A kérdések kérdése – a preguntar ige használata

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Egy korábbi témában olyan igékről volt szó, amelyek magyarul és spanyolul is tárgyasak, azonban bizonyos esetekben részeshatározóval használják őket. Hasonló a preguntar (< lat. PERCŪNCTĀRI vagy PERCONTĀRI) ’(meg)kérdez’ ige is, amelynek tárgya és részeshatározója is lehet, csak éppen nem úgy, ahogyan a nyelvünkben. A magyarban általában kétféleképpen használjuk:

1. (meg)kérdez valamit valakitől, illetve
2. (meg)kérdez valakit valamiről.

Mindkét esetben az a közös, hogy van egy dolog, amiről szól a kérdés, és van egy személy, akihez a kérdést intézzük. Azonban míg az első mondatban a dolog az ige tárgya, a személy pedig határozó, addig a második mondatban a dolog a határozó, a személy pedig az ige tárgya.

A spanyolban szintén kétféleképpen használható a preguntar ige, azonban a személyt a magyartól eltérően mindig részeshatározó (complemento indirecto) fejezi ki (sosem tárgy, még ha látszólag annak is tűnne), melyet a személyes névmás részes esete (dativo) jelöl; a dolog pedig ugyanúgy lehet az ige tárgya (complemento directo), illetőleg a por vagy sobre elöljárókkal jelölt állandó határozó (vonzat), ahogy a magyarban is:

1. preguntar(le) algo a alguien ’megkérdez valamit valakitől’, vagy
2. preguntar(le) a alguien por/sobre algo ’kérdez valakitől valamiről’.

Azt is megfigyelhetjük, hogy – értelemszerűen – az első esetben az ige tárgyas, a másodikban viszont tárgytalan: Gregorio les preguntó qué había pasado ’Gergely megkérdezte tőlük, mi történt’ vs. Preguntó sobre el estado del tiempo ’Az időjárás állapotáról kérdezett’.

Az senkit se tévesszen meg, hogy a személyes névmások tárgy- és részes esete között csak a harmadik személyben van alaktanilag különbség, tehát például a Me preguntó por el origen y finalidad de ese cubo negro mondatot bár úgy fordítjuk, hogy ’Annak a fekete kockának az eredetéről és céljáról kérdezett engem’ valójában itt a Me részes esetű, tehát a szó szerinti fordítása a mondatnak ’Annak a fekete kockának az eredete és célja iránt kérdezett nekem’.

Hoppá! Itt máris kibukott egy érdekes különbség a spanyol és a magyar között. Először szándékosan csak „határozó”-ról beszéltem a magyar esetében, ugyanis amit a spanyol a részes esettel fejez ki, az a magyarban bár határozó, de nem egészen részeshatározó (hiszen ennek toldaléka -nak, -nek lenne). Az eltérés abból adódik, hogy míg a latinban és az újlatin nyelvekben a ’kérdez’, ’kér’ stb. igék vonzata a cselekvés irányát jelöli, tehát a kérdezett személy célként jelenik meg (ők ’valakinek~valakihez’ kérdeznek), addig a magyarban mint a tőle várt cselekvés (válasz) forrása. E sajátosságnak viszont van némi „hátránya” is, hiszen például a ’Veszek neki egy könyvet’ és a ’Veszek tőle egy könyvet’ mondatokban a ’neki’ és a ’tőle’ jelentéseket is ugyanaz az eset, a dativo fejezi ki, vagyis spanyolul mindkettő úgy hangzik, hogy Le compro un libro. Itt tehát szükséges a szövegkörnyezet is ahhoz, hogy kiderüljön, melyik jelentésről van szó.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Beati Hispani quibus vivere bibere est

A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

„Szerencsések a spanyolok, akiknek az élet csak ivásból áll” – tartja a címben idézett bizonytalan eredetű latin mondás, amelyet sokszor tévesen Julius Caesarnak szoktak tulajdonítani. Egyes források szerint német teológusoktól hangzott el a 16. századi tridenti zsinaton, és ironikus szójáték arra utalva, hogy a spanyolok képtelenek megkülönböztetni a v és a b betűvel jelölt hangot egymástól, amikor (klasszikus) latinul beszélnek: ti. VĪVERE ’élni’ és BĬBERE ’inni’. (Julius Caesar – legalábbis az, amelyik az i. e. 1. században élt – azért sem mondhatta ezt, mert akkor még teljesen másképp hangzott a latin V, mint a B, és újlatin nyelvjárásoknak még csak nyoma sem volt.)

Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten a vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v-nek az f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak egy elterjedt legenda, azt már nem tudjuk.

Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, de ajakkerekítés nélkül; szokták magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, ill. tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.

A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy melyik szóban melyik betű szerepel (az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként való ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a művelt beszélők nem spontán nyelvében jelenhet meg, talán mert a nagyobb presztízsű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy a múlt századi iskolai oktatás hatására úgy gondolják, hogy a [v] a „helyes ejtés”, amelyet meg kell különböztetni a [b]-től. De sok esetben ugyanez érvényesül a nemzetközi popzenében is, amire kiváló példa az alábbi videó. (Főleg a viva és voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre!)

De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.

Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert ilyen a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].

Azonban már az 1. században – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban máig ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.

Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt az utat követte: [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [savwaʁ]. A [b] > [β] változás azonban itt később következett be, mint az eredeti latin -b- esetében: pl. az óspanyol cabeça (< lat. CAPĬTIA) ’fej’ ejtése feltehetően még [kaˈbeʦːa] és nem [kaˈβesa] ~ [kaˈβeθa], vö. estava [esˈtaβa] ’volt’. Mindez viszont már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a latin [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.

A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a modern spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – pl. az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (ill. a gallegóban és az észak-portugál nyelvjárásokban, a katalánban, az okcitánban, számos olaszországi nyelvjárásban, a korzikaiban és a szárdban is) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, ill. a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították.

A középkori költészetből származó adatok alapján az óspanyolban még létezhetett a [b] és a [β] fonémaszintű megkülönböztetése (tehát /b/ és /β/, ami még a kései latin állapotot tükrözi), amelyeket a korabeli íráshagyomány – mint már utaltam rá – következetesen a b és a v betűkkel jelölt, mígnem a 16. századra végleg eltűnt ez a különbség. A lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)

A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
• Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
• Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi és Dr. Adamik Béla nyelvtörténészeknek.

A magyar főnévi igenév és a spanyol infinitivo

A kezdő spanyolosoknak eleinte gyakran meggyűlik a baja azzal, hogy a spanyolban előszeretettel használják a főnévi igenevet (infinitivo) olyan mondatokban vagy kifejezésekben is, ahol magyarul általában ragozott igealakot tartalmazó kifejezést, esetleg főnevet használnánk – de a főnévi igenévnek hívott -ni végződésű alakot semmiképpen sem. Éppen ezért a magyarból kiindulva szokás azt mondani, hogy a spanyolban a főnévi igenévvel „rövidítenek”, azt sugallva, mintha ez nem lenne teljesen szokványos vagy helyénvaló. Azonban természetesen ez csak nekünk furcsa; sőt, az a kérdés, hogy a magyarban miért nincs így.

Kezdjük egy-két jellegzetes spanyol–magyar példával a probléma megvilágítására (a csillag nem létező, hibás kifejezést jelöl): Espero poder conseguirlo ’Remélem, meg tudom szerezni’ – *Remélem tudni megszerezni ~ *Remélem meg tudni szerezni; Me gusta nadar ’Nekem tetszik az úszás’ (’Szeretek úszni’) – *Nekem tetszik úszni. Mint látható, a spanyol példákban használt főnévi igenév a magyarban nem fordítható a főnévi igenévvel. De vajon miért nem? Ehhez először azt kell tisztázni, mit jelent pontosan a „főnévi igenév”.

