A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyelvpolitika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyelvpolitika. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 29., szombat

Furcsa nyelv-e a spanyol?

Sok évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk különösnek:
Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen j és a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).

Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.

Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív megítélés társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem még számos észak-olaszországi változatban (pl. velencei, ladin) és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)
Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta ’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor ’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó. (Egyébként [f] > [h] változás már az ókori faliszkban is történt, amely a latin legközelebbi rokona volt – a nyelvészek egy része csupán latin nyelvjárásnak tekintette.)

A b és a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismeri, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a korzikaiban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (írásban sokszor kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s állt valamikor, pl. fête < FESTA ’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúz akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk.

Az f- egyes calabriai nyelvjárásokban is [h]-nak hangzik. Figyeljük az idős asszony beszédét!

S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja L volt a latinban – leginkább a KL-, PL- és -LL- csoportoké. Minden bizonnyal ez az L már magában a latinban is lágyított volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE ’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb. De ha már helyesírás, pl. a délolasz nyelvjáráscsoportba tartozó nápolyi nyelvben bármilyen dupla mássalhangzó állhat szó elején.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (a köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

2013. február 24., vasárnap

Ignacio és Iñaki – a rosszul elsült archaizáció

A kisebb nyelvek fennmaradásáért küzdő aktivisták, nyelvújítók gyakran hoznak létre olyan szavakat, amelyekkel az a céljuk, hogy minél egyedibbek és régiesebbek legyenek, és főleg, hogy még véletlenül se hasonlítsanak a „konkurens” nagy (hivatalos vagy állam-) nyelv szavaira.

Hasonló céllal reformálták meg nem is olyan régen az aragóniai nyelv mindaddig következetes és nagymértékben fonetikus helyesírását is: a kiejtés a legkevésbé volt érdekes, a lényeg, hogy írásban minél jobban hasonlítson a latinra, és nehogy bármiben is a spanyolt utánozza (ezért képesek voltak a jellegzetes ñ betű eltörlésére is, hogy helyette bevezessék – katalán mintára – az ny jelölést).

Nincs ez másképp az ősi baszk nyelv esetében sem. Bár mai szókincsének legalább a felét latin és újlatin elemek alkotják, a baszk nyelvújító aktivisták képesek voltak új neveket is kitalálni csak azért, hogy azok ne hasonlítsanak semmilyen spanyol keresztnévre. Azt persze a fene sem tudja (de itt most nem is lényeges), hogyan lett például a spanyol Luis névből a baszk Koldo, annál érdekesebb viszont nyelvtörténeti szempontból a spanyol Ignacio és a baszk Iñaki kérdése.

Emléktábla a San Millán de la Cogolla-i Alsó-kolostorban (Monasterio de Yuso) az ott talált, 10. századból származó glosszákban szereplő első baszk szavakkal (Forrás: Wikipedia Commons, GFDL/CC)

Mindenekelőtt tudni kell, hogy a baszk a legrégebbi, még a klasszikus latin korszakból átvett jövevényszavakban megőrizte a [k] hangot [e] és [i] előtt is (pl. lat. PACEM ’béke’ > baszk bake), míg ugyanez a környező újlatin nyelvekben elöl képzett sziszegőhanggá vált (vö. spanyol paz). Ez nem is szorul különösebb magyarázatra, hiszen nem indoeurópai nyelv lévén a baszknak nem is kellett követnie az utóbbiakban végbement hangváltozásokat.

Ezt kihasználva született a baszk Iñaki név is, a spanyol Ignacio (becézve Nacho) megfelelője – csak éppen egy apró hiba csúszott a nyelvújításba, azaz pontosabban a „régiesítésbe”. Arról ugyanis megfeledkeztek a baszk nyelvújítók, hogy a spanyol szavakban lévő -ci- hangsor előzménye nem minden esetben az eredetileg [ki]-nek ejtett latin -CI-, hanem lehet a -TI- is, ahogy az Ignacio névnél.

Az archaizáció tehát eléggé szerencsétlenül, mondhatni fordítva sült el: a spanyol névnél régiesebb, „eredetibb” alakot akartak létrehozni a latinból átvett régi jövevényszavak mintájára, de éppen az ellenkezőjét érték el: a spanyol alak sokkal közelebb áll a latin ejtésmódhoz, mint a baszk. Mi ebből a tanulság? Mielőtt archaizálunk, legyünk tisztában a hangváltozásokkal és a szavak eredetével!

Hogy mondjak valamilyen ismertebb példát is, szintén így születhetett az orvosi latin infarktus kifejezés: az eredeti latin alakban ugyanis nincsen [k]. (Az INFARTUS az INFARCIRE ’betöm’ ige befejezett szenvedő melléknévi igeneve, a FARCIRE ’megtölt, teletöm’ igéből: ennek participiuma a FARTUS, -A, -UM ’megtöltött, teletöltött’, amelyből a spanyol átvitt értelmű harto, -a ’tele, dugig’ melléknév is származik.)

2012. november 17., szombat

Aragonés: archaikus dialektus a Pireneusokban

Aragónia címere
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatok közül volt már szó a portugálról és kistestvéréről, a galiciairól, a kasztíliaihoz közel álló asztúriai-leóni dialektusokról, a katalánról és kistestvéréről, az okcitánról, valamint a kasztíliai szélső vagy átmeneti nyelvjárásának is tekinthető kantábriairól (köztudott, hogy a besorolások sokszor önkényesek, és inkább politikai, mint nyelvtörténeti alapon történnek). Az ismertető sorozat mostani részében az erősen veszélyeztetett, már csak az észak-aragóniai falvakban, nyelvjárások formájában élő aragonésről (más néven navarroaragonés) lesz szó, amely azonban korántsem elhanyagolható jelentőségű a spanyol nyelvtörténet szempontjából, hiszen javarészt ebben nyelvváltozatban íródtak a 10. századból származó első, már újlatin nyelvű összefüggő mondatokat tartalmazó és hagyományosan az első spanyol nyelvemlékeknek is tartott San Millán-i glosszák (Glosas Emilianenses), amelyek szintén az első néhány baszk nyelvű kifejezést is tartalmazták.

