Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet nagyobb testvéreitől (bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül), az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.

Az [f] ~ [h] > ∅ változás, amely kezdetben csak ingadozás volt, a latinból szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtti – kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat – és [n] utáni helyzetben: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában magánhangzók között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen származik a magyar profit is, a német közvetítésével), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’ (a v ~ b nem jelöl eltérő mássalhangzókat, csupán etimológiai íráshagyomány kérdése).

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hűséges’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.¹ Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’. Bár ezek alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”. Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelvjárás (lásd a videón!) is osztozik e jelenségen,² ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.

Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

¹	A kivételek teljes listája itt tekinthető meg. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott, ill. szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
²	Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is; ill. szintén nem példa nélküli a franciában: DE FORIS > dehors ’kívül’ (vö. sp. fuera ’kívül, kint’).

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

Ignacio és Iñaki – a rosszul elsült archaizáció

A kisebb nyelvek fennmaradásáért küzdő aktivisták, nyelvújítók gyakran hoznak létre olyan szavakat, amelyekkel az a céljuk, hogy minél egyedibbek és régiesebbek legyenek, és főleg, hogy még véletlenül se hasonlítsanak a „konkurens” nagy (hivatalos vagy állam-) nyelv szavaira.

Hasonló céllal reformálták meg nem is olyan régen az aragóniai nyelv mindaddig következetes és nagymértékben fonetikus helyesírását is: a kiejtés a legkevésbé volt érdekes, a lényeg, hogy írásban minél jobban hasonlítson a latinra, és nehogy bármiben is a spanyolt utánozza (ezért képesek voltak a jellegzetes ñ betű eltörlésére is, hogy helyette bevezessék – katalán mintára – az ny jelölést).

Nincs ez másképp az ősi baszk nyelv esetében sem. Bár mai szókincsének legalább a felét latin és újlatin elemek alkotják, a baszk nyelvújító aktivisták képesek voltak új neveket is kitalálni csak azért, hogy azok ne hasonlítsanak semmilyen spanyol keresztnévre. Azt persze a fene sem tudja (de itt most nem is lényeges), hogyan lett például a spanyol Luis névből a baszk Koldo, annál érdekesebb viszont nyelvtörténeti szempontból a spanyol Ignacio és a baszk Iñaki kérdése.

Emléktábla a San Millán de la Cogolla-i Alsó-kolostorban (Monasterio de Yuso) az ott talált, 10. századból származó glosszákban szereplő első baszk szavakkal (Forrás: Wikipedia Commons, GFDL/CC)

Mindenekelőtt tudni kell, hogy a baszk a legrégebbi, még a klasszikus latin korszakból átvett jövevényszavakban megőrizte a [k] hangot [e] és [i] előtt is (pl. lat. PACEM ’béke’ > baszk bake), míg ugyanez a környező újlatin nyelvekben elöl képzett sziszegőhanggá vált (vö. spanyol paz). Ez nem is szorul különösebb magyarázatra, hiszen nem indoeurópai nyelv lévén a baszknak nem is kellett követnie az utóbbiakban végbement hangváltozásokat.

Ezt kihasználva született a baszk Iñaki név is, a spanyol Ignacio (becézve Nacho) megfelelője – csak éppen egy apró hiba csúszott a nyelvújításba, azaz pontosabban a „régiesítésbe”. Arról ugyanis megfeledkeztek a baszk nyelvújítók, hogy a spanyol szavakban lévő -ci- hangsor előzménye nem minden esetben az eredetileg [ki]-nek ejtett latin -CI-, hanem lehet a -TI- is, ahogy az Ignacio névnél.

Az archaizáció tehát eléggé szerencsétlenül, mondhatni fordítva sült el: a spanyol névnél régiesebb, „eredetibb” alakot akartak létrehozni a latinból átvett régi jövevényszavak mintájára, de éppen az ellenkezőjét érték el: a spanyol alak sokkal közelebb áll a latin ejtésmódhoz, mint a baszk. Mi ebből a tanulság? Mielőtt archaizálunk, legyünk tisztában a hangváltozásokkal és a szavak eredetével!

