A spanyol személyes névmások esetei és használatuk

Tartalomjegyzék Bevezetés E/1. – yo, me, mí, conmigo E/2. – tú, te, ti, contigo, illetve vos, te E/3. – él, ella, ello, usted; le; lo, la; se, sí, consigo T/1. – nosotros, nosotras; nos T/2. – vosotros, vosotras; os T/3. – ellos, ellas, ustedes; les; los, las; se, sí, consigo A személyes névmások a mondatban Névmáskettőzés és redundáns használat A se névmási és nem névmási használata A lo névmás állítmánykiegészítői szerepben

✖

Spanyol nyelvtani sorozatunk első részében a három leggyakoribb múlt idő használatáról próbáltam áttekintő képet adni. A mostani rész témája is egy olyan terület, amely nem kevés gondot szokott okozni a nyelvtanulóknak: a személyes névmások ragozása és használata.

A spanyol személyes névmások (pronombres personales) megtartották – némi egyszerűsödéssel – a latin esetragozást. Bizonyos alakjaik (me, te, le, lo, la, nos, os, les, los, las, se) csak igével állhatnak kötött sorrendben, amelyet általában megelőzik (proklitikus használat), illetve egyes igealakokhoz simulószóként tapadnak (enklitikus használat). Mások önállóan is (yo, tú, vos, usted, él, ella, ello, nosotros/-as, vosotros/-as, ustedes, ellos, ellas) vagy elöljárószóval (mí, ti, sí) szerepelhetnek a mondatban. A csak igével használható névmások hangsúlytalanok is, ezért a spanyol szakirodalom együttesen hangsúlytalan személyes névmásoknak (pronombres personales átonos), az utóbbiakat pedig hangsúlyos személyes névmásoknak (pronombres personales tónicos) nevezi.

A Nueva gramática de la lengua española (NGLE) négy esetet különböztet meg: alanyeset (caso nominativo vagy recto), tárgyeset (caso acusativo), részeshatározó eset (caso dativo), ill. elöljárós eset (caso preposicional vagy oblicuo). A hangsúlytalan – vagy tapadó/simuló (ún. klitikus) – névmások lehetnek tárgyesetűek (más néven complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’), részes esetűek (complemento indirecto ’közvetett bővítmény’), emellett visszahatóak (reflexivo) vagy (többes számban) kölcsönösek (recíproco); a se ezenkívül személytelen, valamint mediális/passzív igealakok jelölésére is szolgál (ami lényegében a latin szenvedő igeragozás maradványa). A hangsúlyos névmások alany- (megszólító-) vagy elöljárós esetűek. Az alanyesetű névmások használata fakultatív, akárcsak a magyarban, mivel az igealakból, ill. a szövegkörnyezetből a legtöbb esetben kiderül az alany. Az alábbi ábrán a személyes névmások összefoglaló táblázata látható.

Kattints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A hangsúlytalan (vagyis a tárgy-, részes esetű, illetve visszaható) névmások a legtöbb igealakot megelőzik, azonban az állító felszólító alakokhoz (imperativo positivo), a főnévi igenévhez (infinitivo), valamint a határozói igenévhez (gerundio) hátulról tapadnak, velük egybeírva. Sorrendjük mindkét esetben szigorúan a következő, függetlenül attól, hogy éppen milyen esetet vagy funkciót jelölnek (eltérő színnel jelzem az első, második és harmadik személyt):

se → te / os → me / nos → le(s) / lo(s) / la(s).
Ezt természetesen úgy kell értelmezni, hogy csak azokat a névmásokat helyettesítjük be a mondatba a fenti sorrendiség szerint, amelyekre éppen szükségünk van: pl. No te me caigas ’Nehogy (no) leessél (te caigas) nekem (me)’; Te lo digo ’Megmondom (digo) neked (te) azt (lo)’; Se le ha roto el pantalón ’Elszakadt (se ha roto) neki (le) a nadrágja (el pantalón)’; Te nos fuiste ’Elmentél (te fuiste) tőlünk (nos)’; Os lo pedimos ’Azt (lo) kérjük (pedimos) tőletek (os)’ stb.

A rövid ismertető után nézzük meg részletesen, hogy mely személyekben milyen névmási alakok használatosak (rövidítések: E=egyes szám, T=többes szám, E/1. = egyes szám első személy stb.).

E/1. – yo, me, mí, conmigo

Az egyes szám első személyű névmásnak négy alakja van: yo ’én’ (< népi latin *ĔO < ĔGO; alanyeset, hangsúlyos), me ’engem, nekem’, ill. ’magamat, magamnak’ (< lat. MĒ; tárgy- és részes eset, illetve visszaható), mí (< lat. MIHI, MĪ; elöljárós eset) és ennek egy rendhagyó, a con ’-val/-vel’ elöljárószóval összevont alakja, a conmigo ’velem, magammal’ (< népi lat. CUM MECU(M), tkp. ’velemmel’ – vö. „nálamnál”). Ezek közül a me csak igével, a mí pedig elöljárószóval használatos, mellyel a mondatban a legtöbb esetben – a hagyományos nyelvtan szerint – valamilyen határozói mondatrész szerepét tölti be. Néhány példa az E/1. személyű névmások használatára:

• ¿Me amas? ’Szeretsz engem?’
• ¿Me preguntas a mí? ’Engem kérdezel?’
• Yo cada día me lavo. ’Én minden nap megmosakszom.’ (’megmosom magam’)
• Me dice que quiere venir conmigo al cine. ’Azt mondja nekem, el akar jönni velem moziba.’
• Dime si me quieres. ’Mondd el nekem, szeretsz-e.’

A második példából látható, hogy az elöljárós esetű hangsúlyos névmás megismétlése kiemelő szerepű: pl. me ama ’szeret engem’ vs. a mí me ama ’engem szeret’ vs. me ama a mí ’ENGEM szeret’.

E/2. – tú, te, ti, contigo, illetve vos, te

A második személyű névmás esetrendszerének két változata van. Csak az elsőt (ún. tuteo, azaz ’tú-zás’ vagy ’tú-val tegezés’) használják Spanyolországban, illetve főként Mexikóban, a Karib-térségben és Dél-Amerika északi és középső részén; a második (ún. voseo, vagyis ’vos-ozás’ vagy ’vos-szal tegezés’) pedig Közép-Amerika néhány országában, de leginkább Dél-Amerika déli részén használatos (Argentínában és Uruguayban szinte kizárólagos). Az utóbbihoz külön igealak is tartozik a kijelentő mód jelen idejében (amely történetileg a T/2. igealak régi, -i- nélküli változata: -ás, -és, -ís) és az állító felszólító módban (alaktanilag a T/2. felszólító alak -d nélküli változata: -ad > -á; -ed > -é; -id > -í). A vos névmás és hozzá tartozó igealak lényegében a középkori spanyol vos, azaz ’ti’ mint „királyi többes” maradványa, melyet udvariassági megszólításként használtak T/2. személyű igével (pl. Yo lo veo que estades [=estáis] vos en ida ’Én látom, hogy kegyelmed már elmenőben van’).

A tú-s rendszerben vagy tuteo-ban az első személyű névmáshoz hasonlóan négy alakot különböztetnek meg: tú ’te’ (< lat. TŪ; alany- és megszólító eset), te ’téged, neked’, ill. ’magadat, magadnak’ (< lat. TĒ; tárgy- és részes eset, valamint visszaható), ti (< lat. TIBI; elöljárós eset, lásd még: mí) és contigo ’veled, magaddal’ (< lat. CUM TECU(M)). Itt a hangsúlytalan alak a te, amely csak igével állhat. A voseo-ban a vos (< lat. VŌS; eredetileg ’ti’ mint „királyi többes”) tölti be az alany-, megszólító és az elöljárós eset szerepét is (vagyis tulajdonképpen vos = tú, ti), a te pedig itt is a tárgyas, részes és visszaható névmásként használatos. Következzen néhány példa az E/2. személyű névmások használatára:

• Te tengo una sorpresa. ’Van a számodra egy meglepetésem.’
• ¡Que no te me lesiones! ’Nehogy megüsd magadat nekem!’
• —Te agradezco. —Yo a ti. ’Köszönöm neked. – Én [is] neked.’
• ¿Y tú, hablas español? ’És te, beszélsz spanyolul?’
• Sí, yo soy argentino. ¿Y vos dónde vivís? ’Igen, én argentin vagyok. És te hol élsz?’
• —Desde Argentina siempre pienso en vos. —Yo también en ti desde México. ’Argentínából mindig gondolok rád. – Én is rád Mexikóból.’
• ¡Gánate un viaje! ’Nyerj [magadnak] egy utazást!’