Az aragonést vagy aragóniait (saját nevén l’aragonés vagy luenga aragonesa, köznyelvi elnevezése fabla, azaz végső soron ’beszéd, tájszólás’) egészen a 20. század végéig – a hagyományos nyelvtörténészek mindmáig – csak a spanyol egyik történelmi nyelvjárásának tekintették (a régi aragóniai szövegek szerepelnek például a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtárábanCorpus Diacrónico del Español, CORDE – is). Bár 2004 júliusa óta saját Wikipédiával is rendelkezik, 2006-ban pedig megalakult az Aragóniai Akadémia (Academia de l’Aragonés), Aragónia autonómiai kormánya is csak 2009-ben ismerte el törvényileg önálló nyelvi státuszát (Ley 10/2009, de 22 de diciembre, de uso, protección y promoción de las lenguas propias de Aragón – „10/2009, december 22-ei törvény, Aragónia saját nyelveinek használatáról, védelméről és terjesztéséről”), és a nyelvi akadémia alapító okiratát is csak egy 2011-es autonóm kormányzati rendelettel fogadták el (Decreto 87/2011, de 5 de abril, del Gobierno de Aragón, por el que se aprueban los Estatutos de la Academia de la Lengua Aragonesa – „Az Aragóniai Kormány 87/2011, április 5-ei rendelete, mely által elfogadtatik az Aragóniai Nyelvi Akadémia Alapító Okirata”).

Zaragoza, Aragónia fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A számos nyelvjárás formájában élő aragóniait ma mindössze kb. 10-12 ezer ember használja anyanyelvként (nem számítva az ún. „újbeszélőket”), az iskolai oktatásban részesült beszélők valamennyien kétnyelvűek a kasztíliaival (egynyelvű beszélők talán már nem is léteznek). Besorolása az újlatin nyelveken belül nem egyértelmű. Nyelvtörténetileg átmenetet képez a kasztíliai és a katalán között, ugyanakkor archaikus hangtani tulajdonságai miatt egyes források a nyugati újlatin nyelvek teljesen önálló ágába sorolják (lásd pl. Ethnologue). Az alábbiakban néhány sajátosság, amely élesen elkülöníti a kasztíliaitól (és olykor a többi közeli rokon nyelvváltozattól is):
Nyelvek Aragóniában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
  • a szókezdő latin CL-, FL-, PL- csoportok megőrzése: CLAMARE ’hívni’ > clamar, (AP)PLICARE ’érkezni’ > plegar (vö. kasztíliai llamar, llegar);
  • a szókezdő latin F- megőrzése: FILIU ’fia’ > fillo, FOLIA ’levél’ > fuella (vö. kaszt. hijo, hoja);
  • a latin -CL-, -GL-, -LI- egyszerűsödéséből származó [ʎ] megőrzése: *VECLU (vetulus) ’öreg’ > viello, MULIERE ’nő, asszony’ > muller (vö. kaszt. viejo, mujer);
  • a magánhangzók közötti latin zöngétlen zárhangok megőrzése a legarchaikusabb nyelvjárásokban: SAPERE ’tudni’ > saper (saber), CLAMATU ’hívott’ (melléknévi igenév) > clamato (clamau) (vö. kaszt. saber, llamado) – ebben egyedülálló a nyugati újlatin nyelvváltozatok között;
  • a latin GE-, GI-, J- csoportok mássalhangzói [dzs] > [cs]-vé váltak: GENERALE ’általános’ > cheneral, IULIU ’július’> chulio (vö. kaszt. general, julio);
  • megőrizte a 2. és 3. ragozású igék imperfectumának -b-jét: TENEBAM vagy TENEBAT ’nekem/neki volt’ > teniba (vö. kaszt. tenía);
  • A latin szó végi -E lekopása minden helyzetben: GRANDE ’nagy’ > gran, FRONTE ’szemben’ > frent, NOVE ’kilenc’ > nueu (vö. kaszt. grande, frente, nueve).
Nyelvtanában a kasztíliaitól és a tőle nyugatra beszélt nyelvváltozatoktól eltérően, de a katalánhoz, franciához és az olaszhoz hasonlóan megtalálhatóak benne az igével használt határozói simulószók: bi~i (< lat. IBI) ’ott’, illetve en, ’n, n’ (< lat. INDE) ’abból, onnan stb.’ (sokszor nem fordítható): pl. As manzanas, ta Chusepa, li’n daban siempre que en quereba ’Az almából Chusepának mindig annyit adtak, amennyit akart belőle’; Bi (~I) heba muitas manzanas y n’hemos collito unas ’Sok alma volt [ott]’ és szedtünk [belőle] néhányat’.

A többes szám jele -s (az -s végződésnél -es), -t végződésű szavakhoz azonban -z [θ] járul: pl. casa/casas ’ház/házak’, canción/cancións (vö. kaszt. canción/canciones) ’dal/dalok’, ciudat/ciudatz (vö. kaszt. ciudad/ciudades) ’város/városok’. A határozott névelőnek nyelvjárástól függően számos alakváltozata – o(s)/a(s), lo(s)/la(s), sőt, ro(s)/ra(s), illetve keleten el/la / es/las stb. – lehetséges, azonban egyes számban magánhangzóval kezdődő szó előtt mindkét nemben l’ alakot vesz fel: pl. l’onso / os (~los/ros) onsos ’a medve/medvék’, a (~la/ra) casa / as (~las/ras) casas ’a ház/házak’, illetve a la casa ’a házhoz’, d’a casa ’a házból’ stb.

Példa szabályos igeragozásra kijelentő mód jelen időben: trobar ’találni’: trobo, trobas, troba, trobamos, trobatz, troban. A létige ragozása: soi, yes, ye, semos, sotz, son. A tőszámnevek 1-től 10-ig: un(o)/una, dos, tres, quatro~quatre, cinc(o), seis~sies~sieis, siet(e), ueit(o), nueu, diez.

