendszer alapvető része) egyszerűen kimásolható. Meglepő, de az összes többi spanyol ékezetes betű a magyarban is létezik: á, é, í, ó, ú, ü (az utóbbi természetesen nem a magyar [ü] hangot jelenti, hanem a güe, güi csoportokban azt, hogy a félhangzós u is kiejtendő). Ezek után már csak az okozhatja a problémát, hogy hova kell ékezetet tenni, illetve mit kell nagy kezdőbetűvel írni. Ezekhez nyújtanék némi iránymutatást a következőkben.

A hangsúly jelöléséről dióhéjban

Mielőtt részletezném a leggyakoribb, helyesírás szempontjából problémás spanyol névtípusokat, elkerülhetetlen a hangsúlyjelölés szabályaira röviden kitérni. Nem kell ám nagyon bonyolult dologra gondolni, az ökölszabály egyetlen mondatban összefoglalható, amely így szól:

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve a magánhangzó, a magánhangzó+n és a magánhangzó+s végződésű másodéles, valamint minden egyéb végződésű véghangsúlyos szót; továbbá kivétel nélkül minden esetben jelölik a hangsúlyt, ha az a kiejtésben egy magánhangzó melletti i-re vagy u-ra esik (pl. río, búho).

Az utóbbi magyarázata, hogy máskülönben ilyen helyzetben a hangsúlytalan i és u általában nem külön szótagot, hanem kettőshangzót alkot a mellette álló magánhangzóval.

A nevek helyesírása

A spanyolban elég gyakori -ez [-esz] végű* vezetéknevek szinte minden esetben másodélesek, s mivel az iménti szabály szerint a -z végződésű másodéles szavak hangsúlyát jelölni kell, az összes ilyen név utolsó előtti szótagjának magánhangzója ékezetet kap: Báez, Benítez, Bermúdez, Domínguez, Fernández, Giménez, Gómez, González, Gutiérrez, Hernández, Jiménez, Juárez, López, Márquez, Martínez, Meléndez, Méndez, Menéndez, Pérez, Ramírez, Rodríguez, Sánchez, Suárez, Vásquez, Vázquez, Velásquez, Velázquez stb. Egyetlen kivétel az Álvarez, amely harmadéles.

E családnevek (régi) keresztnevekből származnak (pl. Benito, Domingo, Gonzalo, Marcos, Pedro, Ramiro, Rodrigo, Sancho, Vasco, Velasco, Ximena, Álvaro stb.). Néhány esetben előfordul, hogy az -ez végű családnévben nem a fenti -ez végződés rejlik, hanem eredetileg -es végű – többes számú főnévből származó – név helytelenül rögzült régi írásmódjáról van szó: ilyen például a Flórez, a Flores, azaz „Virág” névből (az utóbbi esetében azért nem kell ékezettel jelölni a hangsúlyt, mert a másodéles szó írásban s-re, és nem z-re végződik – lásd az egymondatos szabályt!). Kiejtésüknek megfelelően, a -z végű nevekhez a hasonuló magyar -val/-vel toldalékot sz-szel kell kapcsolni (mivel a spanyol z is [sz] hangot jelöl): Gómezszel, nem pedig *Gómezzel.

A másik gyakori csoport az -n végű vezeték- és keresztnevek, amelyek – a Carmen kivételével – véghangsúlyosak, s mivel a helyesírási szabályok szerint a véghangsúlyos, -n-re végződő szavak hangsúlyát is jelölni kell, e nevek utolsó magánhangzója szintén ékezetet kap: Belén, Benjamín, Calderón, Colón, Cristián, Encarnación, Fernán, Garzón, Hernán, León, Martín, Obregón, Ramón, Roldán, Román, Sebastián, Simón stb.

Az -ica végű női nevek általában harmadélesek: Angélica, Érica, Mónica, Verónica, Yésica stb. – kivétel: Federica [federíka] (másodéles). További gyakori, harmadéles női nevek: Ángela, Ángeles/Mariángeles, Bárbara, Úrsula stb. Másodéles, mássalhangzóra (nem n-re vagy s-re) végződő – és ezért ékezettel írandó – gyakori férfinevek: Ángel, César, Édgar, Héctor, Óscar, Víctor.