E/3. – él, ella, ello, usted; le; lo, la; se, sí, consigo

A legkiterjedtebb esetragozás a harmadik személyben van: itt három nemet (hím-, nő- és semlegesnem), és öt alakot különböztetnek meg: él, ella, ello (lo) ’ő, az’ (< lat. ĬLLE, ĬLLA, ĬLLUD; alany-megszólító és elöljárós eset), ill. usted ’ön’ (< rég. vuestra merced ’kegyelmetek’, alany–megszólító és elöljárós eset); le ’neki, annak, Önnek’ (< lat. ĬLLI; részes eset); lo [hím- és semlegesnem], la [nőnem] ’őt, azt, Önt’ (< lat. ĬLLU(M), ĬLLUD, ĬLLA(M); tárgyeset); se ’magát, magának’ (< lat. SĒ; tárgy- és részes esetű, visszaható), s az utóbbinak van egy hangsúlyos változata, a sí (< lat. SIBI; elöljárós eset) – amely nem tévesztendő össze a sí ’igen’ (< lat. SĪC) határozószóval! –, valamint ennek a con elöljáróval összevont alakja, a consigo ’magával’ (< lat. CUM SECU(M)). Az elöljárós esetű visszaható névmások, a sí és a consigo mindazonáltal ritkán használatosak a köznyelvben, s akkor is majdnem mindig a mismo ’ugyanaz, önmaga’ szóval megerősítve (gyakran a sima alany-elöljárós esetű névmással helyettesítik őket, pl. se llevó las llaves consigo helyett se llevó las llaves con él). (A semlegesnemű lo állítmánykiegészítői használatát lásd a téma végén!)

A helyzet azonban – pechünkre – korántsem annyira egyszerű és logikus, mint amilyennek a fentiekből látszik. A spanyolban ugyanis nincs olyan éles különbség harmadik személyben a részes és a tárgyeset között, mint a magyarban: sok esetben részes névmással fejezik ki azt, ami magyarra fordítva tárgyeset lenne (különösképpen bizonyos igék vonzataként, pl. ¡A quién le importa! „kit érdekel!”, szó szerint: ’kinek érdekes!’) – ritkábban előfordul az ellenkezője is (pl. A mi madre la obedezco „Az anyámnak engedelmeskedem”, szó szerint: ’Az anyámat engedelmeskedem’) –, és helyzetet még az is bonyolítja, hogy mindez nyelvjárásfüggő is. A sztenderd nyelvben a nyelvterület legnagyobb részén többé-kevésbé úgy fest a dolog, mint azt fentebb vázoltam. De nézzük a kivételeket!

A spanyolországi köznyelvben hímnemű tárgyesetben a lo névmás helyett a részes le-t használják személyekre, míg a lo-t csak dolgokra; Latin-Amerikában viszont a le névmást a lo/la helyett tárgyesetben ’Önt’ jelentésben is használják. Egy-egy példával szemléltetve a spanyolországi helyzetet: le conozco ’ismerem őt’ [férfit], la conozco ’ismerem őt/azt’ [nőt vagy nőnemű dolgot], és lo conozco ’ismerem azt’ [hímnemű vagy meghatározatlan – semlegesnemű – dolgot]; ugyanez Spanyolországon kívül: lo conozco ’ismerem őt/azt’ [férfit vagy dolgot], la conozco ’ismerem őt/azt’ [nőt vagy nőnemű dolgot] és le conozco ’ismerem Önt’ [férfit vagy nőt]. Ezt a jelenséget, tehát tárgyesetben a tárgyesetű névmás helyett a részes használatát leísmo-nak (’le-zés’) nevezik a spanyol nyelvtanok, Latin-Amerikában elterjedt utóbbi formája pedig a leísmo de cortesía (’udvariassági le-zés’). Előfordul ennek ellenkezője is, amikor a tárgyesetű lo, la névmásokat részes esetben használják a le helyett. Ez a loísmo és laísmo, amely tájnyelvi jellegű, s a művelt beszédben kerülendő: *la digo que venga conmigo ’megmondom neki [nőnek], hogy jöjjön velem’, a le digo helyett. Mindezen jelenségek oka, hogy a beszélők egyre inkább a személy–dolog, valamint a hímnem–nőnem megkülönböztetésére törekszenek az eredeti – latinból örökölt – esetrendszer megtartása helyett.

De ha ez nem lenne elég, még mindig vannak meglepetések. A harmadik személyű részes és tárgyas névmások kombinált használatakor (ha ez elsőre érthetetlennek tűnne, olyanokról van szó, hogy pl. ’neki azt’, ’nekik őket’ stb.) a le névmás a se alakot veszi fel – eufonikus okokból –, tehát pl. *le lo digo = se lo digo ’megmondom neki [azt]’, vagy pl. ¡díselo! ’mondd meg neki [azt]!’. A se-t használják ezenkívül – nem névmási szerepben – szenvedő mondatok igei állítmányának jelölésére, ill. személytelen mondatokban az ún. „általános alany” (és ez nagyon idézőjeles, hiszen az ilyen mondatoknak valójában nincs alanyuk) jelölésére: pl. Se venden libros ’könyveket árulnak’ (szó szerint: ’könyvek eladatnak’), Se dice que el español es fácil de aprender ’Azt mondják [=Mondatik], hogy a spanyolt könnyű megtanulni.

Az egyes szám harmadik személyű névmások áttekintése (Forrás: El Mexicano)

Példák az E/3. személyű névmások használatára:

• —Dile que me traiga los papeles. —Claro, se lo digo. ’Mondd meg neki, hogy hozza ide nekem a papírokat. – Persze, megmondom neki [azt].’
• A ella la quiero, no a ti. ’Őt szeretem, nem téged.’
• —¿Podrías hacerme un favor? —Sí, te lo hago. ’Megtennél nekem egy szívességet? – Igen, megteszem neked.’
• Él se llevó las llaves consigo. ’Ő vitte el magával a kulcsokat.’
• —Esta es mi canción favorita. ¿Podrías cantármela? —Sí, voy a cantártela. ’Ez a kedvenc dalom. El tudnád énekelni nekem [azt]? – Igen, el fogom énekelni neked [azt]’
• Felicítalo (Felicítale) por su cumpleaños. ’Köszöntsd fel őt a születésnapja alkalmából’.
• Ella solo se ama a sí misma. ’Ő csak saját magát szereti.’
• Se le rompió el pantalón. ’Szétszakadt neki a nadrágja.’

Amint a példákból látható, a hangsúlytalan igei névmások sorrendje (a sztenderd nyelvben) kötött, függetlenül attól, hogy melyik milyen esetben áll. Példaként nézzük meg, mi lehet a különbség a következő két kifejezés között: se lo rompió és se le rompió. Az elsőnél a lo tárgyesetű névmás, tehát a lo rompió azt jelenti, hogy ’eltörte azt’. Mivel tudjuk, hogy a részes névmás, ha utána tárgyesetű következik, se alakot vesz fel, ezért ebben az első kifejezésben tehát a se lo jelentése ’neki azt’, vagyis ’eltörte neki [azt]’. A második kifejezésben rögtön látjuk, hogy le alakban benne van már a részes névmás, amiből szintén következik, hogy ott a se nem jelölhet megint részes névmást, vagyis valami másnak kell lennie; s így már azt is tudjuk, hogy ez esetben nem lehet a se más, mint magához az igéhez tartozó visszaható névmás, vagyis itt a romperse ’eltörik’ (szenvedő) igéről van szó, azaz a se le rompió jelentése ’eltörött/elszakadt neki’!

T/1. – nosotros, nosotras; nos

Sokkal könnyebb a dolgunk a többes szám első személyű névmásoknál, melyeknek csak kétféle alakja van: nosotros [hím- és közös nem], nosotras [nőnem] ’mi’ (< régi nós < lat. NŌS ’mi’ + otros < lat. ALTEROS ’a többiek’ szóval megerősítve, megkülönböztetésül a „királyi többes”-ként egyes számban való használattól; alany és elöljárós eset), illetve nos ’minket, magunkat, mi egymást’, ill. ’nekünk, magunknak, mi egymásnak’ (< lat. NŌS és NOBIS; tárgy- és részes esetű, ill. visszaható és kölcsönös névmás). Az alanyesetű nőnemű névmást kizárólag nőkből álló társaságra lehet csak használni, férfi- vagy vegyes társaságra a hímnemű használatos (azaz: nosotros = csak férfiak, férfiak és nők, több férfi és egy nő, több nő és egy férfi; míg nosotras = csak – és kizárólag – nők). Példák a T/1. személyű névmások használatára:

• Nos conocemos bien. ’Jól ismerjük egymást.’
• Nosotros latinos siempre nos divertimos. ’Mi latinok mindig szórakozunk [szórakoztatjuk magunkat].’
• Mantennos informados, por favor. ’Tarts minket naprakészen [információval], légy szíves.’
• Nosotras nunca estuvimos embarazadas. ’Mi sosem voltunk terhesek.’
• ¿Por qué te nos fuiste? ’Miért mentél el tőlünk?’

