Olasz és spanyol: hasonlóan hangzanak, mégis nagyon eltérő a dallamuk. Miért?

Ha hasonló újlatin nyelvekről beszélünk, sokaknak egyből az olasz és a spanyol jut eszébe elsőként. Kétségtelen, hogy ez a két nyelv hasonlóan hangzik, olyannyira, hogy valamikor kezdő spanyolosként még nekem is beletelt egy kis időbe rájönni, hogy egy filmben olaszul vagy spanyolul beszélnek-e. Ugyanakkor ez a hasonlóság csak felületes, mert ha jobban figyelünk, valójában egészen másképp hangzanak ezek a nyelvek.

Az alábbiakban összeszedtem röviden, hogy miért tűnnek első hallásra nagyon hasonlónak, és miért különböznek mégis nagyon, ha már eljutunk egy magasabb szintre. (Azt se feledjük, hogy a hasonlóság mindig szubjektív: ha egy olasz vagy egy spanyol anyanyelvűt kérdeznénk erről, valószínűleg azt mondanák, hogy szerintük egyáltalán nem hasonlít egymásra a két nyelv.)

A Tiberis (olaszul Tevere, spanyolul Tíber) folyó Rómában

Ezért halljuk őket hasonlónak

Amiért az olasz és a spanyol először nagyon hasonlónak tűnnek, az elsősorban az öt magánhangzó mindig „tiszta” ejtése: mindkét nyelvre jellemző (természetesen a köznyelvi változatokról beszélve), hogy az a, e, i, o, u magánhangzókat hangsúlytalanul is ugyanúgy ejtik, ahogy hangsúlyosan. (Persze az olaszban valójában hét magánhangzó van, hiszen az e és o lehet nyílt és zárt is, ez azonban „távolról” még nem annyira feltűnő.) Ez a tulajdonság a hat ismertebb újlatin nyelv közül egyedül az olaszban és a spanyolban figyelhető meg.

A szavak is leggyakrabban magánhangzóra végződnek mindkét nyelvben: az olaszban szinte mindig, a spanyolban korlátozott számú mássalhangzó (-s, -l, -n, -r, -d, -z) előfordulhat szó végén. Sőt, maguk a szavak is nagyon hasonló felépítésűek, csak néhány példa (olasz – spanyol): buono – bueno ’jó’, mano ’kéz’, notte – noche ’éjszaka’, io – yo ’én’, mio – mío ’enyém’, quando – cuando ’(a)mikor’, viene ’jön’ (bár megjegyzendő, hogy spanyolul [b]-vel mondják mondat elején) stb.

Amiért mégis egészen más a dallamuk

A fentiekből láthattuk, hogy miért halljuk kezdetben elég hasonlónak a két nyelvet. Vannak viszont alapvető különbségek is, amelyek teljesen más dallamot kölcsönöznek nekik. Az egyik az, hogy míg az olaszban a hangsúlyos magánhangzók hosszúak (kivéve szó végén), a spanyolról ez egyáltalán nem mondható el. Bár spanyolul is enyhén megnyúlnak nyílt szótagban, ám alig észrevehetően, szemben az olasszal. Jól példázza mindezt az uno ’egy’ kiejtése 🔈⁠olaszul és 🔈⁠spanyolul. Ezért van az, hogy míg az olasz hangzása dallamos, a spanyolé inkább kemény, pattogós (ahogy maguk a spanyolok is szokták mondani: „mint egy géppuska”), hozzátéve, hogy még gyorsabban is beszélnek, mint az olaszok.

Las Ventas aréna, Madrid

Egy másik fontos különbség, hogy az olaszban nagyon gyakoriak a hosszú mássalhangzók, pl. acqua [akkwa] ’víz’, latte ’tej’, gruppo ’csoport’, terra ’föld’. Ezzel szemben a spanyolban mindössze néhány mássalhangzó lehet hosszú, és rendszeres hosszúsági különbség csak az -r- és -rr- között van. Így az imént felsorolt olasz szavak spanyol megfelelői: agua, leche, grupo, tierra.

