Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Kihalt újlatin nyelvek: dalmát és mozarab

Mint olvashattuk, a latin valójában nem kihalt, hanem nyelvjárásai a volt Római Birodalom magjának területein létrejött modern államok nemzeti nyelveivé váltak. Azonban két ilyen nyelvjárás nem volt annyira szerencsés, mint a többi: a latin történelme a Balkán-félszigeten valóban véget ért a 19. század végén, míg az Ibériai-félszigeten beszélt mozarab nyelv mindössze néhány évszázadot élhetett, a Reconquista idején ugyanis „beleolvadt” a spanyol és portugál nyelvekbe, illetve a katalán nyelv valenciai nyelvjárásába.

A dalmát nyelv, amely a hagyományos besorolás szerint a keleti újlatin nyelvek közé tartozott, bizonyos szempontból átmenetet alkotott a román és az olasz nyelv között, bár néhány sajátosságában inkább a rétoromán és a galloitáliai dialektusokkal mutatott rokonságot. Utolsó beszélője Tuone Udaina (olaszul: Antonio Udina) volt, akivel 1898. június 10-én bombatámadás végzett. A dalmátnak két fő nyelvjárása volt: a ragúzai és a vegliot. Bár több forrásban is „langa dalmata”-ként hivatkoznak rá, önelnevezéssel valószínűleg nem rendelkezett; beszélőik a saját dialektusukat az adott város nevével azonosíthatták.

Cavtat, Horvátország – valamikor itt is a dalmát nyelvet beszélték (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Alaktana a többi újlatin nyelvéhez képest valamelyest leegyszerűsödött: a főnévragozás teljes eltűnése mellett a nyelvtani nem és szám elvesztése is megfigyelhető volt; az igéknél a személy és szám szerinti ragozás megmaradt, bár a románhoz és bizonyos délolasz nyelvjárásokhoz hasonlóan hiányos volt (harmadik személyben nem volt számbeli megkülönböztetés).

Hangtanilag ugyanakkor megőrzött egy régies vonást: a [k] és [g] hangokat csak [i] előtt palatalizálta: pl. lat. CIVITĀTE ’város’ > dalmát cituot (vö. ol. città, sp. ciudad, kat. ciutat); viszont lat. CENĀRE [kʲenáre] ’vacsorázni’ > dalmát kenur (vö. ol. cenare [cs-], sp. cenar [sz-]). A magánhangzók terén a többi újlatin nyelvhez képest elég furcsán viselkedett, például – mint alább látható lesz – a latin hosszú ā hangból a dalmátban u lett. Példaként álljon itt a Miatyánk szövege dalmát nyelven, alatta spanyolul:

Tuota nuester, che te sante intel sil, sait santificuot el naun to. Vigna el raigno to. Sait fuot la voluntuot toa, coisa in sil, coisa in tiara. Duote costa dai el pun nuester cotidiun. E remetiaj le nuestre debete, coisa nojiltri remetiaime a i nuestri debetuar. E naun ne menur in tentatiaun, miu deleberiajne dal mal.

Padre nuestro que estás en el cielo, santificado sea tu nombre. Venga tu reino. Hágase tu voluntad, en la tierra como en el cielo. Danos hoy nuestro pan de cada día. Perdona nuestras ofensas, como también nosotros perdonamos a los que nos ofenden. No nos dejes caer en tentación, y líbranos del mal.

Az alábbi videón meg is hallgathatjuk, hogy hangozhatott a dalmát (rekonstruált kiejtés):

A „mozarab nyelv” (spanyolul mozárabe vagy – pontosabban – romance andalusí) utólagosan alkotott megnevezés az arab megszállás ideje alatt beszélt kései vulgáris latin nyelvjárásokra, amely valószínűleg a Pireneusi-félsziget területén legelőször kialakult újlatin nyelvet képviselte. Hangtanában sok régiességet megőrzött (pl. változatlanok maradtak a magánhangzók közötti latin zöngétlen zárhangok, valamint a szókezdő cl-, pl-, fl- csoportok – szemben a spanyollal, ahol az előbbiek zöngésültek, az utóbbiak sok esetben ll- [lʲ] hanggá lágyultak), s leginkább a régi aragóniai dialektushoz állhatott közel. Emlékei főleg az arab ábécével lejegyzett versekből (ún. khardzsák, spanyolul jarchas) maradtak ránk. Az alábbi videón hallhatunk példát rekonstruált kiejtéssel: