Ma három, a spanyol kiejtést érintő fontos nyelvjárási jelenséggel foglalkozunk, amelyek közül az első kettőt igazság szerint már nem is lehet „nyelvjárási”-nak nevezni, hiszen – ha nyelvtörténeti szempontból azok is – éppen az ellenkezőjük képviseli a kisebbséget a beszélők számához viszonyítva. Megnézzük, mit is takarnak pontosan az olyan bűvös fogalmak, mint yeísmo, a seseo és a ceceo, amelyekkel bizonyára már minden spanyolul tanuló vagy tudó találkozhatott, és esetleg mégsem teljesen világos a számukra. Előrebocsátom, hogy a bejegyzésnek nem tudományos igényű fonetikai leírás a célja, hanem a szóban forgó jelenségek közérthető ismertetése.
A yeísták tehát nem tesznek a kiejtésben különbséget az ll és az y betűkkel jelölt mássalhangzók között, így képtelenek megkülönböztetni olyan szavakat, mint pl. 🔈pollo (< lat. PŬLLU) ’csirke’ és 🔈poyo (< lat. PODIUM) ’kőpad’: mindkettőt kb. [pojjo]-nak ejtik, míg a megkülönböztető nyelvváltozatot használóknál az első kiejtése kb. [pollʲo]. (A legjobban talán a Ya no es llano el plato ’Már nem lapos a tányér’ mondattal szemléltethető, amely így hangzik 🔈megkülönböztető és 🔈yeísta ejtésmódban.)
A yeísmo a mai spanyolban általánosan elterjedt – és egyre inkább terjedő – jelenség az erősen visszaszorulóban lévő megkülönböztetéssel szemben, központjai a városok. Megkülönböztető ejtést használnak még Spanyolországban jellemzően Madridtól északra fekvő területeken, de elszórtan előfordulnak megkülönböztető térségek a déli országrészben is (mindkét esetben főleg falvakban, ill. idős beszélőknél), továbbá Dél-Amerikában, legnagyobbrészt Bolívia és Paraguay területén. Mexikó és Közép-Amerika azonban, beleértve a Karib-tengeri szigeteket, teljes mértékben yeísta.
Mivel a yeísmo ma nemcsak a többségi, hanem a „divatos” ejtésmód is a nemzetközi spanyol nyelvű médiának és popzenének köszönhetően, ezért az egyébként még megkülönböztető ejtést használó dél-amerikai régiókban is gyorsan terjed a fiatal generáció között, erősen megbélyegezve a [lʲ] hang sorsát.
Zárójelesen megemlíthető még a lleísmo (kb. ’lj-zés’) kifejezés is, amelyen egyesek a megkülönböztető ejtést, mások inkább azt a ritka hiperkorrekciót értették, amely épp a yeísmo ellenkezője, vagyis az etimológiailag y betűvel jelölt hang [lʲ]-nek ejtése. Történetileg pontosan így keletkezett a Mallorca név is a latin MAIŌRĬCA ’nagyobb [sziget]’ kifejezésből az etimológiai Mayorga ~ Mayorca helyett.
A seseo kapcsán gyakori az a téves megállapítás, miszerint a [θ] hang a „latin-amerikai spanyolból eltűnt”. Ebből annyi igaz, hogy a megkülönböztetés valamilyen formában eltűnt, de nem úgy, ahogy az ilyen szerzők gondolják. Dióhéjban, a középkori spanyolig kell visszamennünk, ahol a c, ç, z betűk eredetileg a magyar [c]~[dz] hangokat jelölték, míg az s a lágy [sz]-t, amelyet a nyelvhegy megemelésével ejtettek, ahogy ma is Spanyolországban. A [c]~[dz] aztán szintén [sz]-szé egyszerűsödött, amelyet viszont ezáltal alig lehetett megkülönböztetni az s betűvel jelölt lágyabb [sz]-től. Innentől vált szét az útjuk: északon a különbség felerősödött, a beszélők úgymond „eltúlozták” a [c]~[dz] hangokból származó [sz] ejtését, ezért ezeken a területeken „pösze sz” lett belőle; délen, Andalúziában és a Kanári-szigeteken, valamint Latin-Amerikában pedig elhalványult az egyébként is alig hallható különbség a kétféle [sz] hang között, és eggyé váltak.
A megkülönböztetés tehát a középkori spanyolhoz képest szűnt meg, amelyben [θ] hang nem létezett. A mai megkülönböztető és nem megkülönböztető nyelvváltozatok ebből a szempontból egyidősek, vagyis a modern európai spanyol „pöszézés” és „selypítés” semmivel sem eredetibb vagy „helyesebb”, mint a többi változat egyféle [sz] hangja: a kétféle változás párhuzamosan történt a 15–17. században. Sőt, figyelembe véve, hogy a középkorban elszakadt régies ladino nyelvjárás, valamint a szomszédos újlatin nyelvek, mint a portugál, katalán vagy francia esetében sincs ilyenfajta megkülönböztetés a sziszegőhangok között, épp azt lehet mondani, hogy valójában a seseo lenne a természetes állapot, míg a [θ] hang megjelenése, amely egyébként is ritka a világ nyelveiben, egy sajátos újítás.