Számos olyan női név van továbbá, melynek végződése -ia vagy -ía. Hogy mikor melyik, erre sajnos nincs használható szabály. Azt lehet mondani, hogy a latin fogalmakból származó nevek végződése többnyire az előbbi (pl. Claudia, Inocencia, Olivia, Victoria stb.), míg az egyéb – görög, héber stb. – eredetűeknél általában az utóbbi. Itt csak néhány olyan, gyakori nevet sorolok fel, amelyek végződésében az i hangsúlyos: Estefanía, Lucía, María, Rosalía, Sofía.

Végül említést érdemel még az egyik leggyakoribb (ha nem a leggyakoribb), ősi, valószínűleg baszk eredetű, ma már csak vezetéknévként használatos név, a García (hangsúlyos i-vel), amely nem tévesztendő össze a latin eredetű, vezeték- és női keresztnévként is használt Gracia névvel (ennek hangsúlya az első a-ra esik, kettőshangzóval a végén). Az alábbi táblázatban megpróbáltam a fentieket néhány pontban összeszedni.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A címek helyesírása

A spanyol akadémiai helyesírás megkülönböztet alapvetően alkotói műveket (obras de creación), valamint folyóiratokat (publicaciones periódicas) és gyűjteményeket (colecciones).

Az alkotói művek (zeneszámok, filmek, sorozatok, könyvek, műsorok, zenei albumok stb.) címének – a bennük szereplő személy- vagy tulajdonnevek kivételével – csak az első szava írandó nagy kezdőbetűvel, a magyarhoz hasonlóan: Entre el mar y una estrella, Últimas tardes con Teresa stb. A spanyol címekben – az angol hatására – minden szó nagy kezdőbetűvel történő írása helytelen, nem is esztétikus, és kerülendő: *Entre El Mar Y Una Estrella.

A folyóiratok (újságok, magazinok), valamint a gyűjtemények címében minden főnév és melléknév, illetve önálló jelentéssel bíró elem nagy kezdőbetűvel írandó: El Nuevo Diario, La Vanguardia stb.

A történelmi események, korok, ünnepek, jeles napok nevei

Bár ezekkel ritkábban találkozhatunk magyar szövegekben, érdemes mégis érintőlegesen foglalkozni velük, mert a magyar helyesírás szabályaitól eltérően ezek a nevek a spanyolban nagybetűsek, ha pedig több szóból állnak, akkor minden főnév és melléknév nagy kezdőbetűvel írandó: la Reconquista ’a Reconquista’, la Segunda Guerra Mundial ’a második világháború’, la Antigüedad ’az ókor’, el Día de la Independencia ’a függetlenség napja’, la Navidad ’a karácsony’, el Año Nuevo ’az újév’ stb.

A végére már csak a bárka maradt – ja, nem, a Barça...

Habár a katalán a spanyoltól eltérő önálló újlatin nyelv – amely még jobban is különbözik tőle, mint a portugál –, a magyar köztudatba ez még nem igazán vésődött be, így sokan azt hiszik, hogy csak egy spanyol nyelvjárás. Itt csak azért foglalkozom vele külön, csupán egy név erejéig, mert a sporthírek szerkesztői rendszeresen elkövetik azt a hibát, hogy a Barça neve *Barca alakban szerepel (meg persze ki foglalkozik azzal egy spanyol fociról szóló hírben, hogy egy név milyen nyelven van).

Jó, és ez most mit számít – mondhatná a laikus olvasó. Pedig nagyon is sokat számít, hiszen a „farkincás” ç-vel – amely mindig a magyar [sz] hangot jelöli és csak történeti okokból használják az s vagy -ss- helyett – ellentétben a sima c ebben a szóban [k]-nak olvasandó, melynek jelentése viszont ’bárka’. A focicsapat nevében természetesen nem erről van szó, hanem a Barcelona rövidüléséről, amelyben a c – mivel elöl képzett magánhangzó követi – szintén [sz]-nek olvasandó, s e hangérték megtartására kell ellátni mély magánhangzó előtt a „farkincával”. A Barça kiejtése katalánul kb. [bárszö] (az [ö] itt egy semleges magánhangzót jelöl, mint az angol about szó első hangja).

---

*	Középkori eredetű apanévvégződés, amely Kasztíliából terjedt el a 8-9. században. Etimológiája vitatott; felthetően egyes (latinosított?) gót nemesi személynevek birtokos esetű végződésének maradványa.

Kettőshangzó, hármashangzó és hiátus

Nem olyan régen volt szó a spanyol szavak szótagolásáról és elválasztásáról, most pedig egy ehhez szorosan kapcsolódó téma következik, amellyel szintén szoktak gondok lenni. A következőkben tisztázzuk, hogy mi is az a kettőshangzó, mi a hiátus, és mikor szoktak ezek előfordulni.

A spanyol kettőshangzók (diptongos)

A kettőshangzó vagy diftongus (diptongo) két magánhangzó egy szótagban kiejtett kapcsolata. Ebből az is következik, hogy a kettőshangzót a szótagolásnál nem lehet felbontani, hiszen éppen az a lényege, hogy mindkét magánhangzó ugyanahhoz a szótaghoz tartozik. Könnyű belátni viszont, hogy ez csak abban az esetben lehetséges, ha az egyik magánhangzó nem teljes értékű, vagyis önmagában nem képes külön szótagot alkotni. Az ilyen magánhangzót, vagyis a kettőshangzó „gyenge” tagját hagyományosan félhangzónak szokták nevezni (a legújabb szakirodalom a vocal satélite vagy vocal marginal megjelöléseket használja rá), illetve míg a másik, teljes értékű magánhangzó alkotja ténylegesen a szótagot.

A spanyolban a két legzártabb magánhangzó, az i és u alkothat kettőshangzót másik magánhangzó mellé kerülve.* Ebben az esetben a hangsúlytalan i és u „félhangzók”, vagyis igen röviden – fonetikailag [j] és [w] – hangzanak. Attól függően, hogy a félhangzós i vagy u a kettőshangzó első, vagy második tagja, megkülönböztetünk nyíló vagy emelkedő (diptongos crecientes), illetve záródó vagy ereszkedő kettőshangzókat (diptongos decrecientes).

• Emelkedő kettőshangzók: ia, ie, io, iu; ua, ue, ui, uo – pl. patria ’haza’, tierra ’föld’, obvio ’nyilvánvaló’, ciudad ’város’; ill. agua ’víz’, bueno ’jó’, cuidar ’vigyáz’, antiguo ’régi’.
• Ereszkedő kettőshangzók: ai, ei, oi – szó végén ay, ey, oy, uy – és au, eu, ou (ez utóbbi csak néhány szóban fordul elő) – pl. aire ’levegő’, reina ’királynő’, oigo ’hallom’; hay ’van’, ley ’törvény’, doy ’adok’, muy ’nagyon’; illetve aula ’tanterem’, deuda ’adósság’, estadounidense ’egyesült államokbeli’.

A fentiekhez két megjegyzés. Ha az ue, ui kettőshangzókat g előzi meg, helyesírásuk üe, üi (megkülönböztetésül a gu digráftól, amely e, i előtt a /g/ hangot jelöli): bilingüe ’kétnyelvű’, pingüino ’pingvin’ (vö. guerra [ge-] ’háború’, seguimos [-gi-] ’követjük’). A muy ’nagyon’ határozószó, bár történetileg ereszkedő (záródó) kettőshangzót tartalmaz – ti. a mucho (< lat. MULTU) rövidüléséről van szó, ez az oka annak is, hogy írásban nem *mui –, ejthetik emelkedő diftongussal is: [mu̯i].

(Forrás: El Mexicano)

A hiátus (hiato)

Mint fentebb már említettem, fontos, hogy csak akkor jöhet létre kettőshangzó, ha az i vagy az u hangsúlytalan. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy a hangsúlytalan i vagy u és egy magánhangzó kapcsolata minden esetben diftongust eredményezne: nincs kettőshangzó pl. a riendo /ri.én.do/ ’nevetve’ és criar /kri.ár/ ’nevel’ szavakban. Ennek azonban helyesírási szempontból nincs jelentősége, ugyanis a spanyol helyesírás csak akkor jelöli a hiátust ilyen esetekben, ha az i vagy az u hangsúlyos: día /dí.a/ ’nap’, leí /le.í/ ’olvastam’, río /rí.o/ ’folyó’, búho /bú.o/ ’bagoly’ stb.

