Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.
A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).
Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.
Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)
A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...
Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.
A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)
A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).
S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.
Az örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (Forrás: Omniglot)
Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).
Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)
Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az italo-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!
A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a tú ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is, noha egyes rekonstrukciók szerint ez csak az eredeti *swe alak változata volt. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).
Spanyol, ezúttal hondurasi
Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.
S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*
Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)
Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):
Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered? Vagyis a megmurdál kifejezés
Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras ’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlenműve is.
Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz! – ¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)
Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel ’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.
A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelvi MŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ – vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati > *mərədi alakon keresztül – a romani merel ’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel ’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel ’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā ’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlastövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsamordan, murdan ’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.
(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)
Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál – igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti > *-di > -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).
Felhasznált források
Rostás-Farkas György – Karsai Ervin (1991, 2000): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Második kiadás, Kossuth Kiadó, 78.
A segítségért köszönet Dr. Kálmán László és Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.
*
Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud- > mūl-, a perzsában pedig murd- lett.
A nyelvek iránt érdeklődők egyik kedvenc témája, hogy egy nyelvcsalád, nyelvcsoport tagjai közül melyek a legrégiesebbek, legkonzervatívabbak, vagy éppen a legújítóbbak, vagyis amelyek a legközelebb állnak, illetve a legjobban eltávolodtak a közös ősüktől, amelyből kialakultak. A közös ős vagy alapnyelv létezésére azonban a legtöbbször nincs közvetlen, írásos bizonyíték (hiszen általában több ezer, akár tízezer évvel ezelőtti nyelvváltozatokról van szó), mivel nem volt írott nyelv.
A tudományos összehasonlító módszerekkel azonban – a ma élő nyelvek alapján – az alapnyelvek hangrendszerét, nyelvtanát és legalapvetőbb szókincsét (pl. a számneveket, személyes névmásokat, a természettel összefüggő alapfogalmakat) sok esetben képesek többé-kevésbé rekonstruálni, s ez így történt az indoeurópai alapnyelv esetében is. A rekonstrukció a nyelvekre jellemző rendszeres hangmegfelelések alapján történik, és természetesen csak feltételezés (a feltételezett szótöveket egy eléjük tett csillaggal szokás jelölni).
A Stonehenge építését a régészek i. e. 2500 körülre teszik. Az indoeurópai alapnyelv a nyelvtörténészek szerint i. e. 4000 tájékán kezdhetett el önálló nyelvjárásokra szakadni...
Korábban már írtam arról is, hogy igazából nincs értelme – és nem is lehet – azt megállapítani, hogy a nyelvváltozatok összességében mennyire régiesek vagy újítóak, mivel ez csak attól függ, hogy az összehasonlítandó nyelveket mely szempontból vizsgáljuk (hangtan, nyelvtan vagy szókincs): van, amiben az egyik nyelv(változat) régiesebb, a másik újítóbb, és van, aminél ez éppen fordítva van, de sokszor egyáltalán nem lehet megmondani, hogy két szóalak közül melyik áll közelebb az eredetihez (amely vagy dokumentált írásban, vagy nem).
Hogy mégis miért érdemes vagy érdekes az újlatin nyelvek esetében erről beszélni, az nem más, mint egyetlen hangtani tulajdonság. Bár jelentéktelen adatnak tűnne, de néhányuk kivételével ezek az egyedüli ma is élő nyelvek, amelyek – a latinon keresztül (természetesen a kiejtést, nem pedig a helyesírást alapul véve) – máig őrzik bizonyos indoeurópai alapnyelvi szavak*kʷhangját! Ez a mássalhangzó, az ún. labioveláris zöngétlen zárhang, az összes többi ma beszélt indoeurópai nyelvben átalakult: [k], [w], [p], [f], [t], [cs] stb. hangok lettek belőle. Legegyszerűbb ezt belátni az alapnyelvi *kʷetwór(es) ’négy’ számnév mai megfelelőinél, amelyet az alábbi táblázat szemléltet (sárgával kiemelve azok a nyelvek, amelyek a szókezdő alapnyelvi mássalhangzót pontosan őrzik):
(Forrás: El Mexicano)
Szintén indoeurópai eredetű pl. a spanyol cual, cuan, cuando, cuanto, olasz quale, quando, quanto stb. (< lat. QUĀLEM, QUAM, QUANDO, QUANTUM) alakok szókezdő [kw] hangja. Vigyázat! Természetesen nem arról van szó, hogy [kw] hang csak az újlatin nyelvekben létezne (hiszen más indoeurópai nyelvekben is megvan ez a hang), hanem arról, hogy ezek az újlatin nyelvek őriznek olyan szavakat, amelyek a rekonstruált alapnyelvben is ezzel a hanggal kezdődhettek. (Más indoeurópai nyelvek [kw] hangja azonban nem az indoeurópai *kʷ folytatása, így pl. az angol queen [kwín] ’királynő’ szókezdő mássalhangzója az indoeurópai *gʷ hangból származik: *gʷēn ’nő’.)
Vannak persze szakemberek, akik kételkednek az összehasonlító nyelvészet eredményeiben. Ők abban látják a problémát, hogy a mai nyelvek szavainak hangalakja alapján kikövetkeztetett – vagyis közvetlen bizonyítékokkal nem igazolható – rekonstruált alapnyelvi szavakat vesznek későbbi magyarázatok alapjául. (Olyan ez, mintha egy előttünk ismeretlen esemény ismert következményeit éppen a következmények alapján kitalált – de valójában továbbra is ismeretlen – eseménnyel próbálnánk megmagyarázni.) Ugyanakkor tudni kell, hogy vannak olyan hangváltozások, amelyek iránya a természet törvényeiből következik, vagyis nem történhetnek „visszafelé”: pl. mindig a hátul képzett zárhangból lesz elöl képzett réshang (vagyis pl. [k] hangból [cs]), és nem fordítva ([cs]-ből sosem lesz [k] hang). E törvényszerűségeket felhasználva tudnak a történeti nyelvészek az alapnyelvi hangokra és szótövekre nagy valószínűséggel visszakövetkeztetni. Azaz, ha pl. több mai rokon nyelv közül ugyanaz a szó az egyikben [k]-val, a másikban [cs]-vel, egy harmadikban pedig [sz]-szel kezdődik, akkor szinte biztosra vehető, hogy közös ősükben [k]-val kezdődött.
Szanszkrit számnevek 1-től 100-ig
Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk: amennyiben az a kérdés merülne fel, hogy mely mai indoeurópai nyelvek őrizték meg az alapnyelvi *kʷ hangot, akkor ezek az újlatin nyelvek (olasz, spanyol, portugál, katalán, rétoromán), amelyek – kizárólag e sajátosságuk szempontjából – valóban a legrégiesebb indoeurópai nyelvek. Természetesen, ha például azt vizsgálnánk, hogy mely nyelvek őrizték meg az indoeurópai zöngés hehezett *bʰ, *dʰ, *gʰ zárhangokat, akkor ebben a tulajdonságban az indoiráni ághoz tartozó indoárja nyelvek lennének a legkonzervatívabbak – amelyek viszont ezt leszámítva hangtanilag meglehetősen újítóak.
Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).
Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).
Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABĒRE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?
Habeo tres caballos albos...
Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.
Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRŌ, vö. angol for, német für; vagy latin CŎR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABĒRE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.
Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABĒRE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.
A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!
Habár az utóbbi időben egyre felkapottabb a keleti könnyűzenei előadók nővekvő népszerűségének köszönhetően, valahogy mégis keveset tudnak róla az emberek. Pedig biztos vagyok benne, hogy perzsát már mindenki hallott, legfeljebb nem tudta hova tenni – elég, ha a Magyarországon is népszerű Arashra vagy Cameron Cartióra (becsületes nevén Kamran Sabahi) gondolunk. Éppen ezért ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, a teljesség igénye nélkül.
Legelőször is tisztázandó, hogy a különböző „városi pletykákkal” ellentétben a perzsa nem rokona az arabnak, sem a töröknek (amelyek egymásnak sem rokonai), hanem az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni csoportjához (azon belül is az iráni nyelvekhez) tartozik – tehát ha a ma élő ismertebb nyelvek közül valamelyikhez hasonlítani akarjuk, akkor nem is kell túl messzire mennünk, hiszen leginkább a roma nyelvvel áll közelebbi rokonságban; ennél is közelebb természetesen a többi iráni nyelvhez áll (a legjelentősebbek a pastu, mely Afganisztán egyik hivatalos nyelve, illetve a – sajnálatos konfliktusok miatt – sokat emlegetett kurd nyelv). Hangtanilag az indoiráni nyelvek, így a perzsa is – a szláv és a balti nyelvekhez, valamint az örményhez hasonlóan – a keleti típusú, ún. szatem nyelvek közé tartozik, vagyis az indoeurópai alapnyelvi *k hang [sz]-szé, a *kʷ pedig [cs]-vé lágyult (palatalizálódott).
A perzsa nyelv megnevezés azonban sem történetileg, sem a mai állapotában nem egyetlen és egységes nyelvet jelöl. A szanszkrittal még közeli rokonságban lévő óperzsa (i. e. 6. – 3. század), a középperzsa vagy pehlevi (i. e. 3. – i. sz. 8. század), valamint az újperzsa (a 8. századtól, mely szintén három, preklasszikus, klasszikus és modern korszakra oszlik) ugyanis nem ugyanazon nyelvváltozat folytatólagos állapotai, hanem inkább egymással közeli rokon nyelvek különböző történelmi korokban, az írásos emlékek alapján ugyanis nem mutatható ki folytonosság közöttük, mint például a latin és az újlatin nyelvek közötti átmeneteknél.
Qom, Irán (Forrás: Pixabay.com, CC0)
A ma beszélt újperzsa vagy modern perzsa szintén nem egységes. Három irodalmi változattal rendelkezik: az egyik az Iránban beszélt tulajdonképpeni perzsa (ha máshogy nem nevezik, akkor erre kell gondolni), másképpen nyugati perzsa vagy fárszi (ez a régi perzsa párszí(g), azaz ’perzsa’ névből származik arab visszavételen keresztül – a [p] > [f] változást az magyarázza, hogy az arabban nem létezik a [p] hang), az Afganisztánban beszélt dari, keleti perzsa vagy „afgán-perzsa”, illetve a Tádzsikisztánban beszélt, cirill ábécét használó tádzsik vagy „tádzsik-perzsa” (az első két változatot arab betűkkel írják). Mindhárom irodalmi változat hivatalos nyelv is az adott országban, mindösszesen megközelítőleg 80 millió anyanyelvi beszélővel rendelkezik.
Ami viszont a dolgot még inkább nehezíti, az az, hogy az előzőeken túl a perzsának nemcsak területi változatai vannak számos nyelvjárással, hanem a – klasszikus nyelvből és a nyelvjárásokból is építkező – irodalmi nyelv és a beszélt nyelv között is óriásiak az eltérések, kiejtésben és nyelvtanban egyaránt (mint például a finn és a norvég esetében). Az alábbiakban az Iránban beszélt újperzsa, a fárszi kerül ismertetésre, utalással a változatok közötti eltérésekre, ahol ez feltétlenül szükséges. Az egyszerűség kedvéért a latin betűs átírást fogom alkalmazni.
Az újperzsa hangok
A legelterjedtebb latin betűs perzsa ábécé a következő:
a, â, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, š, t, u, v, x, y, z, ž.
A modern perzsa nyelv hat magánhangzóval rendelkezik: a, â, e, i, o, u, melyek közül az első kb. rövid magyar [á], a beszélt nyelvben sokszor [e]-s színezettel (angol nyelvű irodalomban általában [æ]-vel írják át), a második pedig kb. magyar [a] hang (IPA [ɔ]), melynek a tádzsikban magyar [o] felel meg.
A preklasszikus újperzsában eredetileg öt hosszú (ā, ē, ī, ō, ū) és három rövid (ă, ĭ, ŭ) magánhangzó-fonéma létezett, majd a klasszikusban ez három pár magánhangzóra redukálódott (ā, ī, ū és ă, ĭ, ŭ – vagyis preklasszikus ē, ī > ī, és ō, ū > ū). Érdekességként említendő, hogy az óperzsa magánhangzórendszere is megegyezett a klasszikus újperzsáéval (vagyis csak három pár magánhangzóval rendelkezett, hosszúsági megkülönböztetéssel). A magánhangzórendszer azonban némiképp eltérően fejlődött a három újperzsa irodalmi változatban, amit az alábbi táblázat szemléltet.