Spanyolország európai területének legnagyobb részén ma a megkülönböztető ejtést használják; nem megkülönböztető térségek egyedül Andalúziában fordulnak elő (ld. a térképet). A nem megkülönböztető ejtésnél azonban nemcsak a seseo figyelhető meg, hanem létezik az ún. ceceo is, ami azt jelenti, hogy az s betűvel jelölt hangot hasonlóan ejtik, mint a megkülönböztetést használók a z-t és a c-t e, i előtt. Az ilyen beszélők tehát a casa és a caza szavak ejtését szintén semlegesítik, csak a [θ] hang javára, vagyis az ő nyelvváltozatukban nincs a magyar [sz]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó.
A ceceo, amely lényegében a seseo (azaz a „nem megkülönböztetés”) alfajának is tekinthető, Andalúzia déli részén elterjedt és máig megbélyegzett tájszólási jellemző. Elterjedtsége Latin-Amerikában igen korlátozott. A műveltebb spanyol beszélők, akik anyanyelvként ceceo-s nyelvváltozatot használnak, általában törekszenek áttérni a seseo-ra vagy a megkülönböztető kiejtésre.
A yeísmo
A yeísmo jelentése magyarul kb. ’j-zés’. Így hívják azt, amikor a beszélők az ll betűvel jelölt fonémát, amely eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l – IPA [ʎ] – hangnak felel meg (mintha egyszerre ejtenénk az [l] és a [j] hangokat, a szájpadlás legmagasabb pontján képzett „lágy l”; a magyaros átírásban általában [lj] vagy [ly] – én a [lʲ] jelölést fogom használni), az y betűvel jelölt hangnak megfelelően, azaz nagyjából [j]-nek ejtik – ugyanazokkal az ejtésváltozatokkal, amellyel az utóbbit ejtik, ami lehet [j]~[gyʲ]~[dzs]~[zs]~[s]. Az ilyen beszélőt spanyolul a yeísta, vagyis a ’j-ző’ jelzővel illetik. Hogy teljes legyen a sor, említésre érdemes még, hogy a ll/y [zs]-ként vagy [s]-ként történő ejtése (Argentínában, Uruguayban stb.) a zheísmo [zseíszmo] ’zs-zés’, ill. a sheísmo [seíszmo] ’s-ezés’.A yeísták tehát nem tesznek a kiejtésben különbséget az ll és az y betűkkel jelölt mássalhangzók között, így képtelenek megkülönböztetni olyan szavakat, mint pl. 🔈pollo (< lat. PŬLLU) ’csirke’ és 🔈poyo (< lat. PODIUM) ’kőpad’: mindkettőt kb. [pojjo]-nak ejtik, míg a megkülönböztető nyelvváltozatot használóknál az első kiejtése kb. [pollʲo]. (A legjobban talán a Ya no es llano el plato ’Már nem lapos a tányér’ mondattal szemléltethető, amely így hangzik 🔈megkülönböztető és 🔈yeísta ejtésmódban.)
 |
| (Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A yeísmo a mai spanyolban általánosan elterjedt – és egyre inkább terjedő – jelenség az erősen visszaszorulóban lévő megkülönböztetéssel szemben, központjai a városok. Megkülönböztető ejtést használnak még Spanyolországban jellemzően Madridtól északra fekvő területeken, de elszórtan előfordulnak megkülönböztető térségek a déli országrészben is (mindkét esetben főleg falvakban, ill. idős beszélőknél), továbbá Dél-Amerikában, legnagyobbrészt Bolívia és Paraguay területén. Mexikó és Közép-Amerika azonban, beleértve a Karib-tengeri szigeteket, teljes mértékben yeísta.
Mivel a yeísmo ma nemcsak a többségi, hanem a „divatos” ejtésmód is a nemzetközi spanyol nyelvű médiának és popzenének köszönhetően, ezért az egyébként még megkülönböztető ejtést használó dél-amerikai régiókban is gyorsan terjed a fiatal generáció között, erősen megbélyegezve a [lʲ] hang sorsát.
 |
| (Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
Zárójelesen megemlíthető még a lleísmo (kb. ’lj-zés’) kifejezés is, amelyen egyesek a megkülönböztető ejtést, mások inkább azt a ritka hiperkorrekciót értették, amely épp a yeísmo ellenkezője, vagyis az etimológiailag y betűvel jelölt hang [lʲ]-nek ejtése. Történetileg pontosan így keletkezett a Mallorca név is a latin MAIŌRĬCA ’nagyobb [sziget]’ kifejezésből az etimológiai Mayorga ~ Mayorca helyett.
