De lo corto en breve – röviden a rövidről!

Una camiseta corta (¿o breve?) femenina

A rokon értelmű szavak, vagyis a szinonimák nem feltétlenül helyettesíthetik egymást minden létező szövegkörnyezetben – éppen ezért a „teljes” szinonimák meglehetősen ritkák a nyelvekben. A Facebook egyik spanyolos csoportjában felvetődött a kérdés, hogy mi a különbség a corto és a breve melléknevek közt – hiszen mindkettő jelentése ’rövid’.

Máris érkezett egy válasz, mely szerint

A corto fizikálisan rövid: una cinta corta (’egy rövid szalag’ – a szerk.), a breve pedig időben: el director dio una charla breve (’az igazgató rövid megbeszélést tartott’ – a szerk.)

Ebben van igazság, ám csak félig. A válaszíró jól gondolta, hogy a corto jelentése fizikálisan ’rövid’, azonban ez pontosabban úgy fogalmazható meg, hogy ami fizikálisan ’rövid’, azt kizárólag a corto, -ta fejezi ki – a breve nem igazán használatos ilyen jelentésben. Ugyanakkor időbeli, valamint átvitt értelemben is használható általában mindkét melléknév (persze mindig az adott kifejezéstől függ, hogy abban melyik az elterjedtebb), tehát mondhatjuk azt is, hogy el director dio una charla corta, de azt már nem, hogy *una cinta breve. Hasonlóképpen, egy történet lehet una historia breve ~ corta, az élet lehet la vida breve ~ corta, egy szöveg lehet un texto breve ~ corto, a beszédhangok is lehetnek vocales/consonantes breves ~ cortas, de egy ruháról szólva már elég furcsán hangzik a vestido breve (bár van rá nem is kevés találat): az inkább csak vestido corto.

Természetesen mindkét melléknév a latinból származik, de míg a corto, -ta (< lat. CŬRTU, -TA – innen jön a magyar kurta is) folytonossággal öröklődött a beszélt nyelven keresztül, a breve (< lat. BRĔVE) már művelt úton átvett jövevényszó – ami onnan is látszik, hogy a latin rövid (nyílt) [e] helyén egyébként kettőshangzónak kellene lennie a népi szavakban: *brieve. A klasszikus latinban az volt a két melléknév közötti különbség, hogy míg a brĕvis a ’természeténél fogva rövid’-et jelentett, addig a cŭrtus ’megrövidített’-et. Ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy például egy rövidnadrág a „természeténél fogva” rövid-e, vagy pedig azért, mert „rövidre szabták”...

Felhasznált irodalom

• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2008 (2012).
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española (DRAE), 22. kiadás.

Melléknév és határozó a spanyol mondatban

A hagyományos nyelvtan szerint melléknévnek nevezzük azt a szófajt, amely a milyen? kérdésre felel. A melléknevek azonban nagyon szoros kapcsolatban vannak a (mód)határozókkal, amelyekre a hogyan? szóval kérdezhetünk. A spanyolban az utóbbiak a -mente szóval képezhetőek is a melléknevek nőnemű alakjából (azért a nőneműből, mert a -mente valójában a nőnemű mente ’értelem, ész, lélek’ főnév rögzült változata, a határozói esetű latin MENTE ’értelemmel, ésszel, módon’ szóból).

A képet viszont bonyolítja, hogy a spanyolban a határozószók használata nem túl következetes – azaz nem mindig használnak határozószót ott, ahol a mondat jelentése alapján azt várnánk. Egyfelől sok esetben használható a melléknév hím- (semleges-) nemű alakja is határozószóként – például a voy rápidamente ’megyek gyorsan’ helyett mondhatjuk, hogy voy rápido, ez a két kifejezés egyenértékű. Ennél sokkal érdekesebb, amikor a mondatban egyáltalán nem használható határozóként határozószó!

Vegyük példaként az alábbi mondatokat:

(a) Estoy/Estamos bien. ’Jól vagyok/vagyunk.’
(b) Estoy/Estamos en casa. ’Otthon vagyok/vagyunk.’
(c) Estoy solo (sola). / Estamos solos (solas). ’Egyedül vagyok/vagyunk.’

