Gracias, Merci, Mulțumesc, Obrigado

Csak egy apró gesztus, viszont annál fontosabb. Megköszönni valamit sosem késő. De vajon honnan származik az újlatin nyelvek Köszönöm! jelentésű kifejezése?

A legtöbb újlatin nyelvben (ol. grazie, sp. gracias, kat. gràcies, szd. gràtzias) a latin GRĀTIAS [AGO, AGIMUS], azaz ’köszönetet teszek/teszünk’ kifejezésből származik (félig művelt úton), amelyet tehát már a latinban is többes számban, tárgyesetben használtak. A három legszélső újlatin nyelv, keleten a román, nyugaton pedig a francia és a portugál viszont nem a többségi megoldást választotta.

Kezdjük nyugaton. A francia merci forrása a latin MERCĒDE(M) – a MERCES tárgyesete –, melynek eredeti jelentése ’díj, fizetség, jutalom’, majd innen ’hála, köszönet’; vagyis nagyon hasonló jelentése volt az előzőhöz. A franciából sok más nyelvbe is átkerült mint bizalmas forma. (A latin többes számú MERCĒDES folytatójaként egyébként létezik a katalán mercès is, azonban nagyon választékos és kihalófélben van a használata.) A portugál obrigado, -da a latin OBLIGĀRE ’(el-/le-)kötelez’ szenvedő melléknévi igenevéből ered (OBLIGĀTUS, -A, -UM), tulajdonképpen a spanyol obligado, -da ’lekötelezett’ megfelelője lenne szó szerint. Ezzel magyarázható, hogy a beszélő nemével egyeztetődik.

(A képek forrása: Pixabay.com)

A legkeletibb újlatin nyelvben, a románban a magyarhoz hasonlóan külön ige szolgál a köszönet kifejezésére, a mulțumí ’(meg)köszön’: mulțumésc ’köszönöm’, mulțumím ’köszönjük’ stb. (Némiképp hasonló ez a spanyol agradecer igéhez, csak azt nem a gracias helyett, hanem a magyar ’megköszön’ jelentésében használják.) A román etimológusok szerint ez belső képzésű ige, amely a la mulți ani! ’sok boldogságot!’ (szó szerinti fordításban: ’még sok évig!’) jókívánságból keletkezett, melyet többek között születésnap alkalmából szoktak mondani. A kötetlen nyelvben szintén használják a franciából átvett mersí formát is. (A román szótári hagyománynak megfelelően a hangsúlyt ékezettel jelöltük.)

¡Gracias por haberlo leído! – Köszönöm, hogy elolvastad! 😉

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Valahogy így hangzott az etruszk...

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Egy újlatin nyelv rejtélyes útja: a román

Talán egyetlen újlatin nyelv történetét sem övezi annyi rejtély, mint a szomszédunkban beszélt románét. Az egyik legfőbb kérdés, egyáltalán hogyan kerültek oda; de ha már ott vannak, akkor felvetődik a másik kérdés, hogy a beszélt latin mely területi változatának (változatainak) folytatása lenne. Túl sok ugyanis az ellentmondás, mint az alábbiakban látni fogjuk.

A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română (< lat. LINGUA ROMĀNA) a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotja, legközelebbi rokona az olasz nyelv. Irodalmi változata a dákoromán – modernebb értelemben a román nyelv kifejezés csak erre a változatra utal –, további román nyelvjárások az aromán, az isztroromán és meglenoromán, melyeket a nyelvészek többsége ma már különálló nyelveknek tart, ám valószínűleg a dákoromán nyelvvel valamikor egységet alkothattak. Kérdés persze, hogy hol és mikor.

A román parlament épülete Bukarestben (Forrás: Pixabay.com)

A román nyelv keletkezéséről és történetéről alapvetően kétféle feltételezés létezik, ám mindegyikben vannak bökkenők. Az egyik elgondolás szerint a nyelv a Római Birodalomhoz tartozó Dacia [dákia v. dácia] tartományban (i. sz. 106–271) beszélt latin nyelvjárások folytatása lenne. Ezzel az elmélettel a következők a problémák:

1. A római fennhatóság alatt töltött mindössze 165 év túl kevés lett volna a romanizációhoz, vagyis ahhoz, hogy Dacia lakossága megtanulja és átvegye a latin nyelvet.
2. Egyes antik források alapján, amikor a rómaiak feladták Dacia tartományt, a polgári lakosság elmenekült a területről, s a régészeti kutatások is egyre kevesebb római emlékről tanúskodnak a 3. század végétől.
3. A rómaiak kivonulása után germán népek – gótok, gepidák stb. – szállták meg a területet, ennek ellenére a románban nincsenek – legalábbis abból a korból származó – germán jövevényszavak.
4. Nem világos, hogy a további román (pontosabban keleti újlatin) nyelvjárások hogyan kerültek a Balkán-félszigetre.

E problémákból adódóan született meg egy másik, a fenti daciai kontinuitáselmélettel szembeni feltételezés, amely szerint ezen újlatin nyelvváltozatok őse a Duna jobb partján, a Balkánon alakult ki, s innen vándorolt be a lakosság a mai Románia területére a 10. századtól. E feltételezést támogatná az a tény, hogy a román nyelv bizonyos nyelvtani és szókincsbeli hasonlóságokat mutat a balkáni nyelvekkel, leginkább az albánnal – ilyenek pl. a hátravetett névelő, vagy több mint 120 hasonló szó (bár ezek származhatnak más, ismeretlen nyelvekből is, mivel pl. a dákok nyelvéről nem sokat lehet tudni). A román ebből a szempontból – az albánnal, valamint délszláv csoportba tartozó bolgárral és a macedónnal – az ún. balkáni nyelvszövetséghez tartozik, mely nyelvek közös, párhuzamos vonásait a dán K. Sandfield kutató egy korábbi görög hatásnak tulajdonítja. E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is).

A Bâlea-tó (Forrás: Pixabay.com)

A fentiek figyelembevételével, bár elsőre talán eléggé merész gondolatnak hat, elképzelhető az is, hogy a románok ősei Dél-Itáliából kerültek a Balkánra, s már ott alakulhattak ki – a balkáni és a délszláv nyelvek hatására – a nyelv jellegzetességei, melyek élesen elkülönítik a nyugatabbra beszélt nyelvrokonaitól. Tény, hogy a román legközelebbi rokonságban az olasz nyelvvel áll, akár hangtanilag (pl. a ce, ci és ge, gi csoportokat mindkét nyelvben [cs]-vel, illetve [dzs]-vel ejtik, a magánhangzóközi zöngétlen latin zárhangok – [k], [p], [t] – nem zöngésültek stb.), akár nyelvtanilag (pl. a többes szám jele az -i vagy -e); viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban, a főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása stb.).

Hangtanilag sajátos vonás a románban két hátul képzett magánhangzó megléte. Az egyik egy központi magánhangzó, ún. „svá” [ə], melyet az ă betűvel jelölnek (ejtése kb. a magyar a~ö közötti – ilyet több indoeurópai nyelvben is találunk, többnyire hangsúlytalan szótagban) és általában a latin hangsúlytalan [a] folytatása (pl. lat. CÁSA > casă ’ház’); a másik ennek egy zártabb változata, amely kb. ajakkerekítés nélküli [u]-nak felel meg, és az â, illetve î betűk jelölik (a kétféle írásmódnak csupán etimológiai okai vannak); az utóbbi általában a latin magánhangzó+nazális eredménye, és főleg hangsúlyos szótagokban fordul elő (pl. lat. QUÁNDO > când ’mikor’, VÉNTU > vânt ’szél’, IN > în ’-ban/-ben’; de ugyanez működött az idegen átvételeknél is, pl. magyar gond > gând ’gondolat’).

A román mássalhangzórendszerben újítás a többi újlatin nyelvhez képest, hogy a latin QUE, QUI csoport is palatalizálódott, amely a többi újlatin nyelvben [ke], [ki]-ként folytatódott: pl. lat. QUĬD > román ce [cse] ’mi?’ (vö. olasz che [ke], spanyol que [ke], francia, katalán és portugál que [kö] stb.), illetve lat. QUĔM > román cine [csine] ’ki?’ (vö. spanyol quien [kjen], portugál quem [kẽj]). Valószínűsíthető, hogy ez a palatalizáció is szláv hatásra jött létre. Ezzel szemben van egy archaikus sajátossága is, mégpedig megőrizte a latin -CT-, -PT- csoportokat -pt- formájában, amelyek az összes többi újlatin nyelvben – hasonlulás, palatalizáció vagy mindkettő folytán – leegyszerűsödtek a latinból örökölt alapszavakban: pl. lat. OCTO > opt ’nyolc’ (vö. ol. otto, sp. ocho [ocso], port. oito [ojtu], fr. huit [üit], kat. vuit, romans otg [otyʲ]), ill. lat. SĔPTE(M) > (? *siepte >) șapte [sápte] ’hét’ (vö. ol. sette, sp. siete, port. sete [szet] v. [szecs(i)] fr. sept [szet], kat. és romans set).