Forrás: El Mexicano / A világ nyelvei (Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, 1999)
Bár a magánhangzók hosszúsági megkülönböztetését az irodalmi nyelv és a helyesírás máig őrzi (ennek megfelelően az a, e, o rövid, míg az â, i, u hosszú magánhangzóknak számítanak), a beszélt nyelvben ennek nincs jelentősége.
A mássalhangzórendszert a következő hangok alkotják, a latin átírás szerint: p, b, t, d, k, g, f, v, h, x, q, m, n, l, r, s, z, š, ž, c, j, y. A magyartól eltérő jelek ejtése:
x, q – erős („krágokós”) h hang, mint a madridi spanyolban a j (IPA /χ/), illetve ennek zöngés párja, amely a francia „raccsoló” r-hez hasonló, torokban ejtett g (IPA /ɣ/, ilyet szintén találunk a madridi spanyolban – az ng kapcsolatot kivéve –, valamint a görögben is); szó elején az utóbbi uvuláris zárhangként (IPA [q]: mélyen a torokban ejtett k~g) valósul meg;
s, z – magyar sz és z;
š, ž – magyar s és zs;
c, j – magyar cs és dzs;
y – magyar j.
Megjegyzések: A zöngétlen p, t, k, c hangokat szótagkezdő helyzetben hehezettel ejtik: [pʰ], [tʰ], [kʰ], [csʰ] (még inkább, mint az angolban); ezenkívül a k és g hangok a, e és i előtt enyhén palatalizálódnak. Az r hang szókezdő helyzetben általában pergetett(ebb)en ejtődik (ahogy például a spanyolban).
A szóhangsúly a perzsában általában az utolsó vagy az utolsó előtti szótagra esik, a rendszer azonban kissé bonyolultabb. Röviden összefoglalva, a ragtalan szavak, a szóösszetételek, valamint az igenevek véghangsúlyosak, a ragok és jelek – a többes szám jelét kivéve – viszont hangsúlytalanok, tehát a ragozott szavak nem véghangsúlyosak. A képzők ugyanakkor mindig hangsúlyosak, vagyis az ilyen szavak és igealakok hangsúlya a képzőre esik. Az igei körülírásoknak pedig az első tagja hangsúlyos.
Nyelvtan és szókincs
A perzsa – az arab betűs írástól eltekintve – viszonylag „egyszerű” nyelv, nyelvtana eléggé hasonlít az angoléhoz. Alaktani besorolását tekintve leginkább agglutináló, bár az igeragozás némileg megőrizte a flektáló tulajdonságát. Határozott névelővel – a latinhoz és az oroszhoz hasonlóan – nem rendelkezik az irodalmi nyelv, a határozatlan névelő pedig az ’egy’ számnévből fejlődött ki, sok más indoeurópai nyelvéhez hasonlóan. Nincsenek nyelvtani nemek és alapvetően főnévragozás sem – a főnevek nyelvtani viszonyait elő- és utóképzők fejezik ki. Különlegessége, hogy ha főnév után jelző vagy másik főnév, ill. személyes névmás áll (az utóbbi kettő a birtokviszony kifejezésénél), akkor a főnév egy birtokos determinánshoz hasonló képzőt kap (ez az ún. ezâfe), amely mássalhangzóra végződő szó esetén -e, magánhangzós végződés esetén pedig -ye: pl. âb ’víz’ és garm ’meleg’ → âb-e garm ’meleg víz’ (szó szerint kb. ’melege víznek’). E nyelvtani sajátosság bekerült a klasszikus perzsából a törökbe is. A többes számot ötféleképpen képezhetik, melyek közül három az arabból került át a jövevényszavakkal együtt. A legáltalánosabb a -hâ jel, amely eredetileg élettelen dolgok többes száma volt: xâne/xânehâ ’ház/házak’. Az élőlények többesének jele az -ân: deraxt/deraxtân ’fa/fák’. Az arabból származó három további többesjel az -in (az arabban hímnemű jövevényszavaknál), az -ât (az eredetileg nőnemű jövevényszavaknál), és az ún. tört vagy flektáló többes szám, amely a többes számú alakban átvett arab jövevényszavakra jellemző.
A perzsa igeragozás nagyon hasonlít az angoléhoz és valamennyire a spanyoléhoz is. Sajátossága, hogy a minden igének két töve van: egy jelen idejű, és egy múlt idejű (ez lenne az angolban az ún. „harmadik alak”), amelyekhez mindig ugyanazok a ragok járulnak. A főnévi igenevet a múlt idejű tőhöz (ami egyúttal az ún. „rövid” főnévi igenév is) az -an végződés hozzáadásával kapjuk, az igelakok pedig (előképző) + tő + rag felépítésűek. Az igeidők között vannak egyszerűek, valamint összetettek, amelyeket valamilyen segédigével képeznek (ilyen a jövő idő is), létezik ezenkívül cselekvő és szenvedő igeragozás (az utóbbit a budan létigével képzik). Három igemódot tartanak számon: kijelentő mód (10 igeidővel: jelen [vö. ang. I sing, sp. canto], múlt [vö. ang. I sang, sp. canté], folyamatos múlt [ang. I was singing, sp. cantaba], befejezett vagy közelmúlt [ang. I have sung, sp. he cantado], folyamatos közelmúlt [ang. I have been singing, sp. he estado cantando], régmúlt [ang. I had sung, sp. había cantado], folyamatos régmúlt [ang. I had been singing, sp. había estado cantando], jövő [ang. I will sing, sp. cantaré], progresszív jelen [ang. I am singing, sp. estoy cantando] és progresszív múlt [vö. sp. estuve/estaba cantando]), kötőmód (5 igeidő: jelen, múlt, folyamatos múlt, régmúlt és folyamatos régmúlt), valamint felszólító mód. (A kijelentő módban a folyamatos közelmúltat és a folyamatos régmúltat, illetve a kötőmódban a folyamatos igeidőket már nem használják.) Az igei előképzők: a mi- folyamatosságot fejez ki (ezzel képzik a jelen időt is), a be- pedig eredetileg befejezettséget jelölt, a mai nyelvben azonban a kötőmód alakjait képzik vele. Példaként először nézzük meg a kardan ’csinálni’ szabályos ige ragozását néhány igeidőben, melynek jelen idejű töve kon-, múlt idejű töve pedig kard-:
kijelentő mód, jelen idő: mikonam, mikoni, mikonad, mikonim, mikonid, mikonand;
múlt idő: kardam, kardi, kard, kardim, kardid, kardand;
folyamatos múlt: mikardam, mikardi, mikard, mikardim, mikardid, mikardand;
kötőmód, jelen idő: bekonam, bekoni, bekonad, bekonim, bekonid, bekonand;
múlt idő: karde bâšam, karde bâši, karde bâšad stb.;
felszólító mód, E/2. személy: bekon! (a többi alak a kötőmódéval azonos).
