Ember és hombre?

Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:

Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.

Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a 🔈⁠viernes ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az autó vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). Tehát például a 🔈⁠bueno ’jó’ helyes kiejtése nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o.

Ugyanígy a 🔈⁠bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈⁠tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈⁠diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈⁠agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].

4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amely(ek)et a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó (mondat) elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyarban, hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A 🔈⁠⁠vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a 🔈⁠botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az 🔈⁠amaba [amava] ’szerettem/-tett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈⁠dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈⁠lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy 🔈⁠amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy 🔈⁠amó [amó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a 🔈⁠Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az 🔈⁠adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

De miért Mexico City?

Időnként előjön belőlem a nyelvművelő, leginkább akkor, amikor tök feleslegesen használnak a médiában idegen szavakat arra, amire van mindenki által ismert és már jól megszokott magyar kifejezés. Hogy miért? Mert véleményem szerint ez kirekesztő azokkal szemben, akik pl. nem tudnak angolul és ezért nem értik, vagy legalábbis külön utánajárást igényel, hogy miről is szól a szöveg.

Itt azért nem teljesen ez a helyzet, de szintén megér egy véleménycikket. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e vagy csak mostanában terjedt el, de valahogy egyre több magyar cikkben olvasni, hogy Mexico City, amikor Mexikó fővárosának van magyar neve is: Mexikóváros. Persze annak, aki eddig sem tudta, mi Mexikó fővárosa, teljesen mindegy; aki pedig tudta, így is tudni fogja, melyik városról van szó, nem is ez a kérdés.

Szépművészeti Palota (Palacio de Bellas Artes) „Mexico City”-ben (Forrás: Pixabay.com)

Csupán az, hogy miért kell angolul nevezni, amikor 1) az országnak nem az angol, hanem a spanyol a (de facto) hivatalos nyelve, spanyolul pedig Ciudad de México, vagy ahogy a helyiek nevezik egymás közt, D. F. (annyi mint Distrito Federal, ’Szövetségi Körzet’, a várost magában foglaló közigazgatási terület elnevezése 2016-ig); 2) más világvárost, pl. Moszkvát sem írjuk egy magyar cikkben Moscow-nak vagy Pekinget Beijing-nek.

Tény, hogy nagyon menőnek hangzik a Mexico City a Mexikóváros helyett (nem is beszélve a Ciudad de México-ról, amelyről talán fogalma sem lenne az újságírónak, hogy kell egyáltalán kimondani), csak éppen semmi sem indokolná ezt egy magyar nyelvű hírforrásban. Ez ugyanolyan igénytelenség, mint sok más, ami egyre inkább jellemzi az elektronikus sajtót...

Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
• Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
• Wikiszótár angol és francia nyelven
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

A szlengbeli megmurdel és a spanyol morir

Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):

Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered? Vagyis a megmurdál kifejezés

Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras ’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlen műve is.

Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz! – ¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)

Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel ’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.

A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelvi MŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ – vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati > *mərədi alakon keresztül – a romani merel ’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel ’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel ’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā ’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlas tövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsa mordan, murdan ’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.

(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)

Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál – igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti > *-di > -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).

Felhasznált források

• Rostás-Farkas György – Karsai Ervin (1991, 2000): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Második kiadás, Kossuth Kiadó, 78.
• Vekerdi József (2000): A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Második, javított kiadás, Terebess Kiadó, Budapest, 112–113.
• Turner, L. R. (1962–1985): A comparative dictionary of the Indo-Aryan languages
• Caturvedi, Mahendra (1970): A practical Hindi–English dictionary
• Platts, John T. (1884): A dictionary of Urdu, classical Hindi, and English
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László és Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.

---

*	Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud- > mūl-, a perzsában pedig murd- lett.

Gránátvörös vagy gránitvörös a Barça színe?

Az FC Barcelona címere

Bevallom őszintén, nem vagyok nagy focirajongó, nem is értek hozzá, így nem gondoltam, hogy hasonló témára is sor kerül majd – mindenesetre a Barcelona-rajongók most jól figyeljenek! A Klubrádió Szószátyár című nyelvészeti műsorának április 22-ei adásában érdekes, spanyolos(!) kérdés érkezett – ami már önmagában is ritkaság – egy kedves hallgatótól, a blogon is közreműködő nyelvész tanár úr, Kálmán László részére, amely még rajta is kifogott. A hallgatótól idézek:

Nagyon zavar a sportriportereknek bizonyos megközelítése, bizonyos szóhasználata. Három ilyet mondanék, ezek közül kettő szerintem ilyen leiterjakab-féleség. [...] Az egyik az, hogy a Barcelonát magyarul „gránátvörös-kékek”-nek szokták mondani. És ez egy olyan csacsiság, mert a valódi színük az természetesen gránitvörös [...]

A kedves hallgatónak teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a sportriporterekre és -újságírókra valóban nem túl jellemző az igényesség, főleg a spanyol neveket, elnevezéseket illetően, hiszen sokszor még a játékosok nevét sem mondják a minimálisan elvárható helyességgel (arról pedig ne is beszéljünk, hogy a Barcelona becenevét máig nem írják helyesen, amikor ennek a 21. században semmilyen technikai akadálya nem lenne).

Gránitsziklák a chilei Torres del Paine nemzeti park területén (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

No de térjünk a konkrét tárgyra! Gránátvörös- vagy gránitvörös-kékek-e a Barcelona játékosai? A betelefonáló észrevétele jogos – olyan értelemben, hogy ez valóban egyfajta „leiterjakab”, azaz félrefordítás. Egyúttal azonban csalódást is kell okoznom mindenkinek: igazából egyik fordítás sem helyes. Hát akkor milyen az a vörös? Először is nézzük meg, egyáltalán honnan jön ez az elnevezés. Mint azt a rádióhallgató is említette, a spanyol azulgrana szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:

Tot el camp és un clam ’Az egész pálya egy üdvrivalgás’
Som la gent blaugrana! ’Mi vagyunk a kék-vörösek’
Tant se val d’on venim ’Nem számít, honnan jövünk
Si del Sud o del Nord... ’Délről-e vagy északról’

(Az azul és a katalán blau jelentése tehát ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.) A kifogásolt elem ebből a grana, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz, és persze a gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM ’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag semmi köze egyikhez sem.

