¡Buenos días! – De miért többes számban?

Amit már az első spanyolórákon megtanulunk, az többek között a legáltalánosabb köszöntések. Így egy kezdő spanyolos is jól tudja, hogy délig (ebédidőig) azt mondjuk, hogy ¡Buenos días!, majd sötétedésig ¡Buenas tardes!-szel köszönünk, és végül ¡Buenas noches!-szel kívánunk jó éjszakát.

Noha létezik ¡Buen día! is (amelyet egyes országokban, pl. Argentínában, a ¡Buenos días!-szal azonos jelentésben használnak, míg másokban, úgymint Mexikóban, inkább a magyar ’Szép napot!’ formulának felelne meg), a bevett köznyelvi forma mindig többes számú. Ennek okára volt kíváncsi Zsolt nevű olvasónk, aki a következő kérdést tette fel a Facebookon (szerkesztve, kiemelések tőlem):

Az jutott ma eszembe, hogy vajon a buenos días, buenas tardes és a buenas noches miért vannak többes számban?

A kérdés valóban érdekes, annál is inkább, mert a spanyol az egyetlen újlatin nyelv, amelyben ezeket az üdvözlőformulákat többes számban használják.

¡Buenos días! (Forrás: Pixabay.com)

Sajnos azt nem tudhatjuk teljesen biztosan, hogy ez miért alakult így, azt viszont igen, hogy a buenos días irodalmi szövegekben a 13. században tűnik fel először, ám csak a 16. századtól válik általánossá a történeti korpusz (CORDE) tanúságai szerint. Méghozzá olyan szövegkörnyezetekben találkozhatunk vele leginkább, mint az alábbiak:

• ¿Quál es el ombre que quiere vida & ama veer buenos días?
  (1240–1272 k., Herman el Alemán: Traslación del Psalterio)
• Dios vos salve e dé buenos días
  (1431–1449, Gutierre Díaz de Games: El Victorial)
• ¡Dios vos dé buenos días!
  (1517, Juan de Molina: Libro del esforzado caballero Arderique)
• Señora, buenos días hayas. [=tengas – a szerk.]
  (1534, Feliciano de Silva: Segunda Celestina)

A fenti példák arra engednek következtetni, hogy ezek olyan, általánosabb jelentésű kifejezésekből terjedhettek el, mint a ’legyenek jó napjaid’, ’adjon Isten jó napokat’ stb. Ugyanezt a feltevést erősíti a Diccionario de autoridades is a bueno, na szócikke alatti Buenos días címszónál (A–B: 1726, 704) található meghatározásában (kiemelés tőlem):

BUENOS DIAS. Freqüente, y comun ſalutación, con que al que ſe ſalúda ſe le dá à entender el deséo de que tenga aquel y otros con felicidades y guſtos. Lat. Fauſti atque felices tibi dies contingant. Fauſtos tibi dies apprecor. [...]

’Gyakori és általános köszönés, amellyel annak, akinek köszönnek, tudtára adják azt a kívánságot, hogy az és a többi [napja] boldog és örömteli legyen. [...]’

Sajnos az idézett latin mondatok ugyanakkor nem túl relevánsak a kérdésben, mert bár nyelvtanilag tökéletesek, e szótáron kívül semmilyen más forrásban nem fordulnak elő.

Az eddigieket összegezve, egyrészt tehát valószínű, hogy a többes szám az ilyen általánosító jellegű kívánságokból terjedhetett el, és bár az irodalomban viszonylag későn bukkan fel, a beszélt nyelvben már jóval előtte is gyakori lehetett. Másrészt az is lehetséges, hogy ebben a gracias ’köszönöm’ is szerepet játszott: erről ugyanis jól tudjuk, hogy már latinul is gratias volt,* amely tulajdonképpen a gratias ago (szó szerint: ’köszönetet teszek’) kifejezésből önállósult az újlatin nyelvekben.

---

*	Egész pontosan a gratia ’báj, kellem’ főnév többes számban jelentett ’köszönet’-et.

Te super quiero, te recontra amo

A szerelem sok mindenre képes. Az interneten is találkozhatunk a kötetlen kommunikációban olyan kedveskedő kifejezésekkel, főleg latin-amerikai fiataloktól, mint a te super quiero, te recontra amo stb., melyek jelentését talán mindenki ki tudja találni (kb. ’nagyon szeretlek’). Azonban így ránézésre mégis van bennük valami szokatlan. Vajon miért?

Tudjuk, hogy a személyes névmások hangsúlytalan esetei (me, te, lo, la, le, nos, os, los, las, les, se) a ragozott igét – az állító felszólító alakok kivételével – mindig közvetlenül megelőzik, s ilyenkor a névmás és az ige között legfeljebb (egy vagy két) másik hangsúlytalan névmás állhat: te lo prometo ’megígérem neked (azt)’, ¿Por qué te me lo llevaste? ’Miért vetted el őt tőlem?’ (itt a llevarse ’elvisz, elvesz [valakitől valamit]’ igéről van szó, melynek további két bővítménye a me ’nekem/tőlem’ és a lo ’őt/azt’). Más szófaj, így különösen melléknév vagy határozó elvileg nem kerülhet a névmás és az igealak közé; nincs pl. *te muy quiero, *te demasiado amo – ezeket úgy mondanánk, hogy te quiero mucho ’nagyon szeretlek’, illetve te amo demasiado vagy demasiado te amo ’túlságosan (is) szeretlek’.

(Forrás: El Mexicano / Fondos7.net)

A fenti példák mégis megszegni látszanak ezt a szabályt. Az bizonyára egyértelmű, hogy super és a recontra (ez utóbbi már annyira kötetlen, hogy nem is szerepel a szótárakban) úgy viselkednek, mintha fokozó határozószók lennének. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor ezek a kifejezések „helytelenek”, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mint ismeretes, csak az helytelen egy nyelvben, ami nem fordul elő, vagyis az anyanyelvi beszélők nem használják. Ezeket pedig nagyon is használják, tehát semmiképpen sem lehet őket hibásnak nevezni. De akkor hol van az igazság?

Nos, a jelenleg elfogadott elemzés szerint ezek összetételi előtagok – s innentől a kérdés inkább helyesírási lenne. Bár az akadémiai norma alapján az alapszóval ezek mindig egybeírandóak (vagyis úgy „kellene” őket leírni, hogy te superquiero, te recontraamo stb.), a gyakorlatban a különírt alakok sokkal elterjedtebbek. Ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy a fokozóelemet is hangsúlyozzák a beszélők, ezért azt külön szónak érzik. Sőt, az ilyen kifejezések még tovább is fokozhatóak: pl. Te super mega archi recontra quiero ’Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek’ (ami „hivatalosan” ugyebár Te supermegaarchirecontraquiero lenne írásban, azonban aligha fogunk ilyet látni a valóságban).

Végül említést érdemel még, hogy ugyanígy viselkedhet a medio ’félig’ és a casi ’majdnem, szinte’ is (pl. se medio enamoró ’félig beleszeretett’, te lo casi aseguro ’szinte biztosíthatlak róla’ – de azért jóval gyakoribb a medio se enamoró, casi te lo aseguro stb.), amelyek a spanyol akadémiai nyelvtan szerint itt éppen „elváló igekötők” (prefijo separable). Persze nyilván a nyelvtani besorolás következne a viselkedésükből és nem fordítva, már ha egyáltalán van értelme mindent besorolni valahova (sok modern nyelvész nem is hisz a szófajokban). S itt mutatkozik meg igazán látványosan az a probléma, hogy mennyire nehéz meghatározni, egyáltalán mi is az a „szó”.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A germánok megmutatják az irányt!

Spanyol szélrózsa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miután megtárgyaltuk az évszakok újlatin elnevezéseinek eredetét, cikksorozatunk második részében az égtájakkal foglalkozunk, amihez az ötlet szintén olvasónktól, Tamástól származik. Ez a téma nemcsak azért érdekes, mert minden égtájnak legalább két elnevezése létezik az újlatin nyelvekben, hanem azért is, mert ezek szinte kivétel nélkül jövevényszavak. Méghozzá az egyik, a hétköznapi használatú, mindegyikben ugyanabból a germán, közelebbről angolszász (óangol) szóból ered (francia közvetítéssel), míg a többi – már nem oly meglepő módon – latin átvétel. De jobban tesszük, ha máris útnak indulunk a felfedezésükre!

Elsőként észak felé vesszük az irányt. A portugál-galiciai és spanyol norte, katalán, francia, olasz és román nord, továbbá okcitán nòrd a francián keresztül az angolszász norþ* [norθ] szóra vezethető vissza, melynek végső forrása egy indoeurópai *ner- (’lent’ vagy ’bal’ – ti. a felkelő napnak szemből nézve balra van észak) tő. Latin eredetű megfelelői, például a spanyol által képviselt septentrión, a latin SEPTENTRIŌ, -ŌNES (tkp. ’hét ökör’) jelentésű főnévből jön, amely a Kis Medve csillagképet alkotó hét csillagra utal, melyek legfényesebbike az északi sarkcsillag. Ez a főnév, valamint a belőle képzett septentrional ’északi’ melléknév azonban csak a tudományos nyelvben fordulnak elő. Főleg természeti jelenségekkel kapcsolatos (rögzült) kifejezésekben szintén használatos melléknévként a boreal, boreale, boréal (pl. sp. aurora boreal ’északi fény’), amely a görög eredetű latin BÓRĔAS (< gör. Βορέᾱς, Boréās) ’északi szél’ – vö. sp. bóreas (uaz.) – főnévből képzett BOREĀLIS, -E(M) átvétele. A spanyolban létezik továbbá a norte szóból képzett norteño, -ña ’északi’ melléknév is, amelyet többnyire országrészekre használnak.

Aurora boreal – északi fény – Alaszkában (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Északról dél felé folytatjuk utunkat. A portugál sul, galiciai és spanyol sur (összetételben inkább sud-), illetve katalán, okcitán, francia, olasz és román sud francia közvetítéssel az angolszász sūþ [szūθ] szóból származik. Ennek őse egy feltételezett germán *sunþrą [szunθrã], melynek töve valószínűleg azonos a ’nap’ jelentésű angol sun-nal; jelentése talán ’a napos oldal’. A latin eredetű megfelelők között a latin MERĪDIES (< *MEDĪDIES) ’a nap fele, dél’ mintájára alkotott belső képzésű szavakat találjuk, így pl. a spanyol mediodía vagy az olasz mezzogiorno, amelyek eredetileg (a beszélt nyelvben kizárólag) a napszakot jelölik, ahogy a magyarban. A latin szó közvetlen megfelelői például a spanyol meridión (irodalmi) vagy az olasz meridione; ezek elvonással keletkezhettek a meridional, meridionale (< lat. MERIDIONĀLIS) ’déli’ melléknévből a septentrión, settentrione stb. mintájára, és szintén csak a tudományos nyelvre jellemzőek. Melléknévként használatos még az austral, australe (lásd a keletnél!), illetve a spanyolban a sur-ból képzett sureño, -ña is, leginkább adott országrészre való utaláskor.

Aurora austral – ami itt most nem ’keleti’, hanem ’déli fény’-t jelent...

Vágjunk neki keletnek! A köznapi nyelvben itt is a francia közvetítésű germán jövevényszavakat találjuk, így a spanyol este, a katalán, francia, olasz és román est, okcitán èst, valamint a portugál-galiciai leste, ahol a szókezdő l- a francia határozott névelőt őrzi (< fr. l’est). A francia est pedig az óangol ēast átvétele, végső forrása pedig egy germán *austrą, egy indoeurópai *aus- (másféle átírásban *heus-) ’keleti’ tőből. Ugyaninnen jön a latin AUSTER ’déli szél’, illetve AUSTRĀLIS, -E(M) ’déli’, továbbá AURŌRA ’hajnali fény’ is, amelyek az újlatin nyelvekbe is átkerültek hasonló jelentésekben.