Hogy mondjak valamilyen ismertebb példát is, szintén így születhetett az orvosi latin infarktus kifejezés: az eredeti latin alakban ugyanis nincsen [k]. (Az INFARTUS az INFARCIRE ’betöm’ ige befejezett szenvedő melléknévi igeneve, a FARCIRE ’megtölt, teletöm’ igéből: ennek participiuma a FARTUS, -A, -UM ’megtöltött, teletöltött’, amelyből a spanyol átvitt értelmű harto, -a ’tele, dugig’ melléknév is származik.)

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik korábbi témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), ill. tágabb értelemben az őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni. A második pedig nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, amely utólagos idegen nyelvi hatást jelent valamely élő nyelvre, pl. a jövevényszavak.)

Quetzalcóatl (Tollaskígyó) azték istent ábrázoló szobor (Forrás: Pixabay.com)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Egyrészt azért nem, mert ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt egyáltalán nem szükséges idegen hatás ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor ideológiai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a rokontalan baszk nyelv hatása a szomszédos újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk őstörténetéről nem sokat tudni – így pl. azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először (méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek), és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, mások viszont kevésbé.

El Castillo (Templo de Kukulkán), maja templompiramis Chichén Itzában (Forrás: Pixabay.com)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.

• Az öt magánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a, e, i, o, u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet, ami így hét magánhangzót jelent: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Ezt az egyszerű spanyol hangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Azonban ez több sebből is vérzik. Az öt magánhangzóra önmagában is elegendő magyarázat, hogy az [ɛ] és [ɔ] magánhangzók kettőshangzókká alakultak. Ez viszont annyira általános jelenség az újlatin nyelvekben, hogy a romántól a franciáig szinte mindenhol találunk rá példát, ami szükségtelenné teszi a külső nyelvi hatások feltételezését. A baszkban ráadásul éppen nyíló kettőshangzók nincsenek: elég furcsa lett volna, ha ezeket ki tudták volna ejteni, de az [ɛ], [ɔ] hangokat nem. Egyébként pedig az öt magánhangzós rendszer az egyik leggyakoribb a világ nyelvei között, amihez szintén nem kell idegen hatás, hogy így alakuljon.
• A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban meglévő [dz], [z], [zs] hangok, mert a baszkban nincsenek zöngés sziszegőhangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, ill. [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá vált, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nem ismer zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciaiban sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók inkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): e hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek”, ami kedvez az eltűnésüknek.
• A spanyolból azért hiányzik a [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak a /b/ és /u/ fonémák léteztek, a V és az U csupán az utóbbi tipográfiai változatai voltak (kézírásban használták az U-t, nyomtatott írásban a V-t). Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult (a fonetikában [β] jelöli). Ugyanakkor a „félhangzós” /u/, vagyis a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a kiejtésbeli különbség a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt. Ezt az ókori feliratokon lévő „hibák” is alátámasztják: a beszélők egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang van-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (a szókezdő hangokat általában nagyobb erővel és pontosabban artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást. (Nem mellesleg a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B ~ V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
• A latin F- azért vált (ma már néma) h-vá a spanyol alapszókincsben, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvészek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) [h]-val helyettesítették, mert hasonlóan hangzik. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, az nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. Koldo Mitxelena baszk nyelvész éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egész korai időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F ejtése, mivel ennek nem lett volna zöngés párja sem; ráadásul a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken – talán nem [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett (a fújáshoz hasonló) hang lehetett (jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig rendszerint az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, akkor könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető, hogy ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakulásával az [f] helye is megszilárdult a rendszerben. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolra jellemző: megfigyelhető az okcitán gascogne-i dialektusában, bizonyos észak- és délolasz, ill. szárd nyelvjárásokban egyaránt (és egyes román nyelvjárásokban is, de ott teljesen más folyamat eredményként). A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (vagy pontosabban adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, nagyjából lefedi a baszk nyelv (ill. őse, az aquitaniai) korábbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
• A spanyolban azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Hogy megértsük, ez miért nem védhető, ismét a latinig kell visszamennünk. A leírások szerint a latinban az /r/ eleve többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt, de nem pergették olyan hosszan, mint a spanyol -rr-t. Ugyanakkor a hosszú párja minden bizonnyal a spanyol -rr- kiejtésének felelt meg. Mivel a hosszúság kontrasztos volt már a latinban is, ez a spanyolban sem tűnt el, csak a rövid párja egyszerűsödött egyperdületűvé, amely eléggé általános jelenség a hosszúsági megkülönböztetést ismerő nyelvekben (és egészen biztos, hogy már a latinban is így ejtették magánhangzók között az egyszerű -r-t a spontán beszédben). Éppen ezért butaság azt állítani, hogy a latinban nem létezett az /rr/ fonéma, annál is inkább, mert a fonéma elméleti fogalom, a besorolások meglehetősen önkényesek. Továbbá, mivel a baszkban pergőhanggal egyáltalán nem kezdődhet szó, szintén megalapozatlan azt állítani, hogy a spanyol szókezdő pergetett [r] baszk hatás eredménye lenne. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv a hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t: pl. lat. REGE > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Ez arra utalhat, hogy a szókezdő r-t már a Hispaniába vitt latinban is pergetve ejtették. Mindazonáltal a szó eleji megvalósulásnak fonológiai szempontból nincs jelentősége, hiszen megkülönböztető szereppel eleve csak a szavak belsejében, magánhangzók között bír (arról nem is beszélve, hogy szótag végén is általában többperdületű a spanyol -r). Mindemellett megjegyzendő, az is csak erős feltételezés, hogy a baszkban már a kezdetektől létezett [r]–[rr] szembenállás, hiszen erről semmit sem tudni (a modern baszk -r- sok esetben egy korábbi -l- folytatása).

