Miért hangzik [mechiko]-nak Mexikó spanyol neve?

Mexikó közigazgatása (Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A legnépesebb spanyol nyelvű ország, a 110 milliós észak-amerikai Mexikó (hivatalosan Mexikói Egyesült Államok, spanyolul Estados Unidos Mexicanos) neve minden ismert „nagyobb” európai nyelven és magyarul is [ksz]-szel hangzik. Spanyolul viszont – mint köztudott – ez 🔈⁠[mechiko] (írásban México, de elfogadott a kiejtést tükröző Méjico is), melyben [ksz] helyett egy [h]-szerű hang hallható. (Egészen pontosan olyan, mint amilyet a pech szó végén ejtünk, ezért én ezt [ch]-val szoktam jelölni a magyaros átírásban. De a nagyon profik kedvéért az IPA szerinti átírása [ˈmexʲiko] ~ [ˈmeçiko], ill. ibériai spanyol [ˈmɛχiko].) Egy spanyolul nem tudó ennek hallatán általában elmosolyodik, esetleg megjegyzi, hogy a spanyol ajkúak kissé „beszédhibásak”. De vajon tényleg a spanyol a kakukktojás, vagy pedig a többi nyelvben – köztük a magyarban – ejtik ezt az országnevet „rosszul”? A kérdés megválaszolásához először természetesen a szó eredetét kell megvizsgálnunk.

A spanyol név legvégső ismert forrása az azték (nahuatl) nyelv Mēxihco szava, amely a történelmi aztékok fővárosát jelentette (ennek további eredete az aztékban nem teljesen tisztázott, annyi viszont bizonyos, hogy a -co toldalék helyhatározórag). A szó azték kiejtése /mēsí-ko/ – IPA [meːˈʃiʔko] – volt, amelyet a spanyolok México alakban jegyeztek le. A hódítások korában ugyanis még létezett a spanyolban egy magyar [s]-nek megfelelő mássalhangzó, amelyet a korabeli helyesírás az x betűvel jelölt. (S hogy miért pont azzal, arra ebben a cikkben olvasható a magyarázat.)

Diego aztékul beszél
A 16–17. században azonban lezajlott egy hangváltozás, melynek részeként ez az [s] hang „hátrébb csúszott”, ami végül a modern spanyol [ch] hangot eredményezte (körülbelül így kell a fejlődési folyamatot elképzelni: [s] > [hj] > [ch]). De mivel ugyanezen mássalhangzó-változás során a j betűvel jelölt [zs] hang is elzöngétlenedett, tehát szintén [s]-ként folytatódott, a 19. század elejéig két betű, a j és az x is jelölte ugyanazt az [s] majd [ch] hangot. Az akadémiai helyesírás 1815-ös reformja során viszont az x-et kivonták ebből a szerepből, s azóta a [ch] hangot csak a j (illetve e, i előtt a g is) jelöli, míg az x-et a művelt eredetű latin jövevényszavakban ejtett [ksz] hangsor jelölésére tartották meg.

Benito Juárez-emlékmű Mexikóvárosban (Forrás: Pixabay.com)

Néhány tulajdonnév azonban az 1815 előtti helyesírást őrzi, ami a kiejtésükön természetesen nem változtat. Ilyen a földrajzi nevek közül a México, Oaxaca (ejtsd kb. [gwacháka]), Texas és ezek származékai; a személynevek közül pedig a Xavier, Ximena, Ximénez. A Oaxaca kivételével mindegyiknek létezik j betűs változata is (Méjico, Tejas, Javier, Jimena, Jiménez), sőt, az utóbbi vezetéknév még Giménez alakban is előfordul. (A személynevek esetében természetesen nem csupán szabadon választott írásmódokról van szó.) Ami a México és Méjico változatokat illeti, a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) jelenleg az x-szel írt alakot javasolja, mivel Mexikóban és egész Latin-Amerikában így használják (annak ellenére, hogy Spanyolországban sokáig a j-s formát használták, illetve használják sokan még ma is).

Interjú Ximena Navarrete mexikói modell-színésznővel, melyben hallhatjuk a nevét és Mexikó spanyol elnevezését is.
Végül nézzük meg, milyen tanulságok vonhatóak le az eddigiekből. Legelőször is az, hogy Mexikó nevét sem a magyarban, sem az angolban, franciában, németben, oroszban (és a szlovén kivételével a többi szláv nyelvben), sem pedig a mai spanyolban nem ejtik úgy, ahogy eredetileg hangzott – vagyis ironizálhatnánk azzal, hogy az egész világ „beszédhibás”. (Megjegyzendő, hogy mivel az [s] és a [ch] is a szájpadláson képzett zöngétlen réshang, a modern spanyol ejtés még mindig közelebb áll az eredetihez, mint a [ksz], amit soha nem jelölt az x ebben a névben.) Az eredeti, [s]-sel történő ejtést az újlatin nyelvek közül a galiciai-portugál México [mesiko ~ mesiku] őrzi. A kisebb európai nyelvek közül a szlovén (Mehika) és távoli rokonunk, az észt (Mehhiko), valamint néhány ausztronéz nyelv – pl. a hawaii (Mekiko), a maori és a tagalog (Mehiko) – viszont a modern spanyolos kiejtéssel vette át a szót.

Másodsorban egyértelműnek tűnik, hogy a nagyobb indoeurópai nyelvek és rajtuk keresztül a legtöbb nyelv, így a magyar is az írott alakot vették át, s fittyet hányva az eredeti kiejtésére, az x latin hangértéke alapján ejtik [ksz]-szel. S harmadszorra, ami talán a legfontosabb: sose dőljünk be annak a téveszmének, mely szerint mindig a kakukktojás a „hibás”, az elterjedtebb pedig a „helyes”! 😉 (Tudományos alapon természetesen nem is létezik „rossz”, „helyes” vagy „eredeti”, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy valami régebbi vagy régiesebb, illetve újabb vagy újítóbb.)

A közreműködésért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.