A latin eredetű megfelelők használata itt már jóval elterjedtebb, mint az ’észak’ és ’dél’ esetében (ahol egyáltalán nem részei a beszélt nyelvnek), ami talán annak köszönhető, hogy tágabb jelentéstartalommal (’keleti világ’) bír: a portugál-galiciai, spanyol és olasz oriente, katalán, francia (régies) és román orient a latin ORIENS, -ENTE(M) ’felkelő [nap]’ szóból származik, amely az ORĪRI ’ered, feltűnik, születik stb.’ ige folyamatos melléknévi igeneve (ugyanezen ige származéka az ’eredet’ jelentésű spanyol origen, angol origin, magyar szaknyelvi origó ’0’ stb. főnevek, illetve az originál(t) ’eredeti’ melléknév is). A melléknévi forma az oriental, illetve olasz és nőnemű francia orientale, amely a latin ORIENTĀLIS, -E(M) kölcsönzése. Továbbá ’kelet’ jelentésben használatos még a Mediterráneumban a portugál-galiciai, spanyol és olasz levante, katalán llevant, francia levant, amely a latin LEVĀRE ’felemel, elvesz, elvisz’ folyamatos melléknévi igenevéből származik (ugyaninnen a régi spanyol levar, ma llevar(se) ’(el)visz, hord’, illetve levantar(se) ’felemel, felkel(t)’ igék is).

Nemzeti időjárás-jelentés Mexikóból – füleljük ki az égtájakat!
A végső úti célunk nyugat, amely látszólag változatosabb képet mutat. Ez csupán abból adódik, hogy az egyes újlatin nyelvek másképp kezelték a számukra fonotaktikailag idegen szókezdő [w] hangot. A portugál-galiciai és spanyol oeste, katalán oest, okcitán oèst, francia ouest, olasz ovest és román vest, már nagyon könnyű felismerni, hogy az angolszász west szóból származnak. Ez pedig egy germán *westrą alakra mutat vissza, amely a latin VĔSPER ’este’ főnévvel rokon, és feltehetően egy utóbbihoz hasonló jelentésű indoeurópai tőről fakad.

A latin megfelelők között találjuk a portugál-galiciai, spanyol és olasz occidente, katalán, okcitán, francia és román occident főneveket, amelyek a latin OCCIDENS, -ENTE(M) ’napnyugta’ átvételei. E latin szó az OCCÍDĔRE ’leesik, lenyugszik’ ige folyamatos melléknévi igeneve, amely az OB- ’felé’ igekötő és a CÁDĔRE ’esik’ (vö. sp. caer) összetétele. Ahogy a ’kelet’ esetében is, ez utóbbi főnév tágabb értelemben a ’nyugati világ’ jelentésben is használatos. Melléknévi alakja, az occidental, olasz és nőnemű francia occidentale, a latin OCCIDENTĀLIS, -E(M) szóból ered. A Mediterráneumban szintén használják ’nyugat’ jelentésben a portugál poente, galiciai poñente, spanyol poniente, katalán ponent, olasz ponente stb. szavakat, amelyek a latin PŌNĔRE ’(le)tesz’ folyamatos melléknévi igeneve, a PONĔNTE(M) folytatói (ti. ezt az igét használják a naplementére – vö. sp. se pone el sol ’lemegy a nap’).

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy az újlatin nyelvekben az égtájakat angolszász jövevényszavakkal illetik a mindennapi életben, míg a latinból kölcsönzött megfelelők – a ’kelet(i)’ és a ’nyugat(i)’ kivételével – inkább csak az írott és a tudományos nyelvre korlátozódnak.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Harper, Douglas (2001–2015): Online Etymology Dictionary
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición
• Wikipédia (magyar és újlatin nyelvű változatok) és Wiktionary

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	Más források eltérő átírásaiban a ð és th is ugyanazt a [θ] réshangot jelöli az angolszász szavak végén.

Újlatin évszakok nyomában

Volt már szó a hét napjainak – pontosabban azok neveinek – eredetéről, most pedig az évszakok újlatin elnevezéseinek járunk utána, olvasónk, Tamás ötlete alapján.

Szerencsére nem lesz túl nehéz a dolgunk, ugyanis e szavak története nagyjából egységes; mindössze egy-két elütő példával fogunk találkozni. Arra is fény derül, hogy a tavasz és a nyár, illetve az ősz és a tél nem csupán a hasonló időjárás folytán, hanem még nyelvileg is szoros kapcsolatban állnak egymással. Kezdjük mindjárt a tavasszal!

Tavasz vagy nyár?

A tavaszt nemcsak az évszakok felsorolásánál szokás elsőként említeni: az újlatin nyelvekben ez már az évszak nevében is benne van! Az olasz, katalán, portugál-galiciai és spanyol primavera, román primăvară ugyanis a beszélt latin PRĪMA VĒRA ’első tavasz, előtavasz’ kifejezésből ered, amelynek klasszikus latin előzménye a PRĪMO VĒRE, azaz ’kora tavasszal, a tavasz elején’. Ugyanebből jön az okcitán prima, valamint hasonlót jelent a francia printemps (szó szerint: ’előszezon’) is. A meglehetősen konzervatívnak tartott szárd beranu szava azonban a más újlatin nyelvekben ’nyár’ jelentésű latin VERĀNU(M) alakot (lásd lejjebb!) őrzi e jelentésben.

Gondolhatnánk, hogy ha a Római Birodalom népe számára a tavasz ’előtavasz’ volt, akkor a nyár kellett, hogy legyen a ’tavasz’! És így is volt, legalábbis a szélső területeken: a román vară, a spanyol verano, galiciai verán és portugál verão a beszélt latin VĒRA ’tavasz’, illetve [TĔMPUS] VERĀNU(M) ’tavaszi idő’ kifejezésekből származnak. Ezzel szemben a központi területek a latin ÆSTĀS, tárgyesetben ÆSTĀTE(M) ’nyár’, illetve [TĔMPUS] ÆSTĪVU(M) ’nyári idő’ kifejezéseket vitték tovább: így az olasz estate, a szárd istade vagy istíu, a katalán és okcitán estiu, valamint a francia été, melyek latin forrása pedig egy indoeurópai ’égés, tűz’ jelentésű szóra vezethető vissza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 17. századig a spanyolban is az estío volt használatos ’nyár’ jelentésben (amelyet ma is használnak a választékos és az írott nyelvben), míg a verano eredetileg a tavasz végét és a nyár elejét, a májusi-júniusi időszakot jelentette.

Ez bizony már az ősz...