Grana de la coscoja (Forrás: Flora Campo de Montiel y alrededores)

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködő tetűfaj által előállított gubacs’ (grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, ill. ’bíbortetű/karmazsintetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az azulgrana legmegfelelőbb fordítása.

De ha már szóba került a gránát és a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM ’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire ’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito ’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 280.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
• Wikipédia spanyol nyelven
• Zaicz Gábor (főszerk.) (2006): Etimológiai szótár, Tinta, Budapest, 260.

Guszta és gustar – van-e közük egymáshoz?

Ágnes a következő kérdést tette fel (kiemelések tőlem):

[...] már akartam kérdezni, hogy a magyar guszta (gusztusos) szónak van-e köze a gustarhoz.

Az olvasók már tudják, hogy a szavak hasonlósága, legyen az bármennyire is szembetűnő és gyanús (olykor még a jelentésük is!), gyakran csak a véletlen tökéletes műve, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy történetüknek lett volna valamikor közös pontja. Az is megszokott „hatásvadász” gyakorlat, hogy ha egy cikk címe úgy kezdődik, hogy „Van-e köze...”, akkor már mindenki sejti, hogy a válasz úgyis biztosan az lesz, hogy nincs.

Guszta a fagyi? – Sí, me gusta (Forrás: Pixabay.com)

Most viszont szó sincs ilyesmiről – hát persze, hogy van! A kötetlen nyelvi guszta ’ízléses’ elvonással keletkezhetett a régies gusztál ’vágyakozva nézeget’ (1847) igéből, amely a gusztus (1719) főnévből lett képezve – valószínűleg a német gustieren ’megízlel’ mintájára. Természetesen mindkettő latin jövevényszó: forrásuk a GŬSTUS ’íz(le)lés’ (vö. sp. gusto ’ízlés, tetszés, öröm’), illetve GŬSTĀRE ’ízlel, kóstol’, melynek a spanyol gustar (ósp. gostar, 1220 körül) a közvetlen folytatója. (Az évszámok az adott szóalak első írásbeli előfordulását jelzik.)

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a gustar mai, tárgyatlan, ’tetszik’ jelentésben való használata csupán a 18. század első felében jelent meg, viszont nem nehéz az eredeti jelentéséből levezetni: ’megkóstol, belekóstol’ > ’örömöt lel belőle’ (gustar de) > ’örömöt lel neki’, ’tetszik’. (Nem ez az egyetlen példa a spanyolban arra, amikor egy tárgyas, cselekvő jelentésű igéből tárgyatlan és szenvedő értelmű lesz: hasonlóan járt a caber, amelynek eredeti jelentése ’befogad’ volt, a mai pedig ’befér, elfér’.)

Nem így viszont a spanyol asar (< lat. ASSĀRE) ’süt’ és a magyar aszal ’kiszárít’ szópár, melyeknek etimológiailag valóban semmi közük egymáshoz: az utóbbi töve – vö. aszik – finnugor eredetű.

Felhasznált források

• Benkő Loránd (1967): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A–Gy).*
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 289.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, 264.

Blabla és hablaty – lehet-e közük a spanyolhoz?

Mit hablatyol? (Képforrás: Wikimedia Commons, CC)

Egy népszerű vélekedés szerint a ’halandzsa, mellébeszélés’ jelentésben használatos blabla vagy blablabla, illetve hablaty, hablatyol szavak a spanyolból származnak. Mindezt arra alapozzák, hogy a ’beszéd’ jelentésű spanyol habla [áβla] főnév, illetve hablar [aβlár] ’beszél’ ige nagyon hasonlóan hangzanak, és a jelentésük sem áll távol az előbbiekétől – gúnyból vagy tréfából szokták is mondani, hogy a spanyol egy „hadarós blablanyelv” (ami azért vicces, mert egy idegen nyelv nyilván mindazok számára csak egy „blabla”, akik nem értik). De mi lehet az igazság?

A fenti népszerű etimológia a maga körítéseivel együtt valóban nagyon jól hangzik és logikusnak is tűnne, ám sajnos semmilyen megbízható adat nem támasztja alá. Így mindössze egy dolgot tehetünk: megnézzük, mit lehet tudni ezekről a szavakról. A magyar források egyetértenek abban, hogy a blabla szó francia eredetű. A Zaicz Gábor-féle Etimológiai szótár megemlíti azt a lehetőséget is, mely szerint „A francia argóban feltehetőleg a spanyol hablar ’beszél’ alapján keletkezett játékos ikresítéssel”, azonban ezt más, hitelt érdemlő forrás nem erősíti meg (az említett szótárat pedig a komolyabb nyelvészek nem tartják megbízhatónak). Sem a Trésor de la langue française-ben, sem a francia Wikiszótárban, sem pedig a DRAE vonatkozó szócikkében nem szerepel erre való utalás (bár a legutóbbi nem tartalmaz etimológiai magyarázatot): mindhárom helyen csupán hangutánzószóként van megjelölve. Márpedig ha valakinek, akkor a szótárt szerkesztő spanyol akadémikusoknak csak tudniuk kellett volna róla, ha bármi köze lenne az hablar, habla szavakhoz. Persze ilyen alapon az is felmerülhetne, hogy a spanyol hablar is hangutánzó eredetű. Ez viszont teljesen kizárható, hiszen jól tudott és dokumentált tény, hogy az hablar egy korábbi fablar igéből származik, amelynek forrása a hétköznapi latin FABŬLĀRE ’beszélget’ (s ugyaninnen a portugál-galiciai falar is), míg a főnévi forma, az habla (korábban fabla, vö. portugál-galiciai fala) pedig a latin FÁBŬLA ’beszélgetés’ folytatója.