Mint látható, az igék jelen idejű alakjához mindig az -am, -i, -ad, -im, -id, -and ragok járulnak (a beszélt nyelvben az -id ejtése általában [in], az -and végén a -d pedig nem hangzik); a múlt időben annyi az eltérés ettől, hogy az egyes szám harmadik személyű alak nem kap ragot – vagyis megegyzik magával a tővel. A létige (budan) ragozása kijelentő mód jelen, illetve múlt időben:
jelen idő: hastam, hasti, hast / ast (’st) / e, hastim, hastid, hastand;
A beszélt nyelvben a létigének (és az igéknek általában) egyszerű alakjai is vannak, amelyek összevonódnak az előtte álló szóval, pl. esme to ci-e (=ci ast)? ’mi a neved?’, vagy pl. kojâi (=kojâ hasti) ’hol vagy?’. Az egyes szám harmadik személyű alakjának két variánsa az ast és a hast: az elsőt kopulaként, a másodikat a létezés kifejezésére használják (a különbség hasonló ahhoz, mint ami a spanyol es és hay között van). A tagadás a na-, illetve a mi- képzőt megelőzően a ne- tagadóképzővel történik: pl. ne-mikonam ’nem csinálok’, na-kardi ’nem csináltál’. A perzsában az angolhoz hasonlóan nagyon jellemzőek az ún. összetett igék, amelyek egy segédigeként viselkedő ragozott igéből, és egy igenévből állnak (pl. goftogu kardan ’beszélgetni’, azaz ’beszélgetést csinálni’).
Teherán, Irán fővárosa (Forrás: Pixabay.com, CC0)
A személyes névmások a következők: man ’én’, to ’te’, u ’ő’, mâ ’mi’, šomâ ’ti’, anhâ ’ők’. Ezeknek hangsúlytalan, az igéhez tapadó alakjai is vannak (ún. enklitikus névmások), amelyek a tárgy- vagy részes esetet fejezik ki (ahogy az újlatin nyelvekben is): -em, -et, -eš, -emân, -etân, -ešan, például goftam-et ’mondtam neked’, didam-eš ’láttam őt’. A tárgyat ugyanakkor a -râ utóképzővel is ki lehet fejezni: pl. u-râ didam ’láttam őt’. Elöljárószók: andar ’-ban, -ben’ (irodalmi), az ’-ból, -ből; -tól, -től’, bâ ’-val, -vel’, bar ’-on, -en, -ön, felett’, barâ-ye ’részére’, be ’-hoz, -hez, -höz, -ba, -be’, bi ’nélkül’, čon ’mint’ (irodalmi), dar ’-ban, -ben, -nál, -nél’, mesle ’mint’, tâ ’-ig’, hamčon ’ahogy, mint’ (irodalmi).
A perzsa szórend általában SOV, azaz alany – tárgy (és a többi mondatrész) – állítmány, mondat végén az igével: pl. Mâ bâ ham be farsi goftogu mikonim ’Mi egymással perzsául beszélgetünk’. Ami a szókincset illeti, a perzsára igen erős hatást gyakorolt az arab, mivel sokáig ez volt az irodalom nyelve. A mai perzsa szókincs kb. 50%-át arab elemek alkotják, amelyek előfordulási gyakoriság szerint 20–25%-ot tesznek ki. Ugyanakkor (kisebb mértékben) a perzsa is hatott a szomszédos török és mongol nyelvekre, és az arabra is.
Példa perzsa szövegre (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata első cikkelye), kiejtéssel:
Tamâme afrâde bašar âzâd be donyâ miâyand va az lehâze heysiyato hoquq bâ ham barâbarand. Hame dârâye aqlo vejdân mibâšand va bâyad nesbat be yekdigar bâ ruhe barâdari raftâr konand.
Egy régebbi témában a keltibér nyelvről írtam, most pedig egy másik paleohispániai nyelv, méghozzá a luzitán kerül terítékre. Megnézzük, mit is lehet tudni erről a rejtélyes ókori indoeurópai nyelvről, és miért is érdekes.
A luzitánt az Ibériai-félsziget nyugati-középső részén, a mai Portugália, illetve a spanyolországi Extremadura területén beszélték, valószínűleg egészen az i. e. 2. századig. A nyelvet mindössze hat, latin ábécével készült feliratból ismerjük, amelyek a portugáliai Cabeço das Fráguas, Lamas de Moledo és Ribeira da Venda helységekből (1-1 db, az utóbbit 2008-ban fedezték fel), valamint a spanyolországi Arroyo de la Luzból (3 db) származnak.
AMBATVS
SCRIPSI
CARLAE PRAISOM
SECIAS ERBA MVITIE
AS ARIMO PRAESO
NDO SINGEIETO
INI AVA INDI VEA
VN INDI VEDAGA
ROM TEVCAECOM
INDI NVRIM INDI
VDEVEC RVRSENCO
AMPILVA
INDI
LOEMINA INDI ENV
PETANIM INDI AR
IMOM SINTAMO
M INDI TEVCOM
SINTAMO
ISACCID·RVETI·
PVPPID·CARLAE·EN
ETOM·INDI·NA.[
....CE·IOM·
M·
A fenti feliratokból bizonyára egyértelmű, hogy régi indoeurópai nyelvvel van dolgunk, sőt, néhány szó már ránézésre is felismerhető, például PORCOM ’disznót’ (vö. lat. PŎRCUS, sp. puerco), TAUROM ’bikát’ (vö. lat. TAURUS, sp. toro), INDI ’és/meg’ (vö. lat. ĬNDE ’továbbá’, sp. por ende ’ennélfogva’) illetve valószínű még az OLIAM ’bárányt’ (vö. lat. OVÍCULA, sp. oveja).
A nyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli pontos hovatartozását illetően azonban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között. A kutatók egy része (pl. J. M. Anderson, Jürgen Untermann) az ókelta nyelvek közé sorolja néhány helységnévegyezés alapján. A kelta hipotézissel viszont az az alapvető probléma, hogy a luzitán a feliratok tanúsága szerint megőrizte az indoeurópai alapnyelvi szókezdő *p- hangot (lásd PORCOM), amely már az őskeltában nem volt meg (vö. ír orc). Éppen ezért elképzelhető, hogy a luzitán nem az őskelta (protokelta) leszármazottja, hanem annak „testvérnyelve” volt, és közvetlenül az indoeurópai alapnyelvből fejlődött, esetleg „előkelta” (prekelta), vagyis a kelta alapnyelv kialakulását megelőző állapotot képviselt. Néhány kutató (pl. Francisco Villar, Rosa Pedrero) ezzel szemben italikus nyelvnek tartja bizonyos istenségek nevei közötti párhuzamokra alapozva.
A III. Arroyo de la Luz-i felirat
Megjegyzendő, hogy egy feltételezés szerint az óitáliai és az ókelta nyelvek eleve egy közös, „köztes” alapnyelvből származnak, bár vitatott, hogy létezett-e valaha ez az ún. italikokelta alapnyelv, vagy csupán párhuzamos fejlődéssel magyarázhatóak bizonyos közös vonások a kelta és az italikus nyelvekben (hozzáteszem, az italikus egység létezése is csak feltételezés, korántsem biztos, hogy italikus alapnyelv létezett). Lehetséges, hogy a rejtély megfejtése éppen a luzitán nyelvben lenne – ha eléggé ismernénk...
A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.
A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.
A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.
Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.
A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:
’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’
A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):
A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.
Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).
Példa a toldalékolásra a spanyol ’macska’ szóval
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)
Mint egy korábbi bejegyzésben megígértem, mondanék néhány szót a különböző nyelvtípusokról. Bizonyára az iskolai nyelvtanórákról ismerősen hangzanak az olyan kifejezések, hogy egy nyelv lehet „hajlító”, „ragasztó”, „elszigetelő”, vagy éppen „bekebelező” típusú (ha a hagyományosan elfogadott négy alaptípust említem különösebb hozzáfűznivaló nélkül), most viszont megnézzük, hogy mit is jelentenek igazából ezek az elsőre talán eléggé zavarosnak tűnő fogalmak, és milyen szempontok szerint vizsgáljuk őket.
A nyelveket aszerint, hogy a különböző nyelvtani viszonyok kifejezésére milyen felépítésű szóalakokat, szókapcsolatokat használnak (pl. ragozás, tőváltoztatás, toldalékolás, vagy csupán segédszavak és a szórend változtatása) alaktani kategóriákba szokás sorolni, amit morfológiai tipológiának nevezünk. A hagyományos – az ókori görög és latin nyelvtanra épülő – nyelvtan lényegében csak az alaktant ismerte, így amikor a köznyelvben nyelvtípusokról beszélünk, leginkább az alaktani típusokat értjük alatta (hiszen léteznek például mondattani nyelvtípusok is, amelyek azt mondják meg, hogy egy nyelvben mi a fő mondatrészek – az alany, az ige és a tárgy – jellemző sorrendje).
Nem egyszerű a dolog, ugyanis többféle csoportosítás is létezik, amelyek ráadásul gyakran keverednek is egymással (még a szakirodalomban is), illetve bizonyos esetekben egymás szinonimáiként használják őket, mivel vannak köztük átfedések. Alapvetően kétféle besorolást különböztetnek meg. Közülük az egyik arra ad választ, hogy a szóalakok mennyire bonthatóak elemekre, a másik pedig arra, hogy egy-egy szóalak mi mindent képes kifejezni, vagyis mennyire jelentéssűrítő (szintetizáló).
Attól függően, hogy egy nyelvben jellemzően mennyire bonthatóak elemekre a szavak, megkülönböztetünk elszigetelő(izoláló), ragasztó(agglutináló), illetve hajlító(flektáló) nyelveket.
Az elszigetelő (izoláló) nyelvekben, mint az elnevezés is mutatja, a szavak általában egyetlen „elszigetelt” elemből állnak, vagyis nem toldalékolhatóak, és nem is képesek alakváltoztatásra (bár az ilyen nyelvekben is lehetnek összetett szavak), hanem azok meghatározott sorrendje (más szavakkal, segédszókkal való kombinálása), vagy például a hanglejtés változtatása fejezi ki a mondaton belüli nyelvtani viszonyokat. Ilyen nyelvek tipikusan a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai, köztük a legismertebb kínaival, de az angol nyelv is erős izoláló jelleget mutat, miután a ragozás szinte teljesen eltűnt.
A hajlító (flektáló) vagy fuzionáló nyelvek sajátossága, hogy a ragozás és a szóképzés során a szótő is megváltozhat: pl. spanyol sabemos ’tudunk’, supimos ’tudtunk’ és sepamos ’tudjunk’. Ezekben a nyelvekben a szavak általában nehezen bonthatóak fel szótőre és elkülöníthető toldalékokra: csupán egy-két toldalék vagy rag járulhat hozzájuk, amely egyúttal több mindent is kifejez egyszerre (innen a fuziónáló elnevezés is), és sokszor teljesen összeolvad a szótővel – éppen ezért nem is mindig lehet ragról beszélni, hanem csupán alakváltozásról. A hajlító nyelvtípusba tartoznak jellemzően az indoeurópai és az afroázsiai nyelvcsalád tagjai.
