Ezúttal egy érdekes gondolatkísérletre invitálom az olvasót. A klasszikus latinban volt jó néhány, teljesen hétköznapi jelentésű szó, amelynek egyik újlatin nyelvben sincs folytatója. Ezek ugyanis valamiért nem tartoztak a beszélt nyelv szókincséhez, vagy felváltotta őket egy másik (sokszor jövevény-) szó. Ilyen volt a ’(vad)macska, kisebb ragadozó’ jelentésű fēlēs vagy fēlis is, amely helyett a kései latinban a bizonytalan eredetű CATTUS vagy GATTUS, -TA – tárgyesetben CATTU(M) ~ GATTU(M), -TA – terjedt el. Ennek jól ismert folytatói az olasz gatto, a spanyol gato vagy a francia chat [ʃa].
Az utóbbi létezését ’[vad-, majd házi] macska’ jelentésben Palladiustól számítják: Contra talpas prodest cattos frequenter habere in mediis carduetis ’Vakondok ellen hatásos, ha gyakran vannak macskák az ültetvényeken’ [Opus agriculturæ: IV. 9. 4. – 4. század körül];¹ ritkább írásmódja a catus, amely viszont a tudományos név alapjául szolgált.
Ám jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha e klasszikus szavak tényleg annyira hétköznapiak voltak, akkor miért van az, hogy még sincs nyomuk az újlatin nyelvekben. Az egyik oka természetesen lehet az, hogy már a latinban is elavultnak, túl választékosnak számítottak. De lehet egy másik érthető oka is: általában rövid, egy-két szótagú alakokról van szó, amelyek a természetes hangváltozások, -lekopások miatt egybeeshettek volna más, gyakrabban használt szavakkal az újlatin nyelvekben. Vagyis ha fenn is maradtak volna a beszédben, valószínűleg az sem tartott volna sokáig.
De térjünk vissza a macskához! El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ez a szó mégis fennmarad a latin köznyelvben, így lennének újlatin megfelelői. Hogy működik a rekonstrukció? A recept egyszerű: vegyél néhány hasonló felépítésű szót, amelynek van beszéd útján örökölt folytatója (ez nem mindig könnyű – a művelt/írásbeli eredetű latin jövevényszavak nem játszanak), nézd meg, mi lett belőlük, és a minta alapján alkosd meg az új szót (ehhez persze nagyjából ismerni kell a szabályos hangváltozásokat is). Mivel tudjuk, hogy az újlatin nyelvek névszói az eredetileg tárgyesetű alakokra vezethetőek vissza, ezért ebből indulunk ki. Hát akkor lássuk amedvét macskát!
Természetesen nem 100%, hogy pontosan így történt volna minden a valóságban (ezért szokás a kikövetkeztetett alakokat *-gal jelölni), hiszen a nyelvváltozások nem olyanok, mint a matematikai összefüggések. Létezik „rendhagyó” változás is, amelyet az is motiválhat, hogy elkerüljék az egybeesést más gyakori alakokkal. Látható, hogy pl. a katalán és portugál *fel azonos lett volna az ’epe’ – átvitt, hétköznapi értelemben: ’keserűség’ – jelentésű fel (< FĔL) főnévvel (mivel a szó végi veláris [ɫ] előtt szükségszerűen csak nyílt [ɛ] jelenhet meg, függetlenül attól, hogy a latinban zárt [e] volt), a spanyol *hel pedig az él (< ĬLLE) ’ő, az’ névmással, ami miatt eleve halálra lett volna ítélve ez a szó. De az is lehet, hogy a spanyol éppen ezért megőrizte volna a szókezdő [f]-et, ami szintén *fel alakhoz vezetett volna (ld. pl. FĬDE > fe ’hit’ és nem he, amely az haber rendhagyó alakja).²
Befejezésül, ha valakit érdekelne még néhány hétköznapi latin szó, amelyek nem kerültek át az újlatin nyelvekbe, itt megnézheti, hogyan hangzanának ma franciául, katalánul, olaszul, portugálul, románul és spanyolul, ha nem tűntek volna el nyomtalanul.
Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.