Figyelem! A -mos személyrag -s végződése a T/1. személyű felszólító módú igealakokban kiesik a nos névmás előtt a visszaható névmással használt igék (ún. verbos pronominales) esetében, valamint a -selo(s), -sela(s) névmáscsoportok előtt: pl. vamos + nos (irse) = vámonos ’menjünk el!’ vagy ’gyerünk!’; divirtamos + nos (divertirse) = divirtámonos ’szórakozzunk!’, cantemos + se (=le/les) + la = cantémosela ’énekeljük el neki(k) azt [a dalt]’, digamos + se (=le/les) + lo = digámoselo ’mondjuk meg neki(k) [azt]’, llevemos + se (=le/les) + los = llevémoselos ’vigyük el neki(k) azokat (~ nekik azt/azokat)’.

T/2. – vosotros, vosotras; os

A helyzet teljesen hasonló az előzőhöz, azzal a lényeges megjegyzéssel, hogy a T/2. személyű névmásokat – és a hozzá tartozó igealakokat is – csak Spanyolországban használják. Itt is csak kétféle alak van: vosotros [hím- és közös nem], vosotras [nőnem] ’ti’ (< régi vós < lat. VŌS ’ti’ + otros < lat. ALTEROS ’a többiek’ szóval megerősítve [ehhez lásd a T/1.-nél leírtakat]; alany és elöljárós eset), illetve os ’titeket, magatokat, ti egymást’, ill. ’nektek, magatoknak, ti egymásnak’ (< óspanyol vos < lat. VŌS, VOBIS; tárgy- és részes esetű, ill. visszaható és kölcsönös névmás). Az alanyesetű nőnemű névmást itt is kizárólag nőkből álló társaságra lehet csak használni, az összes többi esetben a hímneműt használják. Példák a T/2. személyű névmások használatára:

• Si no os conocéis, os presento. ’Ha nem ismeritek egymást, bemutatlak benneteket.’
• Haced vuestros deberes, os lo pido. ’Csináljátok meg a házi feladatot, azt kérem tőletek.’
• Siempre voy diciéndoos que practiquéis mucho para el bachillerato. ’Mindig azt hajtogatom nektek, hogy gyakoroljatok sokat az érettségire.’
• Vosotros idos (iros), vosotras quedaos aquí. ’Ti [fiúk] menjetek el, ti [lányok] maradjatok itt.’

Figyelem! A T/2. felszólító módú igealak -d személyragja kiesik az os névmás előtt (pl. quedarse ’maradni’: quedad+os = quedaos ’maradjatok’), ez alól egyetlen kivétel – rövidsége miatt – az irse ’elmenni’ ige (id+os = idos – irodalmi – vagy iros – beszélt nyelvi – ’menjetek el’).

T/3. – ellos, ellas, ustedes; les; los, las; se, sí, consigo

A többes szám harmadik személyű névmások használata lényegében teljesen megegyezik az egyes szám harmadik személyűekével (a visszaható névmás még alakjában sem különbözik), azzal különbséggel természetesen, hogy itt többes számot jelentenek. Többes számban csak két nemet (hím- ill. közös, valamint nőnem, mivel a főnevek csak hím- és nőneműek lehetnek), és szintén öt alakot különböztetnek meg: ellos, ellas ’ők, azok’ (< lat. ĬLLOS, ĬLLAS; alany-megszólító és elöljárós eset), ill. ustedes ’önök’, Latin-Amerikában szintén ’ti’ (< rég. vuestras mercedes ’kegyelmeitek’, alany-megszólító és elöljárós eset); les ’nekik, Önöknek’, Latin-Amerikában szintén ’nektek’ (< lat. ĬLLIS; részes eset); los [hím- és közös nem], las [nőnem] ’őket, azokat, Önöket’, Latin-Amerikában szintén ’titeket, benneteket’ (< lat. ĬLLOS, ĬLLAS; tárgyeset); se ’magukat, maguknak, ők/Önök egymást, ők/Önök egymásnak’, Latin-Amerikában szintén ’magatokat, magatoknak, ti egymást, ti egymásnak’ (< lat. SĒ; visszaható–kölcsönös tárgy- és részes eset), illetve az utóbbinak elöljárós esetű változata, a sí (< lat. SIBI) és a consigo ’magukkal’, ’magatokkal’ (< lat. CUM SECU(M)).

A többes szám harmadik személyű névmások áttekintése (Forrás: El Mexicano)

A részes és tárgyas névmások kombinált használatakor a les névmás természetesen itt is se alakot vesz fel, tehát pl. *les lo digo = se lo digo ’megmondom nekik [azt]’, vagy pl. ¡díselo! ’mondd meg nekik [azt]!’. Mint látható, ennek viszont az (lenne) a „hátránya”, hogy mivel a se jelenthet egyes és többes számot is, nem derülne ki belőle, hogy a részeshatározó a mondatban egyes vagy többes számú-e. Igen ám, de hogy még véletlenül se legyen egyszerű a dolgunk, a latin-amerikai beszélők erre is találtak megoldást, mégpedig a következőt: amikor a részes névmás többes számú lenne, akkor ezt úgy jelzik, hogy a tárgyesetű névmás kapja meg a többes szám jelét (amit úgy is fel lehet fogni, hogy a se alakot felvett les részes névmás elméleti -s jele „önállósítja magát” és „átvándorol” a tárgyas névmás végére). Elsőre úgy tűnne, hogy ez félreértésekre adhatna okot, ugyanis ilyenkor az nem derülne ki, hogy a részeshatározó, vagy pedig a tárgy többes számú-e: viszont az utóbbi viszonylag ritkán fordul elő, és a szövegkörnyezetből ez szinte mindig kiderül. Ezt a megoldást ugyanakkor csak Latin-Amerikában alkalmazzák, Spanyolországban marad tehát ilyenkor a „bizonytalanság”. De lássuk példával is:

• se lo traigo
• Spanyolországban: ’elhozom neki(k) [őt/azt]’.
• Latin-Amerikában: ’elhozom neki [őt/azt]’.
• se los traigo
• Spanyolországban: ’elhozom őket/azokat neki(k)’.
• Latin-Amerikában: ’elhozom nekik/nektek [őt/azt]’ vagy ’...őket/titeket/azokat neki’.

A részes és tárgyesetű névmások kombinált használata (Forrás: El Mexicano)

További példák a T/3. névmások használatára:

• ¡Invítalos a la fiesta! ’Hívd meg őket a bulira!’
• —Diles que me llamen. —Se lo diré. ’Mondd meg nekik, hogy hívjanak fel engem. – Majd megmondom nekik [azt].’
• —Quisiera comprarles unos regalos. —Yo se los compro. ’Szeretnék venni nekik néhány ajándékot. – Én megveszem nekik.’
• —¿Sorprendemos a los niños? —Claro, ¡sorprendámoslos! ’Meglepjük a gyerekeket? – Persze, lepjük meg őket!’ (A T/1. személyű -mos+los/las/les – vagyis a -moslos, -moslas, -mosles – végű alakokban a -mos személyrag -s végződése általában nem hangzik: sorprendámoslos [sorprenˈdamolos].)
• Las cartas aún no están escritas. Debo escribírselas. ’A levelek még nincsenek megírva. Meg kell írnom őket nekik.’
• Tienen calor. Se les fue el aire acondicionado. ’Melegük van. Elromlott [=elment] nekik a légkondicionáló.’
• —Pregúntales qué deberías hacer. —Gracias, se lo preguntaré. ’Kérdezd meg tőlük, mit kellene tenned. – Köszönöm, meg fogom kérdezni tőlük [azt].’

Az eddigiekben áttekintettük a személyes névmások különböző alakjait és a használatukra vonatkozó legfontosabb szabályokat. A példákat természetesen a végtelenségig lehetne sorolni, hiszen ha csak a simulónévmásokkal használt igealakokat vesszük, már akkor is rengeteg különféle kombináció lehetséges, azonban itt elsősorban a rendszer és logikájának megértése a cél. A téma hátralévő részében még néhány egyéb kérdést fogunk megvizsgálni a névmások használatával kapcsolatban.

A személyes névmások a mondatban

Mint az elején már említettem, a hangsúlytalan személyes névmások nem teljesen szabad morfémák, így sorrendjük is kötött; az igét – a felszólító alakok, az infinitivo és a gerundio kivételével – a mai nyelvben mindig megelőzik, s közéjük (a sztenderd nyelvben) más elem sem ékelődhet (tehát pl. nincs *te bien digo, csak bien te digo vagy te digo bien, azaz ’jól megmondom neked’).

