 |
| A nemzetközi fonetikai ábécé a 2005-ös módosítás után (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A nemzetközi fonetikai átírások – mivel nem csak az IPA létezik – elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...
Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: ezek a fonetika és a fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve: azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez a nyelvektől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.
Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [sústo] is, Latin-Amerikában inkább [szúszto], sőt, Dél-Spanyolországban, Dél-Amerikában és a Karib-térségben leginkább [szúhto]!), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését): ez esetben allofónoknak nevezik őket.
De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre lenne szükség, amit lehetetlen lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása valójában nem független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai „vegyes” átírásról van szó, amely a nyelv szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.
 |
| Látszólag egyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC Non-Commercial) |
Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen is ejtheti lényegében ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség! Gondoljunk arra, hogy van két rokon nyelv, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, sőt, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, melynek kiejtése mindkét nyelven azonos – magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni –, amiről könnyen meg is győződhetünk a saját fülünkkel (olasz kiejtés és spanyol kiejtés).
Azonban mivel az olaszban az -rr- hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban, lévén az -rr- az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatárokon (összetett vagy toldalékolt szavak elemeinek találkozásánál), hanem tőszavakban is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az -r-rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az -r- hosszú vagy „kettőzött” párjának tekintik (fonetikailag természetesen az!), hanem egy attól eltérő fonémának, melyet az IPA [r]-rel jelöl; míg a rövid, „egyperdületű” -r- hangra a „levágott szárú” [ɾ] jelet használják az átírásban.
A fentiekből pedig az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, vagyis az efféle egyszerűsített átírásban és a két nyelv hangrendszerében nem túl jártas olvasók számára mindez azt sugallná, hogy a spanyolban a carro -rr- hangját rövid r-rel kell ejteni. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás ez esetben nemhogy pontatlan, hanem még megtévesztő is lehet (mondhatni, ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid -r-rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (olasz ejtés, spanyol ejtés).
 |
| A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano) |
Az -rr-rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), ám a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) -rr- viszont legalább négyet perdül, tehát a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az a tény, hogy az -rr- hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig teljesen átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)
Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha például a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el – így jogosan felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...