A hablaty, hablatyol szócsaládról pedig – sajnos – még ennyi adat sem áll rendelkezésünkre. Ezzel kapcsolatban inkább érdekesség az a felvetés, mely szerint esetleg a törökök ellen Magyarországon harcoló spanyol katonák terjesztették el a 16–17. században. Ez természetesen képtelenség, több okból is. Egyrészt, első előfordulása a magyar történeti korpuszban 1989-ből való, ami eleve kizárja ezt a lehetőséget. Másrészt, ha valóban a spanyol hablar-ból származna, meg kellene magyarázni, hogy kerül bele a [ty]. Harmadrészt, ha a törökök ellen itt harcoló spanyolok nyelve ekkora hatással lett volna a magyarra, akkor minden bizonnyal nem ez lenne az egyetlen szó, amelyről tudnánk, hogy közvetlenül a spanyolból került a nyelvünkbe – márpedig ilyen szavakról a magyarban nem tudni. S nem utolsó sorban, a szó teljesen más stílusréteghez is tartozik. Persze sok minden elképzelhető lehetne, ahogy annak ellenkezője is, nyelvi adatok hiányában ugyanis egyiket sem lehet megerősíteni.

„Nem bírom hallgatni ezt az emberi blablát, inkább körülnézek...” (Képforrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Szintén nem tudni, hogy egyáltalán van-e összefüggés a blabla és a hablaty(ol) között. Lehet, hogy van (az utóbbi például a blabla és a habog keresztezéséből jöhetett létre, a [ty]~[gy] pedig sok hangutánzó szóban megtalálható, vö. karattyol, lefetyel, gagyog stb.), de ugyanígy lehet, hogy nincs. A legegyszerűbb és legbiztonságosabb tehát azt feltételezni, hogy mindkét szó egyszerűen hangutánzó-hangulatfestő eredetű, és teljesen független a spanyol habla szócsaládjától.

Felhasznált irodalom

• Bakos Ferenc (1994, 2002, 2013): Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 82.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest, p. 72.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española, 23. kiadás.
• Trésor de la langue fraçaise informatisé
• Wiktionnaire

A további adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:

Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...

Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok” (semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb. Sőt, elvben lehetséges az [ai̯] > [e] > [i] gyengülés is.

A magyar főnévi igenév és a spanyol infinitivo

A kezdő spanyolosoknak eleinte gyakran meggyűlik a baja azzal, hogy a spanyolban előszeretettel használják a főnévi igenevet (infinitivo) olyan mondatokban vagy kifejezésekben is, ahol magyarul általában ragozott igealakot tartalmazó kifejezést, esetleg főnevet használnánk – de a főnévi igenévnek hívott -ni végződésű alakot semmiképpen sem. Éppen ezért a magyarból kiindulva szokás azt mondani, hogy a spanyolban a főnévi igenévvel „rövidítenek”, azt sugallva, mintha ez nem lenne teljesen szokványos vagy helyénvaló. Azonban természetesen ez csak nekünk furcsa; sőt, az a kérdés, hogy a magyarban miért nincs így.

Kezdjük egy-két jellegzetes spanyol–magyar példával a probléma megvilágítására (a csillag nem létező, hibás kifejezést jelöl): Espero poder conseguirlo ’Remélem, meg tudom szerezni’ – *Remélem tudni megszerezni ~ *Remélem meg tudni szerezni; Me gusta nadar ’Nekem tetszik az úszás’ (’Szeretek úszni’) – *Nekem tetszik úszni. Mint látható, a spanyol példákban használt főnévi igenév a magyarban nem fordítható a főnévi igenévvel. De vajon miért nem? Ehhez először azt kell tisztázni, mit jelent pontosan a „főnévi igenév”.

Mint a neve is árulkodik róla, ez – ideális esetben – az igének egy olyan, személyt és számot általában nem kifejező alakja (bár vannak nyelvek, ahol a főnévi igenevet személy és szám szerint is lehet ragozni, bizonyos értelemben ilyen a magyar is, az újlatin nyelvek közül pedig pl. a portugál), amely nyelvtanilag főnévként viselkedik; vagyis elméletileg ott, ahol a mondatban vagy kifejezésben valamilyen főnév áll, az elvileg mindig felcserélhető főnévi igenévvel is. S láss csodát, ez a spanyolra tökéletesen igaz: pl. Me encanta la lectura ~ Me encanta leer – de a magyarra már nem: ’Lenyűgöz az olvasás ~ *Lenyűgöz olvasni’. A spanyolban az a tény is alátámasztja a fenti állítást, hogy az infinitivo még határozott névelőt (vagy egyéb determinánst) is megenged (pl. El cantar es mi verdadera pasión ’Az éneklés az igazi szenvedélyem’), ami a magyarban szintén nem lehetséges (hiszen nem mondunk olyat, hogy *az énekelni, legfeljebb olyan szövegkörnyezetben, ahol magára a szóra utalunk, amelyet ilyenkor érdemes idézőjelbe is tenni: az „énekelni” szó). Mindez persze csak akkor igaz, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyarban a -ni végződésű igealak „főnévi igenév”...

Márpedig a fenti levezetésből éppen az a konklúzió vonható le, hogy amit a magyar nyelvtan (legalábbis az, amelyet az iskolában tanítanak) „főnévi igenév”-nek nevez, az valójában – funkcióját tekintve – nem főnévi igenév, hanem csupán az igének egy, bizonyos esetekben főnévhez hasonló (a mondatban többnyire alanyi vagy tárgyi) szerepet betöltő személytelen alakja. A modern nyelvészek éppen ezért nem is főnévi igenévnek hívják a -ni végű alakot, hanem infinitívusz-nak, mivel a főnévi igenév megnevezés megtévesztő, mint láttuk. Ebben már csak az az érdekes, hogy viszont a spanyol infinitivo a legtöbb esetben valóban kimeríti a főnévi igenév fogalmát.

Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a valóságban nem minden pontosan az, aminek nevezik. Legegyszerűbb ezért, ha elvonatkoztatunk az olyan elnevezésektől, amelyek gyakran csak akadályozzák egy idegen nyelvű mondat értelmezését. Jelen esetben azt mondhatjuk, hogy a spanyol infinitivo pontos magyar megfelelője funkcionálisan nemcsak a magyar főnévi igenév (énekelni), hanem az igéből az -ás, -és képzővel kapott főnév (éneklés) is. Sőt, egyes magyar nyelvészek épp az utóbbit hívják főnévi igenévnek, amelyre viszont már teljes mértékben áll ugyanaz, ami a spanyol főnévi igenévre (cantar). Vagyis a magyar -ni végződésű alak mindig fordítható a spanyol infinitivo-val, de ez visszafelé már nem igaz: a spanyol infinitivo „többet tud”. De ha ez még nem lenne elég (bonyolult), a spanyolban ráadásul létezik egy ún. infinitivo compuesto (összetett vagy kb. „befejezett” főnévi igenév) is, pl. az haber cantado, amely megközelítőleg valami olyasmi, hogy ’az éneklés megtörténte’.

Egy csokoládé vaníliával a plázában?

Bizonyára többen is kíváncsiak arra, hogy vajon milyen spanyol eredetű szavaink vannak. Bár a kérdésfelvetés egyszerűnek tűnik, megválaszolni mégsem annyira az.

Az első dolog, ami problémaként merül fel, hogy egyáltalán mit tekint(s)ünk „spanyol eredetű” szónak. Ha csak olyan szavakat vennénk figyelembe, amelyek a spanyolból kerültek a nyelvünkbe, akkor rendkívül egyszerű dolgunk lenne: máris lezárhatnánk a témát, mivel ilyen szó nincs (hiszen a történelmünk során sosem voltunk szoros nyelvi kapcsolatban spanyolokkal). Minden spanyol eredetű szó valamely másik, nagy presztízsű európai nyelv (általában a német, francia, olasz vagy angol) közvetítésével kerülhetett csak a magyarba, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem csupán a magyarba, tehát ezek többsége nemzetközi vagy vándorszó. Ilyen értelemben tehát spanyol jövevényszavak nincsenek a magyarban. A másik, hogy mivel a spanyol újlatin nyelv, értelemszerűen a szavak többsége a latinból vagy azon keresztül a görögből, kisebb részük egyéb más nyelvekből (pl. arab, germán, indián nyelvek) származik, vagyis egyik szónak sem a spanyol a végső forrása.

Továbbá kérdéses az is, hogy mit tekintünk magyar szónak. A spanyol eredetű szavak többsége ugyanis csak a spanyol vagy hispán kultúrával kapcsolatos fogalom – nagyon kevés olyan van, amelyből általános használatú szó lett, mint pl. a csokoládé vagy a vanília –, éppen ezért ezek inkább idegen szavak, nem igazán lehet őket spanyol eredetű magyar szavaknak tekinteni.

Madrid főtere, a Plaza Mayor – a mai plázák őse? (Forrás: a szerző felvétele)

Az alábbi listán így olyan szavakat vettem figyelembe (a teljesség igénye nélkül), amelyek a spanyolban változtak meg – nagyjából – a mai formájukra, illetve elterjesztésükben a spanyol fontos közvetítő szerepet játszott. Zárójelben az eredeti spanyol alakot tüntettem fel. A listát persze a fentebb leírt fenntartásokkal kell szemlélni.

csokoládé (chocolate)

A kedvelt édesség neve a spanyolban azték eredetű, azonban vitatott, hogy melyik navatl szóból vagy szóösszetételből származik. A DRAE egy xoco-atl összetétel lehetőségét veti fel, melynek jelentése ’keserű víz’ lenne. A magyarba német közvetítéssel került, a német (nyelvjárási) formát tükrözi a -d- is.

vanília (vainilla)

Ha már csokoládé, akkor nem hiányozhat a vanília sem, amely a spanyol vainilla [bajníllʲa] (az átírásban az ékezet hangsúlyt jelöl) magyarosítása. A vainilla a vaina (korábban vaína) ’hüvely, tok’ kicsinyítőképzős alakja, amely az azonos jelentésű latin VAGĪNA szóra vezethető vissza.

kakaó (cacao)

S hogy teljes legyen a sor, a kakaó szintén a spanyolból elterjedt nemzetközi szó, amely a csokoládéhoz hasonlóan azték eredetű, a navatl nyelvben cacahua [kakawa] formában.

gitár (guitarra)

Az egyik legnépszerűbb hangszer nevének végső forrása az ógörög κιθάρα (kithára) ’citera, húros hangszer’, amely arab közvetítéssel került a spanyolba, ahol guitarra [gitárra] alakban honosodott meg. A francia ezt guitare [gitár] alakban vette át és adta tovább a többi európai nyelvnek.

blabla és hablaty (habla?)

Gyakran gúnyolják azzal a spanyol nyelv hangzását – persze csak azok, akik nem értik –, hogy „hadarós blablanyelv, hablaty”. Talán nem járunk túl messze az igazságtól, hiszen elképzelhető, hogy e szavak alapja maga a spanyol habla (< ósp. fabla < lat. FÁBŬLA ’beszélgetés, társalgás’) ’beszéd’. Némely forrás szerint a blabla a franciában keletkezett ikresítéssel, amely ’mellébeszélés, halandzsa’ jelentésben került be több európai nyelvbe, köztük a magyarba is. Mindazonáltal ez az etimológia erősen vitatott, és valószínűbbnek tűnik, hogy egyszerű hangutánzó szóval állunk szemben. A hablaty eredetéről viszont sajnos semmilyen adat nem áll rendelkezésre, így ez is csak találgatás marad.

bodega (bodega)

Már az ókori rómaiaknak és a görögöknek is egyik kedvenc itala volt a bor, és a spanyolok továbbvitték a kultuszát. Így a spanyol bodega ’borospince’ is természetesen latin-görög eredetű, méghozzá a latin APOTHĒCA ’éléskamra, borospince’ (< ógörög ἀποθήκη, apothēkē ’tároló’) majdnem szabályos spanyol folytatója, a szó eleji a- lekopásával.

siló (silo)

A spanyolból elterjedt, ’takarmány tárolására szolgáló tartály vagy verem’ jelentésű szó, melynek végső forrása tisztázatlan. A legvalószínűbbnek a latin SĪRU(M) (< ógör. σῑ̆ρός, sīrós) ’verem’ tűnne, bár némi magyarázatra szorulna az [r] > [l] változás. Joan Coromines etimológus szerint elképzelhető, hogy az ókelta *sīlon ’mag’ szóból származik, s persze felmerült már a baszk zulo ~ zilo [sz-] ’lyuk, gödör’ is.

Siló, gabonatároló (Forrás: Pixabay.com)

tornádó (tronada)

Ennek a szónak a története felettébb érdekes. Eredeti alakja a spanyolban tronada ’mennydörgés’, a tronar (trueno) ’mennydörög’ igéből, amely a latin TONĀRE ’dörög’ igére vezethető vissza. A spanyol tronada az angolba tornado alakban került be, amely közvetítette a többi nyelvbe, majd az angol forma visszakerült a spanyolba is (hogy használják-e, más kérdés, én még nem hallottam). Jelenleg ez az etimológia tűnik elfogadottnak, míg régebben úgy tartották, hogy a régi spanyol tornar ’visszatér, megfordul’ (< lat. TORNĀRE) igével állhat kapcsolatban (ti. ’forgószél’).

hurrikán, orkán (huracán)

A tornádóról máris eszünkbe juthatnak a hasonló jelentésű és azonos eredetű hurrikán és orkán (’pusztító erejű szélvihar’) szavaink. Mindkettő a spanyol huracán [urakán] alakból terjedt el, melynek végső forrása a Haiti szigeti taíno nyelv. A magyarban mindkét szó német jövevényszó, azzal a különbséggel, hogy míg az orkán a hollandon keresztül került a németbe, addig a hurrikán valószínűleg közvetlenül a spanyolból.

vulkán (volcán)

Ha már a természeti jelenségeket nézzük, érdemes kitérni a vulkán ’tűzhányó’ szóra is, amely a magyar etimológiai szótárak szerint ebben a formában a spanyolban keletkezett. Végső forrása a latin Vŭlcānus, beszélt nyelvi (tárgyesetű) VŬLCĀNU, ’a tűz római istene’. Azonban a spanyolba nem kerülhetett közvetlenül a latinból, mert így *volcano ~ *vulcano alakot eredményezett volna (vö. olasz vulcano); a DRAE szerint a portugál volcão [vuɫkãu̯ᵐ] volt a közvetlen forrás (mai helyesírással vulcão). Nemzetközi szóként a franciából terjedt el, a magyarba elsősorban a német közvetíthette.

A guatemalai Fuego vulkán kitörése 2013-ban (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC by 3.0)

gerilla (guerrilla)

A legtöbbször Latin-Amerikával kapcsolatban hallhatjuk ezt a szót, melynek jelentése ’szakadár fegyveres csoport’, ’szabadcsapat’. A spanyol guerra [gérra] ’háború’ főnév kicsinyítőképzővel ellátott guerrilla [gerríllʲa] alakjából származik, amely francia közvetítéssel terjedt el. A spanyol (és olasz) guerra pedig végső soron germán eredetű (< *werra, vö. angol war). Mint látható, a szóban eredetileg két r-et találunk, az egyszerűsödés talán a francia, angol vagy német ejtésre vezethető vissza, illetve egyébként sem ritka az idegen szavakban szereplő hosszú mássalhangzók rövidülése.

aligátor (lagarto)

A krokodilféle hüllő nemzetközi elnevezése a spanyol (el) lagarto ’gyík’ jelentésű főnév módosulata az angolon keresztül, melynek végső forrása a latin LACERTU(M), azonos jelentésben. A rendhagyónak tűnő -CE- > -ga- változás közvetlenül egy beszélt latin *LACARTU(M) alakváltozatra mutat vissza.

flamingó (flamenco)

Az állatoknál maradva, e madárnév forrása a spanyol flamenco ’flamand’, ’flamingó’, illetve ’flamenco [folklór]’, amely a holland Vlaming ’flamand [ember]’ szóból származik; a magyarba német közvetítéssel került. Az azonban, hogy az eredetileg ’flamand’ jelentésű spanyol szóból hogyan keletkezett a madár, illetve az andalúziai cigányok által elterjesztett folklór neve, bizonytalan. (Bár a DRAE mindhárom jelentést ugyanazon szócikk alatt tárgyalja, igazából nem teljesen biztos az sem, hogy az utóbbinak egyáltalán van-e köze etimológiailag az előbbi kettőhöz.)

nutria (nutria)

S még egy állatnév, amely ismerős lehet a hamis barátokról szóló korábbi témából, jelentése ugyanis a legtöbb spanyol nyelvjárásban és a köznyelvben is ’vidra’. Forrása a spanyolban a latin LUTRA ’vidra’ egy népies módosulata (vö. lutria). A szót vélhetően az Argentínában használt jelentésével – ti. ’hódpatkány, mocsári hód’ – vettük át (a német közvetítésével), amely e rágcsálóféle természetes élőhelyének legnagyobb részét teszi ki.

