Luzitán – előkelta vagy óitáliai?

Egy régebbi témában a keltibér nyelvről írtam, most pedig egy másik paleohispániai nyelv, méghozzá a luzitán kerül terítékre. Megnézzük, mit is lehet tudni erről a rejtélyes ókori indoeurópai nyelvről, és miért is érdekes.

A luzitánt az Ibériai-félsziget nyugati-középső részén, a mai Portugália, illetve a spanyolországi Extremadura területén beszélték, valószínűleg egészen az i. e. 2. századig. A nyelvet mindössze hat, latin ábécével készült feliratból ismerjük, amelyek a portugáliai Cabeço das Fráguas, Lamas de Moledo és Ribeira da Venda helységekből (1-1 db, az utóbbit 2008-ban fedezték fel), valamint a spanyolországi Arroyo de la Luzból (3 db) származnak.

Cabeço das Fráguas OILAM TREBOPALA INDO PORCOM LAEBO COMAIAM ICONA LOIM INNA OILAM USSEAM TREBARUNE INDI TAUROM IFADEM REUE Ribeira da Venda [...] XX•OILAM•ERBAM HARASE•OILA•X•BROENEIAE•H OILA•X•REVE AHARACVI•T•AV[...] IEATE•X•BANDI HARACVI AV[...] MVNITIE CARIA CANTIBIDONE• APINVS•VENDICVS•ERIACAINV[S] OVOVIANI[?] ICCINVI•PANDITI•ATTEDIA•M•TR PVMPI•CANTI•AILATIO

Lamas de Moledo RUFUS ET TIRO SCRIP SERUNT VEAMINICORI DOENTI ANGOM LAMATICOM CROUCEAI MACA REAICOI PETRANOI R(?) ADOM PORCOM IOUEAS(?) CAELOBRICOI

Arroyo de la Luz (I–III.) AMBATVS SCRIPSI CARLAE PRAISOM SECIAS ERBA MVITIE AS ARIMO PRAESO NDO SINGEIETO INI AVA INDI VEA VN INDI VEDAGA ROM TEVCAECOM INDI NVRIM INDI VDEVEC RVRSENCO AMPILVA INDI LOEMINA INDI ENV PETANIM INDI AR IMOM SINTAMO M INDI TEVCOM SINTAMO ISACCID·RVETI· PVPPID·CARLAE·EN ETOM·INDI·NA.[ ....CE·IOM· M·

A fenti feliratokból bizonyára egyértelmű, hogy régi indoeurópai nyelvvel van dolgunk, sőt, néhány szó már ránézésre is felismerhető, például PORCOM ’disznót’ (vö. lat. PŎRCUS, sp. puerco), TAUROM ’bikát’ (vö. lat. TAURUS, sp. toro), INDI ’és/meg’ (vö. lat. ĬNDE ’továbbá’, sp. por ende ’ennélfogva’) illetve valószínű még az OLIAM ’bárányt’ (vö. lat. OVÍCULA, sp. oveja).

A nyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli pontos hovatartozását illetően azonban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között. A kutatók egy része (pl. J. M. Anderson, Jürgen Untermann) az ókelta nyelvek közé sorolja néhány helységnévegyezés alapján. A kelta hipotézissel viszont az az alapvető probléma, hogy a luzitán a feliratok tanúsága szerint megőrizte az indoeurópai alapnyelvi szókezdő *p- hangot (lásd PORCOM), amely már az őskeltában nem volt meg (vö. ír orc). Éppen ezért elképzelhető, hogy a luzitán nem az őskelta (protokelta) leszármazottja, hanem annak „testvérnyelve” volt, és közvetlenül az indoeurópai alapnyelvből fejlődött, esetleg „előkelta” (prekelta), vagyis a kelta alapnyelv kialakulását megelőző állapotot képviselt. Néhány kutató (pl. Francisco Villar, Rosa Pedrero) ezzel szemben italikus nyelvnek tartja bizonyos istenségek nevei közötti párhuzamokra alapozva.

A III. Arroyo de la Luz-i felirat

Megjegyzendő, hogy egy feltételezés szerint az óitáliai és az ókelta nyelvek eleve egy közös, „köztes” alapnyelvből származnak, bár vitatott, hogy létezett-e valaha ez az ún. italikokelta alapnyelv, vagy csupán párhuzamos fejlődéssel magyarázhatóak bizonyos közös vonások a kelta és az italikus nyelvekben (hozzáteszem, az italikus egység létezése is csak feltételezés, korántsem biztos, hogy italikus alapnyelv létezett). Lehetséges, hogy a rejtély megfejtése éppen a luzitán nyelvben lenne – ha eléggé ismernénk...

Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:

Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’

A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):

Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’

A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):

Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).