A nyarat követi az ősz, vagyis a hideg idő, így az sem véletlen, hogy a latin AUTŬMNUS (korábbi AUCTŬMNUS), beszélt latin AUTŬMNU(M) egy valószínűleg ’hideg’ jelentésű indoeurópai *heug- tőről fakad. Ennek folytatóit találjuk a legtöbb újlatin nyelvben is: a spanyol otoño, a portugál-galiciai outono és a román toamnă „szabályosan”, a beszélt nyelv útján öröklődtek, míg az olasz autunno, a francia automne és az okcitán auton félig-meddig művelt eredetűek. A katalán ellenben sajátos megoldást választott: a tardor ’ősz’ egy korábbi tardaó, ez pedig egy beszélt latin TARDATIŌNE(M) ’késés’ főnévből jön, arra utalva, hogy ősszel már később kel fel a nap.

S végül elérkeztünk a legbarátságtalanabb évszakhoz, a télhez, amelynek egyúttal a neve is a legkevésbé izgalmas, hiszen valamennyi újlatin megfelelője ugyanabból a latin HĪBĔRNUM ’tél’ szóból ered, amely a beszélt nyelvben kb. [ivernu]-nak hangzott. Ez a szó eredetileg semlegesnemű melléknév volt, amely a TĔMPUS HĪBĔRNUM ’téli idő’ kifejezésből önállósult, és a(z) HIEMS ’tél’ főnévből származik. Az HĪBĔRNU(M) újlatin folytatói között találjuk a román iarnă, a szárd ierru, az olasz és portugál-galiciai inverno, francia hiver, okcitán ivèrn, katalán hivern és spanyol invierno (korábbi és népies ivierno, illetve régi irodalomban szintén ibierno, imbierno) szavakat. Az olasz, spanyol és portugál-galiciai alakok elején valószínűleg az in- prefixum analógiás hatása mutatható ki, amely az olaszban le is válhatott, így létezett a szónak verno alakváltozata is. (Továbbá nem zárható ki – de nem is bizonyítható – az inferno, infierno, lat. ĪNFĔRNU(M) ’pokol’ hatása sem.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 573.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Regione Autonoma della Sardegna: Glossàriu isperimentale (www.sardegnacultura.it)
• A Wikipédia újlatin nyelvű változatai és a Wiktionary

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Un espíritu extraño – avagy egy különös lélek

Olvasónk a spanyol nyelvvel ismerkedik – ami igazán szép dolog tőle – és máris feltűnt neki valami nagyon furcsa. Norbert észrevétele és kérdése így szól (kiemelés tőlem):

Eléggé ismerkedő szinten vagyok még a spanyollal, viszont nemrég feltűnt egy szó, ami nekem nagyon nem tűnt spanyolosnak, viszont elég gyakran használt, ez pedig az espíritu. Sokkal inkább tippelném egy román szónak. Tudnál segíteni a szó etimológiájával kapcsolatban?

Norbert nagyon jó megfigyelő. Azért tűnhet neki szokatlannak ez a szó, mert a spanyolban valóban nagyon ritkák a hangsúlytalan [u] végződésű szavak: a releváns köznyelvi találatok között mindössze három, az espíritu (hímnemű) ’lélek, szellem’, az ímpetu (hímnemű) ’hév, lendület’ és a tribu (nőnemű) ’törzs [népcsoport]’ főnevek említhetőek – ezeket talán mindenhol használják és értik is. (A hangsúlyos [u]-ra végződő szavak már jóval többen vannak, és hogy miért, a későbbiekből ez is kiderül.)

(Forrás: Pixabay.com)

Az espíritu tényleg elég gyakori szó. Hogy miért épp a románhoz – és nem a latinhoz – hasonlítana, az más kérdés, de persze a román is újlatin nyelv, így természetesen ahhoz is hasonlítható. Bár Norbert kérdése a szó etimológiájával kapcsolatos, amelynek forrása nyilván teljesen egyértelmű, hogy a latin SPĪRĬTUS – tárgyesetben SPĪRĬTU(M) –, sokkal érdekesebb az, hogy miért maradt meg ebben a latinos formában, [u]-val a végén, illetve hogyan is hangzana „spanyolos(abb)an”.

A szó a 13. század első felében tűnik fel – először spiritu formában (1200), ami azonban a hangzását nem befolyásolta – és már az alakjából is látszik, hogy művelt latin átvétel. Az pedig, hogy ennyire latinos maradt, azzal magyarázható, hogy vallási eredetű! Az ilyen szavak ugyanis, bármennyire is régiek, szeretnek nagyon hűek maradni az eredeti latin alakjukhoz (vagyis még a nép ajkán sem torzulnak el annyira), éppen ezért eleve egy nagyon speciális réteget képviselnek az újlatin nyelvek szókincsében. Az espíritu azért is kivételes, mert még a művelt eredetű szavak is szoktak annyira alkalmazkodni a spanyol hangrendszerhez, hogy -o végződést vesznek fel. A több szótagú latin szavak hangsúlytalan -U(M) és -I végződése ugyanis (hosszúságától függetlenül) -o és -e lett a spanyolban – ezért van az is, hogy az -u és -i végű spanyol szavak általában véghangsúlyosak.

Néhány jellemző példa a szó végi [i] és [u] alakulására (Forrás: El Mexicano)

És akkor lássuk a legizgalmasabb kérdést, vagyis mi történt volna akkor, ha az espíritu nem vallási eredetű lenne, és bejárta volna a maga útját az utca népének ajkán! Először is, mint a fentiekből már kiderült, végződése természetesen -o lenne. A legtöbb újlatin nyelvre (az irodalmi olasz és a román kivételével) jellemző az is, hogy a magánhangzók közti egyszerű zárhangok zöngésülnek, tehát a -t- helyett -d-t várnánk. Sőt, azt is tudjuk, hogy a harmadéles szavak utolsó előtti hangsúlytalan magánhangzója – főleg az [i] és az [u] – szeret kiesni, amikor csak lehet. A hangsúlyos hosszú [i]-vel van a legkevesebb probléma: ez ugyanis változatlan marad (a szókezdő sp- előtti magánhangzó-betoldásról és okairól pedig már volt szó). Mindezt összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a latin SPĪRĬTU(M) a nép ajkán („spanyolosan”) *espirdo lett volna!

Végezetül megemlítendő, hogy a nem vallási, illetve „hétköznapibb” értelemben használt ’lélek’ jelentésű szó az alma. Természetesen ez is latin eredetű, méghozzá az ÁNĬMA (> *anma ~ *álima > alma) a forrása, és ez már a nép ajkán alakult – művelt eredetű duplikátumai az ánima, ánimo.