Mindazonáltal nincs olyan megkötés, hogy egy hangsúlytalan személyes névmás kizárólag azzal az igével állhat, amelynek bővítménye – a kötöttség csak arra vonatkozik, hogy igével vagy igenévvel kell állnia (ezért is nevezik igei simulószónak). E variálhatóság leginkább a főnévi igeneves szerkezetekben mutatkozik meg: pl. a Me tengo que ir és a Tengo que irme éppúgy helyes, ha azt akarjuk mondani, hogy ’El kell mennem’. Vannak azonban olyan esetek, amikor a nyelvi szokás ezt a szabadságot korlátozza, pl. ha a névmás „vándorlása” félreértést okozna, vagy egyszerűen nem hangzik jól.

Az egyik ilyen tipikus eset, amikor a segédige pronominális: ilyenkor a névmás nem kerülhet a főige mögé. Például a se puso a llorar ’sírva fakadt’ kifejezés segédigéje a ponerse, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy *puso a llorarse. A személytelen kifejezésekben ugyanakkor nem szokás a névmást a segédige elé rakni, így pl. az hay que decírselo ’meg kell mondani neki(k)’ jobban hangzik, mint a se lo hay que decir. Szintén nem lehetséges a segédige elé tenni a névmást olyan kifejezésekben, ahol a főige tárgyas, és az a mondat alanya: pl. Parecía entenderlo (nem *Lo parecía entender) ’Úgy tűnt, hogy érti’; Conviene intentarlo (nem *Lo conviene intentar) ’Illik megpróbálni’; Importa denunciarlo (nem *Lo importa denunciar) ’Fontos jelenteni azt’ stb.

Akkor sem túl elterjedt a segédige előtti névmás, ha az vélelmet, félelmet, kívánságot, értesülést fejez ki: Cree haberlo guardado (inkább, mint Lo cree haber guardado) ’Úgy hiszi, hogy eltette’; Prefiero ignorarte (inkább, mint Te prefiero ignorar) ’Inkább nem veszek rólad tudomást’; Deseo irme (inkább, mint Me deseo ir) ’El kívánok menni’; Negó saberlo (természetesebb, mint a Lo negó saber) ’Tagadta, hogy tudja’ stb. Mindez feltételezhetően a kifejezésben szereplő igék „tartalmasságával” van összefüggésben: ugyanis minél „tartalmasabb” jelentéssel bír – vagyis minél kevésbé „segédigeszerű” – a segédige szerepét ellátó ige, annál szokatlanabbnak érződik a nem hozzá tartozó névmás előrehozása. Tehát pl. a Lo negó saber azért is tűnhet furcsának, mert a Lo negó már önmagában is értelmes mondat lenne (’Tagadta’), szemben pl. azzal, hogy *Se puso, aminek egyedül semmi értelme.

Névmáskettőzés és redundáns használat

Szót kell ejtenünk egy fontos jelenségről, méghozzá a személyes névmások duplikációjáról. Abban az esetben ugyanis, amennyiben a mondatban vagy kifejezésben a hangsúlyos (tehát az alany-, vagy elöljárós esetű) személyes névmás az a elöljáróval – azaz tárgy- vagy részes esetben – szerepel, a tárgy-, illetve részes esetű hangsúlytalan névmás használata is kötelező, függetlenül a szórendtől: le digo a él ’neki mondom’, la quiero a ella ’őt szeretem’, a ti te perdono ’neked megbocsátok’ vagy vö. te perdono a ti ’neked bocsátok meg’.

Amennyiben a mondat részeshatározója vagy tárgya az állítmányt megelőzi, a részes vagy tárgyesetű névmást is kiteszik az igei állítmány elé (kivétel a fokalizálás, ld. lentebb):

• Preparé el desayuno a mi esposa. ’Elkészítettem a reggelit a feleségemnek.’
• A mi esposa le preparé el desayuno. ’A feleségemnek elkészítettem a reggelit.’ (szó szerint: ’A feleségemnek neki elkészítettem a reggelit.’)
• El desayuno se lo preparé a mi esposa. ’A reggelit a feleségemnek készítettem el.’ (szó szerint: ’A reggelit, neki azt elkészítettem a feleségemnek.’)
• Compré mi disco favorito. ’Megvásároltam a kedvenc lemezem.’
• Mi disco favorito lo compré. ’A kedvenc lemezem megvásároltam.’ (szó szerint: ’A kedvenc lemezem, azt megvásároltam.’)

A részes névmás használata abban az esetben, amikor a részeshatározó nem előzi meg az állítmányt, opcionális, bár a mai beszélt nyelvben szinte kizárólagos:

• (Le) preparé el desayuno a mi esposa. ’Elkészítettem a reggelit a feleségemnek.’
• (Les) conté un chiste a mis amigos. ’Meséltem egy viccet a barátaimnak.’

Ha a részeshatározó nem előzi meg az állítmányt (pl. a fenti példákban) és többes számú, mind Spanyolországban, mind Latin-Amerikában gyakori, hogy a részes névmás csak egyes számban áll (tehát nem egyezik számban a mondat részeshatározójával), melyet ilyenkor fel lehet úgy is fogni, mint ha nem is névmás lenne, hanem egyfajta állandósult, a cselekvés/történés „irányultságát” kifejező határozói simulószó (vö. pl. az olasz ne szócskával): Le conté un chiste a mis amigos.

Bizonyos igékkel – pl. az ún. verbos de afección, vagyis a valamilyen benyomást (tetszést, véleményt stb.) kifejező igék – az állítmány és a részeshatározó sorrendjétől függetlenül kötelező a részes névmás használata, az nem hagyható el. Ilyen pl. a gustarle ’vkinek tetszik vmi / szeret vmit’ ige:

• ¿Le gustan a tu hermana los bombones? ’Tetszenek a nővérednek/húgodnak a bonbonok?’
• ¿A tu hermana le gustan los bombones? ’A nővérednek/húgodnak tetszenek a bonbonok?’

A részes névmással ellentétben a tárgyas névmás kitétele egyenes szórend esetén – ha a mondat tárgya nem előzi meg az igei állítmányt – nyelvjárási jellemző (bár terjed a köznyelvben is):

• (La) llamaron a la profesora. ’(Őt) hívták a tanárnőt.’
• (Lo) tengo ese libro. ’Megvan nekem az a könyv’.

A todo, -a, -os, -as esetében viszont mindig kiteszik a tárgyas névmást:

• Lo tengo todo. ’Megvan mindenem.’ (Szó szerint: ’Azt birtokolok mindent’)
• Los conozco a todos. ’Ismerek mindenkit.’ (Szó szerint: ’Őket ismerem mindet’)
• —¿Leíste todos estos libros? —Sí, los leí todos. ’Olvastad mindezeket a könyveket? – Igen, olvastam mindegyiket.’ (Szó szerint: ’Igen, őket olvastam mindet.’)

Amennyiben a mondat tárgya fokalizáló – nyomatékosító-kiemelő – jelleggel előzi meg az állítmányt, a tárgyas névmás nem használatos:

• Este libro lo quiero. ’Ezt a könyvet akarom/szeretném.’
• Este libro quiero. ’EZT a könyvet akarom/szeretném.’

A se névmási és nem névmási használata

Az előzőekben már láthattuk, hogy a se (< lat. SĒ) valódi többfunkciós névmás, pontosabban – szigorúan nyelvtani értelemben véve – nem is minden esetben névmás. Tekintsük át, milyen szerepekben állhat az igei kifejezésekben:

1. Harmadik személyű visszaható (tárgy- vagy részes esetű) névmás: se lava ’mosakszik’, se visten ’felöltöznek’. Ebben a szerepében a visszaható/álszenvedő igék személytelen főnévi igenevét is jelöli: llamarse ’hívni vkit vhogy’, vestirse ’felöltözni’, irse ’elmenni’, arrepentirse ’megbánni’ stb.
2. A részes esetű le, les névmás alakváltozata a lo, la, los, las tárgyesetű névmások előtt: ¿Le contaste mi historia? – Sí, se la conté. ’Elmesélted neki a sztorimat? – Igen, azt elmeséltem neki.’ Itt valójában arról van szó, hogy latin ĬLLI (a kései kiejtésben kb. [ellʲe]) részes névmásból származó le az óspanyolban még rendelkezett egy lágyított ge [źʲe] alakváltozattal is, melyet a lo(s), la(s) tárgyas névmásokkal együtt használtak (vö. olasz glielo, gliela [lʲelo, lʲela] ’neki(k) azt’), majd ez a hangváltozások miatt idővel összekeveredett és beolvadt a se névmásba.
3. Szenvedő mondatok igei állítmányát vezeti be: En la reunión se discutieron todos los temas pendientes ’Az értekezleten megvitatták az összes függő témát’ (szó szerint: ’Az értekezleten megvitattatott az összes függőben lévő téma’). Ez azonos azzal, amikor a szenvedő állítmányt létigével (kopulával) + befejezett melléknévi igenévvel fejezik ki: En la reunión fueron discutidos todos los temas pendientes ’A gyűlésen meg lett vitatva az összes függő téma.’
4. Személytelen (alany nélküli) mondatok állítmányát vezeti be: Se es más feliz sin responsabilidades ’Boldogabb az ember felelősség nélkül’ (szó szerint kb. ’Boldogabb „vanatik” felelősség nélkül’). E funkció és az előző pontban leírt használat között az a lényeges különbség, hogy míg a szenvedő ige csak tárgyas lehet, addig a személytelen ige lehet tárgyatlan is – mint látjuk a példában –, és a se után mindig egyes számban áll.