Azt könnyű belátni, hogy a kiemelt kifejezés – mondattani szempontból – mindhárom példában határozó. Ez egyrészt abból látszik, hogy az (a) esetben szófajilag is határozószó jelöli (a bien ’jól’, vö. bueno ’jó’), a (b) példánál pedig egy helyhatározói kifejezés, amelynek határozói mivoltát elöljárószó jelzi (en casa ’otthon’). A (c) esetében viszont semmi sem jelöli a határozót, sőt, határozószó használatával nem is kapnánk önmagában értelmes mondatot: *Estoy solamente. Ebben a példában tehát egy határozói szerepű melléknévvel van dolgunk, amely nemben és számban egyeztetődik az alannyal. (Mondhatnánk úgy is, hogy ilyenkor a melléknév tulajdonképpen „határozói esetű”, ami nincs jelölve – hiszen a spanyol csak a névszók nemét és a számát képes jelölni a deklinációban, ellentétben a személyes névmásokkal.)

La casa está sola... (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolban tehát háromféleképpen fejezhető ki a módhatározó: 1) határozószóval, amellyel gyakran egyenértékű a 2) melléknév hím-semleges nemű alakja, valamint 3) határozói szerepű egyeztetett melléknévvel. Hogy mikor melyikre esik a választás, azt leginkább az határozza meg, hogy a melléknév lehet-e az alany jelzője, vagy kizárólag a „cselekvés” módjára utal. Például a María corre contenta ’María vidáman szalad’ mondaton azt értjük, hogy María corre (’María szalad’) + María está contenta (’María vidám’); míg pl. a María corre rápidamente ~ rápido ’María gyorsan szalad’ mondattal nem utalunk María tulajdonságára vagy állapotára, hanem csak az általa végzett cselekvés módjára, ezért határozószót használunk. Egyébként nem minden melléknévből szokás határozószót képezni: például míg nálunk megszokott a szépen használata („Szépen megcsinálta.”), a spanyolban elég ritkán fordul elő a bellamente: (?) Lo ha hecho bellamente.

Sokszor csak a nyelvtani egyeztetésből, illetve a szórendből derül ki, hogy minőségjelzővel vagy határozóval van-e dolgunk. Ehhez nézzünk meg két idézetet. Az első egy (egyébként baszk nyelvű) születésnapi dalból való:

Que pases tu día contenta ’Töltsd vidáman a napod’
llena de felicidades ’Teli boldogsággal’
con todos los de tu casa ’Mindenkivel a családodból [házadból]’
y todas tus amistades ’És minden barátoddal’

Az első sorban például onnan tudhatjuk, hogy a contenta nem a día főnév jelzője, hanem határozói szerepű melléknév, hogy ez a főnév hímnemű. Ebből az is rögtön kiderül, hogy a vers szükségszerűen egy nőhöz szól. Ugyanez mondható el a második sor elején lévő llena melléknévről, amely itt szintén határozói szerepben áll. A következő sorok pedig egy spanyol népdalból vannak:

Cual las olas van amantes a besar ’Ahogy a szerető hullámok csókolják’
las arenas de la playa con fervor ’hevesen a part homokját’
así van los besos míos a buscar ’úgy fogják az én csókjaim keresni’
de la playa de tus labios el calor ’ajkaid partjának melegét’

A fenti sorokban az amantes érdekes, amely kétféleképpen is elemezhető: vagy az olas ’hullámok’ jelzőjeként – figyelembe véve a szórendi szabadságot – vagy pedig határozóként (’szeretően’). Habár ebben az idézetben szófajilag melléknév (az amar folyamatos melléknévi igenevéből), az irodalmi nyelven kívül ma már inkább csak főnévként használatos, ’szerető [partner]’ jelentésben.

A téma tanulsága ismét, hogy a valóságban nem minden az, aminek látszik, és a szófajok sem következetesen csak abban a szerepben tűnnek fel, amelyet várnánk tőlük. A nyelvi jellemzők eloszlása sosem kiegyenlített.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.