Felhasznált források

• Real Academia Española (RAE): Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 229.
• Diccionario inverso | Stilus

A spanyol melléknevek fokozása

A spanyol melléknevekkel és fokozásukkal eddig csak érintőlegesen foglalkoztunk. Most azt is megnézzük, miből is áll a melléknévfokozás, és hogyan használjuk összehasonlításra – vagy éppenséggel nem összehasonlításra.

Kezdjük máris azzal, hogy a spanyol mellékneveknek valójában nem is létezik olyan értelemben fokozásuk, mint a magyarban a szép : szebb : legszebb – és nem is találunk külön ezt tárgyaló fejezetet a spanyol akadémiai nyelvtanban sem. Néhány rendhagyó középfokú melléknév kivételével csupán összehasonlító szerkezetekről, valamint fokozó határozószókról és képzőről beszélhetünk. Létezik azonban egy ún. „abszolút felsőfok” is, amelyet viszont nem összehasonlító szerkezetekben használnak. Vegyük őket szépen sorjában!

Un paisaje bellísimo

A melléknév alapfoka (grado positivo), ahogy a magyarban is, maga a melléknév: bonito, grande, malo stb. Az alapfokú melléknevek összehasonlításánál („ugyanolyan ..., mint ...”) a tan ... como ... szerkezet használatos a spanyolban: Esta chica es tan bonita como aquella ’Ez a lány (ugyan)olyan szép, mint az’; Esa casa no es tan grande como esta ’Az a ház nem olyan nagy, mint ez’. Vigyázat! Meg kell különböztetni az alapfokú összehasonlító mondatoktól a tan ... que ... szerkezetet, amely következményt állapít meg: pl. Este coche es tan caro que no puedo comprármelo ’Ez az autó olyan drága, hogy nem vehetem meg magamnak’.

A melléknév középfokát (grado comparativo – tkp. ’összehasonlító fok’), amennyiben az nem „rendhagyó”, a más ’inkább’ (< régi spanyol maes < lat. MAGIS, uaz.), illetve a menos ’kevésbé’ (< lat. MĬNUS, uaz.) szócskákkal képzik, azt a dolgot pedig, amihez hasonlítjuk, a que kötőszó vezeti be: Esta chica es más bonita que aquella ’Ez a lány szebb, mint az’; Este chico es menos alto que aquel ’Ez a fiú kevésbé olyan magas, mint az’. Önmagában a más a mucho ’sok/nagyon’, a menos pedig a poco ’kevés’ rendhagyó (határozói) középfoka is egyúttal. A rendhagyó középfokú alakkal is rendelkező mellékneveket az alábbi táblázatban találjuk.*

(Forrás: El Mexicano)

A más és menos fokozószavak, illetve a rendhagyó középfokú alakok tovább is fokozhatóak a mucho, muchísimo (a mucho abszolút felsőfoka, lásd később!); poco, algo stb. szavakkal: pl. La cosa es muchísimo más grave ’A dolog sokkal, de sokkal súlyosabb’, Este método es mucho menos doloroso que el otro ’Ez a módszer sokkal kevésbé fájdalmas, mint a másik’, Ese restaurante es mucho mejor, pero un poco / algo más caro que otros cercanos ’Az az étterem sokkal jobb, de egy kicsit / valamivel drágább, mint mások a közelben’.

Érdekesség, hogy történetileg a más nem a mucho-val, hanem a grande rendhagyó közép- és felsőfokával, a mayor és máximo alakokkal rokon. Az utóbbiak eredetileg a latin MAGNUS, -A, -UM ’nagy’ közép- és felsőfoka voltak, azonban ez a melléknév kiveszett a használatból, kivéve néhány rögzült kifejezést, mint pl. aula magna ’nagyterem, díszterem’, Alejandro Magno ’Nagy Sándor’ stb.

A „relatív” felsőfok (superlativo relativo) képzése még ennél is egyszerűbb, ugyanis ez nem más, mint a határozott névelővel használt középfok: Esta chica es la más bonita ’Ez a lány a legszebb’; Ese chico es el menos alto ’Az a fiú a legkevésbé magas’; Este libro es el mejor (más bueno) ’Ez a könyv a legjobb; Aquella enfermedad es la peor ’Az a betegség a legrosszabb’; Laura es la mayor de sus hermanas ’Laura a legnagyobb [=legidősebb] a nővérei közül’. Néhány gyakran használt melléknévnek szintén van rendhagyó felsőfoka is, a legtöbbjüket azonban vagy átvitt értelemben, vagy csak az írott, illetve formális nyelvben használják.

(Forrás: El Mexicano)

Az ún. „abszolút” felsőfok (superlativo absoluto vagy grado extremo) viszonylag ritka a beszélt nyelvben, és talán már a neve is sugallja, hogy nem összehasonlításra használatos. Ezt az alakot a művelt eredetű -ísimo, -ísima (egyes esetekben az -érrimo, -érrima) fokozó képzővel alkotják, melynek jelentése kb. ’nagyon ~ igazán’ – vagyis lényegében egyenértékű a beszélt nyelvben sokkal inkább elterjedt muy határozószóval. Használatáról a következőket kell tudni.

A magánhangzóra végződő melléknevek utolsó magánhangzója, valamint az -io, -ia végződés a képző előtt kiesik: bellísimo (bello) ’nagyon szép’, grandísimo (grande) ’nagyon nagy, óriási’, guapísima (guapa) ’nagyon csinos [nő]’, queridísimo (querido) ’nagyon kedves’, limpísimo (limpio) ’nagyon tiszta’. A -ble végződés a képző előtt -bil-lé válik: notable → notabilísimo ’igen figyelemre méltó, nagyon jeles’. Az -érrimo, -érrima alakváltozatot használják a választékos nyelvben pár -bre végű melléknévnél, pl. celebérrimo (célebre) ’nagyon híres’; illetve főleg a latin-amerikai kötetlen nyelvben egyes mellékneveknél, még jobban fokozó értelemben: guapérrima ’nagyon-nagyon csinos’.

Néhány melléknév két abszolút felsőfokkal is rendelkezik, melyek közül az egyik a szabályosan képzett, a másik pedig „rendhagyó” (etimológiai), azaz közvetlenül a latinból átvett művelt duplikátum. A kettő használata között általában stiláris különbség van: az etimológiai alak használata választékos, írott nyelvi vagy régies, míg a szabályosan képzett alak a köznyelvi. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ilyen melléknevek abszolút felsőfoka eleve nagyon ritkán használatos – az olyanok kivételével, mint például az amabilísimo, buenísimo, illetve fuertísimo ~ fortísimo – és inkább csak az írott vagy formális nyelvre korlátozódik. Az alábbi táblázatban ezekre láthatunk néhány példát.

(Forrás: El Mexicano)

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a melléknév fokozása a spanyolban alapvetően analitikus módon, összehasonlító szószerkezetekkel történik, de néhány melléknévnek megfeleltethető egy-egy „rendhagyó” középfokú alak. Létezik továbbá a mellékneveknek egy képzővel alkotott, nem összehasonlításra használt fokozott formája, amely a ’nagyon ~ igazán ...’ jelentésnek felel meg, azonban ez sok esetben inkább csak a művelt és az írott nyelvben használatos.

Természetesen, jelentéséből adódóan, nem minden melléknév fokozható. Ilyenek például a sorszámnevek: primero ’első’, segundo ’második’ stb. vagy például az último ’utolsó’ – hiszen értelemszerűen nem lehet valami *elsőbb, *másodikabb, *utolsóbb stb. Vagyis csak azok a melléknevek fokozhatóak, amelyek valamilyen „skálán mérhető” tulajdonságot fejeznek ki: ez esetben a skála végpontjai a felsőfoknak felelnek meg.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

* A melléknév középfokától meg kell különböztetni a középfokot kifejező mellékneveket (pl. anterior, inferior, superior stb.): az utóbbiaknak csak a jelentése középfokú, de összehasonlító melléknevekként nem használhatóak (pl. az es más alto que helyett nem mondhatjuk, hogy *es superior que).

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.

Guszta és gustar – van-e közük egymáshoz?

Ágnes a következő kérdést tette fel (kiemelések tőlem):

[...] már akartam kérdezni, hogy a magyar guszta (gusztusos) szónak van-e köze a gustarhoz.

Az olvasók már tudják, hogy a szavak hasonlósága, legyen az bármennyire is szembetűnő és gyanús (olykor még a jelentésük is!), gyakran csak a véletlen tökéletes műve, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy történetüknek lett volna valamikor közös pontja. Az is megszokott „hatásvadász” gyakorlat, hogy ha egy cikk címe úgy kezdődik, hogy „Van-e köze...”, akkor már mindenki sejti, hogy a válasz úgyis biztosan az lesz, hogy nincs.

Guszta a fagyi? – Sí, me gusta (Forrás: Pixabay.com)

Most viszont szó sincs ilyesmiről – hát persze, hogy van! A kötetlen nyelvi guszta ’ízléses’ elvonással keletkezhetett a régies gusztál ’vágyakozva nézeget’ (1847) igéből, amely a gusztus (1719) főnévből lett képezve – valószínűleg a német gustieren ’megízlel’ mintájára. Természetesen mindkettő latin jövevényszó: forrásuk a GŬSTUS ’íz(le)lés’ (vö. sp. gusto ’ízlés, tetszés, öröm’), illetve GŬSTĀRE ’ízlel, kóstol’, melynek a spanyol gustar (ósp. gostar, 1220 körül) a közvetlen folytatója. (Az évszámok az adott szóalak első írásbeli előfordulását jelzik.)

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a gustar mai, tárgyatlan, ’tetszik’ jelentésben való használata csupán a 18. század első felében jelent meg, viszont nem nehéz az eredeti jelentéséből levezetni: ’megkóstol, belekóstol’ > ’örömöt lel belőle’ (gustar de) > ’örömöt lel neki’, ’tetszik’. (Nem ez az egyetlen példa a spanyolban arra, amikor egy tárgyas, cselekvő jelentésű igéből tárgyatlan és szenvedő értelmű lesz: hasonlóan járt a caber, amelynek eredeti jelentése ’befogad’ volt, a mai pedig ’befér, elfér’.)

Nem így viszont a spanyol asar (< lat. ASSĀRE) ’süt’ és a magyar aszal ’kiszárít’ szópár, melyeknek etimológiailag valóban semmi közük egymáshoz: az utóbbi töve – vö. aszik – finnugor eredetű.

Felhasznált források

• Benkő Loránd (1967): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A–Gy).*
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 289.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, 264.

Desconociendo e ignorando la realidad...

„Azt mondod, hogy fontos vagyok a számodra, de mindig
semmibe veszed az összes üzenetem.”

Egy korábbi cikkben az ismeretet, tudást, képességet kifejező igék használatáról írtam, melyben az egyik példamondat ez volt: Desconozco esa película ’Nem ismerem azt a filmet’. Érdekes módon ez sokáig nem szúrta senkinek sem a szemét, ám miután a KultúrTapas magazin is átvette az írást, egyik olvasónk a Facebookon megjegyezte, hogy márpedig ilyet spanyolul soha nem mondanak. Ebben van igazság, de csak félig. Lássuk, mi a teljes!

A DRAE szerint a desconocer egyik jelentése no conocer, azaz ’nem ismer’, így elvben a két jelentés megegyezik. (Az akadémiai értelmező szótár ezt a jelentést a 2. helyen hozza, de ez nem feltétlenül függ össze a gyakoriságával.) Azonban a valós nyelvhasználat kissé összetettebb képet mutat. Nem használják ugyanis ebben a jelentésben – többek között – személyekre: pl. a No conozco a Juan ’Nem ismerem Jánost’ helyett nem mondhatjuk, hogy Desconozco a Juan. Önmagában persze ez a mondat is értelmes, csak éppen így azt jelenti, hogy ’Nem ismerek rá Jánosra’ – mert pl. nem úgy viselkedik, ahogy várnánk tőle –, vagyis személyek esetén a desconocer jelentése inkább ’nem ismer rá/meg’ (vö. reconocer).

A választékos nyelvben azonban teljesen helytálló a desconocer használata dolgokra utalva, ahogy az olvasónk által kifogásolt mondatban is. Az már más kérdés – és ebben tökéletesen igaza van olvasónknak –, hogy az emberek az utcán általában nem a választékos nyelvet használják, és a mindennapi életben valóban inkább azt mondják, hogy No conozco esa película. Ha viszont nem mutató névmással, hanem egyszerűen névelővel keresünk rá a mondatra az interneten, akkor csaknem 30 ezer találatot kapunk, amiből nem úgy tűnik, mintha a spanyol anyanyelvűek egyáltalán nem mondanának ilyesmit.