Az 1–2. pontokban a se névmási szerepű, míg a 3–4. pontokban csupán nyelvtani funkciót – szenvedő igealakot, személytelen állítmányt – jelöl. A személytelen mondatokban (4. pont) lévő se szócskát szokták durva egyszerűsítéssel „általános alany”-nak is nevezni (valójában szó sincs semmiféle alanyról), magyarra pedig általában többes szám harmadik személyű igehasználattal, vagy az ember(ek) kifejezéssel fordítjuk az ilyen szerkezeteket.

A lo névmás állítmánykiegészítői szerepben

A semlegesnemű lo (< lat. ĬLLUD) hangsúlytalan személyes névmásnak van egy speciális mondattani funkciója is, amikor az igei-névszói állítmány névszói részét, vagyis az állítmánykiegészítőt (spanyolul atributo) „helyettesíti”, ami kopulatív igékkel fordul elő. Ebben a szerepben a lo nem tárgyesetű, hanem az ello ’az’ hangsúlytalan változata:

• —Ese libro es muy bueno. —Sí, lo es. ’Az a könyv nagyon jó. – Igen, [valóban] az.’
• —¿Eran guapas aquellas chicas? —Lo eran. ’Csinosak voltak azok a lányok? – Azok voltak.’
• Lo llaman democracia, pero no lo es. ’Demokráciának nevezik [azt], de nem az.’

Mennyire érthetőek kölcsönösen az újlatin nyelvek?

A mai témánk szintén olyan kérdést tár fel, mely sok érdeklődőt foglalkoztat. Mivel az itt leírtakhoz szorosan kapcsolódik két előző bejegyzés (Nyelv és nyelvjárás problematikája és Dialektuskontinuum és a makronyelv), érdemes ezeket is átolvasni, melyek részleteibe nem kívánok újból belemenni.

Forum Romanum (Róma, Olaszország). Itt kezdődött minden hajdanán...

A kölcsönös érthetőség olyan fogalom, melyet tudományos módon nem lehet meghatározni, hiszen meglehetősen nagy a szubjektivitása. Egyáltalán mit értünk ezen? A kölcsönös érthetőség két elkülönült nyelvváltozat közötti „átérthetőséget” jelent az anyanyelvi beszélőik részéről, azt feltételezve, hogy ez a másik nyelvváltozat tudatos tanulása nélkül fennáll. Ebből rögtön kiderül, hogy ilyen elvileg csakis akkor jöhet létre, ha a vizsgált két nyelvváltozat (értsd: nyelv vagy nyelvjárás) mind szókincsben – beleértve az azonos vagy hasonló jelentésű szavakat –, mind kiejtésben olyan mértékben hasonlít, hogy a másik nyelvváltozat beszélőinek nem okoz különösebb gondot a megértése. Ez általában – de nem minden esetben! – igaz az egy-egy nyelvhez tartozó nyelvjárásoknak vélt nyelvváltozatokra (pl. a magyar esetében), de kisebb mértékben előfordulhat különállónak vélt, közeli rokonságban lévő nyelvek között is. Ekkor viszont számos szubjektív tényező is bejön a képbe: a beszélő műveltsége, „nyelvérzéke” vagy nyelvi fantáziája, a szöveg bonyolultsága, a szövegkörnyezet stb., amelyek mind meghatározzák, hogy egy beszélő mennyire lesz képes megérteni egy hasonló nyelvváltozatot. Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak hasonló kiejtés, szókincs, hanem nagyfokú nyelvtani hasonlóság is szükséges ahhoz, hogy a kölcsönös érthetőség különböző nyelvváltozatok között létrejöjjön. Meg kell különböztetni továbbá a kölcsönös érthetőségtől az ún. passzív kétnyelvűséget (ez általában a többnyelvű vagy regionálisan többnyelvű országokban lehetséges), amely azt jelenti, hogy az egyik nyelv beszélője azért érti a másikat, mert megtanulta, csak nem használja. Bár a passzív kétnyelvűség elősegíti a kölcsönös érthetőséget, valójában nem pontosan az utóbbiról van szó.

Az újlatin nyelvek nagyon hasonló nyelvtani szerkezettel és szórenddel bírnak, és az alapvető segédszavak (elöljárók, névelők, személyes névmások) is eléggé hasonlítanak. Az akadályt tehát főleg a szókincs és a kiejtés jelentheti, mely utóbbi viszont meglehetősen eltérő lehet, olykor még igen közeli rokonságban álló újlatin nyelvek között is. Az Ethnologue: Languages of the World című online is elérhető nyelvadatbázis számszerűsített adatokat szolgáltat az újlatin nyelvek közötti szókincsbeli egyezések mértékére százalékban kifejezve, melyek az alábbi táblázatban szerepelnek („rétoromán” alatt a Svájcban beszélt romans, „szárd” alatt a logudorói nyelvjárás értendő):

(Forrás: El Mexicano / Ethnologue.com)

A táblázatból látható, hogy a legmagasabb százalékos átlagértékkel az olasz rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az olasz szókincsben található a legkevesebb – a többi nyelvben nem meglévő – idegen vagy sajátos elem; míg ez a mutató a román esetében a legalacsonyabb, vagyis a legkeletibb újlatin nyelv rendelkezik a legtöbb olyan jövevényszóval, illetve sajátos lexikális elemmel, mely a többi újlatin nyelvben nincs meg. Szintén megállapítható, hogy a legnagyobb mértékű szókincsbeli egyezéseket mutató három újlatin nyelv sorrendben az olasz, a katalán és a spanyol, vagyis az egykori Római Birodalom magját alkotó nyelvek, míg a perifériás területekre került francia, rétoromán, román és szárd nyelvek nagyobb mértékű eltéréseket mutatnak. Az idegen [=nem latin/görög eredetű] elemek eloszlását tekintve a francia rendelkezik a legtöbb germán, illetve kelta eredetű (4%), a román a legtöbb szláv (14%), és a spanyol a legtöbb arab (5%) jövevényszóval.

E tájékoztató jellegű adatok természetesen mégsem jelentik azt, hogy a legnagyobb szókincsbeli egyezést mutató nyelvek lennének kölcsönösen a legjobban érthetőek, hiszen már tudjuk, hogy a kölcsönös érthetőséget a nyelvek hangtani sajátosságai nagymértékben befolyásolják. Így hiába van pl. a francia és az olasz között 89%-os szókincsbeli egyezés, a meglehetősen eltérő hangrendszer miatt a beszélt francia nemcsak az olasz, hanem a többi újlatin nyelv beszélői számára is szinte teljesen érthetetlen; s ugyanezt lehetne mondani a portugál–spanyol viszonylatában is: hiába van a két nyelv között szintén 89%-os szókincsbeli egyezés, a beszélt portugál megértése – a portugáliai sztenderd nyelvváltozatot véve alapul – egy „gyakorlatlan” spanyol beszélő számára szinte lehetetlen. A helyzet ugyanakkor fordítva már nem feltétlenül igaz: a portugálok sokkal jobban megértik a beszélt spanyolt, lévén az kevésbé tér el az írott formától, vagyis a kölcsönös érthetőség lehet egyirányú is (bár igazság szerint ezt már nem is lehetne kölcsönösnek nevezni).

Mindent összevetve tehát azt kell megnéznünk, hogy melyek azok az újlatin nyelvek, amelyek viszonylag magas szókincsbeli egyezést mutatnak és hangtanilag is hasonlóak. Ha csupán a magánhangzók kiejtését és a hangsúlyt vesszük alapul, akkor a sztenderd nyelvváltozatok közül a két potenciális jelölt az olasz és a spanyol: e két nyelv fonetikailag is nagyon hasonló (a magánhangzókat minden helyzetben, még hangsúlytalanul is ugyanazzal a hangértékkel ejtik), azonban természetesen még ez sem jelenti azt, hogy minden körülmények között tökéletesen érthetőek lennének: a gyakorlatban az eltérő szóhasználat szabhat korlátot a kölcsönös érthetőségüknek. Mindazonáltal, az olasz és a spanyol anyanyelvi beszélők saját tapasztalatai is megerősítik, hogy ez a két nyelv érthető leginkább kölcsönösen valamennyi újlatin nyelv közül, és akár hosszabb ideig is el tudnak úgy beszélgetni egymással, hogy mindegyikük a saját anyanyelvét használja (lásd még az alábbi videó hozzászólásait). Ezekről a nyelvekről ugyanakkor elmondható az is, hogy írásban sokkal jobban érthetőek, mint élőbeszédben: elég csupán egyetlen újlatin nyelv magasabb szintű ismerete ahhoz, hogy az egyszerűbb szövegeket bármely másik nyelven megértsük.