A ragasztó (agglutináló) vagy ragozó nyelvek fő jellemzője, hogy a szótövekhez „egymás után ragasztott” toldalékokkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Valószínűleg ebbe a csoportba tartozik a legtöbb nyelv, így a magyar, a finnugor nyelvek többsége, a török nyelvek, a baszk, a japán, a koreai, az ausztronéz (maláj–polinéz) nyelvcsalád több tagja, a dravida nyelvek és számtalan amerikai indián nyelv. Az előző, hajlító típusú nyelvekkel ellentétben a ragasztó típusú nyelveknél már a szótőhöz jól elkülöníthető toldalékok kapcsolódnak egymás után, melyeknek egyenként is van jelentése: pl. a magyar házakat szó az alábbi morfémákra, vagyis nyelvtani jelentéssel bíró elemekre bontható: ház- (tő) -ak- (többes szám) -at (tárgyeset); ugyanennek viszont pl. a latinban CASAS felel meg, ahol egyetlen rag, az -s jelöli a többes számot és a tárgyesetet egyben.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti csoportosítás csupán „idealizált” nyelvtípusokról szól, a valóságban ilyenek nincsenek (legalábbis nagyon ritkák). A legtöbb nyelv kevert típusú, ami azt jelenti, hogy például a jellemzően flektáló nyelvekben éppúgy lehetnek agglutináló jelenségek, ahogy a jellemzően agglutináló nyelvekben flektáló jellegű megoldások. Az előbbire jó példa lehet a hajlító típusú nyugati újlatin nyelvekben a többes szám -s hozzáadásával történő képzése (pl. spanyol gato, gata ’macska’ – gatos, gatas ’macskák’), amely agglutináló sajátosság; az utóbbira pedig a magyar ló – lovak, tó – tavat típusú szóalakokat lehetne példaként említeni, amelyekben tőváltozás (hajlítás) és toldalékolás (agglutináció) is megfigyelhető.
Egy ebből a szempontból modernebb – és logikusabb – besorolás skálaszerű megközelítést alkalmaz, amely szerint ennek két végpontját a flektáló (a szóalakok nehezen bonthatóak fel elemekre, tőre és toldalékokra, csak alakváltoztatás van), illetve az agglutináló (a szóalakok jól elkülönített elemekre, tőre és toldalékokra bonthatóak) nyelvek jelentenék.
Térjünk viszont rá a másik fő szempont szerinti csoportosításra. A szóalakok jelentéstani funkciója, vagyis a jelentéssűrítés mértéke szerint – azaz, hogy egyetlen szóalak milyen hosszú jelentéstartalmat foglalhat magába – egy nyelv lehet analitikus („részekre bontó”), szintetikus (toldalékoló) és poliszintetikus (bekebelező, inkorporáló).
Az analitikus nyelvek jellemzően több szóból álló szerkezetekkel (segédszavakkal, a szórend kötöttségével) fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, és a szavak csak egyalakúak lehetnek. Következésképpen tisztán analitikus nyelvek az elszigetelő (izoláló) nyelvek, így gyakran ezeket hívják analitikus nyelveknek. Viszont – hasonlóan ahhoz, amit fentebb említettem – éppúgy lehetnek analitikus szerkezetek az egyébként toldalékoló típusú nyelvekben is: pl. a magyarban az énekelni fog analitikus szerkezet, pedig a magyar igencsak agglutináló nyelv. Szintén analitikus(abb)ak az újlatin nyelvek (a latinnál), melyekben több mindent szószerkezetekkel fejeznek ki, ami a latinban még névszóragozással történt: pl. lat. CASAE ’a háznak’ (birtokos eset) megfelelője a spanyolban de la casa, az olaszban della casa stb., amelyek analitikus szerkezetek.
A szintetikus vagy toldalékoló nyelvek toldalékokkal, képzőkkel, ragozással, vagyis több elemből összerakott szavakkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Szintetikus nyelveknek tekintik általában a ragasztó (agglutináló) és a hajlító (flektáló) típusú ragozó nyelveket is. Az újlatin nyelvek például tipikus átmenetet képeznek az analitikus és a szintetikus nyelvek között: az igeragozásban, igés szerkezetekben meglehetősen szintetikusak, a névszói szerkezetekben pedig erősen analitikusak.
A poliszintetikus vagy bekebelező (inkorporáló) nyelvek magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyek egyetlen szóalakba foglalnak bele („kebeleznek be”) több szótövet, képzőt, sőt, névmást, igét és egyéb mondatrészeket is. A bekebelező nyelvekben így sokszor egyetlen szó jelentése egy egyszerűbb mondatnak, tagmondatnak is megfelelhet. Ezt a típust erősíti az eszkimó–aleut nyelvcsalád, illetve számos amerikai indián nyelv is. Például a Mexikóban beszélt azték (nawatl) nyelv nimitztlamaka szavának jelentése ’én adok neked valamit’, ahol a ni- az igei alanyi képző egyes szám első személyben (’én’), a mitz- az egyes szám második személyű tárgyas és részes bővítményképző (’téged, neked’), a tla a tárgyra utal, a maka pedig az igealak (’adni’), vagyis szó szerint kb. ’én-neked-valami-adni’. Hasonlóképpen: nimitzitta ’én látlak téged’ (’én-téged-látni’), tinechitta ’te látsz engem’ (’te-engem-látni’).
A két csoportosítás összefoglalva pedig valahogy így nézne ki:
analitikus nyelvek
jellemzően az elszigetelő (izoláló) nyelvek (pl. kínai, vietnami, angol)
szintetikus (toldalékoló, ragozó) nyelvek
agglutináló (ragasztó) nyelvek (pl. magyar, török, japán, baszk, kecsua)
flektáló (hajlító, fuzionáló) nyelvek (pl. latin, spanyol, görög, német, arab)
poliszintetikus nyelvek
bekebelező (inkorporáló) nyelvek (szintén lehetnek agglutinálóak vagy flektálóak, bár itt nem ez a fő szempont: pl. azték, eszkimó nyelvek)
A fentiekben megpróbáltam átfogó képet adni a nyelvek alaktani tipológiai osztályozásáról. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így ezekkel a besorolásokkal is akadnak problémák. Mint már utaltam is rá, elég sok az átfedés, és a nyelvek többsége nem is sorolható be tisztán egy-egy típusba, de még a különböző csoportosítások és típusok között sincs éles határ (a flektáló és az agglutináló, illetve az analitikus és a szintetikus is csak végleteket jelent, valójában, mint említettem, a legtöbb nyelv erősen kevert típusú).
Az angol nyelvről például ma már sokan azt mondják, hogy inkább izoláló, mégis vannak benne a hajlító nyelvekre jellemző sajátosságok, mint pl. az igék rendhagyó múlt idejű, illetve befejezett melléknévi igenévi alakjai (to know, knew, known), de még agglutináló jelenségek is, mint például a szabályosan képzett főnévi többes szám (cat|s).