A seseo és a ceceo
A seseo, azaz ’sz-ezés’ vagy ’sziszegés’ azt jelenti, amikor a ce, ci csoportokban lévő c, ill. a z betűvel jelölt hangot úgy ejtik, mint az s betűvel jelöltet: kb. magyar [sz]-nek. Az ilyen beszélők tehát nem különböztetik meg egymástól az olyan szavakat, mint pl. ciento ’száz’ és siento ’érzek’, vagy casa ’ház’ és caza ’vadászat’, mert mindkettőt úgy ejtik, hogy [szjento], ill. [kȧszȧ]. Akik megkülönböztető ejtést használnak, azok viszont a ciento és caza szavakban egy olyan mássalhangzót ejtenek, mint az angol th a thing szóban (a nyelvet a felső fogsor aljához érintve ejtett „pösze” sz; fonetikai jele: [θ]), kb. [thjento], [kȧthȧ]. Megkülönböztetésről viszont csakis Spanyolország esetében beszélhetünk, azon belül is csak a félszigeten, hiszen a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában a nem megkülönböztető kiejtést használják. A seseo tehát sokkal elterjedtebb jelenség, ezért kissé furcsa is, hogy a nem megkülönböztető ejtést illetik külön névvel, amikor egyértelműen a megkülönböztetés a kisebbségi. Annak, hogy mégis így van, nyelvtörténeti okai vannak (lásd lentebb).A seseo kapcsán gyakori az a téves megállapítás, miszerint a [θ] hang a „latin-amerikai spanyolból eltűnt”. Ebből annyi igaz, hogy a megkülönböztetés valamilyen formában eltűnt, de nem úgy, ahogy az ilyen szerzők gondolják. Dióhéjban, a középkori spanyolig kell visszamennünk, ahol a c, ç, z betűk eredetileg a magyar [c]~[dz] hangokat jelölték, míg az s a lágy [sz]-t, amelyet a nyelvhegy megemelésével ejtettek, ahogy ma is Spanyolországban. A [c]~[dz] aztán szintén [sz]-szé egyszerűsödött, amelyet viszont ezáltal alig lehetett megkülönböztetni az s betűvel jelölt lágyabb [sz]-től. Innentől vált szét az útjuk: északon a különbség felerősödött, a beszélők úgymond „eltúlozták” a [c]~[dz] hangokból származó [sz] ejtését, ezért ezeken a területeken „pösze sz” lett belőle; délen, Andalúziában és a Kanári-szigeteken, valamint Latin-Amerikában pedig elhalványult az egyébként is alig hallható különbség a kétféle [sz] hang között, és eggyé váltak.
A megkülönböztetés tehát a középkori spanyolhoz képest szűnt meg, amelyben [θ] hang nem létezett. A mai megkülönböztető és nem megkülönböztető nyelvváltozatok ebből a szempontból egyidősek, vagyis a modern európai spanyol „pöszézés” és „selypítés” semmivel sem eredetibb vagy „helyesebb”, mint a többi változat egyféle [sz] hangja: a kétféle változás párhuzamosan történt a 15–17. században. Sőt, figyelembe véve, hogy a középkorban elszakadt régies ladino nyelvjárás, valamint a szomszédos újlatin nyelvek, mint a portugál, katalán vagy francia esetében sincs ilyenfajta megkülönböztetés a sziszegőhangok között, épp azt lehet mondani, hogy valójában a seseo lenne a természetes állapot, míg a [θ] hang megjelenése, amely egyébként is ritka a világ nyelveiben, egy sajátos újítás.
 |
| (Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
Spanyolország európai területének legnagyobb részén ma a megkülönböztető ejtést használják; nem megkülönböztető térségek egyedül Andalúziában fordulnak elő (ld. a térképet). A nem megkülönböztető ejtésnél azonban nemcsak a seseo figyelhető meg, hanem létezik az ún. ceceo is, ami azt jelenti, hogy az s betűvel jelölt hangot hasonlóan ejtik, mint a megkülönböztetést használók a z-t és a c-t e, i előtt. Az ilyen beszélők tehát a casa és a caza szavak ejtését szintén semlegesítik, csak a [θ] hang javára, vagyis az ő nyelvváltozatukban nincs a magyar [sz]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó.
A ceceo, amely lényegében a seseo (azaz a „nem megkülönböztetés”) alfajának is tekinthető, Andalúzia déli részén elterjedt és máig megbélyegzett tájszólási jellemző. Elterjedtsége Latin-Amerikában igen korlátozott. A műveltebb spanyol beszélők, akik anyanyelvként ceceo-s nyelvváltozatot használnak, általában törekszenek áttérni a seseo-ra vagy a megkülönböztető kiejtésre.