Mi is az a hiátus? Ahogy a fenti példákból is látszik, a día, leí, río, búho szavakban az ékezet nemcsak azt jelzi, hogy az i és az u hangsúlyos, hanem ezáltal azt is, hogy külön szótagot alkot, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként jelenik meg (hiszen félhangzó csak hangsúlytalan magánhangzó lehet). Vagyis ezekben a szavakban a két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik. Amikor két egymást követő magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, hiátus, azaz hangrés jön létre. (A hangrés két magánhangzó közötti rövid szünetként valósul meg. Érdekesség, hogy a világ számos nyelvében – arab, maláj-polinéz nyelvek stb. – ez külön mássalhangzónak számít, amelyet gégezárhangnak neveznek. Amelyik nyelvben ez nincs meg, ott a beszélők általában megpróbálják valamilyen átmeneti félhangzóval feloldani, amire jól ismert példa a magyar tea, amely valójában úgy hangzik, hogy [teʲa]. Természetesen ugyanez érvényesül a spanyolban is – hacsak nem szótagolva beszélünk – pl. a día szónál, melynek ejtése valójában [diʲa].) Tágabb, köznyelvi értelemben a magánhangzók eltérő szótagokhoz tartozását is nevezik hiátusnak, megkülönböztetve a kettőshangzótól.

A nyílt magánhangzók – a, e, o – kapcsolatai a sztenderd nyelvben szintén minden esetben eltérő szótagokhoz tartoznak, azaz hiátust alkotnak, hangsúlytól függetlenül: pl. caer ’(le)esik’, línea ’vonal’, toalla ’törölköző’ stb. (Ezek ejtésbeli és helyesírási vonatkozásairól még lesz szó a későbbiekben.)

A hármashangzók (triptongos)

Beszélni kell még a hármashangzókról vagy triftongusokról is. Ezek annyiban különböznek a kettőshangzóktól, hogy itt három magánhangzót ejtünk ki egy szótagban. Hármashangzó úgy jöhet létre a spanyolban, ha két félhangzó zárja közre a harmadik, szótagalkotó magánhangzót. A triftongusok – iai, iau, iei, uai, uei (szó végén: uay, uey), uau sokkal ritkábbak, mint a kettőshangzók; néhány, főleg hangutánzó szó, ill. név kivételével csak többes szám második személyű igealakokban fordulnak elő Spanyolországban (ezt az igealakot máshol nem is használják): estudiáis ’tanultok’, averigüéis ’kiderítitek’, buey ’ökör’, guau ’wow/vau’, miau, Paraguay, Uruguay.

A néma h és a kettőshangzók, hiátusok viszonya

A szótagolásról szóló témából már tudhatjuk, hogy a néma h betűt úgy kell tekinteni, mintha írásban sem létezne, hiszen a kiejtést semmiben sem befolyásolja. Ez érvényes a kettőshangzókra és a hiátusok jelölésére is. Senkit ne zavarjon meg, hogy pl. a búho /bú.o/, prohibir /proi.bír/ ’megtilt’, prohíbo /pro.í.bo/ ’megtiltom’ szavakban ott van írásban a h: a hiátust ugyanúgy jelölni kell, mintha ott sem lenne, és a kettőshangzó létrejöttét sem akadályozza.

A szóhangsúly jelölése kettős- és hármashangzókon

Előfordulhat, hogy a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzót tartalmazó szótagra esik, és éppen jelölni is kell. Kettőshangzó hangsúlyjelölésénél az ékezet mindig a nyílt vagy a szótagalkotó magánhangzóra kerül (iá, ié, ió, iú; uá, ué, uí, uó; ái, éi, ói; áu, éu), pl. triángulo ’háromszög’, entiéndeme ’érts meg engem’, biólogo ’biológus’, cuándo ’mikor’, huérfano ’árva’, cuídate ’vigyázz magadra’, continuó ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’ stb. (Ez nem minden nyelvben van ám így: pl. az ógörögben, teljesen függetlenül attól, hogy egy kettőshangzó melyik eleme volt a félhangzó, a hangsúlyjelet mindig a második magánhangzóra tették.) Hármashangzó esetében a középső magánhangzó kap ékezetet, ha jelölni kell a hangsúlyt: estudiáis ’tanultok’.