Peleș-kastély, Sinaia (Forrás: Pixabay.com)

Alaktanilag két lényeges ponton tér el a többi újlatin nyelvtől:

1. A latin ’az’ mutató névmás ragozott alakjaiból – ILLE, ILLA, ILLI, ILLAE, népi ILLUI (< ILLĪUS) és ILLORU (< ILLARUM) – származó határozott „névelő” nem a főnév előtt áll, hanem ahhoz hátulról kapcsolódik, vele egy szót alkotva (ha egészen pontosak akarunk lenni, ezért nem is lehet névelőnek nevezni, precízebb az artikulus kifejezés). A végartikulus bizonyos alakoknál – szintetikus módon – teljesen beleolvad a szóba, így észre sem lehet venni, hogy valójában a latin mutató névmás maradványáról van szó: LUPU ILLE > lupul (vö. olasz il lupo) ’a farkas’, LUPI ILLI > lupii (vö. olasz i lupi) ’ a farkasok’, CASA ILLA > casăa > casa (vö. olasz la casa) ’a ház’, CASAE ILLAE > casele (vö. olasz le case) ’a házak’.
2. A latin névszóragozás maradványaként a román – a fent említett „beolvadt” végartikulus formájában – megőrzött egy megkülönböztetett dativus–genitivusi (részes és birtokos esetű) alakot a főneveknél, a mellékneveknél, a személyes és a mutató névmásoknál (ezek több eltérő latin eset összekeveredéséből származnak), míg a szavak alapakja a nominativus–accusativusi (alany-tárgy esetű). A főnevek esetében tehát a dativus–genitivus ragjaként a vele összeolvadt artikulus latinból örökölt részes vagy birtokos esetű alakja szolgál: LUPU ILLUI ’farkas annak’ > lupului ’a farkasnak’, CASAE ILLI ’háznak annak’ > casei ’a háznak’, illetve többes számban LUPI ILLŌRU ’farkasok azoknak’ > lupilor ’a farkasoknak’ és CASAE ILLŌRU ’házak azoknak’ > caselor ’a házaknak’. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a latin mutató névmás ragozása a személyes névmások különböző alakjaiban a többi újlatin nyelvben is megörződött, ebből a szempontból a román esete nem is annyira különös.) Létezik még ezenkívül egy megszólító eset (vocativus) is – valószínűleg szláv nyelvtani hatás eredményeként – melyet azonban alig használnak.

A román főnevek rendelkeznek a hímnemen és a nőnemen kívül egy harmadik nemmel is, melyet sokszor semlegesnemnek (neutru) neveznek, ám valójában ezek a főnevek kétneműek (ambigene): egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; nem egyértelmű, hogy ez a latin semlegesnem maradványa-e (hiszen a semlegesnemű latin főnevek nagy része nőneművé vált a románban), vagy belső nyelvi fejlemény. Kétnemű főnevek egyébként a többi újlatin nyelvben is léteznek, azonban nem alkotnak kiterjedt kategóriát, inkább csak elvétve fordulnak elő.

Ami a szókincset illeti, az újlatin nyelvek közül a román tartalmazza a legtöbb nem latin eredetű jövevényszót. Ezek közül is a szláv elemek a legnépesebbek, melyek szókincsének mintegy 14%-át teszik ki. Az egyházi szláv (óbolgár) nyelv, mint az ortodox vallás nyelve, fontos szerepet játszott ugyanis a román történelmében, olyannyira, hogy a 19. század közepéig még a cirill írást használták. Ez a nyelv pontosan ugyanazt a szerepet töltötte be a román kultúrában, mint a többi születő újlatin nyelv életében a klasszikus latin, melyből szókincsüket bővíthették. Ezenkívül – többek között – sok magyar átvételt is tartalmaz. Ugyanakkor a román szókincs archaikus is, hiszen megőrzött olyan latin szavakat, amelyeknek a többi újlatin nyelvben nyoma sincs (pl. lat. SCĪRE > ști ’tud’).

Felhasznált irodalom

• Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
• José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)