Mindenről a sinalefa tehet? De mi az, és hogy működik?

Az élőbeszédben a szavak láncszemekként fonódnak össze...

A kezdő spanyolosok már az első szövegértési kísérleteiknél szembesülnek azzal, hogy hiába is próbálták tökéletesen elsajátítani a kiejtést, valami mégsem stimmel; a spanyol anyanyelvűek nem egészen úgy beszélnek, ahogy várnánk. Valahogy nem „egyenként” ejtik ki a szavakat, amihez a magyar fül van szokva. De mi történik valójában?

A választékos magyar beszédben a szavak jól elhatároltak egymástól, vagyis arra szoktuk mondani, hogy „szépen beszél”, aki a magyar szavakat jól elkülönítetten, köztük rövid szüneteket hagyva ejti ki. Azonban nem minden nyelvben van ez így. Elég sok indoeurópai nyelvben nem annyira élesek a szóhatárok, mint a magyarban, sőt, bizonyos szabályok alapján olykor kötelező szavakat összevonni, és éppen az számít hibásnak, ha ezeket külön ejtik. Így volt ez már a latinban és a görögben is, ahol szigorú szabályok határozták meg a szavak illesztését, ami főként a verseknél volt fontos.

Ugyanez igaz az újlatin nyelvekre is, amelyekben nemhogy külön-külön kellene a szavakat kiejteni a mondatban, hanem szinte minden esetben megtalálják a módját, hogy a folyékony beszéd érdekében a szavakat valahogyan „egymáshoz kössék”. Ez általában összevonásokkal, hangkiesésekkel valósul meg. Ezek a szóösszevonások biztosítják e nyelvekben a beszéd „gördülékenységét”, és bonyolítják egyúttal a kezdő magyar nyelvtanulók dolgát, mivel ezáltal a beszéd elsőre követhetetlennek, megértése reménytelennek tűnhet. De nincs mit tenni, ehhez hozzá kell szokni, és meg kell próbálni elvonatkoztatni a magyar beszédmódtól. Természetesen ez csak rengeteg gyakorlás és idegen nyelvű szöveg hallgatása révén lehetséges.

A szóösszevonás az élőbeszédben minden lehetséges esetben megtörténik, azonban míg egyes nyelvekben, például a franciában vagy az olaszban ez írásban is jelölt a „kötelező” esetekben (ami ezekben a nyelvekben hangkieséssel jár), addig a spanyolban az is nehézséget jelent kezdetben, hogy a helyesírás ezt – néhány lexikalizálódott esetet kivéve – nem jelöli, viszont ugyanúgy érvényesül a beszédben. (Az átírás során a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé jeleit fogom használni, melyek magyarázata itt található.)

(Forrás: El Mexicano)

A spanyol ábécéről szóló cikkből már tudjuk, hogy bizonyos spanyol mássalhangzók kiejtése – nevezetesen a b/v, d, g betűkkel jelölt hangoké – függ a szóban, sőt, a mondatban elfoglalt helyüktől, ugyanis a folyamatos beszédben ezek rés- vagy közelítőhangként – [β], [ð], [γ] – valósulnak meg szókezdő helyzetben is, ha az előző szó (a kiejtésben) magánhangzóra végződik. Vagyis e hangok kiejtésénél nem számítanak a szóhatárok, tehát már ezt is lehet egyfajta szóösszevonásnak tekinteni. Azonban nem csak erről kell beszélnünk. Ami inkább a legtöbb megértési nehézséget okozza a nyelvtanulók számára, hogy a spanyol anyanyelvűek a szavak találkozásánál egymás mellé kerülő magánhangzókat összevonják, azaz egyetlen szótagban ejtik ki: e jelenség neve sinalefa. Mértéke persze nyelvjárástól és beszédstílustól is függ (pl. a „legextrémebb” tájszólásokban, mint a délspanyol andalúz nyelvjárás, melyben nem ejtik a szó végi mássalhangzókat, a magánhangzók közötti -d-, valamint a szó és szótag végi -s is kiesik, természetesen sokkal nagyobb mértékben érvényesül a szóösszevonás), de ne bonyolítsuk még tovább a dolgot, maradjunk inkább a sztenderd – vagy az ahhoz közel álló – köznyelvi változatoknál.

