A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...
Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.
De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).
Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).
Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:
Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.
S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).
Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.
 |
| Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com) |
De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).
Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).
Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:
Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.
S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).