Az Ibón de Estanés, hegyi tó az aragóniai Pireneusokban a francia határ mellett, Huesca provinciában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A helyesírásra több különböző norma (jobban mondva egységesítési kezdeményezés) él egymás mellett, amelyek alapvetően csak egy-egy hang jelölésében térnek el egymástól (például az 1987-es huescai vagy „hagyományos” helyesírás az egyszerű, nagymértékben hangjelölő írásmódot használta, így a /b/ és a /θ/ fonémákat mindig a b és a z betűk jelölték; míg a legújabb, a Sociedat de Lingüistica Aragonesa 2004-es, valamint erre válaszként az Academia de l’Aragonés 2006-os kezdeményezései az etimológiai írásmódot kívánták visszaállítani, méghozzá a katalán helyesírás mintájára, így például ñ helyett az ny betűkapcsolatot használják). Az egyetlen mássalhangzó, amely a kasztíliaiban nincs meg, az az IPA [ʃ] (magyar s), írásban – a katalánhoz és a gallego-portugálhoz hasonlóan – az x jelöli. Az összehasonlítás kedvéért lássunk egy példamondatot Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából (1. cikkely) aragóniaiul, katalánul és kasztíliaiul:
  • aragonés: Totz os sers humans naixen libres y iguals en dignidat y dreitos. Son adotatos de razón y consciencia y han a comportar-se fraternalment os uns con os atros.
  • katalán: Tots els éssers humans neixen lliures i iguals en dignitat i en drets. Són dotats de raó i de consciència, i han de comportar-se fraternalment els uns amb els altres.
  • kasztíliai: Todos los seres humanos nacen libres e iguales en dignidad y derechos, y dotados como están de razón y conciencia, deben comportarse fraternalmente los unos con los otros.
  • magyarul: „Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.”

2012. szeptember 1., szombat

Az Ibériai-félsziget nyelvi arculata napjainkban

Korábban több témában is szó esett a Spanyolországban beszélt nyelvekről és nyelvjárásokról (legutóbb éppen a kantábriairól), azonban áttekintő képet még nem kaphattunk a Pireneusi-félsziget nyelvi-nyelvjárási helyzetét illetően – erre lenne hivatott a mostani hiánypótló cikk.

Történeti felosztás, beszélők száma

A Pireneusi-félszigetet, mint ismeretes, már ősidők óta az indoeurópai vs. nem indoeurópai nyelvek megosztottsága jellemzi, és bár a kép jelentősen módosult a római hódítást követően, ez az alapvető nyelvi megosztottság mindmáig fennmaradt. Az egykori ókelta vagy ahhoz közel álló indoeurópai nyelvek helyét a vulgáris latin, majd az újlatin nyelvek vették át, a nem indoeurópai nyelvek közül pedig a baszk az egyetlen túlélő (amely természetesen szintén sokat módosult az ókelta, majd a latin és az újlatin nyelvek hatására, egyben feltételezhető, hogy jelentős mértékben hatott is a vulgáris latinra – bár ez a kérdés máig éles viták tárgyát képezi).

Délnyugat-Európa nyelvi képének alakulása a két ezredforduló között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Bár ahány forrás, annyiféle felosztással találkozhatunk, a félszigeten ma beszélt újlatin nyelveket és nyelvjárásokat (a továbbiakban együtt: nyelvváltozatok) én alapvetően három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolom a spanyol nyelvtörténeti források alapján (ami természetesen bizonyos mértékben éppúgy önkényes besorolás, mint a többi), amelyek valamennyien a nyugati újlatin nyelvek közé tartoznak. Keleten (Katalónia, Valencia, Baleár-szigetek) az okcitán csoport (hagyományosan „keleti iberoromán”) tagjait találjuk a katalánnal, valamint (az Aran-völgyben) az okcitán nyelv gascogne-i dialektusának elkülönült változatával, az aránival (aranés); a középső vastag sávban a spanyol csoport helyezkedik el, idesorolom a történelmi spanyol dialektusoknak tekintett nyelvváltozatokat, északon a visszaszorulóban lévő aragóniaival (amely mintegy átmenetet képez a katalán és a kasztíliai között, hangtanilag archaikus vonásokkal), középen a kasztíliaival, nyugaton pedig az aszturleóni nyelvváltozatokkal; illetve a nyugati függőleges sávban a portugál csoport változatait beszélik, melyet Spanyolország legnyugatibb négyszögében a galiciai, tőle délre Portugáliában pedig a portugál alkot. (E két utóbbi csoportot szokták együtt „nyugati iberoromán” nyelvekként is említeni.)

A spanyolországi Extremadurában további két átmeneti nyelvváltozatot beszélnek, melyeket többé-kevésbé önálló nyelveknek tekintenek. Egyikük az ún. fala (gallegóul és portugálul ’beszéd, tájszólás’), amely felfogható a galiciai nyelv leóni dialektustól érintett változatának, míg az extremadurai (extremeño, estremeñu) a kasztíliai déli változatai és az aszturleóni között képez átmenetet; ez utóbbit a források egy része aszturleóni, másik része inkább kasztíliai nyelvváltozatnak tekinti (a spanyolok közül sokan nem is tudnak a létezéséről, vagy legalábbis nem tekintik a kasztíliaitól eltérő nyelvnek).

Mindezek az újlatin nyelvváltozatok nyugatról kelet felé (illetve a nyugati sávban szintén délről észak felé) haladva dialektuskontinuumot alkotnak, és kölcsönösen is viszonylag jól érthetőek. Az alábbi felosztás az imént leírtakat szemlélteti, az anyanyelvi beszélők becsült számával.
  • okcitán csoport
    • okcitán, gascogne-i (aráni): ~ 3000
    • katalán (valenciai, baleár): ~ 10 millió
  • spanyol csoport
    • aragóniai: ~ 10 000
    • kasztíliai (spanyol; északi és déli nyelvjárások): ~ 42 millió
    • extremadurai: ~ 200 000
    • aszturleóni (asztúriai, leóni, mirandai): ~ 400 000
  • portugál csoport
    • fala (extremadurai gallego): ~ 6000
    • galiciai (gallego): ~ 3 millió
    • portugál: ~ 10 millió

Az Ibériai-félsziget legjelentősebb újlatin nyelvei tehát, a beszélők száma alapján, a spanyol vagy kasztíliai 42 millió fővel, a katalán és a portugál közel azonos számú, mintegy 10-10 millió beszélővel, valamint a galiciai, hozzávetőlegesen hárommillió nyelvhasználóval. A kisebb nyelvek közül egyértelműen az aszturleóni változatok rendelkeznek a legtöbb, százezres nagyságrendű beszélővel, az összes többi nyelvváltozat anyanyelvi beszélőinek száma tízezer alattira tehető.

Spanyolország nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egyetlen nem indoeurópai nyelv, a számos nyelvjárással rendelkező baszk vagy euskara anyanyelvi beszélőinek száma körülbelül 600 000.