Még néhány tisztázandó kérdés

Vannak fonológusok, akik szerint a nyíló, vagyis az emelkedő kettőshangzók (ia, ie, io, iu, ua, ue, ui, uo) nem is kettőshangzók, hanem egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolatai, mivel a fonetikában a [j] és a [w] mássalhangzóknak számítanak. Ezek valójában közelítőhangok, amelyek átmenetet képeznek a magán- és a mássalhangzók között. A spanyolban viszont egyértelműen magánhangzó-szerűen viselkednek, amire a szótagolásból lehet következtetni: pl. a continuo ’folytonos’ szótagolása con-ti-nuo, és nem *con-tin-uo, ezzel szemben pl. a contento ’elégedett’ szótagolva con-ten-to. A [j] és a [w] jelölés ezért nem is túl szerencsés, precízebb őket a betű alatti kis félkörrel – [i̯], [u̯] – jelölni, utalva a magánhangzós minőségükre.

A gyors beszédben – illetve nyelvjárástól függően, főként Latin-Amerikában – előfordul, hogy két nyílt, kettőshangzót egyébként nem alkotó magánhangzó mégis egy szótagban ejtődik, vagyis diftongizálódik. Ez főleg az ae, ea, eo, oa, oe kapcsolatoknál jellemző, ha a zártabb magánhangzó hangsúlytalan, pl. trae ’ő hoz’, línea ’vonal’, cráneo ’koponya’, toalla ’törölköző’, coeficiente ’együttható’. Fonológiai és helyesírási szempontból azonban ezek mindig külön szótagokhoz tartoznak. Ugyanez érvényes a szóhatároknál is, illetve kettőshangzó akkor is létrejöhet a kiejtésben, ha az egyik szó magánhangzóra végződik, és a következő is magánhangzóval kezdődik. Az ilyen módon egymás mellé kerülő, eltérő szavakhoz tartozó magánhangzókat ejthetik hiátussal és kettőshangzóként is. Mindezt a spanyol nyelv nagyon jól ki tudja használni a költészetben és a dalokban a megfelelő szótagszám kigazdálkodásához. Fontos azonban, hogy míg az eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzókat ejthetik diftongusként is (pl. línea /lí.ne.a/ vagy /lí.ne̯a/), ez fordítva már nem érvényesül: a „natív” kettőshangzókat soha nem ejtik két szótagban (pl. a bueno /bu̯é.no/ sosem lesz *[bu.é.no], vagy a bien /bi̯en/ *[bi.én]).

Összefoglalás

Kettőshangzó vagy diftongus akkor jöhet létre a spanyolban, ha egy hangsúlytalan i vagy u és egy másik magánhangzó egymás mellé kerülnek. Hármashangzó úgy keletkezik, ha két hangsúlytalan i vagy u zár közre egy nyíltabb magánhangzót. A kettőshangzót és a hármashangzót egy szótagban ejtjük ki, elemeire írásban sem bonthatóak. Ha a jelölt szóhangsúly kettőshangzóra esik, az ékezetet a nyílt magánhangzóra, a hármashangzónál a középsőre kell helyezni. Ha két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, akkor nem kettőshangzót, hanem hiátust (hangrést) alkotnak. A hiátust minden esetben ékezettel jelölik, ha a hangsúly i-re vagy u-ra esik. A beszédben két nyílt, hiátust alkotó magánhangzót is ejthetnek diftongusként, de valódi diftongust sosem ejtenek hiátussal. Kettőshangzó a szóhatároknál is létrejöhet a kiejtésben, ami jól kihasználható a költészetben.

