 |
| (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A nemzetközi fonetikai átírások (mivel nem csak az IPA létezik) elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis szerintem úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...
Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: fonetika és fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez nyelvtől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.
Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [susto] is, Latin-Amerikában [szuszto], sőt, Dél-Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és Dél-Amerikában leginkább [szuhto]), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését). Utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.
De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre volna szükség, amit nehézkes lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása mégsem teljesen független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai (kevert) átírásról van szó, amely a nyelvi rendszer szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.
 |
| Látszólag rémegyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Pixabay.com) |
Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen ejtheti ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség. Gondoljunk két közeli rokon nyelvre, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, amelynek kiejtése mindkét nyelven azonos (magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni). Erről magunk is meggyőződhetünk, ha meghallgatjuk a szó 🔈spanyol és 🔈olasz anyanyelvi kiejtését.
Mivel az olaszban az ‑rr‑ hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban az ‑rr‑ az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatáron (összetett vagy toldalékolt szavakban), hanem tövekben is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az ‑r‑rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az ‑r‑ hosszú párjának tekintik (bár fonetikailag természetesen az), hanem egy attól eltérő fonémának. Ezt IPA [r]-rel jelöli, míg a rövid (egyperdületű) ‑r‑ hangra egy másik, „levágott szárú” [ɾ] jelet használnak az átírásban.
A fentiek miatt az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, ami a fonológiában nem jártas olvasók számára azt sugallhatja, hogy a spanyolban a carro szót rövid r-rel ejtik. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás itt nemhogy pontatlan, hanem megtévesztő is (mondhatjuk, hogy ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid ‑r‑rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (🔈spanyol ejtés, 🔈olasz ejtés).
 |
| A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano) |
Az ‑rr‑rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), de a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) ‑rr‑ viszont legalább hármat-négyet perdül, így a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az, hogy az ‑rr‑ hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)
Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha pl. a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el. Így pedig jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...