Nyelvjogi szabályozás

Spanyolországban az egész ország területén hivatalos kasztíliai mellett a katalán, a gallego és a baszk regionálisan hivatalosak, de a spanyol alkotmány valamennyi egyéb nyelvváltozatot védelemben részesít. A spanyolországi nyelvekről és nyelvváltozatokról a jelenleg hatályos 1978-as alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelye rendelkezik, az alábbiak szerint:
Artículo 3
  1. El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla. (A kasztíliai az állam hivatalos spanyol[országi] nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismernie és joga használnia.)
  2. Las demás lenguas españolas serán también oficiales en las respectivas Comunidades Autónomas de acuerdo con sus Estatutos. (A többi spanyol[országi] nyelv szintén hivatalos a saját autonóm közösségében, tartományi alaptörvényük szabályozásának megfelelően.)
  3. La riqueza de las distintas modalidades lingüísticas de España es un patrimonio cultural que será objeto de especial respeto y protección. (Spanyolország különféle nyelvváltozatainak gazdagsága kulturális örökség, amely különös megbecsülés és védelem tárgyát képezi.)
Portugáliában az alkotmány (Constitução da República Portuguesa, VII. módosítás, 2005) 11. cikkelyének 3. pontja megállapítja, hogy az országban „A hivatalos nyelv a portugál”:
Artigo 11.º
[...]
3. A língua oficial é o Português.
Az alkotmány 161. cikkelyének felhatalmazása alapján a portugál országgyűlés által hozott, „a mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szóló 7/99. január 29-ei törvény (Lei n.º 7/99 de 29 de Janeiro, Reconhecimento oficial de direitos linguísticos da comunidade mirandesa) a Miranda de Douro városában használt leóni nyelvváltozatot szintén önálló nyelvként ismeri el:
Artigo 1.º
O presente diploma visa reconhecer e promover a língua mirandesa. (Jelen jogszabály célja a mirandai nyelv elismerése és támogatása.)
Artigo 2.º
O Estado Português reconhece o direito a cultivar e promover a língua mirandesa, enquanto património cultural, instrumento de comunicação e de reforço de identidade da terra de Miranda. (A Portugál Állam elismeri a mirandai nyelv művelésének és támogatásának jogát, mint kulturális örökség, a kommunikáció és a mirandai identitás megerősítésének eszköze.)
A spanyol alkotmánnyal ellentétben a portugál nyelvjogi szabályozás tehát összesen két önálló nyelvet ismer el, melyek közül az egyetlen hivatalos a portugál.

2011. november 5., szombat

Katalánul telefonált egy szállodából, megbüntették

(A kép forrása: A Wang folyó versei / Studiolum)
1937-ben járunk, a spanyol polgárháború idején, amikor az alábbi irat készült: a San Sebastián-i rendőrfőnök tudatja egy bizonyos Joaquín Rivera Barnolával, hogy Gipuzkoa tartomány (Baszkföld) kormányzója 250 pesetás bírságot szabott ki a részére. Bűne mindössze annyi volt, hogy katalánul folytatott le egy telefonbeszélgetést a városban található Európa Szállóból.

Az alábbiakban az olvashatóság kedvéért a szöveg átirata:
El Excelentísimo Señor Gobernador Civil de esta Provincia, en uso de las atribuciones que le están conferidas, ha tenido a bien imponerle la multa de DOSCIENTAS CINCUENTA PESETAS, por haber celebrado a las 14 horas del día 27 del actual una conferencia telefónica desde el hotel Europa en dialecto catalán.
Lo que participo a V. para su conocimiento, significándole que dicha multa deberá hacerla efectiva en esta Comisaría, en metálico y en plazo improrrogable de 5 días.
Dios guarde a V. muchos años.
VIVA ESPAÑA. II.º AÑO TRIUNFAL.

San Sebastián, 30 de Julio de 1937.

El Comisario Jefe,


[aláírás]

Sr. D. Joaquín Rivera Barnola.— Hotel Europa.
Magyar fordítás:
„Az Igen Tisztelt Tartományi Kormányzó Úr, hatáskörében eljárva, mely őhozzá van utalva, KÉTSZÁZÖTVEN PESETA bírságot kiszabni méltóztatik Önnek, amiért jelen [hó] 27. napján 14 órakor katalán nyelvjárásban (sic!) tartott telefonos megbeszélést az Európa Szállóból.
Amit ezennel tudomására hozok, azt jelentve az Ön számára, hogy a fenti bírságot ezen a Rendőrkapitányságon kell teljesítenie, fémpénzben, és 5 napos, meghosszabbíthatatlan határidővel.
Isten óvja Önt sok éven át.
ÉLJEN SPANYOLORSZÁG. II. GYŐZEDELMES ÉV.

San Sebastián, 1937. július 30.

A Főbiztos,


[aláírás]

Joaquín Rivera Barnola úr [részére] – Európa Szálló.
A szöveg jól tükrözi a nyelvi helyzet korabeli megítélését (aminek persze akkoriban a nacionalizmus is kedvezett): míg a spanyol volt az egyetlen elfogadott nemzeti nyelv, a többi regionális újlatin nyelvet, köztük a katalánt is csak valamiféle „nyelvjárás”-nak tekintették. Érdekességképpen utánanéztem néhány adatnak ezzel kapcsolatban a Spanyol Királyi Akadémia elektronikus szótárarchívumában.

Az akadémiai értelmező szótár gallego és catalán szócikkeinél az 1884-es kiadásban vannak felvéve először a „Dialecto de los gallegos”, azaz ’a galiciaiak nyelvjárása’, illetve a „Lenguaje hablado en Cataluña, del cual son variedades el valenciano y el de las islas Baleares”, vagyis ’Katalóniában beszélt nyelvezet, melynek változatai a valenciai és a Baleár-szigeteki’ jelentések. Érdemes megfigyelni a fogalmazást: míg a galiciait egyértelműen ’nyelvjárás’-nak (dialecto) nevezi, a katalánnál sem kimondottan nyelvet (lengua) említ, hanem – valamiféle – ’nyelvezet’-et (lenguaje), nyelvváltozatot. Változás e definíciókban csupán az 1970-es kiadásban következik be, amelyben már [gallego]Lengua de los gallegos”, tehát [galiciai] ’a galiciaiak nyelve’, illetve [catalán]Lengua romance vernácula que se habla en Cataluña y en otros dominios de la antigua Corona de Aragón”, azaz [katalán] ’Hazai újlatin nyelv, mely Katalóniában, valamint a régi Aragóniai Királyság egyéb területein beszéltetik’ meghatározások szerepelnek.

A spanyol esetében viszont nyilván már a 18. század elején is természetes volt, hogy az egy nyelv – sőt, „A Nyelv”, a kor szellemének megfelelően fogalmazva, mint látni fogjuk (hiszen magát az értelmező szótárat is ezen a nyelven írták), és az Akadémia 1713-as megalakulásának célja is eleve a kasztíliai nyelv ápolása és szabályozása volt. Már a legelső, terjedelmes, idézeteket is tartalmazó hatkötetes akadémiai értelmező szótár (melyet csak Diccionario de autoridades néven emlegetnek röviden, valójában sokkal hosszabb címe van) második, C kötetében (1729) megjelenik a castellano szócikk alatt a következő magyarázat (az előzőekben leírtakkal összhangban érdemes megfigyelni a megfogalmazást és a szöveg stílusát): „En Castelláno. adv. Lo mismo que en Léngua Castellána: lo que se entiende de lo que se habla y escribe”, vagyis ’Kasztíliaiul. hat[ározó]. Ugyanaz, mint Kasztíliai Nyelven: amit megérteni abból, amit beszélnek és írnak’. Az 1732-ben kiadott harmadik kötet (D–F) español szócikke alatt pedig már szerepel a „Lengua Españóla” kifejezés is. (Az ékezetek nem hibák: akkoriban még teljesen más elvek szerint jelölték a hangsúlyt, mint a mai helyesírásban, számított például az is, hogy a szótag nyílt vagy zárt, illetve milyen mássalhangzóra végződik.)

Az sem kétséges, hogy baszkot is külön nyelvként kezelték már abban az időben. A vascuence ’baszk [nyelv]’ szócikk a Diccionario de autoridades 6. kötetében (S–Z: 1739) a következő, szintén érdekes magyarázattal szerepel: „El Idioma ù Lengua de Vizcaya”; a baszkot tehát ’Vizcaya nyelvének’ tekintették (az idioma és a lengua között magyarul különbséget tenni nehézkes; mindkettőt ’nyelv’-nek fordítjuk, a spanyolban viszont árnyalatnyi eltérés van közöttük: míg az első egy adott nép vagy nemzet saját, önálló nyelvére utal, a második inkább csak a nyelvre, mint elkülönült nyelvváltozatra).

A fentiekből körvonalazódik tehát, hogy egészen az 1970-es évekig (amikor Franco nacionalista diktatúrája már a végét járta) a galiciai és a katalán még nem számítottak nyelveknek, sőt, a helyi nyelvek használata a diktatúra ideje alatt tiltva volt. Manapság viszont épp az ellenkező folyamat figyelhető meg: azokat a nyelvjárásokat is regionális nyelv szintjére emelnék, melyeknél ez igazán nem lenne indokolt – ahogy Magyarországon sem jutna senkinek sem eszébe például a palóc nyelvjárást a magyartól eltérő önálló nyelvnek tekinteni. Hiába, a nyelv vs. nyelvjárás kérdése mindig is etnikai-politikai téma marad.

Végezetül, csak egy megjegyzés erejéig, térjünk vissza a bírságot kiszabó levélhez. A képen lévő eredeti szöveg ugyanis látszólag egy nyelvtani hibát is rejt: [atribuciones que] le están conferidas – ’[hatáskörök, melyek] hozzá vannak utalva’ – helyett *lo están conferidas olvasható, tárgyesetű névmással, amikor ebben a kifejezésben részes esetet kell használni. Lehetséges viszont, hogy valójában az e betűt ütötte le írógépén az irat készítője, csak a tipográfia, illetve a kép gyenge minősége miatt ez nem állapítható meg – mindenesetre az igazságot már nem fogjuk megtudni, de talán nem is lényeges.

2011. augusztus 13., szombat

Spanyol vagy kasztíliai? Vagy kasztíliai spanyol?

Az első spanyol nyelvtankönyv 1492-ből
A spanyol nyelv kedvelői számára bizonyára nem újdonság, hogy a világ legelterjedtebb újlatin nyelvét kasztíliainak (castellano), sőt, néhol kasztíliai spanyolnak is nevezik. Hogy miért létezik ennyiféle elnevezése (miért nem elég egyszerűen spanyolnak hívni), és mi a különbség – egyáltalán van-e – köztük, illetve hogy alakult ki az egész, arra megpróbálok fényt deríteni az alábbiakban.

A mai spanyol nyelv őse az Ibériai-félsziget egyik középkori történelmi régiójában, a Kasztíliában beszélt latin tájszólás. A Kasztília (óspanyolul Castiella, spanyolul Castilla) név már 800-tól dokumentált, és a latin CASTĔLLA ’Várak [földje]’ névre vezethető vissza, amelyet a terület a keresztény visszahódító hadjáratok, a Reconquista során az arabok ellen emelt számos erődítményéről kapott. Kasztília területe aztán a hódításokkal növekedett, nyelvével egyre inkább háttérbe szorítva így a szomszédos régiókban beszélt latin nyelvjárásokat (mint pl. az asztúriai-leóni, a galiciai vagy a navarrai-aragóniai) és a baszkot; s 1492-ben már – latin és spanyol nyelven írt – nyomtatott nyelvtannal is rendelkezett (Antonio de Nebrija: Grammatica), elsőként a modern európai nyelvek közül.* A ’spanyol’ (lengua española vagy idioma español) elnevezés a 16. században jelent meg az egyesült hispaniai királyságok közös nyelvének megjelölésére, melynek forrása a kései latin HISPANIOLUS, azaz ’hispaniai’, amely a spanyolba a provanszál espaignol alak közvetítésével került. A magyar spanyol alak valószínűleg egy olyan északolasz dialektusból származik, amelyben az s-t magyarosan, vagyis [s]-nek ejtették.

A két elnevezés megkülönböztetése máig érzékeny téma Spanyolországban. Mint a fentebb leírtakból kiderül, a spanyol nyelv alapja a régi kasztíliai nyelvjárás. Igen ám, de nem csak ez a nyelvjárás létezett, hanem ott volt még a középkorban nagy fontosságú leóni (egyik mai változata az asztúriai), a galiciai, az aragóniai, nem beszélve a katalánról és a nem is indoeurópai eredetű baszkról. Ezek mindmáig elevenen élnek, sőt, a katalán és a galiciai (melynek középkori változatából alakult ki a portugál is) ma teljesen önálló, regionálisan hivatalos nyelvek a baszkkal együtt, a spanyol alkotmány pedig éppúgy elismeri és védi az országban beszélt összes többi, nem kasztíliai nyelvváltozatot is (mint az asztúriai és az aragóniai dialektusok). Az imént említett regionális nyelvek, nyelvváltozatok beszélői viszont sérelmezik, hogy a kasztíliai kisajátította magának a spanyol nyelv elnevezést, amikor ők éppúgy „spanyol nyelv”-eket beszélnek, hiszen szintén Spanyolországban élnek. Ezért ma Spanyolország érintett régióiban elterjedtebb a castellano megjelölés használata a spanyol nyelvre, egyértelműen megkülönböztetve azt a többi regionális nyelvtől és nyelvváltozatoktól.

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Ami viszont a kasztíliai megnevezés ellen szól... Egyrészt, a kasztíliai, castellano jelentése mégsem annyira egyértelmű. Utalhat ugyanis a történelmi Kasztília beszélt latin nyelvjárására, vagyis az óspanyolra, a Cid-ének nyelvére; de szintén jelentheti a mai Ó-Kasztíliában (Castilla la Vieja) beszélt modern spanyol nyelvjárást is (amely nem kevésbé távolodott el a középkori spanyoltól, mint a latin-amerikai nyelvjárások), melyen a mai spanyolországi sztenderd alapul. Másrészt a spanyol, español megnevezések – és idegen nyelvű megfelelőik – nemzetközileg is sokkal elterjedtebbek a több mint 400 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelvre (nyilván senki sem a katalánra vagy a baszkra gondolna a „spanyol nyelv” kifejezés hallatán).

Mi az a „kasztíliai spanyol”? Gondolhatnánk, hogy a legegyértelműbb lenne a nyelvet kasztíliai spanyolnak hívni. Ugyanaz a probléma viszont itt is fennáll: jelentheti éppúgy magát a spanyol nyelvet, ahogy annak mai, Kasztíliában beszélt változatait. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy hagyományosan a „spanyol nyelv” fogalmába beleértik az asztúriai-leóni, valamint az aragóniai nyelvváltozatokat is, amelyek a kasztíliaihoz közel álló, vele kölcsönösen érthető dialektusok, viszont szigorúan nyelvtörténeti értelemben véve nem a kasztíliai változatai – hiszen ugyanúgy önállóan fejlődtek helyi latin tájszólásokból –, vagyis valójában nem spanyol nyelvjárások. (A fenti térkép a nyelv kétféle elnevezésének megoszlását ábrázolja a spanyol nyelvű országok között: piros színnel vannak jelölve azok az országok, amelyekben a castellano, kékkel pedig azok, ahol az español megnevezés használata elterjedtebb. Spanyolországnál jól látható, hogy azokon a területeken, ahol valamilyen regionális nyelvet is beszélnek, csak a castellano elnevezés használatos.)

Végül nézzük meg, mi a „hivatalos” álláspont a névháborút illetően, amiben a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) Diccionario panhispánico de dudas (DPD) című kiadványa lesz a segítségünkre:
Para designar la lengua común de España y de muchas naciones de América, y que también se habla como propia en otras partes del mundo, son válidos los términos castellano y español. La polémica sobre cuál de estas denominaciones resulta más apropiada está hoy superada. El término español resulta más recomendable por carecer de ambigüedad, ya que se refiere de modo unívoco a la lengua que hablan hoy cerca de cuatrocientos millones de personas. Asimismo, es la denominación que se utiliza internacionalmente (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo, etc.). Aun siendo también sinónimo de español, resulta preferible reservar el término castellano para referirse al dialecto románico nacido en el Reino de Castilla durante la Edad Media, o al dialecto del español que se habla actualmente en esta región. En España, se usa asimismo el nombre castellano cuando se alude a la lengua común del Estado en relación con las otras lenguas cooficiales en sus respectivos territorios autónomos, como el catalán, el gallego o el vasco.
„Spanyolország és számos amerikai nemzet közös nyelvének jelölésére, amelyet szintén saját nyelvként beszélnek a világ más részein is, a kasztíliai és a spanyol kifejezés is érvényes. A vita arról, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, mára túlhaladott. A spanyol kifejezés ajánlatosabbnak bizonyul a kétértelműség hiányából adódóan, mivel egyértelműen arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillióan beszélnek. Hasonlóképpen, ez az az elnevezés, amely nemzetközileg is használatos (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo stb.). Bár szintén szinonimája a spanyol-nak, célszerűbbnek tűnik a kasztíliai terminus megtartása a Kasztíliai Királyság területén a középkorban született újlatin dialektusra, vagy pedig az e régióban jelenleg beszélt spanyol nyelvjárásra való utaláskor. Spanyolországban használatos ugyanígy a kasztíliai név is, amikor az állam közös nyelvére hivatkoznak más, a saját autonóm területükön másodhivatalos nyelvvel összefüggésben, mint a katalán, a galiciai, illetve a baszk” – állítják a szerzők az ESPAÑOL szócikkben.


*Bár az olasz humanista, Leon Battista Alberti 1437–1441 között írt a toszkán nyelvtanáról (amely a mai olasz irodalmi nyelv alapja), azonban ez nyomtatásban csak a 20. században jelent meg. (Forrás: Nyelv és Tudomány)

2011. július 24., vasárnap

Spanyol vagy portugál nyelvváltozat-e a galiciai?

A kérdést röviden és tömören elintézhetnénk annyival, hogy egyik sem. De természetesen nem akarom ennyivel elintézni, így ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, hogy mi is valójában.

A galiciai* vagy – spanyol elnevezése után – gallego nyelvet (saját nevén galego vagy lingua galega) Spanyolország északnyugati sarkában, a Portugália északi határának túloldalán fekvő Galicia autonóm közösségben – ahol regionálisan hivatalos nyelv a spanyol (kasztíliai) mellett – mintegy hárommillióan beszélik anyanyelvként vagy első nyelvként, kétnyelvűségben az egész országban hivatalos spanyollal.