Ha gyakorlatiasabb oldalról közelítjük meg a kérdést, elmondhatjuk, hogy a desconocer leginkább akkor használatos a conocer tagadásaként, ha az adatszerű, tényszerű ismeretekre vonatkozik; vagyis nagyjából akkor, amikor a no conocer a no saber szinonimája lehet (tehát annak tagadására, amikor a conocer és a saber is használható ugyanabban a szövegkörnyezetben). Sőt, ebben az esetben a desconocer szinonimája az ignorar is (amely egyébként az előbbi művelt duplikátuma): No {conozco ~ sé} el título de la película. Desconozco ~ Ignoro el título de la película. ’Nem ismerem/tudom a film címét.’ No {conozco ~ sé} el nombre de aquel lugar. Desconozco ~ Ignoro el nombre de aquel lugar. ’Nem ismerem/tudom annak a helynek a nevét. (Párhuzamként hozható fel erre a magyarból a „nincs tudomása [valamiről]” kifejezés, amely eredetileg a jogi/választékos nyelvhez tartozik, majd onnan átvették a politikusok is.*)

Összefoglalás... (Forrás: El Mexicano)

Persze ne feledjük, hogy a beszélt nyelvben az ignorar általában ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást’, ’semmibe vesz’ jelentésben használatos: ¿Por qué ignoras mis mensajes? ’Miért veszed semmibe az üzeneteimet?’ (A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy az ebből képzett melléknév, az ignorante jelentése pedig ’tudatlan, műveletlen’ ember.) Mi azonban reméljük, olvasónk is megnyugodott, hogy nem ignoráltuk az észrevételét.

Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Gilipollas – Gil y pollas?

Mostanában nagyon divatossá vált kifejezés Spanyolországban a gilipollas (ragozhatatlan melléknév és főnév), amelyet filmekben is gyakran hallhatunk – jelentését talán nem kell túlmagyarázni: ’hülye, bolond, seggfej’.

Egy elterjedt városi legenda szerint a szó keletkezése egy 16–17. században élt madridi arisztokratához, Baltasar Gil Imón de la Mota ügyvédhez köthető, akinek volt két csúnya lánya, és gyakran mutatkozott velük Madrid utcáin. Amikor pedig az emberek meglátták őket, azt mondták: „Allá va don Gil y [sus] pollas” – vagyis ’Ott megy Gil úr és csirkéi’. Hogy ebből mi igaz, azt sajnos nem tudjuk.

Az viszont biztos, hogy a kifejezés csak a 20. század második felében tűnik fel először, és Spanyolországon kívül máshol nem is ismert, tehát az eredetéről szóló legendának nem sok köze van az etimológiájához. A szó első tagja, a vele azonos jelentésű gilí ugyanis a spanyol cigányság nyelvéből, a caló-ból* származik: forrása a jil ’friss’ – más cigány nyelvjárásokban šil, shil [sil] ’hideg’ (főnév) – szóból képzett jili ’ártatlan’. A második elem valóban a polla ’nőstény csirke’ szóból ered, azonban itt sem csúnya lányról van szó, hanem ennek a spanyol argóban van egy ’pöcs’ jelentése is. Vagyis a gilipollas szó szerinti fordítása ’hülye pöcs’ lenne.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 275.
• Etimología de GILIPOLLAS – etimologias.dechile.net
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Rostás-Farkas György, Karsai Ervin (1991, 2001): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár, második kiadás, Kossuth Kiadó, p. 110.

---

*	Itt kell megjegyeznünk, hogy – sok forrás állításával ellentétben – a caló nem a romani nyelv egyik változata, mint a magyarországi romák nyelve, hanem egy spanyol alapú argónyelv cigány eredetű szavakkal. A szó szoros értelmében vett romani nyelv spanyolországi változata kihalt.

Poder, saber vagy conocer?

A spanyolban három olyan ige is van, amely ismeretet, képességet fejez ki: a poder (< beszélt latin PŎTĒRE < klasszikus lat. PŎTĔSSE), a saber (< lat. SAPĒRE) és a conocer (< lat. COGNŌSCERE). De vajon mikor melyiket használjuk? (Az igék első említésekor zárójelben a kijelentő mód jelen idejű és egyszerű befejezett múlt idejű, egyes szám első személyű alakját adjuk meg.)

Kezdjük a legutóbbival, hiszen az a legegyszerűbb: a conocer (conozco, conocí, conocido) jelentése alapvetően ’ismer, megismer’. Vagyis akkor használjuk ezt az igét, amikor magyarul is az ismer ige illik legjobban a szövegkörnyezetbe: ¿Conoces esta película? ’Ismered ezt a filmet?’ No conozco a esa muchacha. ’Nem ismerem azt a lányt.’ Érdekesség viszont, hogy a conocer azon spanyol igék egyike, amely külön tagadóigével (’nem ismer’) is rendelkezik: desconocer. Vagyis azt, hogy ’Nem ismerem azt a filmet’, kétféleképpen is mondhatjuk: No conozco esa película vagy Desconozco esa película. (Bár az utóbbi inkább csak a választékos nyelvre jellemző.)

—¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo.

A saber (sé, supe, sabido, subj. sepa) igét akkor használjuk, amikor a ’tud’ jelentéstartalma ’(szellemi) ismerettel rendelkezik’ valamiről: pl. ¿Sabes quién fue el director de esta película? ’Tudod, ki volt a rendezője ennek a filmnek?’; No lo sé ’Nem tudom’; Su nombre lo sé, pero no lo conozco ’A nevét (azt) tudom, de nem ismerem őt’. (Azok számára, akik angolul tanultak először, okozhat némi nehézséget, hogy az angolban a conocer és a saber megfelelője is a to know ige: I know his name, but I don’t know him – lásd a lenti táblázatot!) A saber főnévként is használatos ’tudás’ jelentésben, innen származik a sabio, -a ’bölcs, okos’ jelentésű melléknév is. (Elvben létezik a saber igének is tagadóigéje, az ignorar ’nem tud [valamiről]’, amely történetileg a conocer-rel áll kapcsolatban, de a mindennapi nyelvben ezt inkább ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást, semmibe vesz’ jelentésben használják.)

