Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.

Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)

1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin Ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvekben lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő, hogy pl. a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között. (Sőt, a latinban fonémaszinten csak többperdületű rotikus hang – angol szakkifejezéssel trill – létezett.)
5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.

Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik korábbi témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), ill. tágabb értelemben az őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni. A második pedig nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, amely utólagos idegen nyelvi hatást jelent valamely élő nyelvre, pl. a jövevényszavak.)

Quetzalcóatl (Tollaskígyó) azték istent ábrázoló szobor (Forrás: Pixabay.com)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Egyrészt azért nem, mert ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt egyáltalán nem szükséges idegen hatás ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor ideológiai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a rokontalan baszk nyelv hatása a szomszédos újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk őstörténetéről nem sokat tudni – így pl. azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először (méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek), és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, mások viszont kevésbé.

El Castillo (Templo de Kukulkán), maja templompiramis Chichén Itzában (Forrás: Pixabay.com)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.

• Az öt magánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a, e, i, o, u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet, ami így hét magánhangzót jelent: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Ezt az egyszerű spanyol hangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Azonban ez több sebből is vérzik. Az öt magánhangzóra önmagában is elegendő magyarázat, hogy az [ɛ] és [ɔ] magánhangzók kettőshangzókká alakultak. Ez viszont annyira általános jelenség az újlatin nyelvekben, hogy a romántól a franciáig szinte mindenhol találunk rá példát, ami szükségtelenné teszi a külső nyelvi hatások feltételezését. A baszkban ráadásul éppen nyíló kettőshangzók nincsenek: elég furcsa lett volna, ha ezeket ki tudták volna ejteni, de az [ɛ], [ɔ] hangokat nem. Egyébként pedig az öt magánhangzós rendszer az egyik leggyakoribb a világ nyelvei között, amihez szintén nem kell idegen hatás, hogy így alakuljon.
• A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban meglévő [dz], [z], [zs] hangok, mert a baszkban nincsenek zöngés sziszegőhangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, ill. [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá vált, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nem ismer zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciaiban sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók inkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): e hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek”, ami kedvez az eltűnésüknek.
• A spanyolból azért hiányzik a [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak a /b/ és /u/ fonémák léteztek, a V és az U csupán az utóbbi tipográfiai változatai voltak (kézírásban használták az U-t, nyomtatott írásban a V-t). Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult (a fonetikában [β] jelöli). Ugyanakkor a „félhangzós” /u/, vagyis a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a kiejtésbeli különbség a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt. Ezt az ókori feliratokon lévő „hibák” is alátámasztják: a beszélők egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang van-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (a szókezdő hangokat általában nagyobb erővel és pontosabban artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást. (Nem mellesleg a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B ~ V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
• A latin F- azért vált (ma már néma) h-vá a spanyol alapszókincsben, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvészek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) [h]-val helyettesítették, mert hasonlóan hangzik. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, az nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. Koldo Mitxelena baszk nyelvész éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egész korai időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F ejtése, mivel ennek nem lett volna zöngés párja sem; ráadásul a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken – talán nem [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett (a fújáshoz hasonló) hang lehetett (jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig rendszerint az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, akkor könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető, hogy ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakulásával az [f] helye is megszilárdult a rendszerben. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolra jellemző: megfigyelhető az okcitán gascogne-i dialektusában, bizonyos észak- és délolasz, ill. szárd nyelvjárásokban egyaránt (és egyes román nyelvjárásokban is, de ott teljesen más folyamat eredményként). A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (vagy pontosabban adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, nagyjából lefedi a baszk nyelv (ill. őse, az aquitaniai) korábbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
• A spanyolban azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Hogy megértsük, ez miért nem védhető, ismét a latinig kell visszamennünk. A leírások szerint a latinban az /r/ eleve többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt, de nem pergették olyan hosszan, mint a spanyol -rr-t. Ugyanakkor a hosszú párja minden bizonnyal a spanyol -rr- kiejtésének felelt meg. Mivel a hosszúság kontrasztos volt már a latinban is, ez a spanyolban sem tűnt el, csak a rövid párja egyszerűsödött egyperdületűvé, amely eléggé általános jelenség a hosszúsági megkülönböztetést ismerő nyelvekben (és egészen biztos, hogy már a latinban is így ejtették magánhangzók között az egyszerű -r-t a spontán beszédben). Éppen ezért butaság azt állítani, hogy a latinban nem létezett az /rr/ fonéma, annál is inkább, mert a fonéma elméleti fogalom, a besorolások meglehetősen önkényesek. Továbbá, mivel a baszkban pergőhanggal egyáltalán nem kezdődhet szó, szintén megalapozatlan azt állítani, hogy a spanyol szókezdő pergetett [r] baszk hatás eredménye lenne. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv a hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t: pl. lat. REGE > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Ez arra utalhat, hogy a szókezdő r-t már a Hispaniába vitt latinban is pergetve ejtették. Mindazonáltal a szó eleji megvalósulásnak fonológiai szempontból nincs jelentősége, hiszen megkülönböztető szereppel eleve csak a szavak belsejében, magánhangzók között bír (arról nem is beszélve, hogy szótag végén is általában többperdületű a spanyol -r). Mindemellett megjegyzendő, az is csak erős feltételezés, hogy a baszkban már a kezdetektől létezett [r]–[rr] szembenállás, hiszen erről semmit sem tudni (a modern baszk -r- sok esetben egy korábbi -l- folytatása).

Bilbao, Baszkföld legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:

1. az indián anyanyelvű – tehát a spanyolt csak tanult/második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.

Valójában „indián nyelvi hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű spanyol ajkú beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása – a szókölcsönzéseken kívül – meglehetősen gyenge. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák élnek.

• A mexikóiak „tiszta beszédje” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a „nemzetközi sztenderd” nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz pl. nem nyelik le a szó és szótag végi [s] hangot, mint sok déli, ill. partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]”, ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális okai vannak. Mexikóváros volt ugyanis a spanyol birodalom egyik legjelentősebb kulturális központja az Újvilágban, ahová főleg északi (kasztíliai, baszk) nemeseket, hivatalnokokat telepítettek be.
• Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraníban egyáltalán nincs [zs] – ami tényleg jellegzetes és gyakori, az a [gy] hang. A jelenség városi eredetű: Buenos Airesből, ill. a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang erősödéséről (fortíció), amely megtalálható más spanyol nyelvjárásokban is. Egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A beszélt latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCLU (ócŭlum) > *[ollʲu] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják – bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.

Indián lány Macchu Picchuban, Peru (Forrás: Pixabay.com)

S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv(ek) hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv(ek) hatásának tudható be:

• a hegyvidéki indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása (pl. a tierra ejtése [ti̯éza] ’föld’), a kecsuában ugyanis nem létezik a hosszú [rr] hang;
• az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang (az [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ]) megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal. (Ez ellen szólna viszont, hogy egyrészt a kecsuának is vannak olyan változatai, amelyekben nincs meg ez a hang, továbbá Bolívia keleti részén és Paraguayban is őrzik a spanyol anyanyelvűek ezt a hangot, ahol sosem beszélték a kecsuát, az ott őshonos guaraní nyelvben pedig úgyszintén nincs [ʎ] hang.)

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia)
• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona)
• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (2007): Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Rafael Cano (2005, coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest)
• Betacizmus (Wikipédia)
• „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)