Miféle nyelv ez, és hogyan került oda? Természetesen nem kérdés, hogy újlatin, arról azonban rengeteg téves információ kering, hogy melyik nyelv változata, illetve melyikhez áll a legközelebb az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvek közül. Bizonyos szótárak és lexikonok csak egy „spanyol nyelvjárásnak” tartják (lásd pl. Dorogman György: Spanyol–magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: „gallego mn; fn 1. galiciai spanyol <nyelvjárás is> ...”; Egyetemes lexikon, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996: „galíciai nyelv, a spanyolo.-i Galíciában beszélt sp. nyelvjárás”), mások „portugál nyelvjárásnak” tekintik (pl. Új magyar lexikon: „spanyol hatástól érintett portugál nyelvjárást beszélnek”).

(Forrás: Pixabay.com)

Spanyol nyelvjárásnak nevezni a galiciait ma már mindenképpen elavult nézet – azzal együtt, hogy jól ismerjük a nyelv és a nyelvjárás pontos meghatározásának problémáját –, ami onnan eredhet, hogy Spanyolországban beszélik. Mondhatnánk azt is, hogy átmenet a portugál és a spanyol között, azonban nyelvtörténetileg ez sem túl pontos, hiszen a portugál és a spanyol között számos „átmenet” létezik még (pl. az asztúriai-leóni dialektusok is éppúgy „átmenetek” a spanyol és a portugál között ezen az alapon; lásd még a dialektuskontinuumról szóló korábbi témát). Az, hogy „portugál nyelvjárás”, már sokkal közelebb áll a valósághoz, viszont szintén nem túl pontos. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a portugál nyelvből alakult ki, amikor nyelvtörténetileg – mondhatnánk – inkább fordítva történt: valójában a portugál alakult ki a középkori galiciaiból (amely a kasztíliaihoz hasonlóan eredetileg egy kis területen beszélt északi latin nyelvjárás volt) a nyelvterület dél felé terjeszkedésekor, a félsziget móroktól való visszafoglalása, a Reconquista során. Ugyanakkor tudományos alapon természetesen nem lehet azt mondani, hogy egy korábbi közös nyelvállapotból kialakult mai (szinkrón) nyelvváltozatok közül bármelyik is „eredetibb” lenne a másiknál, attól függetlenül, hogy melyiket hol beszélik most. Ezt a középkori nyelvet a szakirodalomban egyébként galaikoportugálnak (spanyol forrásokban galaicoportugués vagy gallegoportugués) vagy óportugálnak is nevezik. A lényeg tehát az, hogy pontosan fogalmazva semmiképpen sem lehet ma egy északi újlatin nyelvváltozat egy délinek a „nyelvjárása”, hiszen a Pireneusi-félszigeten ma beszélt déli nyelvváltozatok mind északiakból alakultak ki, kiszorítva a délebbre beszélt, arab hatástól érintett középkori vulgáris latin nyelvváltozatokat (melyeket ma „mozarab nyelv” gyűjtőnéven ismerünk).

(Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből következően a galiciai és a portugál között északról dél felé haladva folyamatos az átmenet: az északi portugáliai nyelvjárások közelebb állnak a galiciaihoz, mint a sztenderd, a déli coimbrai nyelvjáráson alapuló portugálhoz. Lényegében tehát egy olyan nyelvjáráscsoportról van szó, amely két sztenderdizált változattal rendelkezik: az egyiket a déli Portugáliában, a másikat pedig az északi Galiciában beszélik – nyelvpolitikailag természetesen mindkettő elismert önálló nyelv, saját helyesírással és irodalmi hagyományokkal. (Érdemes tudni azonban, hogy a beszélt galiciai is csak nyelvjárások formájában létezik, erősen keverve a kasztíliaival, a sztenderd nyelvet csupán a médiában használják.)

A sztenderd galiciai hangtanilag ma sokkal inkább a spanyolhoz, míg alaktanilag a portugálhoz áll közelebb (lehetne akár úgy jellemezni, hogy „spanyolosított” vagy „spanyolos kiejtéssel beszélt portugál”, ami azonban a fent leírtak tükrében felületes egyszerűsítés lenne): mindkét sztenderd változat – a galiciai és a portugál – más-más jellemzőket őrzött meg a középkori galiciaiból, melyből kialakultak. Így pl. a portugáliai sztenderd változat megőrizte a zöngés [z], [zs] sziszegőhangokat (lat. ROSA > rosa [Rozö] – „raccsolt” r-rel – ’rózsa’ , IANUARIU > janeiro [zsönejru] ’január’), viszont – a délspanyol és a latin-amerikai spanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan – elvesztette a különbséget a középkori [c], [dz] és [sz], [z] hangok között (a portugálban a [c] és [dz] is [sz]-ként és [z]-ként, a délspanyolban és a latin-amerikai spanyolban pedig mind a négy sziszegőhang [sz]-ként folytatódott); ezzel szemben a galiciai – a sztenderd északspanyolhoz hasonlóan – [θ] hangként (mint az angol thing szó th-ja) őrizte meg a középkori [c] és [dz] hangokat, és [sz]-ként a középkori [sz]~[z]-t, vagyis a zöngés–zöngétlen megkülönböztetést vesztette el a zöngétlen sziszegőhangok javára (pl. lat. FACERE > középkori sp. és középkori gal. fazer [fadzer] > port. fazer [fözer], gal. facer [faθer], sp. hacer [aθer]~[aszer]; illetve lat. ROSA > középkori sp. és középkori gal. rosa [roza] > port. rosa [Rozö], de gal. és sp. rosa [rosza]). Hasonlóképpen, a galiciai megtartotta a – különböző latin mássalhangzócsoportok lágyításával keletkezett – középkori [cs] és [s] hangok közötti különbséget, míg a portugálban a [cs] is [s]-ként folytatódott (pl. lat. PLORĀRE ’sírni’ > gal. chorar [csorár], port. chorar [surár], vö. sp. llorar [ljorár]~[gyjorár], illetve LAXĀRE ’hagyni’ > gal. és port. deixar [dejsár], vö. sp. dejar [dechár]).