Az újlatin nyelvek és kölcsönös érthetőségük
Érdekes tény továbbá, hogy az újlatin nyelvek viszonylag nagyfokú szókincsbeli hasonlóságát nem is feltétlenül a latinból örökölt szókincs, hanem inkább az utólag átvett, közös latin jövevényszavak (műveltségszók) nagy száma teszi lehetővé. Az örökölt szavak ugyanis olyan mértékű – eltérő – változásokon mehetnek keresztül a beszélők ajkán, hogy egy idő után felismerhetetlenné válhatnak: pl. latin FÉMINA (> *femna > *femra~hemra) > sp. hembra, APPLICĀRE > sp. rég. allegar > llegar, vagy pl. FĪLIU > ósp. fijo [ˈfiʒo] > [ˈhiço] > sp. hijo [ˈixo], olasz figlio [ˈfiʎʎo] stb. Nem véletlen, hogy a népies jellegű újlatin nyelvű szövegek (pl. népdalok) már sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem érthetőek – sőt, olykor még egyazon nyelv területi változatai esetén is nehezen. A műveltségszók jellemzője ugyanakkor, hogy nem, vagy csak részlegesen követték azokat a hangalaki változásokat, melyeken a beszélt nyelvi szavak keresztülmentek. Sokszor előfordul, hogy egy-egy szó beszélt úton öröklődik, hangalakilag megváltozik, majd újból átveszik az írott latinból más jelentésben, mely többé-kevésbé megőrzi hangalakját. Ily módon duplikátumok keletkeznek, a jelenséget pedig szóhasadásnak hívják (pl. APPLICĀRE > sp. llegar ’érkezik’ és aplicar ’alkalmaz’, vagy DÍGITU > sp. dedo ’ujj’ és dígito ’számjegy’ stb.).

Spanyol múlt idők használata

Tartalomjegyzék Pretérito perfecto simple (indefinido) Pretérito perfecto compuesto Pretérito imperfecto A három múlt idő összehasonlítása

✖

Ma kicsit belemélyedünk a spanyol nyelvtan rejtelmeibe. Jelenlegi szándékaim szerint – az érdeklődés függvényében – ez egy sorozat lesz a blogon belül, melyben a legtöbbször nehézséget okozó nyelvtani részekben szeretnék segíteni a nyelvtanulóknak és az érdeklődőknek. Elsőként igei témával kezdeném, ami a spanyol nyelvtan talán legbonyolultabb területe – és sajnos sokszor a tankönyvek magyarázatai is eléggé homályosak e tekintetben.

Ebben a bejegyzésben a kijelentő mód (modo indicativo) három leggyakoribb múlt idejének (pretérito perfecto simple, pretérito perfecto compuesto és pretérito imperfecto) használatát és értelmezését szeretném – reményeim szerint mindenki számára érthető módon – ismertetni. E rövid bevezető gondolatok után vágjunk is bele!

A pretérito perfecto simple (pretérito indefinido)

A pretérito perfecto simple (’egyszerű befejezett múlt’) – a nyelvoktatási gyakorlatban és a szótárakban sokszor pretérito indefinido (’határozatlan múlt’) – vagy egyszerűen pretérito, mint az elnevezése is sugallja, az az általánosan használatos egyszerű múlt idő, amelynek különösebb járulékos jelentése, információtartalma nincs a jelenre nézve. Vagyis, a múltban megtörtént és lezárult egyszerű – és egyszeri – eseményt jelöl.

A tankönyvekben sokszor az a magyarázat szerepel, hogy arra a cselekvésre/történésre használjuk ezt az igeidőt, amely már „lezárult időszakban” ment végbe. Ezzel az a baj, hogy eléggé megfoghatatlan – tudniillik, mit tekintsünk egyáltalán „időszak”-nak? Ha például este mondjuk azt, hogy „Reggel becsöngetett a szomszéd”, akkor a reggel, netán az egész délelőtt, vagy a teljes nap számít időszaknak? Nos, hogy ez mennyire valós probléma, jól mutatja, hogy még az anyanyelvi beszélők között sincs ebben egyetértés – amit látni is fogunk a következő múlt idő tárgyalásakor.

Képzésekor a következő ragok járulnak az igetőhöz, melyet a főnévi igenév -ar (I.), -er (II.), vagy -ir (III.) végződésének levágásával kapunk szabályos igéknél:

I. ragozási osztály:

• -é, -aste, -ó, -amos, -asteis, -aron.

II. és III. ragozási osztály:

• -í, -iste, -ió (-yó), -imos, -isteis, -ieron (-yeron).

Az alábbiakban három szabályos ige ragozását láthatjuk.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti példákból rögtön látható, hogy az I. és III. ragozású igék többes szám első személyű alakja megegyezik a jelen idejű T/1. alakkal, ezért ilyenkor csak a szövegkörnyezetből derül ki, hogy az ige jelen vagy múlt időben áll-e; míg a II. ragozású igéknél jelen időben -e- (comemos), ebben a múlt időben pedig -i- (comimos) van a ragban. A magánhangzós tővégződésű II. és III. ragozású igék harmadik személyű alakjaiban -i- helyett -y- áll (pl. caer: cayó, cayeron; oír: oyó, oyeron; huir: huyó, huyeron).

Példák a használatára:

• Ayer estudié mucho. ’Tegnap sokat tanultam.’
• Hoy vi a tu madre comprar en el mercado. ’Ma láttam a mamádat vásárolni a piacon.’
• El sábado pasado nos fuimos al cine y vimos una buena película. ’Múlt szombaton elmentünk a moziba és láttunk egy jó filmet.’
• ¿Qué te prescribió el médico? ’Mit írt fel neked az orvos?’
• Nunca pensaron en ello. ’Sosem gondoltak rá.’

A leggyakoribb rendhagyó és erős igék ebben az igeidőben az alábbi táblázatban szerepelnek. (A külön perfectumtővel – múltidő-tővel – rendelkező, ún. erős igéket azért nevezik így, mert az egyes szám első és harmadik személyű alakjuk hangsúlya a tőre esik, nem pedig a végződésre, ahogy a szabályos igeragozás esetén; s a hangsúlytalan végződés az oka annak is, hogy ezen igék E/1. alakja végén -e és nem -í magánhangzót találunk.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A valós képhez hozzátartozik, hogy a kötetlen nyelvben egyre gyakoribb az andar ige szabályosult ragozása ebben a múlt időben (andé, andaste, andó stb.), amit azonban a Spanyol Királyi Akadémia még helytelennek tart a művelt regiszterekben.

A pretérito perfecto compuesto vagy antepresente

A pretérito perfecto compuesto (’összetett befejezett múlt’) vagy hagyományosan csak pretérito perfecto, bár spanyol elnevezésében ’múlt’ szerepel, valójában – alak- és mondattanilag – befejezett jelen idő (erre utal Andrés Bello chilei-venezuelai grammatikus terminológiájában az antepresente elnevezés). Az előző, egyszerű múlttal szemben általában akkor használatos, amikor egy megtörtént esemény a jelenhez kötődik: pl. a beszélő/közlő számára fontos/új információval bír, vagy megvan a jelenben az eredménye, következménye vagy hatása. Tipikusan akkor használjuk tehát ezt az igeidőt, amikor fontosnak érezzük tudatni, hogy valami már (többször is) megtörtént vagy még nem történt meg.

Használata azonban nyelvjárástól is függ. Míg a nyelvterület nagy részére nagyjából általánosíthatóak a fentebb leírtak, az európai sztenderd spanyolban ezzel az igeidővel fejezik ki azt is, ami a közlés pillanatával „azonos időszakban” – tipikusan pl. ’ma’ (hoy), ’ezen a héten’ (esta semana), ’ebben az évben’ (este año) stb. – történt, függetlenül attól, hogy a megtörtént esemény mennyire kapcsolódik a jelenhez. (Az egyes nyelvjárási régiók eltérő használatát az alábbi táblázat foglalja össze.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: NGLE / El Mexicano)

Képzése az haber ’van’ ige kijelentő mód jelen idejű alakjaival – he, has, ha, hemos, habéis, han – és a befejezett melléknévi igenévvel (participio) történik, mely mindig változatlan (alaktanilag egyes szám hím- vagy semlegesnemű) alakban – cantado, comido, vivido – áll. Talán könnyebb is megérteni a használatát abból kiindulva, hogy történetileg a latinban ez a múlt idő ’valakinek van valamije megcsinálva’ jelentésű igei körülírás volt: HABEO CABALLU(M) COMPARĀTU(M) ’Van egy lovam megvásárolt’, azaz „Vásároltam egy lovat [tehát már van lovam]”. Ugyanez spanyolul: He comprado un caballo ’Vettem egy lovat [tehát van]’.