Az olasz szavak gyakran végződnek -i-re, mivel ez az -o és -e végződésű névszók többes számának jele (és bizonyos igealakok végződése is egyes számban), aminek a spanyolban az -os, -es vagy -as végződések felelnek meg. Például (olasz – spanyol): libri – libros ’könyvek’, amori – amores ’szerelmek’, canti – cantas ’énekelsz’ stb. A spanyol ezért az olaszhoz képest „sziszegősen” hangzik.

Ugyanakkor az olaszban gyakoriak a [cs] (ce/ci), [dzs] (ge/gi) és [cc] (z, -zz-) mássalhangzók, amelyek közül a spanyolban csak a [cs] (ch) van meg, de az is nagyon ritka (még akkor is, ha a filmekből éppen a muchacho vagy a buenas noches kifejezések ugranának be elsőre egy spanyolul nem tudónak). A spanyolban sokkal inkább előfordulnak olyan mássalhangzók, amelyeknek sem az olaszban, sem a magyarban nincs pontos megfelőjük: a b/v, d, g gyenge párjai, a [β], [ð], [ɣ]; a [ch] (ge/gi/j), valamint a félszigeti spanyolban ejtett [θ] (ce/ci/z) hangok.

A spanyolnál a nyelvjárás is meghatározó

Eddig csak egyszerűen spanyolról beszéltünk, de érdemes tudni, hogy a spanyolnak két fő változata van, merőben eltérő hangzásvilággal: az európai (félszigeti) és a latin-amerikai (nyelvjárástanilag ide tartozik a Kanári-szigeteken beszélt változat is). Ami meglepő, hogy dallamában éppen az utóbbi hasonlít jobban az olaszra, szemben a félszigetivel (az „echte” kasztíliai spanyol meglehetősen nyers és mogorva – ezt maguk a nyelvvel foglalkozó szakemberek is elismerik).

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért alakult ez éppen így (hiszen nem ez lenne a logikus), de nem találtam rá tudományos magyarázatot. Az én elképzelésem az, hogy a félszigeti északi spanyolt – amelyen a modern európai sztenderd alapul – a hódítások korában erős baszk hatás érte (és ugye a baszk nem indoeurópai nyelv), de természetesen lehet, hogy csupán véletlen az egész...

Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?

A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...

Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.

Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com)

De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).

Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).

Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:

Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.

S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).

Mi köze a karanténnak a negyvenhez?

A koronavírussal kapcsolatban gyakran hallhatjuk, olvashatjuk mostanában a karantén kifejezést. A magyar hangalak, persze, egy átlagembernek semmit sem árul el a szó eredetéről. Na és az angol quarantine? Hát, nagyon ez sem, legalábbis azok számára, akik csak angolul tudnak a magyaron kívül. Viszont aki tanult valamelyik újlatin nyelven, mondjuk olaszul vagy spanyolul, annak már nagyon is árulkodó lehet a quarantina [kʷarantína] vagy a cuarentena [kʷarenténa]. (A kiejtés átírásában az ékezet a szóhangsúlyt jelöli, nem pedig a magánhangzó hosszúságát.)

(Forrás: Pixabay.com)

Aki ezek után úgy gondolja, hogy e szavaknak bármi közük is lehet a quaranta [kʷaránta], illetve cuarenta [kʷarénta] (< régi quaraenta < lat. QUADRAGINTA, amely a beszélt nyelvben valahogy úgy hangzott, hogy [kʷarajínta]) ’negyven’ számnévhez, bizony jól gondolja! A quarantina, cuarentena ugyanis ennek névszói származéka, melynek eredeti jelentése egyszerűen ’negyvenes’. (Megjegyzendő, hogy a mai olasz quarantina szót továbbra is csak matematikai értelemben használják, míg a ’karantén’ jelentésben ennek hangalaki változata, a quarantena használatos.)