Mint a neve is árulkodik róla, ez – ideális esetben – az igének egy olyan, személyt és számot általában nem kifejező alakja (bár vannak nyelvek, ahol a főnévi igenevet személy és szám szerint is lehet ragozni, bizonyos értelemben ilyen a magyar is, az újlatin nyelvek közül pedig pl. a portugál), amely nyelvtanilag főnévként viselkedik; vagyis elméletileg ott, ahol a mondatban vagy kifejezésben valamilyen főnév áll, az elvileg mindig felcserélhető főnévi igenévvel is. S láss csodát, ez a spanyolra tökéletesen igaz: pl. Me encanta la lectura ~ Me encanta leer – de a magyarra már nem: ’Lenyűgöz az olvasás ~ *Lenyűgöz olvasni’. A spanyolban az a tény is alátámasztja a fenti állítást, hogy az infinitivo még határozott névelőt (vagy egyéb determinánst) is megenged (pl. El cantar es mi verdadera pasión ’Az éneklés az igazi szenvedélyem’), ami a magyarban szintén nem lehetséges (hiszen nem mondunk olyat, hogy *az énekelni, legfeljebb olyan szövegkörnyezetben, ahol magára a szóra utalunk, amelyet ilyenkor érdemes idézőjelbe is tenni: az „énekelni” szó). Mindez persze csak akkor igaz, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyarban a -ni végződésű igealak „főnévi igenév”...

Márpedig a fenti levezetésből éppen az a konklúzió vonható le, hogy amit a magyar nyelvtan (legalábbis az, amelyet az iskolában tanítanak) „főnévi igenév”-nek nevez, az valójában – funkcióját tekintve – nem főnévi igenév, hanem csupán az igének egy, bizonyos esetekben főnévhez hasonló (a mondatban többnyire alanyi vagy tárgyi) szerepet betöltő személytelen alakja. A modern nyelvészek éppen ezért nem is főnévi igenévnek hívják a -ni végű alakot, hanem infinitívusz-nak, mivel a főnévi igenév megnevezés megtévesztő, mint láttuk. Ebben már csak az az érdekes, hogy viszont a spanyol infinitivo a legtöbb esetben valóban kimeríti a főnévi igenév fogalmát.

Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a valóságban nem minden pontosan az, aminek nevezik. Legegyszerűbb ezért, ha elvonatkoztatunk az olyan elnevezésektől, amelyek gyakran csak akadályozzák egy idegen nyelvű mondat értelmezését. Jelen esetben azt mondhatjuk, hogy a spanyol infinitivo pontos magyar megfelelője funkcionálisan nemcsak a magyar főnévi igenév (énekelni), hanem az igéből az -ás, -és képzővel kapott főnév (éneklés) is. Sőt, egyes magyar nyelvészek épp az utóbbit hívják főnévi igenévnek, amelyre viszont már teljes mértékben áll ugyanaz, ami a spanyol főnévi igenévre (cantar). Vagyis a magyar -ni végződésű alak mindig fordítható a spanyol infinitivo-val, de ez visszafelé már nem igaz: a spanyol infinitivo „többet tud”. De ha ez még nem lenne elég (bonyolult), a spanyolban ráadásul létezik egy ún. infinitivo compuesto (összetett vagy kb. „befejezett” főnévi igenév) is, pl. az haber cantado, amely megközelítőleg valami olyasmi, hogy ’az éneklés megtörténte’.

Régiesebb-e a latin-amerikai spanyol, mint az európai?

Torre del Oro (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy melyik spanyol nyelvváltozat a régiesebb, a spanyolországi vagy a latin-amerikai. Azért nem könnyű ezt megválaszolni, mert igazából egyik nyelvváltozatra sem lehet összességében azt mondani, hogy régiesebb vagy újítóbb lenne, mint egy másik. Először is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mely nyelvállapothoz viszonyítunk, mi a kiindulási alap. Mivel mind a latin-amerikai, mind az európai spanyol nyelvjárások a középkori kasztíliaiból, mondjuk a 15. századiból alakultak ki, ezért tekintsük ezt a közös történeti nyelvváltozatnak, amikor még nem zajlottak le a modern spanyolt később a többi újlatin nyelvtől megkülönböztető hangtani változások.

A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket pl. Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki. A hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában. Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás, legfeljebb a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk így össze. Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő kérdés. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli jellemzők) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.