Példák a használatára:

• ¿Has visitado ya España? ’Meglátogattad már Spanyolországot [tehát ismered]?’
• Ha ocurrido un error. ’Történt egy hiba [és ennek itt az eredménye].’
• No he dormido bien, me duele la cabeza. ’Nem aludtam jól, [ennek következményeként] fáj a fejem.’
• Hemos cantado en inglés, francés e italiano. ’Énekeltünk már angolul, franciául és olaszul [így nem szokatlan a számunkra].’
• —¿Ya llegaron? —No, aún no han venido. ’Már megérkeztek? – Nem, még nem jöttek [még nincsenek itt].’
• ¡Cómo te has adelgazado/enflacado! ’Hogy lefogytál!’

A pretérito imperfecto vagy copretérito

Végül a harmadik gyakori múlt idő a pretérito imperfecto (az Andrés Bello-féle terminológiában copretérito), melyet magyarra folyamatos múltnak szokás fordítani. Ezt a múlt időt általában, mint neve is elárulja, olyan esemény (cselekvés, történés vagy körülmény) kifejezésére használják, amely egy adott múltbeli időpillanatban folyamatban volt vagy fennállt, de kezdete és vége nem ismert (vagy nem lényeges). Szintén ezzel az igeidővel szokás kifejezni, ha egy esemény a múltban rendszeresen ismétlődött, vagy relatíve hosszasan tartott a jelenig eltelt idő viszonylatában.

Használatának megértéséhez szintén egy analóg magyar példával kezdeném. Figyeljük meg a következő két mondat közötti különbséget! Péter nézte a filmet. – Péter megnézte a filmet. Az első mondat arra ad információt, hogy egy múltbeli időpontban Péter éppen nézett egy filmet, azonban nem tudjuk, hogy a film mikor kezdődött és mikor lett vége. A második mondatban pedig arra kapunk választ, hogy Péter a múltban elvégzett egy cselekvést, amely ebben a szövegkörnyezetben egyszeri, lezárult, rövid történésként jelenik meg. A következő mondat pedig a két szemléletet egyesíti: Péter nézte a filmet, miközben a macskája bement a szobába. Ebben a mondatban két múlt idejű esemény szerepel: az egyik éppen folyamatban volt (nézte a filmet), amikor egy másik megtörtént (a macska bement a szobába). Most már sejthetjük, hogy a ’nézte’ kifejezésére a pretérito imperfecto lesz alkalmas, míg a ’megnézte’ és ’bement’ igéknél pedig a pretérito perfecto simplét kell használni.

Képzésekor a következő ragok járulnak az igetőhöz:

I. ragozási osztály:

• -aba, -abas, -aba, -ábamos, -abais, -aban.

II. és III. ragozási osztály:

• -ía, -ías, -ía, -íamos, -íais, -ían.

Az alábbiakban három szabályos ige ragozását láthatjuk.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti példákból látható, hogy ebben az igeidőben az egyes szám első (E/1.) és harmadik (E/3.) személyű alakja azonos, ezért csak a szövegkörnyezetből derül ki, hogy az alany E/1. vagy E/3. személyű. Ez ténylegesen csak alaki egybeesés: az E/1. személyű cantaba ugyanis a latin CANTĀBAM, míg az E/3. személyű a latin CANTĀBAT folytatása, azonban a szóvégi -m és -t lekopott (az előbbit már a latin nyelv klasszikus korszakában nem ejtették, az utóbbi pedig csak a franciában – magánhangzóval kezdődő szó előtt – és a szárdban maradt meg).

Példák a használatra:

• Esperaba ante el edificio cuando apareciste tú. ’Várakoztam az épület előtt, amikor megjelentél te.’
• Mientras mirábamos la tele, alguien tocó el timbre. ’Miközben néztük a tévét, valaki becsöngetett.’
• Quería preguntarte algo. ’Akartam [régóta] kérdezni tőled valamit.’
• De jóvenes practicaban varios deportes. ’Fiatalkorukban sokfajta sportot űztek.’
• Su padre era un hombre fuerte y duro. ’Az apja erős és kemény ember volt.’

Szerencsére ebben az igeidőben mindössze három rendhagyó ige van, ami valójában inkább csak „kettő és fél”:

• ir: iba, ibas, iba, íbamos, ibais, iban.
• ser: era, eras, era, éramos, erais, eran.
• ver: veía, veías, veía, veíamos, veíais, veían.

Az utóbbi, ver ige ugyanis csak látszólag rendhagyó. E látszólagos szabálytalanságot az okozza, hogy a ragok nem a v- tőhöz járulnak, ami az infinitivo -er végződésének levágásából következne (ahogy egy szabályos igétől várnánk), hanem egy ve- tőhöz. Mindez oda vezethető vissza, hogy a főnévi igeneve a régi spanyolban veer (< lat. VIDĒRE) volt – vö. a leer igével –, amely később lerövidült – tehát úgy is mondhatjuk, hogy valójában a főnévi igenév rendhagyó, nem pedig az ige ragozása.

A három múlt idő összehasonlítása

Ha elképzelünk egy időtengelyt, amelyen a beszéd pillanata a jelenben van, a következőképpen lehetne ábrázolni rajta a tárgyalt múlt időket (kék nyilak):

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A legérdekesebb talán a magyar ’volt’ és ’lett’ jelentések közötti különbség kifejezése, amire tökéletesen alkalmasak ezek az igeidők. Figyeljük csak meg az alábbi három mondat közötti különbséget:

• Cristina tuvo un bebé. ’Krisztinának kisbabája lett.’
• Cristina tenía un bebé. ’Krisztinának kisbabája volt [valamikor].’
• Cristina ha tenido un bebé. ’Krisztinának épp most lett [született] babája.’

Hasonlóképpen a ser létigével:

• Pedro fue padre. ’Péter apa lett.’
• Pedro ha sido padre. ’Péter nemrég apa lett [új információ].’
• Pedro era padre. ’Péter apa volt [valamikor].’

Ennyit gondoltam mára, remélem, hogy a bejegyzés elérte a célját. Ha kérdésetek, észrevételetek van, vagy tudnátok további, szemléletes példákat írni a három múlt idő használatára, kérem, hogy osszátok meg a megjegyzésekben!

A „román” kérdés

A francia, olasz, portugál és spanyol mind román nyelv, de a román nyelv mégsem francia, olasz, portugál vagy spanyol. Akkor hogy is van ez? Ebből gondolom kiderül, hogy a mostani témában (is) egyfajta fogalomzavarról lesz szó, ami a nyelvi kérdésekben kevésbé jártas érdeklődők körében gyakori félreértések forrása.

Az újlatin vagy neolatin nyelveket hagyományosan román nyelveknek nevezték, ha pedig egyenként utalunk rájuk, akkor egy-egy újlatin nyelv is „román nyelv”. A két megnevezés a latinból származó modern nyelvekre – „újlatin” és „román” – mindmáig párhuzamosan használatos, bár mint később utalni fogok rá, sokkal pontosabb lenne csak az első használata, mert így a román nyelv elnevezés egyértelműen csak a mai Románia területén beszélt újlatin nyelvre vonatkozna. (Bár hasonló helyzet áll fenn a török esetében is: a vitatott altaji nyelvcsalád egyik ágát török nyelveknek nevezik – idetartoznak pl. a baskír, kazah, kirgiz, tatár, türkmén, üzbég stb. –, ugyanakkor Törökország hivatalos nyelvét, amely a régi oszmán-török egyik változatának folytatása – török nyelvnek hívják. E félreértés elkerülésére a nyelvcsoportot türk nyelveknek is szokták mondani.)

De hogyan is alakult ki ez a kettősség, ill. mi köze egyáltalán a román nyelvet (értsd: a romániai újlatin nyelvet) beszélőknek a rómaiakhoz? A történet egészen az ókori római időkig nyúlik vissza. A latin nyelvet ugyanis már akkor kétféle elnevezéssel illették: Lingua Latina, azaz ’Latium nyelve’, ill. az elnevezés első dokumentálása után fél évszázaddal megjelent a Lingua Romana, azaz ’Róma nyelve’ is, amelyet főleg akkor használtak, amikor Róma hatalmát, kultúrájának jelentőségét, „felsőbbrendűségét”, valamint „tiszta és érthető” nyelvét akarták hangsúlyozni a „hadarós göröggel” szemben. A latin nyelv két megnevezése (ezzel a szembeállítással) ezután párhuzamosan volt használatos.