(Forrás: Pixabay.com)

Na jó, és akkor mégis mi köze van a karanténnak a negyvenesekhez? Nos, természetesen nem a negyvenévesekkel van összefüggésben, hanem a negyven nappal. A középkori Velencében ugyanis az volt a szokásrend, hogy a fertőző járvány sújtotta területekről érkező hajókat 40 napig tartották vesztegzár alatt távol a kikötőktől. Maga a kifejezés tehát az olaszból terjedt el ebben a jelentésben. A magyarba – a hangalakjából következően – vélhetően a francia quarantaine [kaʁõten] közvetítette.*

---

*	Téves az a magyarázat, mely szerint a karantén az olasz quaranta giorni ’negyven nap’ kifejezésből származik.

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A di és az il összevonása miért del az olaszban (is)?

Egy spanyolos Facebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a di + il és in + il (vagyis a di, in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a del és nel ránézésre mintha inkább a spanyol de + el és en + el összevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származnak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a beszélt latinban kell keresnünk.

Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano

Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e] ~ [i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol e (< lat. ET) ’és’ y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz di + il, in + il miért del, nel, amikor éppúgy *dil, *nil is lehetett volna.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és Hispaniában is, az Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin DĒ ’-ból’ és ĬN ’-ban’ elöljárók, valamint az ĬLLE / ĬLLU(M) (acc.) / ĬLLO (abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *de, *en, illetve *el vagy *lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a lo etimológiai, az il már belső fejlemény, amely a rövidült l alakból keletkezett egy szótagpótló i- hozzáadásával.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz: DĒ ĬLLO > dello, majd rövidüléssel del, illetőleg ĬN ĬLLO > *en ello > nello, rövidülve nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a de > di, *en > in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.* Ezzel szemben a spanyol alakok (de, el, en, ill. del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.

A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

*	Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb.

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:

• kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
• kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második, másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik igeragozásnak felel meg.
(A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

Una persona viene a casa

Olvasóink bizonyára csodálkoznak, hogy mit takar ez a cím, hiszen ránézésre csak egy egyszerű mondat. Ám ezennel nem a jelentésén és nem is a benne rejlő nyelvtani szerkezeteken vagy igealakon van a hangsúly. Hanem akkor min? Máris kiderül Tamás ötletéből, amelyet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlök:

Azon gondolkoztam, milyen mondatokat lehet alkotni, amik olaszul és spanyolul is teljesen ugyanúgy vannak leírva. Pl. La persona va a casa. Ez spanyolul helyes, ugye? Vagy: La persona viene. Ez is ugyanúgy van olaszul. Próbáltam ilyenre ráguglizni, de nem találtam. Lehet, rosszul írtam be.

Először is azt kell, hogy mondjam, nagyszerű az ötlet! Bizonyára mindenki előtt ismert tény, hogy mind fonetikailag, mind alaktanilag az olasz és a spanyol a két leghasonlóbb újlatin nyelv, éppen ezért könnyen előfordul, hogy a legegyszerűbb mondatok nagyon hasonlóan, vagy szinte ugyanúgy hangzanak és vannak leírva.

Un lago con una casa

Tamás kizárólag az írott formáról beszél, de természetesen előfordul az is, hogy valami csak írásban különbözik a két nyelv között, kiejtésben nem – elég csak néhány egyszerű szóra gondolni, mint például a che/que [ke] ’hogy’, ’mi(t)?’, quando/cuando [kwando] ’(a)mikor’, famiglia/familia [familja] ’család’ stb. – és persze előfordul olyan eset is, amikor írásban azonos két szó, de kiejtésben nem, pl. gente [dzsente]/[chente] ’emberek’. (Az utóbbiról megjegyzendő, hogy a beszélt latinból örökölt régi spanyol alak a yente [gyente]. A gente már művelt eredetű „visszakölcsönzés” az írott nyelvből, tulajdonképpen ez a kiejtésbeli eltérés oka.)