Nutria, más néven hódpatkány vagy mocsári hód (Myocastor coypus) (Forrás: Pixabay.com)

hidalgo (hidalgo)

Ez a szó már átcsúszik abba a kategóriába, amit én inkább idegen szónak érzek, s csak a spanyolokkal összefüggésben használatos. Viszonylag gyakori előfordulása miatt szerepel csak itt. Az hidalgo [idálgo] a szegényebb spanyol nemesek jelzője volt a középkorban, akik bizonyos kiváltságokat élveztek. Az hijo de algo ’valaki ~ valami fia’ kifejezés összevont alakja. A régi spanyolban előfordult hijodalgo (hijo d’algo), fidalgo, fijodalgo (fijo d’algo) alakokban is. (Az hijo [ícho] az óspanyol fijo [fízso > hísʲo] formán keresztül a lat. FĪLIU(M) ’fiú’, az algo pedig az ALIQUOD ’valaki, valami’ szóra vezethető vissza.)

torreádor (toreador)

Szintén a spanyol kultúrával kapcsolatos idegen szó: ’a bikaviadal szereplője’. A spanyol toreador (egy r-rel; a magyar alakban a dupla -rr- eredete nem világos) szó átvétele, ahol a torear ’bikával küzd’ ige -dor (< lat. -TŌR) névszóképzővel ellátott alakja. Az ige végső forrása a toro (< beszélt lat. TORU(M) < lat. taurus) ’bika’ főnév. Mindazonáltal a toreador szót a mai spanyolban nem használják, azonos jelentésben a torero használatos. Ugyanakkor a játék főhőse, aki a bikát a végén megöli, a matador, a matar ’megöl’ igéből, amely valószínűleg a lat. MACTĀRE ’levág, feláldoz’ félművelt folytatása.

tangó (tango)

Az argentin eredetű, erotikus töltetű tánc nevének eredete bizonytalan. Két elképzelés jöhet szóba: az egyik szerint egyszerű hangutánzó szó (ezt adja meg a DRAE is), vagy lehetséges, hogy a régen ’megérint’ – ma ’megszólaltat [húros vagy ütőhangszert]’, ’penget’ – jelentésű tañer (< lat. TANGERE) ige egyes szám első személyű régies tango (ma taño) alakjából önállósult főnév.

szieszta (siesta)

Eredetileg nem szerepelt a listán, de egyre gyakoribbnak tűnik, így talán elfogadhatjuk, hogy már ez is magyar szó. Szintén a spanyolból terjedt el ’délutáni pihenő, rövid munkaszünet’ jelentésben, ami a mediterrán országokban bevett szokás. (Megjegyzendő, hogy spanyolos ejtése [szjeszta], az első szótagban kettőshangzóval, tehát nem az [i]-t hangsúlyozzák.) Végső eredete a latin SĔXTA [HŌRA], vagyis a ’hatodik [óra]’ (a napfelkeltétől számítva), azaz ’dél’. Érdekesség, hogy a spanyolban mégsem a szó népnyelvi alakja maradt fenn sorszámnévként (a történeti korpuszban egyáltalán nem is szerepel így), hanem a művelt eredetű sexto, -ta folytatódott ’hatodik’ jelentésben.

A cicának is jár... (Forrás: Pixabay.com)

pasztilla (pastilla)

A spanyolból elterjedt nemzetközi szó, eredetileg a pasta ’tészta’ kicsinyítő képzős alakja, az azonos latin PASTA szóból, amely a latinban ógörög jövevényszó. A magyarba vélhetően német közvetítéssel jutott el. Egyes szerzők ugyanakkor a hasonló jelentésű klasszikus latin pastillus alakot tartják kiindulási forrásnak, amely minden bizonnyal szintén a latin pasta származéka.

pláza (plaza)

Végül egy egészen új szóval zárnám a listát. A pláza vagy plaza – többnyire tulajdonnevekben, mint Duna Plaza –, azaz ’bevásárló- és szórakoztató-központ’ forrása a spanyol plaza [plásza] ’tér’, amely a népi latin PLÁTEA [plácja] ’széles utca, udvar, tér’ alakra vezethető vissza, ez pedig az ógörög πλατεῖα (plateía) ’széles út’ átvétele. A főterek a piaccal az ókorban és a középkorban a városok kereskedelmi központjai voltak; kialakításukat máig őrzik a hispán országokban a plaza mayorok. Modern szóként a mai bevásárlóközpontokra az angolban kezdték el használni, az 1922-ben, Kansas Cityben (Missouri) a spanyol főterek mintájára épült Country Club Plaza üzleti negyed nyomán.

A lista nem teljes – nem is lehetne az, a bevezetőben leírtakra tekintettel – de természetesen, ha valakinek még eszébe jut valamilyen gyaníthatóan spanyol eredetű szó, írja le a hozzászólásában!

Falsos amigos, avagy spanyol–magyar hamis barátok

Mielőtt a címből bárki is emberekre gondolna, érdemes tisztázni, hogy itt a „barátok” természetesen nyelvi jelentésben értendő. Mégpedig a hamis barát kifejezés olyan szópárt jelöl két nyelv között, melyek hangalakja vagy írásképe nagyon hasonló, viszont nem pontosan ugyanazt jelentik, így bizonyos szövegkörnyezetekben félreértésre adhatnak okot.

Az ilyen hasonló szópárok, vagyis a hamis barátok kétféle csoportba tartoznak: lehetnek mindkét nyelvben azonos eredetűek, viszont más-más jelentésben (is) használatosak, és lehetnek csupán teljesen véltelen alaki egyezések (de hasonló vagy félreérthető jelentéssel). Mindkettőre lesz példa az alábbiakban, természetesen a spanyol és a magyar között. A szópároknál – amennyiben írásban eltérnek – először a spanyol, majd a hasonló magyar szó szerepel, alatta a magyarázattal. A szópárok betűrendben szerepelnek.