A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e vagy a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a c/ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?

A 20 milliós Mexikóváros Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de Nueva España) fővárosa és kulturális központja volt a gyarmatbirodalomban, ennek tulajdonítják, hogy a mexikói spanyol áll a legközelebb a latin-amerikai sztenderdhez.

Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. Viszont ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint pl. az abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ezért nem is kevés a latin-amerikai beszélőknél a helyesírási tévesztések száma). A sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még ha több változás árán is. Természetesen ez is csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt némi, alig érzékelhető különbség (de ez már fonetikai részletkérdés). Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.

A hangtannál maradva, a szó(tag) végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai változatokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség stb.), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura stb.), akárcsak az ll és y betűkkel jelölt eredeti mássalhangzók közötti különbség eltűnése, amely mindkét kontinensen általános, ezért ezekkel nem érdemes itt foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni a művelt eredetű mássalhangzócsoportok (-cc-, -ct-, -pt-, -x- stb.) megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθi̯ón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszi̯ón]. Szintén félszigeti spanyol újítás a j-vel vagy e, i előtt g-vel is jelölt (veláris) [ch] érdes torokhangként való (uvuláris) ejtése ([x] > [χ]), továbbá a [g] hang „raccsoló r”-szerű ejtése magánhangzók előtt ([ɣ] > [ɰ]).

Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy többes számban eltűnt a tegezés és a magázás közötti különbség (alaktani értelemben csak magázás létezik) és bizonyos területeken (Közép-Amerika, Argentína, Uruguay stb.) a régi vos, eredetileg ’ti’ jelentésű névmás, külön igealakkal – amely az eredeti többes szám második személyű alak (cantáis) módosulata (cantás) – egyes szám második személyűként, a tú helyett/mellett bizalmas tegezésként használatos. Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat egyéb regiszterekben).

Az első akadémiai szótárkötet 1726-ból

Végül maradt a szókincs. Talán erről lehetne a legrészletesebben beszélni és használható következtetéseket levonni, azonban ez pontosan azért nem lehetséges, amiért egy nyelv szókincsének nagysága sem határozható meg pontosan. A spanyol (és a portugál) szókincs eleve régiesebb a többi újlatin nyelvéhez képest, mivel máig őriz olyan szavakat, amelyek máshonnan kivesztek, pl. nunca (< ósp. nunqua < lat. NUNQUAM) ’soha’, cuyo, -a (< lat. CŪIU(M), -A) ’akié, amié’, pedir (< lat. PĔTERE) ’kér’, preguntar (< lat. PERCONTĀRI vagy PERCUNCTĀRI) ’kérdez’. Emellett a latin-amerikai spanyol valóban őriz olyan szavakat, amelyeket Spanyolországban már nem nagyon használnak (némelyiküket az írott nyelvben sem), pl. amar (< lat. AMĀRE) ’szeret’, antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (vö. anteayer, amely már belső képzésű), mas (< lat. MAGIS) ’ám, azonban’ értelemben, plática ’beszélgetés’ stb. Ezenkívül számos szóban őriznek még – főleg Argentínában és Mexikóban – olyan hangokat, amelyeket a spanyolországi sztenderd már írásban is elhagy, pl. az oscuro ’sötét’ Mexikóban inkább obscuro [opszkúro]; a suscrito ’feliratkozott’ (participio) Argentínában és Uruguayban suscripto stb.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb (habár a modern változásokat is figyelembe véve a latin-amerikai spanyol javára billen a mérleg); egyedül talán a szókincsről lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek – legalábbis választékosabbak – az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik kontinens sem egységes a nyelvjárások tekintetében.

Amikor a tárgyeset valójában részes...

Ha visszaemlékszünk, már röviden a személyes névmásokról szóló témában is utaltam arra, hogy a spanyolban bizonyos igéknél nincs éles különbség a tárgy és a részeshatározó között, ezért ilyenkor előfordul, hogy ami számunkra egyértelműen tárgy, az számukra nem ennyire egyértelmű. Sőt, olyannyira nem, hogy a részes esettel fejezik ki a „tárgyat”! Ha viszont így van, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez valójában nem is tárgy. De akkor felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi a különbség a tárgy és a részeshatározó között? Ezt kell legelőször is tisztáznunk, hogy megértsük, miért van ez a nagy kavarodás a tárgyas és a részes névmások körül.