Ami olvasónk példáit illeti, azok nyelvtanilag valóban helyesek. Hogy miért nincs rájuk találat a Google-n, arra a magyarázat egyszerű: ilyen mondatok valószínűleg senkinek sem jutnak eszébe (’A személy hazamegy’, ’A személy jön’ – mi sem mondanánk hasonlókat). Viszont ha a határozott névelő helyett a határozatlant (una) használjuk, mindjárt találunk hasonlókat mindként nyelven!

A sort nyilván még lehetne folytatni, azonban ezt inkább olvasóinkra bíznánk! S hogy bátorkodjon mindenki, íme egy kis ízelítő, néhány saját gyártású mondattal (ahol apróbb eltérés van, például a hangsúlyjelölésben, első helyen az olasz, majd a spanyol szerepel):

• Mandamelo! / ¡Mándamelo! ’Küldd el nekem!’
• Sì, te lo mando. / Sí, te lo mando. ’Igen, elküldöm neked.’
• La gente va a casa. ’Az emberek haza járnak.’
• Vengo a darle un regalo. ’Egy ajándékot jövök átadni neki’ [olaszul csak nőre utal].

Várjuk olvasóinktól a további ötleteket! Aki kíváncsi hasonló mondatokra még több nyelvpár között, remek gyűjteményt talál a Webnyelv.hu írásában.

Az olasz kiejtésről

Egy népszerű hírportál újságírója érdekes kérdéssel keresett meg. Olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért itt most nem lövöm le a poént. Inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre is.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: 🔈⁠[botte] ’hordó’ és 🔈⁠[bɔtte] ’ütések’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.

Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, sì ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):

• c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
• g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
• gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
• gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
• qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
• s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
• sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
• z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)

A mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli, ahogy a magyarban: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (ld. az ábrán) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-: acqua [ákkwa] ’víz’.

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).

Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.

Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

A nemzetközi fonetikai ábécé esete a spanyollal

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miért nem jó éppen arra a nemzetközi fonetikai ábécé (angolul az International Phonetic Alphabet kezdőbetűiből rövidítve IPA; franciául Alphabet fonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), amire létrehozták? Ezt fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben a spanyol vonatkozásában. (A képen jobbra: az IPA a 2005-ös módosítása után.)

A nemzetközi fonetikai átírások (mivel nem csak az IPA létezik) elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis szerintem úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...

Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: fonetika és fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez nyelvtől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.

Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [susto] is, Latin-Amerikában [szuszto], sőt, Dél-Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és Dél-Amerikában leginkább [szuhto]), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését). Utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.

De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre volna szükség, amit nehézkes lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása mégsem teljesen független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai (kevert) átírásról van szó, amely a nyelvi rendszer szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.

Látszólag rémegyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Pixabay.com)

Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen ejtheti ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség. Gondoljunk két közeli rokon nyelvre, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, amelynek kiejtése mindkét nyelven azonos (magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni). Erről magunk is meggyőződhetünk, ha meghallgatjuk a szó 🔈⁠spanyol és 🔈⁠olasz anyanyelvi kiejtését.

Mivel az olaszban az ‑rr‑ hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban az ‑rr‑ az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatáron (összetett vagy toldalékolt szavakban), hanem tövekben is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az ‑r‑rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az ‑r‑ hosszú párjának tekintik (bár fonetikailag természetesen az), hanem egy attól eltérő fonémának. Ezt IPA [r]-rel jelöli, míg a rövid (egyperdületű) ‑r‑ hangra egy másik, „levágott szárú” [ɾ] jelet használnak az átírásban.

A fentiek miatt az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, ami a fonológiában nem jártas olvasók számára azt sugallhatja, hogy a spanyolban a carro szót rövid r-rel ejtik. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás itt nemhogy pontatlan, hanem megtévesztő is (mondhatjuk, hogy ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid ‑r‑rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (🔈⁠spanyol ejtés, 🔈⁠olasz ejtés).

A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano)

Az ‑rr‑rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), de a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) ‑rr‑ viszont legalább hármat-négyet perdül, így a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az, hogy az ‑rr‑ hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)

Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha pl. a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el. Így pedig jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...

Fura újlatin madarak francia vizek felett

A blog egyik leglelkesebb olvasója, Tamás, a Webnyelv.hu szerkesztője, mindig remek ötleteket ad kérdéseivel (aminek természetesen nagyon örülök); egyik észrevétele ezennel az újlatin nyelvek ’madár’ jelentésű szavával kapcsolatos:

Szavak, amik az egyes neolatin nyelvekben nem hasonlítanak egymáshoz, pl. a madár. Valami ave latinul, és ez a spanyolban is. Olaszul viszont uccello, franciául oiseau, és az olasz és a francia még egymásra sem hasonlítanak, nemhogy a latinra, spanyolra.

Valóban, latinul a ’madár’ alanyesetben AVIS [áwisz], tárgyesetben AVEM, amely a beszélt nyelvben kb. [áwe]-ként hangzott, többes száma pedig AVES, és nőnemű főnév. Ahogy Tamás is említi, ebből származik a szintén nőnemű spanyol ave főnév. Azonban érdemes tudni, hogy ennek jelentése inkább biológiai értelemben ’madár(faj)’ vagy ’szárnyas’, míg a mindennapi köznyelvben – főleg a kisebb testű, repülő vagy fán üldögélő madarakra – általában a pájaro szó használatos, amely az eredetileg csak ’veréb’ jelentésű latin passer folytatása egy vulgáris latin *PÁSSARU alakváltozaton keresztül.

Házi veréb [Passer domesticus] (Forrás: Pixabay.com)

Szintén a latin AVIS főnevet felhasználva alkotta meg Clément Ader francia mérnök a 19. században az avion ’repülőgép’ szót (ahol az -on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is avión formában.

De mi a helyzet a francia oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz uccello [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin FĪLIU ’fia’ > olasz figlio [filljo] és spanyol hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű -o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar fiú szó nem a latin FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)

Avión ’repülőgép’, azaz ’nagy madár’ (Airbus A350. Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből, gondolom, már sejthető, hogy bár a spanyol ave, francia oiseau és olasz uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *AV(I)CELLA vagy *AV(I)CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában oisel alakban folytatódott (az AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris – l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a brazíliai portugálban, vagy pl. a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett pl. a latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.

Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:

És a francia eau szó érdekes, mert a latin aqua szóra mehet vissza, ezért nőnemű is, viszont ráismerni már nem igazán lehet.

Pontosan. A franciáról tudni kell, hogy az újlatin nyelvek közül hangtanilag a legnagyobb mértékben távolodott el a latintól, ami pl. abban nyilvánul meg, hogy a magánhangzók közötti latin [t], [k] hangok kiestek (ill. a [k] hang [a] előtt is palatalizálódott, először [cs]-vé, majd [s]-sé válva, pl. CANTĀRE > chanter [sãté] ’énekel’). Az így egymás mellé kerülő magánhangzók először kettős- vagy hármashangzókká váltak, aztán összeolvadtak egyetlen magánhangzóvá (pl. FŎCU > fou > feu [fö] ’tűz’). Többek között ezért olyan gazdag a mai francia magánhangzórendszere.

Les eaux de France – A francia vizek (Villefranche-sur-Mer, Francia Riviéra. Forrás: Pixabay.com)

Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: pl. az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is.

A latin AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztásnak”. Mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp. agua, katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt (egua ~ ewe, aigue ~ aive ~ eve, majd eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges eau [o] formát.

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Valahogy így hangzott az etruszk...

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.