---

*

Részben egyezményes, hogy egy nyelvben milyen magánhangzó-kapcsolatokat tekintenek diftongusoknak a szótagolás szempontjából. A latinban csak az ae [ai̯], oe [oi̯] és au [au̯] számítottak kettőshangzóknak, ám ezek a kései korszakban már egyszerű magánhangzókként – [ɛ], [e] és [ɔ] – valósultak meg. A spanyol kettőshangzók többnyire önálló fejlemények, amelyek létrejöhettek egyszerű magánhangzókból (mint a jellegzetes ie és ue, a latin nyílt ĕ és ŏ diftongizációjából), magánhangzó és mássalhangzó kapcsolatából az utóbbi gyengülése (vokalizációja) okán (pl. SEX > seis), illetve külön szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való egyesülésével – vagy azért, mert kiesett a köztük lévő mássalhangzó (pl. COGITĀRE > cuidar), vagy félhangzóvá vált az [i] vagy [u] (pl. FUĪ [fu.i] > fui [fu̯i] ’voltam’).

Mit jelent a Cibeles?

Madrid egyik legjelképesebb tere a Plaza de Cibeles, rajta a Fuente de Cibeles – a helyiek által csak „La Cibeles”-nek nevezett – szökőkúttal, sőt, még Pasarela Cibeles is létezik (illetve létezett – így hívták 2007-ig a madridi divathetet). De mi a fene az a Cibeles, jelent-e valamit egyáltalán? Ilyesmi kérdést tett fel nekem a minap egy spanyoltanuló, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Az -es végződésből ugyanis sokan arra asszociálnak – és ez alól én sem voltam kivétel anno, amíg utána nem néztem pontosan –, hogy ez valamiféle többes számú főnév, vagyis „valakik” vagy „valamik” lehetnek, mint például az héroes (’hősök’). Úgy gondoltam, a magyarázat megér egy rövid témát.

A Fuente de Cibeles (A képek forrása: Pixabay.com)

Nos, a Cibeles nem többes számú főnév, és nincs is különösebb „jelentése”: a görög-római mitológiabeli Kübelé – ógörögül Κυβέλη, latinul CYBELE, eredetileg frígiai istennő – spanyol neve, akit a görögök Rheával azonosítottak, a rómaiak pedig istenanyaként (Magna Mater deorum), a természet istennőjeként tiszteltek. Az igaz, hogy a spanyol -s végződés legtöbbször a többes szám jeleként fordul elő, azonban léteznek még s-re végződő egyes számú főnevek és tulajdonnevek is: pl. Dios ’Isten’ (< lat. DĔUS), mes ’hónap’ (< lat. MENSE), vagy városnevek, pl. Bruselas ’Brüsszel’, Londres ’London’, Torremolinos, illetve a leggyakoribbak az ún. igei-névszói szóösszetételek, amelyek szintén s-re végződnek, pl. paraguas ’esernyő’ (< parar ’megállít’ + agua ’víz’), rompehielos ’jégtörő’ (< romper ’tör’ + hielo ’jég’). Bár az utóbbiak második tagja valóban többes számú alakból származik, ezek az összetett szavak egyes számú, általában hímnemű főnevek, amelyek többes számban is változatlanok.

A Plaza de Cibeles és a Palacio de Comuninaciones, amelyben ma a madridi polgármesteri hivatal működik

Visszatérve a Cibeles-re, ha a latin név nem végződött s-re, akkor hogy kerülhetett oda a spanyolban? Erre kétféle elképzelésem van: 1) bár az alanyesetű alak valóban nem végződött s-re, a birtokos eset viszont CYBELES volt (azonban nem valószínű, hogy ez az alak került volna a spanyolba); 2) csak. :-) Na jó, természetesen ez nem komoly magyarázat, viszont azt tudni kell, hogy a spanyol eléggé szereti az -s végződést, így – más alakok mintájára, analógiás változással – több olyan szó is végződik s-re, amely a latinban nem így végződött (pl. ANTE > antes ’előbb’, AMBO > ambos ’mindkettő’ stb.), figyelembe véve azt is, hogy eléggé ritkák a -le szótagra végződő főnevek (annál is inkább, mivel az -e egyes számban „szeretett lekopni” a szavak végéről, amikor csak lehetséges volt). Mi ennek az egésznek a tanulsága? Az, hogy legyünk körültekintőek, és ne hagyjuk magunkat becsapni az -s végződéssel!