Hasonló mondható el az újlatin nyelvekről is, amelyek épp annyira analitikusak, amennyire szintetikusak, és éppúgy megfigyelhetőek bennük is az agglutináló nyelvekre jellemző sajátosságok is, mint a hajlítóakra: a nyugati újlatin nyelvek többesszám-képzése – az imént említett angoléhoz hasonlóan – inkább agglutinálás, mint hajlítás (pl. sp. gato|s ’macskák’ és gata|s ’nőstény macskák’), sőt, ha még a bizonyos igealakokhoz simulószóként tapadó hangsúlytalan (ún. klitikus) névmást is figyelembe vesszük, akkor ez már inkább inkorporáló tulajdonság – lásd pl. spanyol (vagy olasz) cántamela ’énekeld el nekem (a dalt)’.
Összegzésként megállapítható tehát, hogy nem minden nyelvet lehet pontosan besorolni, és a morfológiai típus megállapításakor is mindig abból a tulajdonságból kell kiindulni, amely az adott nyelvre leginkább jellemző.
A lektorálásért és a kiegészítő információkért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.
Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).
Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, pl. az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.
A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.
Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben (Forrás: El Mexicano)
Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?
Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden -a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is -o-ra vagy -a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).
Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.
A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Nemrég elgondolkoztam azon, hogy vajon van-e valami közük egymáshoz a spanyol ya (’már, máris’, ill. ’most, rögtön’), a német ja (’igen’) és az angol yes ~ yea(h) (’igen’) szavaknak. A német eredetű ja-t még magyarul használjuk a kötetlen nyelvben annak kifejezésére, hogy valami „beugrott”, amire nem emlékeztünk, vagy éppen az elhangzottak nyugtázására.
Igazából az vezetett rá, hogy ezen elgondolkozzak, hogy ugyanebben az értelemben – szintén a kötetlen nyelvben – a spanyol ya (< latin IAM ’már, máris, rögtön’) szót is használják (pl. Ya, pero no es ese el problema ’Ja/Oké, de nem ez a gond’). Csupán annyi a különbség, hogy a spanyol ya-t még a kötetlen nyelvben sem lehet a sí (< lat. SĪC ’úgy [van]’) ’igen’ helyett használni, hanem kizárólag az előbbihez hasonló szövegkörnyezetekben (magyarul viszont ez is lehetséges: Beszélsz spanyolul? – Ja, beszélek).
A spanyol ya ilyesféle használata végső soron a ya sé (’már tudom’), ya veo (’már látom/értem’), ya lo creo (’már elhiszem’) stb. típusú kifejezések rövidülése az ige elhagyásával. Mondhatjuk tehát, hogy ebben az értelemben a német és magyar ja, valamint a spanyol yahamis barátok. De természetesen nem elégszem meg ennyivel, így nézzünk egy kicsit a dolog mögé mélyebben: van-e bármi közük is egymáshoz e szavaknak? – Bizony van! Bár talán elsőre azt gondolnánk, eléggé rövidek ahhoz, hogy csupán véletlen egybeesések is lehetnének, azonban eredetük valóban közös...
Vegyük sorjában! Az angol yes az óangol (angolszász) ġēse ~ ġȳse ~ ġīse alakból származik, amely nem más, mint a ġēa sī ’úgy legyen’ összevonása (vö. lat. SĪC EST ’úgy van’), s ennek első eleméből (ġēa) származik a mai (amerikai, ill. archaikus) angol yea(h) is. A német – akárcsak a holland és svéd – ja, valamint az angolszász ġēa forrása a germán alapnyelvi *ja, azonos jelentésben. S most ugrik a majom a vízbe: a latin IAM [já] – mely a spanyol ya [já]~[gyá] vagy az olasz già [dzsá] forrása – és a germán *ja eredete egy feltételezett indoeurópai alapnyelvi*yē ’már’ (!) jelentésben.
Láthatjuk tehát, hogy egyik alma sem esik (túl) messze a fájától.
Az indoeurópai nyelvek Eurázsiában – újlatin, kelta, germán, balti és szláv, albán, görög, örmény, indoiráni nyelvek
Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Az előző témában az újlatin nyelvek felosztásáról írtam, amelyek szintén a hatalmas indoeurópai nyelvcsalád egyik csoportját képezik. Itt részletesebben kitérnék erre a nyelvcsaládra, annál is inkább, mert bizonyára sokaknak kavarodás van a fejében, mit is takar az indoeurópai nyelvcsalád fogalma, s mely nyelvek tartoznak ide.
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mit is takar a nyelvcsalád fogalma. A nyelvcsalád olyan nyelvek összessége, amelyek bizonyítottan – vagy feltételezhetően – egy közös őstől származnak; ezt a közös őst alapnyelvnek nevezzük. Vannak, akik vitatják a nyelvcsaládok létezését, és mindenféle más – tudománytalan – elméletet próbálnak felállítani a nyelvek rokonságára; azonban a tudomány mai állása szerint, a rokon nyelvek csak úgy lehetnek rokonok (a keveréknyelvek kivételével), ha közös ősből – alapnyelvből – származnak, még akkor is, ha ezt az alapnyelvet közvetlen bizonyítékok által nem ismerhetjük (mivel a legtöbb esetben ez nem volt írott nyelv). Az alapnyelveket így a tudósok a mai rokon nyelvek szavai alapján próbálják meg rekonstruálni.
Az indoeurópai, régiesebb kifejezéssel indogermán (az elnevezések az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek legszélső területeinek nevéből származnak) nyelvcsalád tagjait az egész Földön beszélik, hiszen a hódításokkal eljutottak Amerikába, Afrikába és Ausztráliába is; így a világ legelterjedtebb nyelvcsaládjaként szokás említeni. Természetesen nem az indoeurópai az egyetlen nyelvcsalád a Földön, hiszen a magyar sem ebbe tartozik: a legfontosabbak még az uráli (finnugor és szamojéd nyelvek), az altaji (török és mongol nyelvek, talán a japánnal és a koreaival – vitatott), az afroázsiai vagy sémi-hámi (arab, héber stb.), az ausztronéz (maláj-polinéz) nyelvcsalád (maláj-indonéz, filippínó, malgas, hawaii stb.), és számos nyelvcsaládot alkotnak az Amerikában őshonos indián nyelvek is.