(Forrás: Pixabay.com)

A galiciai és a portugál legfőbb hangtani fejlődési sajátossága viszont, amely megkülönbözteti őket a félszigeten beszélt többi újlatin nyelvváltozattól, hogy elvesztette magánhangzók közötti latin eredetű -L- és -N- hangokat: pl. lat. CÆLU ’ég’ > gal. ceo, port. céu (vö. sp. cielo); LŪNA ’hold’ > gal. lúa, port. lua (vö. sp. luna). E hangtani változás okaira nincs jelenleg kielégítő magyarázat, bár az -[l]- lágyulása/gyengülése, majd kiesése megfigyelhető más újlatin nyelvváltozatokban is (pl. román, velencei, korzikai stb.), az -[n]- kiesése pedig valószínűleg nazalizáció következménye: először az előtte álló magánhangzó orrhanggá vált az [n] hatására, később már csak a magánhangzó orrhangú ejtése „pótolhatta” az [n]-t, majd az orrhangú ejtés is megszűnt (tehát valahogy így: lat. LŪNA > [lũna] > [lũa] > lúa/lua). A középkori galiciaiban ezek az orrhangok még valószínűleg megvoltak, a portugál pedig csak nazális mássalhangzó (m, n) előtt, illetve a szó végén őrizte meg őket. A portugál orrhangú szóvégződések helyén a galiciaiban általában veláris [n] hangot találunk (mint a magyar harang szó n-je, jele [ŋ] a fonetikában): pl. népi lat. *CORATIŌNE ’szív’ > sp. corazón [koraθón] vagy [koraszón], gal. corazón [koraθóŋ], de port. coração [kuröszãu] (az ão orrhangon ejtett [au] diftongust jelöl, nagyon hasonló ehhez, ahogy spanyol aunque ’habár’ első szótagját ejtjük).

A galiciait továbbá az különbözteti meg a portugáltól, hogy nincsenek meg benne a redukált [ö]~[ü]-szerű hangok – ahogyan a portugálban a hangsúlytalan a, e magánhangzókat ejtik –, illetve a hangsúlytalan o-t sem ejtik [u]-nak a galiciaiban – mindez természetesen a spanyolra is igaz. A portugálhoz hasonlóan és a spanyoltól eltérően viszont megtalálhatóak benne, hangsúlyos szótagban, az [e] és az [o] mellett ezek nyíltabb változatai, az [ɛ] és az [ɔ] magánhangzó-fonémák, így a galiciai magánhangzórendszer pontosan megegyezik a vulgáris latinéval (a spanyolban a vulgáris latin [ɛ] és [ɔ] hangok ie és ue kettőshangzókként folytadódtak); a helyesírás azonban az e és az o nyílt vagy zárt ejtését nem jelöli – a hangsúly jelölésére spanyol mintára csak egyfajta, éles ékezetet használ –, így ezt a szavakkal együtt kell megtanulni.

(Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtanilag nincsenek lényeges különbségek a sztenderd európai portugál és a galiciai között. Eltérés viszont a spanyolhoz képest, hogy a hangsúlytalan személyes névmások minden igealakhoz tapadhatnak hátulról is, ami a galiciaiban egészen általános: pl. dígocho (digo+che+o) ’elmondom neked [azt]’ – vö. sp. te lo digo. Archaikus jellemzője a galiciainak, amely megkülönbözteti a portugáltól és a spanyoltól is, hogy a többes szám második személyű igealakokban megőrizte a latin [t]-ből származó [d]-t, amely a két másik nyelvben mára kiesett: gal. cantades ’énekeltek’ – vö. ósp. cantades, de mai sp. cantáis, port. cantais [kantájs] (< lat. CANTĀTIS). Szintén galiciai sajátosság az igeragozásban, hogy a befejezett múlt egyes szám második személyű végződése a portugálétól és a spanyolétól eltérően nem -ste, hanem -ches: cantaches ’énekeltél’ – vö. port. cantaste [kantást] és sp. cantaste (< lat. CANTASTI).

Beszéljünk egy kicsit a helyesírásról is. A galiciai mint sztenderd nyelvváltozat saját helyesírással rendelkezik, amely a spanyol helyesíráshoz áll közelebb, és sokkal következetesebb mind a portugál, mind a spanyol írásrendszernél. A spanyolban is meglévő lágy [cs], [lj] és [ny] hangok jelölésére szintén a ch és ll digráfok, valamint a spanyol ábécéből kölcsönzött ñ betű használatosak (a portugálban a két utóbbit az lh és nh digráfok jelölik); a mai spanyolból hiányzó [s] hangot viszont következetesen mindig az x jelöli a galiciaiban (ezzel szemben a középkori spanyol – szintén x-szel jelölt – [s] hangból kialakult modern [ch] hangot a mai spanyolban a j és – a ge, gi csoportokban – a g is jelölheti): pl. lat. IUNCTA > gal. xunta [sunta], vö. sp. junta [chunta]; GENERĀLE > gal. xeral [serál], vö. sp. general [chenerál]. A sztenderd portugálból és spanyolból is hiányzó jellegzetes galiciai mássalhangzót, a fentebb már említett [ŋ]-t magánhangzók között viszont az nh jelöli (nem tévesztendő tehát össze a portugál [ny] hanggal), azonban ez mindössze néhány szóban jelenik meg: pl. unha [uŋa] ’egy’ (nőnem), vö. port. uma [ũmö] és sp. una [una] (< lat. ŪNA) – szóvégi helyzetben viszont csak n-et írnak: un [uŋ] ’egy’ (hímnem), vö. port. um [ũ] és sp. un [un] (< lat. ŪNU).

(Forrás: Pixabay.com)

A sztenderd spanyol és galiciai között nagymértékű a kölcsönös érthetőség (az utóbbi spanyolos kiejtésének köszönhetően), így első hallásra nehéz is őket megkülönböztetni egymástól – még egy olyan valaki számára is, aki már valamilyen szinten beszél spanyolul. A galiciait ezenkívül erős spanyol hatás érte (akárcsak a félszigeten beszélt többi regionális nyelvet és nyelvváltozatot), hiszen nagyon sokáig csak „tájszólásnak” számított, míg a művelt városi lakosság a spanyolt használta – s ez mindmáig így van a galiciai nagyvárosokban, csupán az utóbbi néhány évtizedben kezdett felemelkedni mint sztenderd nyelv. Három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: ezek a keleti, a középső és a nyugati, amelyek szintén sok nyelvjárást foglalnak magukban. A legnyugatibb nyelvjárások már az asztúriai-leóni dialektusokhoz, illetve a kasztíliaihoz állnak közelebb.


*A magyar lexikonok egy része a spanyolországi Galicia, galiciai megnevezéseket „Galícia” és „galíciai” alakban (hosszú í-vel) szerepelteti; mindazonáltal a spanyolországi autonóm közösség és nyelv megnevezésére az eredeti (rövid i-s) alakok használata javasolt, megkülönböztetésül a közép-európai történelmi régió – más néven Gácsország vagy Halics – latinos Galícia elnevezésétől.