Bilbao, Baszkföld legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:

1. az indián anyanyelvű – tehát a spanyolt csak tanult/második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.

Valójában „indián nyelvi hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű spanyol ajkú beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása – a szókölcsönzéseken kívül – meglehetősen gyenge. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák élnek.

• A mexikóiak „tiszta beszédje” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a „nemzetközi sztenderd” nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz pl. nem nyelik le a szó és szótag végi [s] hangot, mint sok déli, ill. partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]”, ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális okai vannak. Mexikóváros volt ugyanis a spanyol birodalom egyik legjelentősebb kulturális központja az Újvilágban, ahová főleg északi (kasztíliai, baszk) nemeseket, hivatalnokokat telepítettek be.
• Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraníban egyáltalán nincs [zs] – ami tényleg jellegzetes és gyakori, az a [gy] hang. A jelenség városi eredetű: Buenos Airesből, ill. a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang erősödéséről (fortíció), amely megtalálható más spanyol nyelvjárásokban is. Egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A beszélt latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCLU (ócŭlum) > *[ollʲu] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják – bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.

Indián lány Macchu Picchuban, Peru (Forrás: Pixabay.com)

S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv(ek) hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv(ek) hatásának tudható be:

• a hegyvidéki indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása (pl. a tierra ejtése [ti̯éza] ’föld’), a kecsuában ugyanis nem létezik a hosszú [rr] hang;
• az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang (az [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ]) megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal. (Ez ellen szólna viszont, hogy egyrészt a kecsuának is vannak olyan változatai, amelyekben nincs meg ez a hang, továbbá Bolívia keleti részén és Paraguayban is őrzik a spanyol anyanyelvűek ezt a hangot, ahol sosem beszélték a kecsuát, az ott őshonos guaraní nyelvben pedig úgyszintén nincs [ʎ] hang.)

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia)
• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona)
• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (2007): Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Rafael Cano (2005, coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest)
• Betacizmus (Wikipédia)
• „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)

Euskara: Európa egyetlen élő őshonos nyelve

Euskal Herria – így nevezik a baszkok történelmi őshazájukat, amelyhez Spanyolországban a mai Baszkföld (lila) és Navarra (zöld) autonóm közösségek, Franciaországban (sárga) pedig Labourd, Alsó-Navarra és Soule történelmi tartományok („Francia Baszkföld”) tartoznak. (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Iberiar penintsulan bizirik dirauen erromatarren aurreko hizkuntza bakarra da euskara – „Az Ibériai-félsziget egyetlen, római kor előttről fennmaradt nyelve a baszk” – állítják a baszkok (saját nevükön euskaldunak, azaz ’a baszk nyelven bírók’), akik nagyon büszkék ősi és máig megfejtetlen hovatartozású nyelvükre.