Tárgynak azt tekintjük a mondatban vagy a kifejezésben, ami a cselekvést vagy történést közvetlenül elszenvedi, vagyis amit a cselekvés vagy történés közvetlenül érint; ezért úgy is nevezik a spanyol nyelvtanok, hogy complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’. Ezzel szemben a részeshatározó az, amit nem közvetlenül, hanem közvetetten érint a cselekvés/történés, azaz csupán kapcsolatban van vele, felé irányul vagy hatással van rá: tulajdonképpen a cselekvés „címzettje”. Erre utal spanyol elnevezése is, a complemento indirecto, magyarul ’közvetett bővítmény’.

A probléma az, hogy bizonyos igéknél – jelentésükből adódóan – nincs éles határ a két koncepció között. Egy olyan mondatban, mint pl. Adtam Péternek egy tollat, teljesen egyértelmű, hogy a cselekvésemet közvetlenül elszenvedő elem a toll, míg „címzettje” Péter: Le di un boli a Pedro (ahol a le a részes névmás, az a Pedro pedig a részeshatározó). Az is egyértelmű, hogy a Megírtad a levelet? Igen, azt megírtam mondatokban a levél szenvedi el közvetlenül a cselekvést, tehát az a tárgy: ¿Escribiste la carta? Sí, la escribí. Na de mi van pl. egy olyan mondattal, hogy Pétert zavarja a hangos zene? Igaz, hogy magyarul a Péter tárgyesetben áll, de valóban közvetlenül szenvedi el Péter a hangos zene hatását, vagy sem? Nos, a spanyol beszélők szerint nem: A Pedro le molesta la música alta – szó szerint kb. ’Péternek zavar(ó) a hangos zene’.

Úgy tűnik, őt nem zavarja a kapucni... Parece que a ella no le molesta la capucha...

A fentiekhez hasonló, valamilyen (be)hatást kifejező igék jellemzője, hogy bár tárgyasként vannak feltüntetve a szótárakban, részes esetet vonzanak. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az ilyen esetekben a cselekvés általában nem szándékolt, ezért – mint fentebb írtam – a spanyol anyanyelvűek számára nem közvetlenül érinti annak „tárgyát”. Lényegében tehát arról van szó, hogy az ilyen igék tárgya valójában részeshatározó – szokás ezt ilyenkor „indirekt tárgynak” is nevezni. A molestar igén kívül idetartozik még többek között az afectar ’befolyásol, érint’, asustar ’megijeszt’, asombrar ’meglep’, convencer ’meggyőz’, divertir ’szórakoztat’, importar ’érdekel’, impresionar ’lenyűgöz’, ofender ’megbánt’, perjudicar ’károsít’, preocupar ’aggaszt’ stb. is.

Van azonban egy másik eset is, amikor a „tárgyat” a nyelvterület nagy részén részes esettel fejezik ki. Ez pedig a se szócskával bevezetett személytelen mondatokban fordul elő – tipikusan pl. a conocer ’ismer’, considerar ’vél’ és a llamar ’hív, nevez’ igékkel: [A la ciudad] Se le conoce por su arquitectura antigua y medieval ’[A várost] Ókori és középkori építészetéről ismerik’; [A la catedral] Se le llama la dama de las catedrales por su elegante apariencia ’[A székesegyházat] A székesegyházak nagyasszonyának nevezik elegáns megjelenése miatt’. Ezekben a mondatokban tehát a le részes esetű névmás a városra, illetve a székesegyházra – mint „tárgyra” – utal. A jelenség eredetét tekintve azonban arról lehet szó, hogy ezek valójában mégsem tárgyak a mondatban, hanem olyan bővítmények, amelyeknek datívusz a vonzatuk (vö. úgy vélik róluk, azt mondják rájuk stb.).

Bár az utóbbi már határeset, az előzőekben leírtak nem keverendőek a leísmo nevű nyelvjárási jelenséggel, amely azt jelenti, hogy az alaktanilag és etimológiailag tárgyesetű lo, la (< lat. ILLUM, ILLAM) névmás helyett az alaktanilag részes esetű le (< lat. ILLI) névmást használják személyek esetén a tárgy jelölésére. E jelenség kiváltképp Spanyolországban elterjedt – ahol csak hímnemben használják – és elég régi eredetű. A kutatók azzal magyarázzák az okát, hogy a beszélők furcsának érezték a lo tárgyas névmás használatát személyekre is, ezért igyekeztek valahogyan nemcsak a nemeket, hanem a személyeket és az élettelen dolgokat is megkülönböztetni egymástól, ezért Kasztíliában (ahonnan a jelenség elindult) személyekre hímnemben a le részes névmás váltotta fel a lo névmás funkcióját tárgyesetben. A leísmo másik tipikus esete a Latin-Amerikában is elterjedt ún. leísmo de cortesía, amely az önözéssel van összefüggésben: az usted(es) ’Ön(ök)’ megszólításhoz hím- és nőnemben egyaránt a le, les névmások használatosak tárgyesetben is a lo, la, los, las helyett.

Honnan ered a sombrero?

Antonio Aguilar Barraza (1919–2007),
néhai híres mexikói charro

Bizonyára mindenkinek ismerős a spanyol sombrero [szombréro] szó, amely a magyarban a széles karimájú, a peremén valamilyen díszítéssel, mintázattal ellátott, főleg mexikói népzenészek által viselt kalapra utal. Tekintsünk egy kicsit a szó eredete mögé.

Legelőször is érdemes tisztázni, hogy a spanyolban a sombrero jelentése egész egyszerűen ’kalap’, bármiféle speciálisabb értelmezés nélkül – vagyis mindenfajta kalapot ez a kifejezés jelöl, míg a magyarban kifejezetten a mexikói népviseletre utal. Ebből az is következik, hogy ha spanyolul a mexikói sombrero-t akarjuk megnevezni, akkor nem elég ezt a szót használni, hanem valahogy szűkíteni kell a jelentést, például sombrero mexicano ’mexikói kalap’, illetve még pontosabban sombrero de charro ’charro-kalap’ – a charro [csárro] (< baszk txar [csʲar] ’gazember’) díszes ruhát viselő mexikói lovascowboy, modernebb értelemben pedig a charrería (Mexikó nemzeti sportja, egyfajta lovas rodeó különféle versenyszámokkal, beleértve az öltözetet is) versenyzőjét is jelenti.

A szó eredete nem annyira egyszerű, mint gondolnánk. Afelől semmi kétség, hogy a sombrero a sombra ’árnyék’ főnév származéka. A sombra eredetére viszont kétféle magyarázat is létezik. A DRAE szerint a sombrar ’(be)árnyékol, árnyékot vet’ igéből jön, melynek végső forrásaként egy feltételezett latin *SUBUMBRĀRE alakot jelöl meg (a SŬB- ’alá’ és ŬMBRA ’árnyék’ – vö. ol. ombra, fr. ombre, rom. umbră – elemekből). Joan Coromines etimológus ugyanakkor a lat. ŬMBRA módosulatának tartja és a sol (< lat. SŌL) ’nap’ szó hatásának tulajdonítja az s- megjelenését. Ez sokkal valószínűbbnek is tűnik, mivel a sombra főnév már a 12. század végétől dokumentált a történeti korpuszban, míg sombrar igére egyáltalán nincs találat (egyetlen sombró alak kivételével, de az is csak a 17. század első feléből).

Szintén a latin ŬMBRA, pontosabban annak kicsinyítőképzős alakja, az UMBELLA ’kis árnyék’ a forrása az angol umbrella ’esernyő, napernyő’ szónak is – valószínűleg az olaszon keresztül, bár a mai olaszban ebben a jelentésben a parapioggia (szó szerint: ’esőellenző’, vö. sp. paraguas ’esernyő’ – szó szerint: ’vízellenző’) vagy az ombrello főnév használatos.