Alma

Az alma jelentése spanyolul ’lélek’, és az azonos jelentésű latin ÁNIMA torzulásáról van szó (ÁNĬMA > *anma ~ *álima > alma). A magyar ’alma’ megfelelője a spanyolban manzana, a latin [MALA] MATTIANA, azaz ’mattiusi [alma]’ kifejezésből önállósulva, amely egy híres almafajta volt.

Arena és aréna

A magyarban az aréna szót általában a cirkuszi küzdőtérre használjuk, átvitt értelemben pedig ’balhé’-t jelent. Ezzel szemben a spanyol arena jelentése elsősorban ’homok’ (bár ugyanúgy használják a porondra is). Mindkét szó eredete a latin (H)ARĒNA ’homok’. A küzdőtér, cirkuszi porond spanyol megfelelője viszont a ruedo (< rodar ’gurul’ < lat. ROTARE) és az albero (< lat. ALBARIU) is. A bikaviadal-arénára (az építmény egészére) pedig a plaza de toros (’bikatér’) kifejezés használatos!

Aréna – Plaza de toros (Forrás: Pixabay.com)

Aula

Az aula szót magyarul leginkább ’előcsarnok’, ’zsibongó’ jelentésben használjuk. Spanyolul azonban jelentése ’tanterem’. Forrása az azonos latin szó, melynek eredeti jelentése ’udvar’ volt.

Avokádó és abogado

Bár e közép-amerikai eredetű gyümölcs neve megtévesztésig hasonlít az ’ügyvéd’ jelentésű spanyol abogado szóra, természetesen semmi köze hozzá – legalábbis ami a spanyolt illeti. Az avokádó spanyol megfelelője ugyanis aguacate, amely az azték āhuacatl szóból származik. A spanyol alak aztán bekerülhetett először a franciába, ahol (feltehetően népetimológia útján) összekeveredett az ’ügyvéd’ jelentésű avocat főnévvel. Valószínűleg innen vette át az angol is „visszaspanyolosítással”, így lett belőle avocado (egy olyan szó, amely a spanyolban sosem létezett egyes források állításával szemben), amely az angolból terjedt el a világ többi nyelvébe. Ugyanakkor a spanyol abogado és a francia avocat (mint ’ügyvéd’) is a latin ADVOCĀTU(M) ’védő, tanácsadó, ügyvéd’ alakból ered.

Competencia és kompetencia

A latin eredetű kompetencia szavunk jelentése ’illetékesség’, ’szakértelem’. A spanyol competencia viszont emellett a ’konkurenciá’-t, vagyis (gazdasági) ’verseny’-t, ’versenytárs’-at is jelent (vö. még competir ’versenyez’). A szó forrása a latin COMPETENTIA, mely jelentésének érdekes módon nem sok köze van egyik mai jelentéshez sem: ’egybeesés’.

Curva és kurva

A spanyolul tanulók általában felnevetnek, amikor először hallják ezt a szót, a magyar jelentésre asszociálva. A számunkra vicces egybeesés ellenére azonban a két szónak nem sok köze van egymáshoz, sem etimológiailag, sem jelentésben. A spanyol curva jelentése ugyanis ’kanyar’, illetve ’ívelt vonal, görbe, (női) domborulat’ stb. A spanyol főnév tulajdonképpen a línea curva ’hajlott vonal’ kifejezésből származik, melynek végső forrása a latin CURVUS, -A, -UM ’hajlott, görbe’ melléknév, míg a magyar szó szláv eredetű. Persze jelentésátvitellel származhatna akár a latinból is, mivel átvitt értelemben ’romlott (erkölcsű)’-t is jelentett, ám ez esetben semmi egyébről nincs szó a véletlen egybeesésen kívül, és az sem valószínű, hogy ez a szó félreértést okozna. (Legfeljebb egy olyan szövegkörnyezetben, mint pl. Dentro de un kilómetro habrá una curva, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ’Egy kilométeren belül lesz egy kurva’, hanem ’... egy kanyar’.)

Una curva (Forrás: Pixabay.com)

Gimnasio és gimnázium

Angol nyelvi ismeretekkel rendelkező olvasók számára bizonyára ismerős a probléma. Nincs ez másképpen a spanyollal sem: a gimnasio természetesen itt sem ’gimnázium’-ot, hanem ’tornatermet’ – illetve ’konditermet’ – jelent. A szó forrása mindkét nyelvben a latin GYMNASIUM, ez pedig a görög γυμνάσιον [gümnászion] átvétele. A ’gimnázium’ mint középiskolai intézmény spanyol megfelelője az instituto. (A gimnasio szó ebben az értelemben ma már nem használatos.)

Laico, -ca és laikus

Aki nem ért egy bizonyos szakmához, azt a szakmabeliek a laikus szóval szokták illetni – nem ritkán lenéző értelemben. Furcsán néznének ránk viszont, ha hasonló szövegkörnyezetben a spanyol laico, -a melléknevet használnánk, melynek nincs ilyen jelentése, hanem csupán vallási értelemben használják: ’világi’. A szó eredete a latin LAICUS – pontosabban a tárgyesetű LAICU(M) – ’világi’. A köznyelvi magyar jelentés, vagyis a ’szakképzetlen’ spanyol megfelelője az inexperto, -ta.

Mama

A magyar mama szó jelentését azt hiszem, felesleges magyarázni. Legyünk viszont óvatosak a hangsúlyozással, ha spanyolul az ’anya’ becéző alakját használjuk! Ugyanis a spanyol szó így leírva az első szótagon hangsúlyos, jelentése pedig ’emlő’. A magyar ’mama’ szó megfelelője spanyolul leírva mamá, és a hangsúly a szó végi magánhangzón van! Mindkét szó a latin gyereknyelvi MAMMA szóra vezethető vissza (a második francia átvétel a spanyolban, ez az oka annak, hogy véghangsúlyos).

