Hogy hangzott a latin valójában?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben (vagyis amikor az a nyelvállapot, melyet latinnak nevezünk, még az emberek anyanyelve volt), melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbiból származó mai nyelvváltozatok közül melyik régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (pl. a latin-amerikai spanyol változatok is sok tekintetben régiesebbek, mint a félszigeti spanyolországiak).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük!). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk.

Amit ezek közül vizsgálni tudunk tehát, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége – míg a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet. A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a hangtanilag szintén meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján megyünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból álló szótag volt – ez nagyjából ma is így van az újlatin nyelvekben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány funkciószó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (amelyeket vélhetően nem is ejtettek a köznyelvben). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban – a szó végi magánhangzók lekopása miatt – bármilyen mássalhangzó állhat szó végén, de gyakoriságukat tekintve egy román szövegben is a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk pl. a román Wikipédia alapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételek, idegen szavak itt nem relevánsak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

Ami a tankönyvekből általában kimarad

A szó végi -m sosem volt kiejtett mássalhangzó (erről már ólatin feliratok is tanúskodnak!) és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött nazális hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] vagy [paktõ] lehetett – és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók. A szó és szótag végi -l leginkább „kemény” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén (valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz). Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban is eredetileg. Ugyanakkor a latin V, amely csak az U tipográfiai változata volt kezdetben, inkább az angol [w]-nek felelt meg, ahogy a qu csoportban ejtett u is. A h pedig – még ha ejtették is valamikor a választékos beszédben – nem volt valódi beszédhang (fonéma) már a klasszikus korban sem, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A latin magánhangzók eredeti hosszúsági megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben: a magánhangzók megnyúlása ma csak a hangsúly kísérőjelensége, főleg az olaszban (bár vannak kisebb nyelvek, pl. az észak-olaszországi lombard vagy friuli, amelyek utólag ismét kialakították a hosszúsági megkülönböztetést, ám ezek már önálló belső fejlemények és természetesen semmi közük a klasszikus latin magánhangzórendszerhez).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer (a [cs] és [ny] kivételével) szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is, amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak ma is, de leginkább az olaszban, ahol sokszor hasonulás eredményeként jöttek létre (pl. factu > fatto).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára már csak következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a latin-amerikai spanyol jöhetne szóba. De ez is csak spekuláció, akár az is lehet, hogy egyik újlatin nyelvre sem hasonlított (ahogy pl. az ógörög is inkább egy régi germán nyelvre emlékeztethet a rekonstruált hanganyagok alapján, mint mai önmagára). A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ezen, ma már senkinek sem az anyanyelve (sőt, szigorú értelemben véve nem is volt soha) – ma mindenki a saját anyanyelve akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására. (És sajnos az interneten fellelhető próbálkozások is sokszor a leglényegesebb pontokon hibáznak, mint pl. a szó végi -m és a h kiejtése, a qu [kv]-nek, ill. a v magyaros [v]-nek ejtése, amikor ilyen hang nem létezett a latinban, stb.)

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása olyasmi lehetett, mintha latin-amerikai spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Tudom, itt most egy szemléletes hangfelvételnek vagy videónak kellene következnie. Tökéletesen hiteles nem létezik (és nem is létezhetne), így kénytelenek vagyunk beérni a leírással.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.