Olvasónk a spanyol nyelvvel ismerkedik – ami igazán szép dolog tőle – és máris feltűnt neki valami nagyon furcsa. Norbert észrevétele és kérdése így szól (kiemelés tőlem):
Az espíritu tényleg elég gyakori szó. Hogy miért épp a románhoz – és nem a latinhoz – hasonlítana, az más kérdés, de persze a román is újlatin nyelv, így természetesen ahhoz is hasonlítható. Bár Norbert kérdése a szó etimológiájával kapcsolatos, amelynek forrása nyilván teljesen egyértelmű, hogy a latin SPĪRĬTUS – tárgyesetben SPĪRĬTU(M) –, sokkal érdekesebb az, hogy miért maradt meg ebben a latinos formában, [u]-val a végén, illetve hogyan is hangzana „spanyolos(abb)an”.
A szó a 13. század első felében tűnik fel – először spiritu formában (1200), ami azonban a hangzását nem befolyásolta – és már az alakjából is látszik, hogy művelt latin átvétel. Az pedig, hogy ennyire latinos maradt, azzal magyarázható, hogy vallási eredetű! Az ilyen szavak ugyanis, bármennyire is régiek, szeretnek nagyon hűek maradni az eredeti latin alakjukhoz (vagyis még a nép ajkán sem torzulnak el annyira), éppen ezért eleve egy nagyon speciális réteget képviselnek az újlatin nyelvek szókincsében. Az espíritu azért is kivételes, mert még a művelt eredetű szavak is szoktak annyira alkalmazkodni a spanyol hangrendszerhez, hogy -o végződést vesznek fel. A több szótagú latin szavak hangsúlytalan -U(M) és -I végződése ugyanis (hosszúságától függetlenül) -o és -e lett a spanyolban – ezért van az is, hogy az -u és -i végű spanyol szavak általában véghangsúlyosak.
És akkor lássuk a legizgalmasabb kérdést, vagyis mi történt volna akkor, ha az espíritu nem vallási eredetű lenne, és bejárta volna a maga útját az utca népének ajkán! Először is, mint a fentiekből már kiderült, végződése természetesen -o lenne. A legtöbb újlatin nyelvre (az irodalmi olasz és a román kivételével) jellemző az is, hogy a magánhangzók közti egyszerű zárhangok zöngésülnek, tehát a -t- helyett -d-t várnánk. Sőt, azt is tudjuk, hogy a harmadéles szavak utolsó előtti hangsúlytalan magánhangzója – főleg az [i] és az [u] – szeret kiesni, amikor csak lehet. A hangsúlyos hosszú [i]-vel van a legkevesebb probléma: ez ugyanis változatlan marad (a szókezdő sp- előtti magánhangzó-betoldásról és okairól pedig már volt szó). Mindezt összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a latin SPĪRĬTU(M) a nép ajkán („spanyolosan”) *espirdo lett volna!
Végezetül megemlítendő, hogy a nem vallási, illetve „hétköznapibb” értelemben használt ’lélek’ jelentésű szó az alma. Természetesen ez is latin eredetű, méghozzá az ÁNĬMA (> *anma ~ *álima > alma) a forrása, és ez már a nép ajkán alakult – művelt eredetű duplikátumai az ánima, ánimo.
Eléggé ismerkedő szinten vagyok még a spanyollal, viszont nemrég feltűnt egy szó, ami nekem nagyon nem tűnt spanyolosnak, viszont elég gyakran használt, ez pedig az espíritu. Sokkal inkább tippelném egy román szónak. Tudnál segíteni a szó etimológiájával kapcsolatban?Norbert nagyon jó megfigyelő. Azért tűnhet neki szokatlannak ez a szó, mert a spanyolban valóban nagyon ritkák a hangsúlytalan [u] végződésű szavak: a releváns köznyelvi találatok között mindössze három, az espíritu (hímnemű) ’lélek, szellem’, az ímpetu (hímnemű) ’hév, lendület’ és a tribu (nőnemű) ’törzs [népcsoport]’ főnevek említhetőek – ezeket talán mindenhol használják és értik is. (A hangsúlyos [u]-ra végződő szavak már jóval többen vannak, és hogy miért, a későbbiekből ez is kiderül.)
 |
| (Forrás: Pixabay.com) |
Az espíritu tényleg elég gyakori szó. Hogy miért épp a románhoz – és nem a latinhoz – hasonlítana, az más kérdés, de persze a román is újlatin nyelv, így természetesen ahhoz is hasonlítható. Bár Norbert kérdése a szó etimológiájával kapcsolatos, amelynek forrása nyilván teljesen egyértelmű, hogy a latin SPĪRĬTUS – tárgyesetben SPĪRĬTU(M) –, sokkal érdekesebb az, hogy miért maradt meg ebben a latinos formában, [u]-val a végén, illetve hogyan is hangzana „spanyolos(abb)an”.
A szó a 13. század első felében tűnik fel – először spiritu formában (1200), ami azonban a hangzását nem befolyásolta – és már az alakjából is látszik, hogy művelt latin átvétel. Az pedig, hogy ennyire latinos maradt, azzal magyarázható, hogy vallási eredetű! Az ilyen szavak ugyanis, bármennyire is régiek, szeretnek nagyon hűek maradni az eredeti latin alakjukhoz (vagyis még a nép ajkán sem torzulnak el annyira), éppen ezért eleve egy nagyon speciális réteget képviselnek az újlatin nyelvek szókincsében. Az espíritu azért is kivételes, mert még a művelt eredetű szavak is szoktak annyira alkalmazkodni a spanyol hangrendszerhez, hogy -o végződést vesznek fel. A több szótagú latin szavak hangsúlytalan -U(M) és -I végződése ugyanis (hosszúságától függetlenül) -o és -e lett a spanyolban – ezért van az is, hogy az -u és -i végű spanyol szavak általában véghangsúlyosak.
 |
| Néhány jellemző példa a szó végi [i] és [u] alakulására (Forrás: El Mexicano) |
És akkor lássuk a legizgalmasabb kérdést, vagyis mi történt volna akkor, ha az espíritu nem vallási eredetű lenne, és bejárta volna a maga útját az utca népének ajkán! Először is, mint a fentiekből már kiderült, végződése természetesen -o lenne. A legtöbb újlatin nyelvre (az irodalmi olasz és a román kivételével) jellemző az is, hogy a magánhangzók közti egyszerű zárhangok zöngésülnek, tehát a -t- helyett -d-t várnánk. Sőt, azt is tudjuk, hogy a harmadéles szavak utolsó előtti hangsúlytalan magánhangzója – főleg az [i] és az [u] – szeret kiesni, amikor csak lehet. A hangsúlyos hosszú [i]-vel van a legkevesebb probléma: ez ugyanis változatlan marad (a szókezdő sp- előtti magánhangzó-betoldásról és okairól pedig már volt szó). Mindezt összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a latin SPĪRĬTU(M) a nép ajkán („spanyolosan”) *espirdo lett volna!
Végezetül megemlítendő, hogy a nem vallási, illetve „hétköznapibb” értelemben használt ’lélek’ jelentésű szó az alma. Természetesen ez is latin eredetű, méghozzá az ÁNĬMA (> *anma ~ *álima > alma) a forrása, és ez már a nép ajkán alakult – művelt eredetű duplikátumai az ánima, ánimo.
Felhasznált források
- Real Academia Española (RAE): Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
- Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 229.
- Diccionario inverso | Stilus