Más

Bár lehetne azon vitatkozni, hogy e két szó valóban hamis barátok-e, a feltűnő hasonlóság kedvéért érdemes megemlíteni őket. Annál is inkább, mert a nada más, nadie más, qué más, quién más, illetve algo más kifejezéseket lehet úgy fordítani, hogy ’semmi más’, ’senki más’, ’mi más’, ’ki más’ és ’más valami(t)’. Azonban a spanyol más valódi jelentése ’több(et)’ – vagyis másféle fordításban ’semmi több’, ’senki több(et)’ stb. –, valamint ’inkább’ (mindkét jelentésben a mucho ’sok’, ill. ’nagyon’ középfokaként is használatos). Természetesen itt ténylegesen csak véletlen alaki egyezésről van szó, hiszen a spanyol más forrása a latin MAGIS ’inkább’ (vö. az azonos eredetű portugál mas ’de’ és mais ’inkább’, francia mais ’de’, olasz ma ’de’ és mai ’többé’, román mai ’inkább’) – ezzel szemben magyar más ősi finnugor eredetű, szó szerinti spanyol megfelelője pedig az otro, -a (< lat. ALTERU).

Moho és moha

Tény, hogy mindkét esetben egyfajta nyirkos környezetben szaporodó kezdetleges növényféleségről van szó, így nagyon könnyen összekeverhetőek, azonban a spanyol szó jelentése ’penész’. Ennek eredete ismeretlen, de megfelelője megtalálható a portugálban (mofo) és az olaszban is (muffa – egyes források szerint germán eredetű, vö. német Muff), mindez alapján pedig valószínűsíthető, hogy korábbi alakja a spanyolban is *mofo volt (máskülönben semmi sem indokolná a mai írásmódot), ami viszont nem dokumentált. A magyar főnév ugyanakkor szláv jövevényszó (vö. délszláv mah, mely előfordul ’penész’ jelentésben is) és egy indoeurópai *mus(ko)- tőre vezethető vissza, amelynek mai spanyol folyatója a musgo (< lat. MŪSCU) ’moha’.

Nutria

Ez aztán minden kétséget kizáróan igazi hamis barát! A sülféle rágcsálót jelölő nutria szavunk (ismeretes még hódpatkány vagy mocsári hód néven is) több szempontból is érdekes. Kezdjük mindjárt azzal, hogy spanyol eredetű, tehát nem nagy meglepetés, hogy spanyolul is létezik a szó. De vigyázat, mert spanyolul a jelentése ’vidra’! Aki pedig tanult biológiát, tudja, hogy a vidra ragadozó, nem pedig rágcsáló. Az argentin spanyolban viszont ’nutria’ – azaz ’mocsári hód’ – jelentéssel is bír, s mivel főleg Argentína az élőhelye, valószínű, hogy ezért került e jelentésben a magyarba is, német közvetítéssel. Ha már tisztáztuk, hogy a magyar szó forrása a spanyol nutria, akkor nézzük meg, honnan származik a spanyol szó. Nincs nehéz dolgunk, hiszen ez nem más, mint a latin LUTRA ’vidra’ népies alakváltozata (feltehetően egy *LUTRIA formán keresztül). Már csak arra a kérdésre kell választ adni, hogy mi a nutria spanyol megfelelője: a coipo [kojpo], amely a dél-amerikai araukán (spanyolul mapuche) nyelvből származik, és ez szerepel az állat tudományos nevében is (Myocastor coypus).

Nutria – Vidra (Forrás: Pixabay.com)

Papa

A mama szónál leírtakhoz hasonlóan itt is a hangsúlyozás a titok nyitja. A spanyol papa szó jelentése (szó eleji hangsúllyal) ’pápa’, nem pedig ’apa’. Az utóbbi spanyol megfelelője viszont papá, amely véghangsúlyos. A magyar pápa és a spanyol papa szó forrása a latin PAPAS, amely pedig a görög πάππας [pappasz] átvétele; a spanyol papá francia jövevényszó.

Profesor, -ora és professzor

A latin eredetű professzor szavunk egyaránt jelenthet ’(fő)orvos’-t, illetve ’egyetemi tanár’-t. Ezzel szemben a spanyol profesor, -ora jelentése egyszerűen ’tanár(nő)’ – akár egyetemi, akár közép- vagy általános iskolai (a szó forrása, a latin PROFESSOR jelentése is ugyanez). Az orvosra viszont hiba lenne ezt a szót használni spanyolul: ebben az értelemben, ill. megszólításként is a doctor, -ora használatos.

Te

A spanyol te személyes névmás könnyen összetéveszthető a magyar te névmással kezdő nyelvtanulók számára, főleg az olyan kifejezésekben, mint pl. ¿Quién te crees que eres? ’Mit képzelsz magadról, ki vagy te?’. A spanyol te névmás ezzel szemben nem alany-, hanem tárgy- vagy részes esetű, s az azonos latin alakból (TĒ) származik; a magyar ’te’ megfelelője viszont a spanyol tú, a szintén azonos latin alanyesetű alakból (TŪ). Az persze már más – nem kevésbé érdekes – kérdés, hogy a kettő közötti hasonlóság csupán a véletlen műve-e, vagy pedig ősi indoeurópai átvételről lehet szó az uráli korból.

Torpe és törpe

Itt is inkább csak egy érdekes hasonlóságról beszélhetünk: a spanyol torpe jelentése ugyanis ’ügyetlen, buta, féleszű’ stb., forrása pedig a latin TŬRPE(M) ’csúf, rút, gonosz’ stb. (az alanyesetű TŬRPIS, -E melléknévből). A spanyol melléknév tehát nem a magyar törpe, hanem a turpisság főnév rokona ebből a szempontból, melynek tövében ugyanez a latin átvétel szerepel.

Ezzel persze a lista korántsem lehet teljes, várom a további ötleteket! A témát sem tekintem lezártnak, mivel mindenképpen szándékomban áll még írni egyszer az angol–spanyol hamis barátokról.