A Római Birodalom térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen, mint élő nyelv, a latin is folyamatosan változott (lásd a korábbi bejegyzéseket itt és itt), azonban csaknem egy évezred telt el, mire a beszélt változatait, nyelvjárásait elkezdték megkülönböztetni az írott nyelvtől. Már a Római Birodalomban is ismerték a „helyes nyelv” (értsd: irodalmi/klasszikus latin) és a „köznép nyelve” (értsd: vulgáris latin változatok) fogalmát, ám egészen a késő középkorig nem tudatosult a beszélőkben, hogy már nem a szó szoros értelmében vett latinul beszélnek: saját nyelvüket tehát továbbra is Latinus-nak vagy Romanus-nak nevezték. Az első megkülönböztető elnevezések ezekre a – már újlatin – nyelvekre csupán a 15. század környékén jelentek meg. Az újlatin nyelvjárások megnevezésére azonban már a 10. századtól létezett a Romanice, azaz ’rómaiul, római módra, római nyelven’ határozószó is, amely a Romanicus ’római’ melléknévből származik (ez utóbbi – bár ritkán dokumentált a római időkből – valószínűleg a Romanus, Lingua Romana szinonimájaként volt használatos), s később ezek változatait kezdték el használni a különböző nyelvű szakirodalmakban is az újlatin nyelvek megjelölésére gyűjtőfogalomként. Innét származik az angol Romance languages, a spanyol lenguas romances vagy románicas, az olasz lingue romanze stb., és így került a magyarba is (francia, illetve német közvetítéssel) a „román nyelvek” kifejezés.

Egyes újlatin nyelvek beszélői viszont mindmáig a latin Latinus vagy Romanus ~ Romanicus ~ Romanice folytatóit használják saját nyelvük megjelölésére. Innen a Svájcban beszélt, a rétoromán csoporthoz tartozó rumantsch (ejtsd: [rumancs]) vagy magyarul romans, az ugyanide tartozó, Észak-Olaszországban honos ladin, akárcsak a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók archaikus kasztíliai nyelvváltozata, a ladino, valamint a román (română) is. Más újlatin nyelvekben a földrajzi terület nevéből származik a nyelv elnevezése: pl. az olasz italiano, azaz ’itáliai’, a spanyol español (< Hispaniolus, a provanszálon keresztül), vagyis ’hispaniai’. A „francia” (français) a frankok országára utal, a „portugál” (português) forrása pedig a Portus Cale, vagyis ’Cale kikötője’, amely a mai Vila Nova de Gaia észak-portugál kikötőváros római kori elnevezése volt – mellé épült ki Porto városa.

Viszont a szomszédunkban beszélt román az egyetlen nagyobb újlatin és nemzeti nyelv, melyben a latin Lingua Romana elnevezés fennmaradt a nyelv helyi folytatásának megjelölésére (limbă română), amit beszélőik büszkeségből sokszor ki is használnak, mondván, hogy a „rómaiak leszármazottai”. Ezt természetesen tudományos alapon nem lehet komolyan venni, hiszen a nyelvrokonság nem jelent valódi (genetikai) rokonságot: a Római Birodalom eredetileg sokféle, és idegen – azaz nem latin, sok esetben még csak nem is indoeurópai eredetű – anyanyelvű népe csupán átvette a latin nyelvet.

Vulgáris latin – egyáltalán mi az?

Régebben már érintettem valamennyire a kérdést, most viszont megnézzük, mit is takar ez a fogalom – vagy legalábbis miért (hitték azt egykor, hogy) szükséges a használata. A választ természetesen nem én vagyok hivatott megadni; úgy gondolom, a problémát nagyon jól leírja az MLR (2007):

A latin nyelv feltételezett egységességében való hit több gondot jelentett, mint előnyt a latin újlatin nyelvekké válása kérdésének tárgyalásakor, hiszen többek között ennek köszönhető a „vulgáris latin” elnevezés és elgondolás megjelenése. Mivel a latin feltételezett egységességéből kiindulva nem lehetett megmagyarázni az újlatin nyelvek alapján várt mély változatosságot, ki kellett találni egy szakkifejezést azon latinváltozatok megjelölésére, amelyek e nyelvek eredetében leledzenek. A „vulgáris” terminus választása őszintén szólva szerencsétlen volt a belőle következő pejoratív megítélések miatt. Nos, ez az egész problémakör viszonylag egyszerűen leszűkíthető és megoldódik, ha abból a tényből indulunk ki, hogy egészen idáig egy inkább látszólagos, mintsem valóságos ellentmondással dolgoztunk, s mely a felvázolás hibájának eredménye, hiszen egy dolog nem lehet egyszerre önmaga és az ellenkezője; vagyis, a latin nem lehet egységes nyelv és differenciált is egy időben. Így hát, a valóság meghamisítása nélkül, elintézhetjük a problémát egy másik nézőpontból való megközelítéssel. A latin természetes nyelv, amely – mint minden természetes nyelv – változik, belső tényezők és más nyelvekkel való kapcsolatok hatására. Ezenkívül viszont, a latin esetében, ez a változás különösen elő volt segítve a terjeszkedés gyorsasága és nagy hatósugara miatt. Vagyis a bomlasztógének, melyeket a latin magában hordozott már saját bölcsőjétől kezdve, egyre inkább aktiválódtak a Mediterráneumban való terjeszkedésének növekedésével. [...] Mindazonáltal, ezzel párhuzamosan, az i. e. 3. századtól kezdett összekovácsolódni – politikai-kulturális érdekek összefonódásának hatására – egy irodalmi nyelv, mely térben és időben nagyon stabilan tartotta magát, mígnem modellnormák megjelenéséhez vezetett – különösképpen Ciceróhoz –, melyek gyorsan eljutottak a klasszikus körökhöz, így utánzásra méltónak tartották őket, ami még inkább hozzájárult az irodalmi nyelv megszilárdulásához. A történelmi hiba abban állt, hogy ezt az irodalmi latint vették alapul, illetve annak vélelmében, hogy létezett egy másik latin (mely a vulgáris nevet kapta), amely fokozatosan elvált attól, amikor a helyes nézőpont éppen az ellenkező.

Bár a nem klasszicista nyelvészeknek biztos lenne némi kivetnivalójuk a fogalmazással kapcsolatban, a magyarázat talán érthető és elfogadható. De miről is van szó lényegében? Azzal nem mondok semmi újat, hogy az élő nyelvek folyamatosan változnak, és az írott nyelv mindig sokkal merevebb szabályokat követ (nincs ez másképp a magyar esetében sem), s mivel a latin is élő nyelv volt (ha egyáltalán mondhatjuk azt, hogy „volt”), nyilván nem volt kivétel ez alól. A „bomlasztógének” elég furcsa kifejezés a latinban már az őstörténetétől fogva meglévő nyelvjárásokra és változási tendenciákra (minden bizonnyal erre gondolhattak az MLR szerzői), melyek között a terjeszkedéssel még inkább nőtt a különbség. Kissé más megközelítésben, de lényegében hasonlóan vélekedik Adamik Béla (2009) nyelvtörténész is a latin nyelv történeti korszakainak leírásánál (kiemelés tőlem):

A korszak elnevezését tehát az motiválja, hogy a vulgáris latin nyelvváltozat, amely lényegében azonos volt minden latin anyanyelvű beszélő nyelvével, egyre jobban érvényre jut, és egyre nagyobb mértékben van hatással az írott normanyelv különböző megjelenési formáira, az intenzív 4–5. századi grammatikusi tevékenység ellenére (vö. az időmértékes verselés összeomlásának tüneteit a 4–5. században). A vulgáris latin tehát ugyanolyan kettős jelentésű terminus, mint a klasszikus latin: jelenti egyrészt a (többé-kevésbé) írástudatlan tömegnek (a vulgusnak) a nyelvi normalizációtól érintetlen (spontán, beszélt) latin nyelvváltozatát, másrészt pedig jelöli azt a nyelvtörténeti korszakot, amelyet ennek a vulgáris latin nyelvváltozatnak az érvényre jutása, dominanciája fémjelzett.

A latin tehát kezdetben csak beszélt nyelv volt – mint mindegyik más –, aztán kialakult az irodalom és ennek hatására a normanyelv, miközben az élő nyelv természetesen folyamatosan változott; e változás valamennyire felgyorsult a Római Birodalom terjeszkedése hatására (hiszen sok idegen, eredetileg nem latin anyanyelvű népesség is elkezdte a latint használni, akiknek eredeti nyelvei szintén hatottak rá), de még inkább akkor, amikor a birodalom felbomlott, és megszakadtak Rómával a kapcsolatok. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy ezt a nyelvet már vulgáris latinnak nevezzük, vagyis a klasszikus (i. e. 100 – i. sz. 50) kor után a birodalom területén kialakult nyelvjárásokat és rétegnyelveket, az irodalmi nyelvvel szemben, amelytől a beszélt nyelv egyre inkább eltávolodott. Úgy is mondhatnánk, hogy a spanyolok, olaszok stb. máig vulgáris latinul beszélnek – ezzel nem tévednénk sokat –, csak újból sztenderdizálták a volt birodalom területén létrejött államokban beszélt egyes változatait.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig. Argumentum Kiadó, Budapest, p. 26.
• Gargallo Gil, José Enrique; Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, pp. 78–79. [MLR]