Az indoeurópai nyelvcsalád tagjai tehát egy nem közvetlenül ismert, de feltételezett alapnyelvből, az indoeurópai alapnyelvből (rövidítése a külföldi szakirodalmakban általában PIE: Proto-Indo-European, protoindoeuropeo stb.) származnak, amelynek őshazájáról nincs egyetértés a nyelvészek között: egyesek a Fekete-tenger vidékére, mások Közép-Európa északi részére tennék, egy újabb elmélet szerint pedig Anatólia területén lenne. Az alapnyelv az i. e. 5. évezred körül kezdett nyelvjárásokra bomlani, melyek a népvándorlással egyre inkább eltávolodtak egymástól, belőlük újabb – köztes – alapnyelvek alakultak ki, majd azok ismét nyelvjárásokra bomlottak, és így tovább: így születettek a mai indoeurópai nyelvek ágai vagy csoportjai.
A király és az isten – rövid mese rekonstruált indoeurópai alapnyelven
Az indoeurópai nyelvcsoportokat hagyományosan két fő ágra: keletire és nyugatira szokás osztani, amelyek abban különböznek egymástól, hogy az alapnyelvi *k- hangot megőrizték-e mint veláris [k]-t, vagy pedig ez palatalizációs folyamatok által elöl képzett réshanggá – főleg [sz]-szé – alakult. Ez alapján a keleti ágat szokták szatem nyelveknek (az alapnyelvi *kmtom ’száz’ szó avesztai megfelelője, amely azt szemlélteti, hogy a *k > sz-szé vált), míg a nyugatit kentum nyelveknek (a klasszikus latin centum ’száz’ szó kiejtése alapján) nevezni. Tehát például a ’szív’ jelentésű rekonstruált alapnyelvi tőnek, a *k(e)rd-nek a kentum nyelvekhez tartozó latinban cor(d-), a görögben kard-, az angolban heart, viszont a szatem ághoz tartozó szláv nyelvekben szerd- felel meg.
Bár azt is figyelembe kell venni, hogy a keleti–nyugati, illetve szatem–kentum felosztás mára már kissé elavult, ugyanis pl. a tokhár nyelveket keleten, a mai Kína területén beszélték, mégis kentum nyelvek (vagyis megőrizték a veláris *k-t); másrészt pedig a mai modern indoeurópai nyelveknél átmenetek is vannak a két ág között (pl. az itáliai ághoz tartozó klasszikus latin megőrizte minden helyzetben a *k hangot, azonban később – a vulgáris latinban és az újlatin nyelvekben – e és i előtt sz vagy cs hangokká vált, vagyis a mai újlatin nyelvek is hangtanilag valójában átmenetet képeznek a kentum és a szatem nyelvek között). Mindezt korrigálandó, ma már inkább az az elfogadott felosztás, mely szerint minden nyelv kentum, amelyik nem (egyértelműen) szatem jellegű.
Az indoeurópai nyelvek szétterjedése (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Lássuk tehát – a teljesség igénye nélkül – e hatalmas nyelvcsalád csoportjait és legfontosabb tagjait (a † utódok nélkül kihalt nyelvet jelöl; (k) = kentum, (sz) = szatem nyelvek):
INDOEURÓPAI NYELVCSALÁD
anatóliai ág(k) † (régi kis-ázsiai nyelvek): hettita, palái, lüd stb.
indoiráni ág(sz)
ind nyelvek (a szanszkrit vagy óind leszármazottjai): hindusztáni (változatai a hindi és az urdu), bengáli, cigány (romani; nem tévesztendő össze a beás nyelvvel, amely az újlatin román nyelvnek egy cigányok által használt régies változata), nepáli, pandzsábi, szingaléz stb.
Természetesen vannak nyelvek, melyeknek a nyelvcsaládon belüli hovatartozása vitatott (pl. az örményt sokáig az indoiráni nyelvek közé sorolták), illetve olyanok is, amelyek önállóan fejlődtek a nyelvcsaládon belül, vagyis nincsenek közelebbi rokonaik (pl. a görög és az albán).
Szintén említést érdemel, hogy a nyelvrokonság (tehát az a tény, hogy több nyelv egy közös ősnyelvből származik) természetesen nem jelenti azt, hogy a rokon nyelvek a mai állapotukban is hasonlítanak egymásra. A nyelvek folyamatosan változnak, különböző hatások érik őket, átvesznek más (rokon vagy nem rokon) nyelvekből szavakat, és bár elképzelhető, hogy az idők során felismerhetetlenül megváltoznak a közös nyelvállapothoz vagy akár több rokon nyelvhez képest, de persze ettől még mindig ugyanabba nyelvcsaládba tartoznak. A legjobb példa erre a ma beszélt (szigeti) kelta nyelvek: ezek hangzása ma már inkább a germán nyelvekéhez hasonlít, viszont a régi ókelta nyelvek sokkal inkább a latinra hasonlítottak, egyes források szerint még kölcsönösen érhetőek is voltak valamennyire a latinnal (s többek között ez lenne az oka, amiért az ókelta nyelvű őslakosság viszonylag hamar megtanulta és átvette a latint Galliában és Hispaniában).
Befejezésül érdekességként megemlíteném az egyszerű tőszámnevek (1–10) indoeurópai alapnyelvi rekonstruált alakjait:
*hoinos (ang. one, ír haon, gör. ena, lat. unus, sp. uno, orosz adjin);
*duwō (ang. two, ír dó, gör. dío, lat. duo(s), sp. dos, or. dva, szanszkrit dvé);
*trei(e)s (ang. three, ír trí, gör. tría, lat./sp. tres, or. tri, szkr. trini);
*kʷetuor (ang. four, ír ceathair, gör. tettara, lat. quattuor, sp. cuatro, or. csetire, litván keturi, szkr. csatvári);
*penkʷe (ang. five, ír cúig, gör. pente, lat. quinque, sp. cinco, or. pjaty, szkr. pánycsa);
*sʷeks (ang. six, ír sé, gör. hex, lat. sex, sp. seis, or. seszty, szkr. sas);
*septm (ang. seven, ír seacht, gör. hepta, lat. septem, sp. siete, or. szegyem, szkr. szapta);
*okʲtō (ang. eight, ír ocht, gör. okhtó, lat. octo, sp. ocho, or. voszem, szkr. asta);
*neun (ang. nine, ír naoi, gör. enneá, lat. novem, sp. nueve, szkr. nava);
*dekʲmt (ang. ten, ír deich, gör. deká, lat. decem, sp. diez, or. djeszity, szkr. dasa).