A sinalefa többféleképpen valósulhat meg attól függően, hogy hány és milyen magánhangzók kerülnek egymás mellé ily módon, és ezek közül melyik hangsúlyos. A spanyolban legfeljebb öt magánhangzó vonódhat össze egy szótagba, ami csak úgy lehetséges, ha egy kettőshangzóra végződő és egy szintén kettőshangzóval kezdődő szó közé egy egyetlen magánhangzóból álló szó ékelődik, mint például a Partió a Europa ’Elindult Európába’ mondatban, amelyben az [ioaeu] hangsor egyetlen szótagban ejtődik. Ám alapvetően kétfajta esetet kell megkülönböztetnünk: amikor két (vagy több) azonos, illetve amikor két (vagy több) eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál.

Amikor két azonos és hangsúlytalan magánhangzó kerül egymás mellé, a sinalefa kötelező érvényű (máskülönben a beszéd eléggé affektálttá válna), és úgy realizálódik, hogy egyetlen magánhangzót ejtenek: la amiga [laˈmiγa] ’a barátnő’, una alubia [unaˈluβi̯a] ’egy szem bab’, tonto orgullo [ˈtontorˈγuʝo] ’ostoba büszkeség’, mi invitado [mimbiˈtaðo] ’az én vendégem’. Amennyiben az egyik vagy mindkét magánhangzó hangsúlyos, a sinalefa nem kötelező érvényű – inkább csak a kötetlen nyelvre jellemző –, ilyenkor a két magánhangzót külön-külön ejtik: pobre Eva [ˈpoβreˈeβa] ’szegény Éva’, sofá ancho [soˈfaˈanʧo] ’széles fotel’; de előfordulhat köztes megoldás is, amikor egyetlen hosszú magánhangzót ejtenek: la ancha [ˈlaːnʧa] ’a széles’. (További példák a fenti videóban.)

Ha két vagy több eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál, kétféle megoldás lehetséges: kettős- vagy hármashangzó alakul ki, főleg akkor, ha [i] vagy [u] vesz részt a folyamatban (pl. casi abierto [ˈkasi̯aˈβi̯erto] ’majdnem nyílt’, ni una sola [ˈni̯unaˈsola] ’egyetlen egy sem’, continuo impuslo [konˈtinu̯ojmˈpulso] ’folyamatos lendület’); vagy az egyik hang kiesik (pl. todo aquello [ˈtoðaˈkeʝo] ’mindaz’, ¿cómo te ha ido? [ˈkomotaˈiðo] ’hogy ment (neked)?’, qué te importa [ˈketimˈporta] ’mit érdekel téged’).

A sinalefa az óspanyolban az írott nyelvben is elterjedt volt, azonban a modern spanyolban mindössze két esetben jelenik meg a helyesírásban: az egyik az al (< a el), a másik pedig a del (< de el), vagyis a két elöljárószó határozott névelővel összevont alakjában. Ez alól kivételt képez az az eset, amikor a névelő tulajdonnév része: a El Salvador ’El Salvadorba’, illetve de El Salvador ’El Salvadorból’ (a beszédben azonban ilyenkor is megtörténik az összevonás: [alsalβaˈðor], [delsalβaˈðor]).

Történetileg szintén sinalefa az oka annak, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt nem la és una, hanem el és un névelők állnak: el alma (las almas) ’a lélek (a lelkek)’, un águila (unas águilas) ’egy sas (néhány sas)’. (A szabály érvényes az algún, -una ’valamely/valamilyen’ és ningún, -una ’semmilyen/semmiféle’ névmásokra is.) Sokan tévesen azt gondolják az el névelő miatt, hogy az ilyen főnevek „egyes számban hímneműek”, ám természetesen erről szó sincs (s ez onnan is belátható, hogy jelzőjük is nőnemű marad: el agua clara ’a tiszta víz’, un águila blanca ’egy fehér sas’). A spanyol hím- és nőnemű határozott névelő forrásai, a hangsúlytalanul használt latin ĬLLE és ĬLLA mutató névmások kezdetben el és ela alakokra rövidültek, viszont az ela elejéről már nagyon korán lekopott az [e], így lett belőle la. Hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév előtt azonban – eufonikus okokból – nem az e-, hanem az -a kopott le: ĬLLA ÁQUĬLA > ela águila [eˈlaɣila] > el águila (hasonlóképpen alakult a határozatlan névelő esetében is: ŪNA ÁNĬMA > una alma [uˈnalma] > un alma). Írásban kezdődhet a szó néma h-val is, a szabályt ez nem befolyásolja: el habla (< ĬLLA FÁBŬLA) ’a beszéd’.

A szóösszevonásnak nagyon fontos szerep jut a metrikában is, ugyanis kiválóan alkalmazható a megfelelő szótagszám kigazdálkodására versekben és dalokban.