 |
| Okcitánia/Languedoc címere |
Okcitán... az emberek többsége, ha meghallja ezt a szót, általában nem tudja hova tenni. Ha viszont azt mondom, hogy provanszál, akkor ez már talán sokak számára ismerősen cseng, ha máshonnan nem, az iskolai irodalomórákról. Pedig a kettő ugyanazt jelenti – legalábbis az egykor virágzó trubadúrköltészet újlatin nyelvére utalva. Maga a trubadúr szó is természetesen okcitán eredetű: forrása a trobar (< beszélt latin *TROPĀRE) ’talál’, innen pedig átvitt értelemben ’rímeket talál, költ’ jelentésű igéből származó melléknév/főnév, a trobador – ejtsd kb. [truvadú], IPA [truβaˈðu] –, azaz egyszerűen ’versköltő’ (ahonnan átkerült a spanyolba is trovador alakban).
Az okcitán vagy okszitán (saját elnevezése occitan, ejtsd kb. [ucitá]; katalánul occità [ukszitá], spanyolul occitano [okszitáno]) nyelvtörténetileg a katalánnal áll közeli rokonságban (lehetne őket akár egyazon nyelv változatainak is tekinteni, ahogy tették is régebben), vele együtt átmenetet képez a francia, illetve a galloromán és az iberoromán nyelvek között. Hangzásában a központi nyelvjárás leginkább a spanyolra emlékeztet, a franciával határos nyelvjárásokon viszont már erős francia hatás hallható (pl. az /r/ uvuláris – nyelvcsappal történő – képzése). Elnevezése az òc [o] ’igen’ (< lat. HŌC [EST] ’ez az’) szóból származik (ti. „az a [latin] nyelvjárás, amelyben az ’igen’-t hoc-nak mondják”), s innen kapja a lenga d’òc (vagyis ’az òc-nyelv’ – franciául langue d’oc) nevet is, amely egyúttal annak a történelmi tájegységnek is a névadója, ahol a nyelv kialakult az ott beszélt latin változatokból (Lengadòc, fr. Languedoc).
Anyanyelvi beszélőinek számát a források 500.000 (rendszeres nyelvhasználó) és 2.000.000 (alkalmi nyelvhasználó) közé becsülik, ám számuk csökken, így az okcitán (a gascogne-i nyelvjárás kivételével) az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. Nem egységes nyelv, erős nyelvjárási tagoltság jellemzi. Területi változatai három nagy régióra és hat fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, egyes nyelvjárások között korlátozott mértékű kölcsönös érthetőséggel. Sztenderdnek tekintett változata a központi, languedoc-i nyelvjárás (lengadocian); az északi nyelvjárások, illetve a provençau már átmenetet képeznek a francia felé (a hidat az ún. frankoprovanszál vagy arpitán nyelvjárások alkotják, amelyek együttesen ma már külön nyelvnek számítanak):
A sztenderd (languedoc-i) nyelvváltozat hét magánhangzóval rendelkezik: (IPA) /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /ɔ/, /u/, /y/. Ez annyiban tér el a katalántól (hangsúlyos szótagban), hogy csak egyféle, nyílt [o] hang létezik, ugyanakkor rendelkezik a magyar [ü] hanggal is (a franciához hasonlóan), amely viszont nincs meg a katalánban. Ezenkívül még az is megkülönbözteti legközelebbi testvérnyelvétől, hogy megtalálhatóak benne a spanyolra jellemző, a latin hangsúlyos rövid Ĕ és Ŏ magánhangzókból fejlődött ie és ue kettőshangzók (bár előfordulásuk sokszor nem esik egybe a megfelelő spanyol szavakéval; pl. beszélt lat. VĔCLU (lat. VETULUS) > vièlh [bi̯el] ’öreg’, lat. NŎCTE > nuèch [nu̯ecs]; vö. sp. viejo, noche).
A magánhangzók helyesírása viszonylag következetes. Az /a/ fonémát az a, illetve hangsúlyjellel az à, az /e/ hangot az e, é, az /ɛ/-t az è, az /i/-t az i, í, az /ɔ/-t az ò, á, valamint hangsúlytalan szóvégen az -a, az /u/-t az o, ó, az /y/ – magyar [ü] – hangot pedig mindig az u, ú jelöli. A magánhangzójelek olvasata tehát az alábbiak szerint alakul:
A mássalhangzórendszer összességében hasonló a katalánéhoz, azonban egyes hangok jelölésében van némi eltérés: a lágy [lʲ] és [ny] – IPA [ʎ], [ɲ] – mássalhangzókat a portugálhoz hasonlóan az lh és nh jelölik, amelyek azonban szó végén [l] és [n] hangokká egyszerűsödnek; a kettőzött betűk (ll, mm, nn, rr stb.) hosszú mássalhangzókat jelölnek – akárcsak a tl [ll], tm [mm], tn [nn], ahogy a katalánban is. A katalántól eltérően a j és e, i előtt a g [dzs]-t – IPA [ʤ] –, míg tg, tj, valamint a ch is zöngétlen [cs]-t – IPA [ʧ]-t – jelöl. A tz, x és e, i előtt a cc a magyar [c] – IPA [ʦ] – hangot jelöli, a magyar [s] – IPA [ʃ] – hangot viszont az angolhoz hasonlóan az sh betűkapcsolattal írják át.
A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan valósulnak meg környezetüktől függően a /b/, /d/ és /g/ fonémák, vagyis erős pozícióban [b], [d], [g] zárhangokként, gyenge helyzetben pedig [β], [ð], [ɣ] rés- vagy közelítőhangokként. Az okcitánban (a franciától érintett nyelvjáráscsoportok kivételével) szintén nem létezik /b/–/v/ megkülönböztetés. A zöngés zárhangok szóvégi helyzetben zöngétlenednek, illetve szó végén az -n csak nazalizál, valamint az -r általában – a katalánhoz hasonlóan – néma.
Nyelvtanában alapvetően nem különbözik a többi újlatin nyelvtől. A határozott névelő egyes számban lo [lu], la, l’ (az utóbbit használják magánhangzóval kezdődő szó előtt, mindkét nemben), többes számban los, las, ahogy a spanyolban. A személyes névmások: ieu [jeu̯], tu [tü], el/ela [el/elo], nosautres/-as [nuzau̯tresz/-osz], vosautres/-as [buzau̯tresz/-osz], eles/elas [elesz/elosz]. A létige (èsser) ragozása: soi [szuj], siàis [sziájsz] ~ sès [szesz] ~ ès [esz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szũ]; egy szabályos ige, pl. a cantar ragozása: canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan.
Érdekesség, hogy a tagadás mondatban a pas szócskával történik (hasonlóan a francia ne ... pas szerkezethez), amely az ige után áll: pl. compreni pas ’nem értem’ – vö. katalán No ho entenc, spanyol No (lo) comprendo/entiendo. (A pas tagadószócska forrása a latin PASSU(M) ’lépés’, amely olyan jelentésű kifejezésekből önállósult tagadószóvá az ófranciában és a régi okcitánban, mint a ’nem megyek/teszek egy lépést sem’.)
Az okcitán vagy okszitán (saját elnevezése occitan, ejtsd kb. [ucitá]; katalánul occità [ukszitá], spanyolul occitano [okszitáno]) nyelvtörténetileg a katalánnal áll közeli rokonságban (lehetne őket akár egyazon nyelv változatainak is tekinteni, ahogy tették is régebben), vele együtt átmenetet képez a francia, illetve a galloromán és az iberoromán nyelvek között. Hangzásában a központi nyelvjárás leginkább a spanyolra emlékeztet, a franciával határos nyelvjárásokon viszont már erős francia hatás hallható (pl. az /r/ uvuláris – nyelvcsappal történő – képzése). Elnevezése az òc [o] ’igen’ (< lat. HŌC [EST] ’ez az’) szóból származik (ti. „az a [latin] nyelvjárás, amelyben az ’igen’-t hoc-nak mondják”), s innen kapja a lenga d’òc (vagyis ’az òc-nyelv’ – franciául langue d’oc) nevet is, amely egyúttal annak a történelmi tájegységnek is a névadója, ahol a nyelv kialakult az ott beszélt latin változatokból (Lengadòc, fr. Languedoc).
 |
| Középkori vár Okcitániában, Carcassonne, Franciaország (Forrás: Pixabay.com) |
Anyanyelvi beszélőinek számát a források 500.000 (rendszeres nyelvhasználó) és 2.000.000 (alkalmi nyelvhasználó) közé becsülik, ám számuk csökken, így az okcitán (a gascogne-i nyelvjárás kivételével) az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. Nem egységes nyelv, erős nyelvjárási tagoltság jellemzi. Területi változatai három nagy régióra és hat fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, egyes nyelvjárások között korlátozott mértékű kölcsönös érthetőséggel. Sztenderdnek tekintett változata a központi, languedoc-i nyelvjárás (lengadocian); az északi nyelvjárások, illetve a provençau már átmenetet képeznek a francia felé (a hidat az ún. frankoprovanszál vagy arpitán nyelvjárások alkotják, amelyek együttesen ma már külön nyelvnek számítanak):
- Északi nyelvjárási régió
- lemosin
- auvernhat
- vivaroalpenc vagy vivaroaupenc
- Déli nyelvjárási régió
- provençau (provanszál)
- lengadocian (languedoc-i – központi)
- Nyugati (gascogne-i) nyelvjárási régió
- gascon (gascogne-i)
- aranés (aráni – Spanyolországban)
 |
| Az okcitán nyelvjárásai (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
A sztenderd (languedoc-i) nyelvváltozat hét magánhangzóval rendelkezik: (IPA) /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /ɔ/, /u/, /y/. Ez annyiban tér el a katalántól (hangsúlyos szótagban), hogy csak egyféle, nyílt [o] hang létezik, ugyanakkor rendelkezik a magyar [ü] hanggal is (a franciához hasonlóan), amely viszont nincs meg a katalánban. Ezenkívül még az is megkülönbözteti legközelebbi testvérnyelvétől, hogy megtalálhatóak benne a spanyolra jellemző, a latin hangsúlyos rövid Ĕ és Ŏ magánhangzókból fejlődött ie és ue kettőshangzók (bár előfordulásuk sokszor nem esik egybe a megfelelő spanyol szavakéval; pl. beszélt lat. VĔCLU (lat. VETULUS) > vièlh [bi̯el] ’öreg’, lat. NŎCTE > nuèch [nu̯ecs]; vö. sp. viejo, noche).
A magánhangzók helyesírása viszonylag következetes. Az /a/ fonémát az a, illetve hangsúlyjellel az à, az /e/ hangot az e, é, az /ɛ/-t az è, az /i/-t az i, í, az /ɔ/-t az ò, á, valamint hangsúlytalan szóvégen az -a, az /u/-t az o, ó, az /y/ – magyar [ü] – hangot pedig mindig az u, ú jelöli. A magánhangzójelek olvasata tehát az alábbiak szerint alakul:
| a, à | rövid á [a], hangsúlytalan utolsó szótagban nyílt o [ɔ] vagy „svá” [ə] |
| e, é | rövid é [e] |
| è | magyar e [ɛ] |
| i, í | magyar i [i] vagy – magánhangzóval, hangsúlytalanul – j [j] |
| ò, á | nyílt o [ɔ] |
| o, ó | magyar u [u] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w] |
| u, ú | magyar ü [y] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w] |
A mássalhangzórendszer összességében hasonló a katalánéhoz, azonban egyes hangok jelölésében van némi eltérés: a lágy [lʲ] és [ny] – IPA [ʎ], [ɲ] – mássalhangzókat a portugálhoz hasonlóan az lh és nh jelölik, amelyek azonban szó végén [l] és [n] hangokká egyszerűsödnek; a kettőzött betűk (ll, mm, nn, rr stb.) hosszú mássalhangzókat jelölnek – akárcsak a tl [ll], tm [mm], tn [nn], ahogy a katalánban is. A katalántól eltérően a j és e, i előtt a g [dzs]-t – IPA [ʤ] –, míg tg, tj, valamint a ch is zöngétlen [cs]-t – IPA [ʧ]-t – jelöl. A tz, x és e, i előtt a cc a magyar [c] – IPA [ʦ] – hangot jelöli, a magyar [s] – IPA [ʃ] – hangot viszont az angolhoz hasonlóan az sh betűkapcsolattal írják át.
A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan valósulnak meg környezetüktől függően a /b/, /d/ és /g/ fonémák, vagyis erős pozícióban [b], [d], [g] zárhangokként, gyenge helyzetben pedig [β], [ð], [ɣ] rés- vagy közelítőhangokként. Az okcitánban (a franciától érintett nyelvjáráscsoportok kivételével) szintén nem létezik /b/–/v/ megkülönböztetés. A zöngés zárhangok szóvégi helyzetben zöngétlenednek, illetve szó végén az -n csak nazalizál, valamint az -r általában – a katalánhoz hasonlóan – néma.
Nyelvtanában alapvetően nem különbözik a többi újlatin nyelvtől. A határozott névelő egyes számban lo [lu], la, l’ (az utóbbit használják magánhangzóval kezdődő szó előtt, mindkét nemben), többes számban los, las, ahogy a spanyolban. A személyes névmások: ieu [jeu̯], tu [tü], el/ela [el/elo], nosautres/-as [nuzau̯tresz/-osz], vosautres/-as [buzau̯tresz/-osz], eles/elas [elesz/elosz]. A létige (èsser) ragozása: soi [szuj], siàis [sziájsz] ~ sès [szesz] ~ ès [esz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szũ]; egy szabályos ige, pl. a cantar ragozása: canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan.
Érdekesség, hogy a tagadás mondatban a pas szócskával történik (hasonlóan a francia ne ... pas szerkezethez), amely az ige után áll: pl. compreni pas ’nem értem’ – vö. katalán No ho entenc, spanyol No (lo) comprendo/entiendo. (A pas tagadószócska forrása a latin PASSU(M) ’lépés’, amely olyan jelentésű kifejezésekből önállósult tagadószóvá az ófranciában és a régi okcitánban, mint a ’nem megyek/teszek egy lépést sem’.)