Gracias, Merci, Mulțumesc, Obrigado

Csak egy apró gesztus, viszont annál fontosabb. Megköszönni valamit sosem késő. De vajon honnan származik az újlatin nyelvek Köszönöm! jelentésű kifejezése?

A legtöbb újlatin nyelvben (ol. grazie, sp. gracias, kat. gràcies, szd. gràtzias) a latin GRĀTIAS [AGO, AGIMUS], azaz ’köszönetet teszek/teszünk’ kifejezésből származik (félig művelt úton), amelyet tehát már a latinban is többes számban, tárgyesetben használtak. A három legszélső újlatin nyelv, keleten a román, nyugaton pedig a francia és a portugál viszont nem a többségi megoldást választotta.

Kezdjük nyugaton. A francia merci forrása a latin MERCĒDE(M) – a MERCES tárgyesete –, melynek eredeti jelentése ’díj, fizetség, jutalom’, majd innen ’hála, köszönet’; vagyis nagyon hasonló jelentése volt az előzőhöz. A franciából sok más nyelvbe is átkerült mint bizalmas forma. (A latin többes számú MERCĒDES folytatójaként egyébként létezik a katalán mercès is, azonban nagyon választékos és kihalófélben van a használata.) A portugál obrigado, -da a latin OBLIGĀRE ’(el-/le-)kötelez’ szenvedő melléknévi igenevéből ered (OBLIGĀTUS, -A, -UM), tulajdonképpen a spanyol obligado, -da ’lekötelezett’ megfelelője lenne szó szerint. Ezzel magyarázható, hogy a beszélő nemével egyeztetődik.

(A képek forrása: Pixabay.com)

A legkeletibb újlatin nyelvben, a románban a magyarhoz hasonlóan külön ige szolgál a köszönet kifejezésére, a mulțumí ’(meg)köszön’: mulțumésc ’köszönöm’, mulțumím ’köszönjük’ stb. (Némiképp hasonló ez a spanyol agradecer igéhez, csak azt nem a gracias helyett, hanem a magyar ’megköszön’ jelentésében használják.) A román etimológusok szerint ez belső képzésű ige, amely a la mulți ani! ’sok boldogságot!’ (szó szerinti fordításban: ’még sok évig!’) jókívánságból keletkezett, melyet többek között születésnap alkalmából szoktak mondani. A kötetlen nyelvben szintén használják a franciából átvett mersí formát is. (A román szótári hagyománynak megfelelően a hangsúlyt ékezettel jelöltük.)

¡Gracias por haberlo leído! – Köszönöm, hogy elolvastad! 😉

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Segítség!! ¿Spanyol vagy portugál?

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a spanyol és a portugál rendkívül hasonló nyelvek: bár hangtanilag mára eléggé eltávolodtak egymástól (nem számítva a galiciait), így egy spanyolul tudó – de nem spanyol anyanyelvű – számára lehetetlennek tűnhet a beszélt portugál megértése, írásban viszont alig lehet őket megkülönböztetni. Ezt a témát főleg azoknak szánom, akik ugyan találkoztak már portugál vagy spanyol írott szövegekkel – például termékeken – de nem ismerik annyira ezeket a nyelveket, hogy biztosan meg tudják őket különböztetni (kiejtésben természetesen sokkal egyszerűbb a két nyelv megkülönböztetése). Nézzük meg, hogy melyek azok a betűk, amelyek csak a portugálban, illetve csak a spanyolban használatosak.

A magánhangzójelek közül csak a portugálban találkozhatunk az ã, â, à, ê, õ, ô betűkkel. Ezek közül az â és az à (az a elöljáró és a-val kezdődő szó összevonása) viszonylag ritkán fordulnak elő, de a többi, főleg az ã, õ eléggé gyakoriak. Az éles ékezettel ellátott magánhangzók (á, é, í, ó, ú), valamint az u önálló hangértékét jelölő ü mindkét nyelvben megvan, de az utóbbit a mai portugál szövegekben már nem használják, így ezzel ma már csak a spanyolban találkozhatunk.

Ami a mássalhangzójeleket illeti, csak a portugálban van ç betű (amely egyébként óspanyol eredetű), az ñ és y betűket viszont csak a spanyolban használják. Itt szólni kell még a kettős betűkről is. A portugálban az [n] és az [l] lágy párjait az nh és lh betűcsoportok jelölik, ami azonban nem mérvadó, hiszen e betűkombinációk spanyol szavakban is előfordulnak, csak nem egy-egy önálló hangot jelölve, hanem csupán mint két betű egymás után. Ugyanezeket a hangokat a spanyolban a már említett ñ, illetve az ll jelölik. Az utóbbi viszont csak a spanyolban van meg, és állhat szó elején is. Ami az írásjeleket illeti, a fordított kérdő- és felkiáltójelet szintén csak a spanyolban használják.

A fentiek alapján röviden összefoglalhatjuk, hogy melyek azok a betűk, betűcsoportok és jelek, amelyek alapján a két nyelv jól felismerhető és elkülöníthető egymástól:

(Forrás: El Mexicano)

Persze léteznek egyéb, gyakran ismétlődő szavak, végződések is, melyekből már tényleg gyerekjátéknak bizonyul a két nyelv megkülönböztetése. Szinte minden portugál szövegben találkozhatunk a jellegzetes -ão, -ões végződésekkel: ezeknek a spanyolban általában -ión, -iones felelnek meg. Viszont csak a spanyolban találkozhatunk az el, la, los, las névelőkkel, amelyek portugál megfelelői a kevésbé feltűnő o, a, os, as. A portugálban gyakoriak továbbá az -m végződésű szavak, az -n végződésűek viszont kivételesek; a spanyolban éppen fordítva. Nos, remélem, hogy mindezek alapján már senkinek sem fog nehézséget jelenteni a két nyelv megkülönböztetése.

Spanyol vagy portugál nyelvváltozat-e a galiciai?

A kérdést röviden és tömören elintézhetnénk annyival, hogy egyik sem. De természetesen nem akarom ennyivel elintézni, így ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, hogy mi is valójában.

A galiciai* vagy – spanyol elnevezése után – gallego nyelvet (saját nevén galego vagy lingua galega) Spanyolország északnyugati sarkában, a Portugália északi határának túloldalán fekvő Galicia autonóm közösségben – ahol regionálisan hivatalos nyelv a spanyol (kasztíliai) mellett – mintegy hárommillióan beszélik anyanyelvként vagy első nyelvként, kétnyelvűségben az egész országban hivatalos spanyollal.

Miféle nyelv ez, és hogyan került oda? Természetesen nem kérdés, hogy újlatin, arról azonban rengeteg téves információ kering, hogy melyik nyelv változata, illetve melyikhez áll a legközelebb az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvek közül. Bizonyos szótárak és lexikonok csak egy „spanyol nyelvjárásnak” tartják (lásd pl. Dorogman György: Spanyol–magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: „gallego mn; fn 1. galiciai spanyol <nyelvjárás is> ...”; Egyetemes lexikon, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996: „galíciai nyelv, a spanyolo.-i Galíciában beszélt sp. nyelvjárás”), mások „portugál nyelvjárásnak” tekintik (pl. Új magyar lexikon: „spanyol hatástól érintett portugál nyelvjárást beszélnek”).

(Forrás: Pixabay.com)

Spanyol nyelvjárásnak nevezni a galiciait ma már mindenképpen elavult nézet – azzal együtt, hogy jól ismerjük a nyelv és a nyelvjárás pontos meghatározásának problémáját –, ami onnan eredhet, hogy Spanyolországban beszélik. Mondhatnánk azt is, hogy átmenet a portugál és a spanyol között, azonban nyelvtörténetileg ez sem túl pontos, hiszen a portugál és a spanyol között számos „átmenet” létezik még (pl. az asztúriai-leóni dialektusok is éppúgy „átmenetek” a spanyol és a portugál között ezen az alapon; lásd még a dialektuskontinuumról szóló korábbi témát). Az, hogy „portugál nyelvjárás”, már sokkal közelebb áll a valósághoz, viszont szintén nem túl pontos. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a portugál nyelvből alakult ki, amikor nyelvtörténetileg – mondhatnánk – inkább fordítva történt: valójában a portugál alakult ki a középkori galiciaiból (amely a kasztíliaihoz hasonlóan eredetileg egy kis területen beszélt északi latin nyelvjárás volt) a nyelvterület dél felé terjeszkedésekor, a félsziget móroktól való visszafoglalása, a Reconquista során. Ugyanakkor tudományos alapon természetesen nem lehet azt mondani, hogy egy korábbi közös nyelvállapotból kialakult mai (szinkrón) nyelvváltozatok közül bármelyik is „eredetibb” lenne a másiknál, attól függetlenül, hogy melyiket hol beszélik most. Ezt a középkori nyelvet a szakirodalomban egyébként galaikoportugálnak (spanyol forrásokban galaicoportugués vagy gallegoportugués) vagy óportugálnak is nevezik. A lényeg tehát az, hogy pontosan fogalmazva semmiképpen sem lehet ma egy északi újlatin nyelvváltozat egy délinek a „nyelvjárása”, hiszen a Pireneusi-félszigeten ma beszélt déli nyelvváltozatok mind északiakból alakultak ki, kiszorítva a délebbre beszélt, arab hatástól érintett középkori vulgáris latin nyelvváltozatokat (melyeket ma „mozarab nyelv” gyűjtőnéven ismerünk).

(Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből következően a galiciai és a portugál között északról dél felé haladva folyamatos az átmenet: az északi portugáliai nyelvjárások közelebb állnak a galiciaihoz, mint a sztenderd, a déli coimbrai nyelvjáráson alapuló portugálhoz. Lényegében tehát egy olyan nyelvjáráscsoportról van szó, amely két sztenderdizált változattal rendelkezik: az egyiket a déli Portugáliában, a másikat pedig az északi Galiciában beszélik – nyelvpolitikailag természetesen mindkettő elismert önálló nyelv, saját helyesírással és irodalmi hagyományokkal. (Érdemes tudni azonban, hogy a beszélt galiciai is csak nyelvjárások formájában létezik, erősen keverve a kasztíliaival, a sztenderd nyelvet csupán a médiában használják.)

A sztenderd galiciai hangtanilag ma sokkal inkább a spanyolhoz, míg alaktanilag a portugálhoz áll közelebb (lehetne akár úgy jellemezni, hogy „spanyolosított” vagy „spanyolos kiejtéssel beszélt portugál”, ami azonban a fent leírtak tükrében felületes egyszerűsítés lenne): mindkét sztenderd változat – a galiciai és a portugál – más-más jellemzőket őrzött meg a középkori galiciaiból, melyből kialakultak. Így pl. a portugáliai sztenderd változat megőrizte a zöngés [z], [zs] sziszegőhangokat (lat. ROSA > rosa [Rozö] – „raccsolt” r-rel – ’rózsa’ , IANUARIU > janeiro [zsönejru] ’január’), viszont – a délspanyol és a latin-amerikai spanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan – elvesztette a különbséget a középkori [c], [dz] és [sz], [z] hangok között (a portugálban a [c] és [dz] is [sz]-ként és [z]-ként, a délspanyolban és a latin-amerikai spanyolban pedig mind a négy sziszegőhang [sz]-ként folytatódott); ezzel szemben a galiciai – a sztenderd északspanyolhoz hasonlóan – [θ] hangként (mint az angol thing szó th-ja) őrizte meg a középkori [c] és [dz] hangokat, és [sz]-ként a középkori [sz]~[z]-t, vagyis a zöngés–zöngétlen megkülönböztetést vesztette el a zöngétlen sziszegőhangok javára (pl. lat. FACERE > középkori sp. és középkori gal. fazer [fadzer] > port. fazer [fözer], gal. facer [faθer], sp. hacer [aθer]~[aszer]; illetve lat. ROSA > középkori sp. és középkori gal. rosa [roza] > port. rosa [Rozö], de gal. és sp. rosa [rosza]). Hasonlóképpen, a galiciai megtartotta a – különböző latin mássalhangzócsoportok lágyításával keletkezett – középkori [cs] és [s] hangok közötti különbséget, míg a portugálban a [cs] is [s]-ként folytatódott (pl. lat. PLORĀRE ’sírni’ > gal. chorar [csorár], port. chorar [surár], vö. sp. llorar [ljorár]~[gyjorár], illetve LAXĀRE ’hagyni’ > gal. és port. deixar [dejsár], vö. sp. dejar [dechár]).

(Forrás: Pixabay.com)

A galiciai és a portugál legfőbb hangtani fejlődési sajátossága viszont, amely megkülönbözteti őket a félszigeten beszélt többi újlatin nyelvváltozattól, hogy elvesztette magánhangzók közötti latin eredetű -L- és -N- hangokat: pl. lat. CÆLU ’ég’ > gal. ceo, port. céu (vö. sp. cielo); LŪNA ’hold’ > gal. lúa, port. lua (vö. sp. luna). E hangtani változás okaira nincs jelenleg kielégítő magyarázat, bár az -[l]- lágyulása/gyengülése, majd kiesése megfigyelhető más újlatin nyelvváltozatokban is (pl. román, velencei, korzikai stb.), az -[n]- kiesése pedig valószínűleg nazalizáció következménye: először az előtte álló magánhangzó orrhanggá vált az [n] hatására, később már csak a magánhangzó orrhangú ejtése „pótolhatta” az [n]-t, majd az orrhangú ejtés is megszűnt (tehát valahogy így: lat. LŪNA > [lũna] > [lũa] > lúa/lua). A középkori galiciaiban ezek az orrhangok még valószínűleg megvoltak, a portugál pedig csak nazális mássalhangzó (m, n) előtt, illetve a szó végén őrizte meg őket. A portugál orrhangú szóvégződések helyén a galiciaiban általában veláris [n] hangot találunk (mint a magyar harang szó n-je, jele [ŋ] a fonetikában): pl. népi lat. *CORATIŌNE ’szív’ > sp. corazón [koraθón] vagy [koraszón], gal. corazón [koraθóŋ], de port. coração [kuröszãu] (az ão orrhangon ejtett [au] diftongust jelöl, nagyon hasonló ehhez, ahogy spanyol aunque ’habár’ első szótagját ejtjük).

A galiciait továbbá az különbözteti meg a portugáltól, hogy nincsenek meg benne a redukált [ö]~[ü]-szerű hangok – ahogyan a portugálban a hangsúlytalan a, e magánhangzókat ejtik –, illetve a hangsúlytalan o-t sem ejtik [u]-nak a galiciaiban – mindez természetesen a spanyolra is igaz. A portugálhoz hasonlóan és a spanyoltól eltérően viszont megtalálhatóak benne, hangsúlyos szótagban, az [e] és az [o] mellett ezek nyíltabb változatai, az [ɛ] és az [ɔ] magánhangzó-fonémák, így a galiciai magánhangzórendszer pontosan megegyezik a vulgáris latinéval (a spanyolban a vulgáris latin [ɛ] és [ɔ] hangok ie és ue kettőshangzókként folytadódtak); a helyesírás azonban az e és az o nyílt vagy zárt ejtését nem jelöli – a hangsúly jelölésére spanyol mintára csak egyfajta, éles ékezetet használ –, így ezt a szavakkal együtt kell megtanulni.

(Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtanilag nincsenek lényeges különbségek a sztenderd európai portugál és a galiciai között. Eltérés viszont a spanyolhoz képest, hogy a hangsúlytalan személyes névmások minden igealakhoz tapadhatnak hátulról is, ami a galiciaiban egészen általános: pl. dígocho (digo+che+o) ’elmondom neked [azt]’ – vö. sp. te lo digo. Archaikus jellemzője a galiciainak, amely megkülönbözteti a portugáltól és a spanyoltól is, hogy a többes szám második személyű igealakokban megőrizte a latin [t]-ből származó [d]-t, amely a két másik nyelvben mára kiesett: gal. cantades ’énekeltek’ – vö. ósp. cantades, de mai sp. cantáis, port. cantais [kantájs] (< lat. CANTĀTIS). Szintén galiciai sajátosság az igeragozásban, hogy a befejezett múlt egyes szám második személyű végződése a portugálétól és a spanyolétól eltérően nem -ste, hanem -ches: cantaches ’énekeltél’ – vö. port. cantaste [kantást] és sp. cantaste (< lat. CANTASTI).

Beszéljünk egy kicsit a helyesírásról is. A galiciai mint sztenderd nyelvváltozat saját helyesírással rendelkezik, amely a spanyol helyesíráshoz áll közelebb, és sokkal következetesebb mind a portugál, mind a spanyol írásrendszernél. A spanyolban is meglévő lágy [cs], [lj] és [ny] hangok jelölésére szintén a ch és ll digráfok, valamint a spanyol ábécéből kölcsönzött ñ betű használatosak (a portugálban a két utóbbit az lh és nh digráfok jelölik); a mai spanyolból hiányzó [s] hangot viszont következetesen mindig az x jelöli a galiciaiban (ezzel szemben a középkori spanyol – szintén x-szel jelölt – [s] hangból kialakult modern [ch] hangot a mai spanyolban a j és – a ge, gi csoportokban – a g is jelölheti): pl. lat. IUNCTA > gal. xunta [sunta], vö. sp. junta [chunta]; GENERĀLE > gal. xeral [serál], vö. sp. general [chenerál]. A sztenderd portugálból és spanyolból is hiányzó jellegzetes galiciai mássalhangzót, a fentebb már említett [ŋ]-t magánhangzók között viszont az nh jelöli (nem tévesztendő tehát össze a portugál [ny] hanggal), azonban ez mindössze néhány szóban jelenik meg: pl. unha [uŋa] ’egy’ (nőnem), vö. port. uma [ũmö] és sp. una [una] (< lat. ŪNA) – szóvégi helyzetben viszont csak n-et írnak: un [uŋ] ’egy’ (hímnem), vö. port. um [ũ] és sp. un [un] (< lat. ŪNU).

(Forrás: Pixabay.com)

A sztenderd spanyol és galiciai között nagymértékű a kölcsönös érthetőség (az utóbbi spanyolos kiejtésének köszönhetően), így első hallásra nehéz is őket megkülönböztetni egymástól – még egy olyan valaki számára is, aki már valamilyen szinten beszél spanyolul. A galiciait ezenkívül erős spanyol hatás érte (akárcsak a félszigeten beszélt többi regionális nyelvet és nyelvváltozatot), hiszen nagyon sokáig csak „tájszólásnak” számított, míg a művelt városi lakosság a spanyolt használta – s ez mindmáig így van a galiciai nagyvárosokban, csupán az utóbbi néhány évtizedben kezdett felemelkedni mint sztenderd nyelv. Három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: ezek a keleti, a középső és a nyugati, amelyek szintén sok nyelvjárást foglalnak magukban. A legnyugatibb nyelvjárások már az asztúriai-leóni dialektusokhoz, illetve a kasztíliaihoz állnak közelebb.

---

*

A magyar lexikonok egy része a spanyolországi Galicia, galiciai megnevezéseket „Galícia” és „galíciai” alakban (hosszú í-vel) szerepelteti; mindazonáltal a spanyolországi autonóm közösség és nyelv megnevezésére az eredeti (rövid i-s) alakok használata javasolt, megkülönböztetésül a közép-európai történelmi régió – más néven Gácsország vagy Halics – latinos Galícia elnevezésétől.

Az sem mindegy, mikor raccsolunk!

Sokan állítják, hogy a francia nehéz nyelv – legalábbis, ami az írás és a kiejtés közötti (olykor jelentős) eltéréseket illeti. Azonban míg a franciák következetesen „raccsolnak”, a portugálban az sem mindegy, mikor tesszük. A mostani témám tehát a kevéssé ismert portugál nyelv lesz, amelyet talán sok laikus – furcsa hangzása alapján jogosan – első hallásra szláv nyelvnek gondol. Előre figyelmeztetem a nyelvész olvasókat, hogy nem mindent kell komolyan venni, amit itt leírok. :-)

Akkor vágjunk bele! A franciáról, sokak által a latin legszebb hangzású leszármazottjaként számon tartott nyelvről köztudott, hogy nem könnyű – az írás és a kiejtés közti eltérések miatt. Miért tér el nagy mértékben egyes nyelvek írása a kiejtéstől? Erre a válasz viszonylag egyszerű. A nyelvek lejegyzése, vagyis helyesírása konvencionális szabályokon alapszik. Egyes nyelvek helyesírása közel fonetikus, vagyis majdnem egy az egyben érvényesül a betű – kiejtett hang megfeleltetés. Azonban más nyelvek helyesírása történeti, vagyis régebbi nyelvállapot kiejtését tükrözi, mint amelyet ma beszélnek, mert az írás nem követte a beszéd változásait. Azonban az is lehet az oka ennek az eltérésnek, hogy a helyesírás nem a jelenleg beszélt sztenderd nyelvváltozat kiejtésére épül.

A híres Krisztus-szobor a Rio de Janeiro-i Corcovado-hegyen – Brazília (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik viszont azt állítják, hogy a francia nehéz nyelv, biztos nem volt még dolguk a portugállal. Mint minden nemzeti nyelvváltozat, a portugál is valójában egy nyelvjárás-folytonosságot (dialektuskontinuumot) alkotó nyelvváltozatok összessége – számos átmenettel a legközelebbi rokonnak tartott spanyol felé – melyben az európai sztenderd nyelvváltozat alapjául egy déli nyelvjárás, méghozzá a coimbrai szolgál (míg az északi nyelvjárások sztenderdizált változata a Spanyolország északnyugati szegletében beszélt galiciai nyelvként ismeretes).

Első ránézésre mindenki fellélegzik, amikor meglát egy portugál mondatot vagy kifejezést, mondván, hogy „ez majdnem ugyanaz, mint a spanyol”. Az óriási meglepetés csak akkor éri, amikor meghallja a beszélt nyelvet, amely leginkább azzal a vicces mondással jellemezhető, hogy „káposztát írnak, uborkát ejtenek”. A rendkívüli írásbeli hasonlóság alapján, bár azt gondolhatnánk, hogy akár nyelvjárások is lehetnének, azonban míg a spanyol kiejtés nagyjából az „írást követi” (azaz pontosan fogalmazva az írott norma nem tér el sokban a beszédtől), addig a portugál esetében éppen ennek ellenkezőjéről van szó: egy spanyolos előképzettséggel rendelkező igencsak megszenvedhet vele, mire megért egy-egy portugál szót, amit esetleg pontosan ugyanúgy írnak le, mint spanyolul!

A portugál hangrendszer – a spanyoltól eltérően – bővelkedik az orrhangú magánhangzókban és kettőshangzókban (ezzel talán még a franciát is felülmúlja!), nem beszélve arról, hogy egy-egy ilyen magánhangzó ejtésében is lehetnek óriási különbségek az európai és a brazíliai nyelv között (pl. a banheira ’fürdő’ szó Portugáliában kb. úgy hangzik, hogy [bönyájrö], míg Brazíliában kb. [bányéjrá]). Persze ne feledjük, hogy nagyon sok portugál magánhangzónak egyáltalán nincs magyar megfelelője, ami még inkább nehézséget okoz azoknak, akik a spanyol kiejtéshez szoktak hozzá (a jellegzetes portugál -ão végződés például hasonló a spanyol aunque szó első szótagjához – viccből szoktam mondani, hogy leginkább a macskanyávogáshoz lehetne hasonlítani). A hangsúlytalan szó végi o-t általában [u]-nak ejtik (de bizonyos nyelvjárásokban [o]-nak), míg a hangsúlytalan e-t az európai portugálban gyakran ki sem ejtik, vagy alig hallható [ö~ü] szerű hang; Brazíliában ez viszont a szó végén [i], máshol rövid [é].

Lisszabon egyik nevezetessége, a Belém-torony, egy 16. századi erőd – Portugália (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzókkal általánosságban nincs olyan nagy „gond”, viszont itt is akadnak furcsaságok. A szó végi -m csupán az előtte álló magánhangzó nazális ejtését jelöli, amit szintén jelölhet az ã is (vagyis a szó végi -am ugyanaz, mint az -ã), viszont például a magyar [s] hangot négy különböző betű is jelölheti: a ch, az x, illetve mássalhangzó előtti helyzetben és a szó végén az s és a z is! A g-t e, i előtt, és a j-t viszont nem a spanyolhoz, hanem a franciához hasonlóan, [zs]-nek ejtik.

Ha viszont már francia, akkor egyebek mellett rögtön a raccsolás jut eszünkbe. Nos, a portugálban is raccsolunk, de nem mindegy, mikor! Az [r] hangot ugyanis Portugáliában csak szó elején, valamint akkor kell „raccsolni” (szakkifejezéssel élve: a nyelvcsap pergetésével ejteni), amikor az hosszú (vagyis írásban -rr- jelöli). Brazíliában itt is kissé kacifántosabb a helyzet, hogy véletlenül se legyen egyszerű dolga a nyelvtanulónak: az r-t csak magánhangzók között, illetve a br, cr, dr, fr, gr, pr, tr, vr (vagyis a „muta cum liquida”) kapcsolatokban ejtik úgy, mint magyarul: a szó végén általában néma, szótag végén és kettőzve írva „raccsolt”, szó elején pedig gyakran egész egyszerűen [h]-t ejtenek helyette! Így pl. a requebrar ’rázni, udvarolni’ szó Brazíliában valahogy így hangzik: [hékébrá].

Még egy érdekesség a brazíliai nyelvjárások többségében, hogy képtelenek a [ti], [di] hangsorok kiejtésére: azok mindig palatalizálódnak, vagyis helyettük kb. [csi]-t és [dzsi]-t mondanak (így ejtik a ti/di, valamint hangsúlytalan szóvégen a -te/-de csoportokat, illetve a te ’téged/neked’ és de ’-ból/-ből stb.’ szócskákat is). Tehát az eddigiek alapján pl. a rádio ’rádió’ szó Portugáliában [ʁádju] – „raccsolt” [r]-rel –, míg Brazíliában kb. [hádzsu]. S most gondoljunk bele: vajon egy gyakorlott spanyolul tudó felismerné az utóbbiban a spanyol radio [rádi̯o] szót? – Aligha...