Van azonban ennek az igének egy olyan jelentése is, amelyet talán kevesen tudnak: ’[vminek vmilyen] íze van’ (innen a sabor ’íz’ főnév is). Ilyenkor személytelen és tárgyatlan: Esta sopa sabe deliciosa ’Ez a leves finom ízű’. Amennyiben a bővítménye főnév (amilyen ízű valami), azt az a elöljárószó vezeti be: sabe a sal ’sóízű’. Átvitt értelemben pedig, főleg a választékos nyelvben, még azt is jelentheti, hogy ’tetszik’ (tehát a gustar szinonimájaként használatos): Ya no me sabe el día ’Már nem tetszik nekem [ez] a nap’. S hogy miért ez a furcsa jelentésmegosztás? Nos, ez már így volt a latinban is. Elsősorban azt jelentette az ige, hogy ’íze van’ vagy ’ízlik’. Átvitt értelemben viszont ’érzékel’, ill. ’érzéke van, ért vmihez’ jelentésekben is használták, és végül ezeken keresztül jött létre a mai ’tud’ jelentés.

(Forrás: El Mexicano)

A poder (puedo, pude, podido) ige jelentése olyan értelemben ’tud’, hogy ’bír’, azaz ’képes’ valamire, továbbá ugyanezzel fejezhető ki valaminek a lehetősége is, amelyre a magyarban a -hat/-het toldalék szolgál: pl. No puedo mirar esta película ’Nem nézhetem meg ezt a filmet ~ Nem tudom/bírom megnézni ezt a filmet’. Többnyire segédigeként használják (az angolban a can, illetve to be able to igéknek feleltethető meg), azonban használható önállóan is ’bír, képes rá’ jelentésben: pl. No puedo más ’Nem bírom tovább’, ¡Tú sí puedes! ’Te igenis képes vagy rá!’. A poder főnévi jelentése egyébként ’hatalom, erő’, és ugyaninnen jön a potencia ’teljesítmény’ főnév is.

Végül lássunk két olyan példamondatot, amely a három igét egyesíti! Sabe cómo hacerlo, pero por algún motivo no puede, cuyas razones desconoce. ’Tudja, hogy kell megcsinálni, de valamiért nem bírja, aminek az okait nem ismeri.’ —¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo. ’Te ismered ezt a csodálatos helyet? – Nem, nem tudom, hol van, de ki tudom deríteni ~ kideríthetem.’ (Természetesen létezik olyan szituáció, amelynél a conocer és a saber is használható, ahogy a magyarban is van, amikor az ismer és a tud ige is megállja a helyét ugyanabban a szövegkörnyezetben: pl. No conozco los detalles de lo sucedido ~ No sé los detalles de lo sucedido ’Nem ismerem a történtek részleteit ~ Nem tudom a történtek részleteit’. Leginkább ilyen esetekben használják tagadáskor a desconocer és az ignorar igéket is.)

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Honnan jön a muchacho?

„Gyerek-bástyák – Magasság 2426 m” (La Palma, Kanári-szigetek)
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik nem tudnak spanyolul, azok is biztosan hallották már ezt a szót, és talán rögtön meg is jegyezték vicces hangzása miatt – mondhatni, szinte már a spanyol nyelv egyik jelképévé vált az idegen ajkúak számára. Valószínűleg a jelentését is sokan tudják: a muchacho, -cha annyi mint ’fiú, srác’, illetve nőnemben ’lány, csaj’, a többes számú muchachos pedig ’gyerekek’-et is jelent. De vajon honnan jön ez a szó, amely egyedül a spanyolban található meg?

Habár a története elég jól visszakövethető, a végén azért van némi bizonytalanság. Ami biztos, az az, hogy régebbi formája a mochacho, -cha, amely pedig nem más, mint a mocho, -cha ’tompa’, illetve ’lenyírt szőrű ~ kopasz (fiatal) állat’ jelentésű melléknévnek az -acho, -cha (< lat. -ÁCĔUM ’-féle, -fajta, -szerű’), ún. nagyító képzővel ellátott változata. Ezek után már csak az a kérdés, hogy honnan jön a mocho. A DRAE szerint az utóbbi bizonytalan eredetű, Coromines azonban úgy véli, hogy a – leginkább a spanyolországi népnyelvben használt (a DRAE szerint szintén bizonytalan eredetű) – mozo, -za ’fiú, ifjú’, illetve ’leány’ szóval hozható összefüggésbe (a becéző, illetve dajkanyelvben a sziszegőhangokat gyakran a ch [cs] váltja fel a spanyolban) és a baszk motz [moc] szóval rokonítja, végső soron pedig mindkettőt hangulatfestő eredetűnek tartja.

S itt következik a csavar, ugyanis L. R. Trask baszknyelv-történész Etymological Dictionary of Basque című baszk etimológiai szótára (amely a szerző halála miatt sajnos a hivatalos kiadásig nem jutott el, így csak egy munkapéldány maradt ránk) szerint a szó a baszkba valamelyik újlatin nyelvből került, és meg is említi a spanyol mocho-val való rokonságát. Végső forrásaként pedig egy nem dokumentált latin *MŬTIUM ’csonka’ alakot jelöl meg – amely az azonos jelentésű klasszikus latin MŬTILUS változata. (Emellett egyes források lehetségesnek tartják a latin MŬSTEUS ’must-’, innen pedig ’ifjú, friss’ melléknévből való származását is, ami kevésbé valószínű, ugyanis régebben – akár a mocho – ’kopasz, lenyírt’ jelentésben volt használatos.)

Tettünk tehát egy kerülőt a baszkon keresztül, de a végső eredmény ugyanaz: a jelek szerint valójában a szó minden eleme a latinból származik. Hasonló formában és jelentésben egyébként több újlatin nyelvben is megtalálható – vö. olasz mozzo, francia mousse [musz], és talán idesorolható a ’hajtincs, copf’ jelentésű román moţ [moc] is (amely a román etimológiai szótárak szerint ismeretlen eredetű).

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 381.
• Trask, Robert Lawrence (2008): Etymological Dictionary of Basque, p. 291.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.
• Diccionario etimológico – Origen de las palabras
• Wiktionary (angol nyelvű Wikiszótár)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.