Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul جبل طارق Dzsabal Táriq, azaz ’Táriq hegye’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

¡Hasta la etimología! – Egy fura elöljáró vitatott eredete

A homonim asta (< lat. hasta) jelentése ’zászlórúd’

Még a spanyolul nem tudók is gyakran hallhatják filmekben az ¡Hasta la vista! kifejezést, amely magyarul a „Viszlát!”-nak felelne meg. Bár valójában a spanyol anyanyelvűek legfeljebb tréfából szokták ezt így mondani búcsúzáskor (az egyébként szokásos ¡Hasta luego! helyett), a kifejezés az hasta elöljárószó miatt érdekes. Jelentése ’-ig’, illetve ’sőt, még’ (pl. Hasta tú la conoces ’Még te is ismered őt’), az utána álló időhatározóval pedig az addigi ’viszontlátásra’: pl. hasta mañana ’a holnapi viszontlátásra’, hasta la próxima [vez] ’a legközelebbi viszontlátásra’, hasta el lunes ’viszlát hétfőig’ stb.

Tisztázva a jelentését, felmerülhet a kérdés, hogy honnan származik, ugyanis más újlatin nyelvekben nem találunk hozzá hasonlót (kérdés, hogy a portugál até kapcsolatban van-e vele, ami külön megérne egy témát). A hagyományos etimológiai magyarázatok szerint a szó eredete az azonos jelentésű arab ḥattā, amely a középkori spanyol irodalomban előfordul még adta, fasta, fata alakokban is, így ez lenne az egyetlen olyan arab jövevényszó a spanyolban, amely nyelvtani funkciót tölt be. A legtöbben azért is támogatják ezt a feltételezést, mert az arab szó pontosan ugyanolyan értelemben használatos, mint a spanyol hasta. Ezt az etimológiát azonban néhányan kérdőre vonják.¹ Az alábbiakban megnézzük, mit lehet tudni a kérdésről.

Rögtön az első furcsaság: hogy került bele az -s-? Erre a DRAE azt a magyarázatot adja, hogy a latin AD ISTA ’addig’ kifejezés hatására. Vannak viszont, akik úgy gondolják, hogy eleve ebből a latin kifejezésből származik az hasta. Ekkor viszont az a kérdés, hogy hogyan került a h az elejére. Ez a betű ugyanis, bár a mai sztenderd spanyolban nincs hangértéke, azt jelzi, hogy valaha ott egy kiejtett mássalhangzó állt. Valóban, a középkori spanyol irodalomban a szó főként fasta alakban fordul elő, de az egyik legrégebbi dokumentálása a 945-ből származó, még vulgáris latin nyelvű De Castrillo de Siero című földbirtoklási szerződésben található adta. A dolgunkat nehezíti, hogy az arab [ħ]² hangot is f-fel írták át a középkori spanyolban, így nem tudni, hogy ez az f- latin vagy arab eredetű lehet-e. Az adta alakban a -dt- lehet az arab hosszú [tt] megfeleltetése, ám furcsa, hogy semmi sem jelöli az arab szókezdő mássalhangzót, de még inkább az, hogy egy latin nyelvű szövegben bukkan fel először. Egy másik magyarázat (pl. Coromines 1961: 293) szerint az -st- az eredeti arab [tt] „elhasonulása”. Ebben az esetben hiperkorrekciót kellene feltételeznünk: a délspanyolban ugyanis az -st- csoport kb. [tt]-nek hangzik, így a művelt beszélők az -st- kapcsolatot láthatták bele.³

A fasta > hasta eredetére nézve létezik egy újabb etimológiai megközelítés is, amely az arab eredetet tagadja. Ez a hipotézis az hacia (régi face a < FACIE AD) ’felé’ elöljárószó eredetével állít párhuzamot, és azt mondja, hogy a fasta nem más, mint a *faz(e) ta fejleménye (a [ʦ] > s tekintetében vö. lat. *AMĪCITĀTE > amistad). A faz itt szintén a latin FACIE ’arccal’ szóra vezethető vissza (egyébként a mai spanyolban is létezik ’arc’ jelentéssel), csupán a ta szorlul némi magyarázatra. Ez utóbbi a latin INTRA ’belül, benne’ rövidült alakja lenne, amelyet más újlatin változatokban is megtalálunk különböző formákban (olasz tra, délolasz nta, aragóniai enta, ta stb.). De természetesen mindez lehet véletlen egyezés is...

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 293.
• Real Academia Española: Corpus diacrónico del español (CORDE)
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE)
• Viaro, Mário Eduardo (2004): A third hypothesis for the etymology of Portuguese “até”

---

¹	Egy nyelv „magját” alkotó olyan elemek, mint pl. a személyes névmások, egyszerű számnevek (1–5), elöljárószók stb. jellemzően nem szoktak jövevényszavak lenni egy idegen nyelvből. Bár egy elöljáró- vagy határozószó esetében ez nem zárható ki speciális esetekben, ha pl. a jogi vagy tudományos szóhasználaton keresztül honosodnak meg.
²	A magyar h-nál szűkebb réssel ejtett „zihálós” [h] hang (zöngétlen faringális réshang).
³	Az „elhasonulás” elmélete nem meggyőző; egyáltalán nem biztos, hogy az -st- kapcsolat már akkor is így hangzott az ódélspanyol változatokban, ahogy az sem, hogy onnan került volna a kasztíliaiba. Nem elképzelhetetlen, hogy az -s- egyszerűen az ellentétes jelentésű desde mintájára jelent meg.