Az utóbbi létezését ’[vad-, majd házi] macska’ jelentésben Palladiustól számítják: Contra talpas prodest cattos frequenter habere in mediis carduetis ’Vakondok ellen hatásos, ha gyakran vannak macskák az ültetvényeken’ [Opus agriculturæ: IV. 9. 4. – 4. század körül];¹ ritkább írásmódja a catus, amely viszont a tudományos név alapjául szolgált.
 |
| Felis silvestris catus, azaz házi macska – rendszertanilag a vadmacska hat alfajának egyike (Fotó: El Mexicano) |
Ám jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha e klasszikus szavak tényleg annyira hétköznapiak voltak, akkor miért van az, hogy még sincs nyomuk az újlatin nyelvekben. Az egyik oka természetesen lehet az, hogy már a latinban is elavultnak, túl választékosnak számítottak. De lehet egy másik érthető oka is: általában rövid, egy-két szótagú alakokról van szó, amelyek a természetes hangváltozások, -lekopások miatt egybeeshettek volna más, gyakrabban használt szavakkal az újlatin nyelvekben. Vagyis ha fenn is maradtak volna a beszédben, valószínűleg az sem tartott volna sokáig.
De térjünk vissza a macskához! El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ez a szó mégis fennmarad a latin köznyelvben, így lennének újlatin megfelelői. Hogy működik a rekonstrukció? A recept egyszerű: vegyél néhány hasonló felépítésű szót, amelynek van beszéd útján örökölt folytatója (ez nem mindig könnyű – a művelt/írásbeli eredetű latin jövevényszavak nem játszanak), nézd meg, mi lett belőlük, és a minta alapján alkosd meg az új szót (ehhez persze nagyjából ismerni kell a szabályos hangváltozásokat is). Mivel tudjuk, hogy az újlatin nyelvek névszói az eredetileg tárgyesetű alakokra vezethetőek vissza, ezért ebből indulunk ki. Hát akkor lássuk a
| A latin FĒLE(M) (fēlēs ~ fēlis) rekonstruált megfelelői | |||
| Francia | *foil | [fu̯al] | vö. pĭlu(m) > poil; tēla > toile |
| Katalán | *fel | [fɛɫ] | vö. fĕl > fel; vēlu(m) > vel |
| Olasz | *fele | [feːle] | vö. fĕl > fiele; vēlu(m) > velo |
| Portugál | *fel | [fɛɫ] | vö. fĕl > fel; fidēle(m) > fiel |
| Román | *feare | [fe̯are] | vö. sēra > seară; sōle(m) > soare |
| Spanyol | *hel | [el] | vö. fĕl > hiel; tēla > tela |
Természetesen nem 100%, hogy pontosan így történt volna minden a valóságban (ezért szokás a kikövetkeztetett alakokat *-gal jelölni), hiszen a nyelvváltozások nem olyanok, mint a matematikai összefüggések. Létezik „rendhagyó” változás is, amelyet az is motiválhat, hogy elkerüljék az egybeesést más gyakori alakokkal. Látható, hogy pl. a katalán és portugál *fel azonos lett volna az ’epe’ – átvitt, hétköznapi értelemben: ’keserűség’ – jelentésű fel (< FĔL) főnévvel (mivel a szó végi veláris [ɫ] előtt szükségszerűen csak nyílt [ɛ] jelenhet meg, függetlenül attól, hogy a latinban zárt [e] volt), a spanyol *hel pedig az él (< ĬLLE) ’ő, az’ névmással, ami miatt eleve halálra lett volna ítélve ez a szó. De az is lehet, hogy a spanyol éppen ezért megőrizte volna a szókezdő [f]-et, ami szintén *fel alakhoz vezetett volna (ld. pl. FĬDE > fe ’hit’ és nem he, amely az haber rendhagyó alakja).²
Befejezésül, ha valakit érdekelne még néhány hétköznapi latin szó, amelyek nem kerültek át az újlatin nyelvekbe, itt megnézheti, hogyan hangzanának ma franciául, katalánul, olaszul, portugálul, románul és spanyolul, ha nem tűntek volna el nyomtalanul.
Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.
| ¹ | Bár a nőnemű catta már az első században előfordul Martialisnál, nem tudni, pontosan milyen állatra utal (valószínűleg nem macskára, inkább szárnyasra), és az is lehet, hogy nincs etimológiai kapcsolata a cattus-szal, hanem csak véletlen egyezés (vö. Pannonicas nobis nunquam dedit Umbria cattas ’Umbria sosem adott nekünk pannóniai [?]-kat’). |
| ² | Ez akkor sem túl valószínű, vö. FURŌNE > hurón ’görény’ és FALCŌNE > halcón ’sólyom’ – ezzel szemben a FĬDE > fe a vallási eredetű („félművelt”) szókincshez tartozik, amely nem ritkán rendhagyó fejlődést mutat. |