A baszk vagy euskara nyelvet valóban nagy rejtély övezi, s ezt kihasználva a spanyolok (akik szintén büszkék erre) és még a helyi nyelvészek is gyakran túlmisztifikálják. Eredetéről már számos elmélet született, azonban a hiányos dokumentációk miatt egyik sem bizonyítható. Mivel Európában mindössze két nyelvcsalád tagjait, az indoeurópai, valamint az uráli nyelveket (melynek finnugor ágába tartozik a magyar, a finn, az észt stb. nyelv is) beszélik, jogosan felmerült már az a feltételezés is, hogy – kizárásos alapon – a baszk is a finnugor nyelvek közé tartozik. Egyebek mellett leginkább a kaukázusi nyelvekkel próbálták rokonítani még a múlt században, de vannak, akik úgy tartják, hogy a szintén megfejtetlen ókori ibér nyelv rokona – s a legfrissebb kutatások szerint ez tűnik a legvalószínűbbnek, ahogy egyre többet sikerül megfejteni az ibér nyelvű feliratokból. Eltúlzott feltételezések azt állítják, hogy az indoeurópai és uráli népek Európába érkezése előtt az egész kontinens őslakossága egy baszkhoz hasonló nyelvet beszélhetett, ami éppúgy nem bizonyítható, ahogy más elméletek sem.

Jellegzetes francia baszk táj (Forrás: Pixabay.com)

Mivel a baszkok eredetileg – az ibérekkel ellentétben – írni-olvasni nem tudó, falusi életmódot folytató hegyi nép volt, így nyelvükről írásos dokumentumok nem maradhattak ránk egészen a 10. századig, amikor is elvétve néhány kifejezés szerepelt ugyanazokban az ún. San Millán-i glosszákban (spanyolul Glosas Emilianenses), melyek egyikében az első „spanyol” mondat is szerepelt. (Erről aztán kiderült, hogy nem is kasztíliai, hanem régi aragóniai vagy valamilyen átmeneti nyelvjárásban íródhatott.)

KIEJTÉSI GYORSTALPALÓ
Betűsor	a b d dd e f g h i j k l m n o p r rr s t ts tt tx tz u (ü) x z
Magánhangzók	a e i o u (ü – csak a soule-i nyelvjárásban)
Kettőshangzók	ai ei oi au eu
Mássalhangzók (amelyek ejtése a magyarétól többé-kevésbé eltérő)
b d g	magyar [b], [d] és [g], de magánhangzók közt „lazán” ejtve, ahogy spanyolul
dd tt	magyar [gy] és [ty] (általában hangutánzó, hangulatfestő, ill. ikerszavakban)
h	eredetileg és választékos beszédben [h], de a legtöbb nyelvjárásban már néma
j	eredetileg [j], néhány spanyolországi változatban [ch], egyes franciaországi változatokban [zs] (ősi szavaknak csak az elején fordul elő, i- vagy e- helyett)
l	[l], de [i] után általában lágyul, tehát az -il- ejtése [ilʲ]
n	[n], de [i] után általában lágyul, tehát az -in- ejtése [iny]
s x	mindkettő kb. magyar [s] (az előbbi kissé selypesebb, az utóbbi lágyabb: [sʲ])
ts tx	mindkettő magyar [cs]
tz	magyar [c]
z	magyar [sz]
Egyéb tudnivalók, érdekességek
A baszkban r-rel nem kezdődhet szó. Szó végén magánhangzón kívül csak k, l, n, r, s, t, ts, tz, z állhat. Egyes mássalhangzók ejtése, lágyítása nyelvjárásfüggő. • A baszkban minden hang rövid, egyedül az r lehet egyszerű vagy pergetett (az előbbi gyakran egy korábbi -l-ből származik). • A hangsúlynak néhány kivételtől eltekintve szintén nincs megkülönböztető szerepe. A két szótagú alakok hangsúlya az első vagy az utolsó, a kettőnél több szótagúaké – beleértve a toldalékolt és az összetett szavakat, kifejezéseket is – a második szótagon érezhető.

A kutatásokat így nehezíti a nyelvről szóló írásos dokumentáció hiánya, s éppen ezért nem igazolható az ibér nyelvvel való rokonsága sem: az utóbbi nyelven talált szövegek megfejtésében a baszk eddig nem sokat segített. Szintén nem szabad szem elől téveszteni, hogy a baszk nyelv rengeteg változáson ment át, hiszen erős hatás érte először a kelta, majd a latin, legutóbb pedig az újlatin nyelvek (spanyol, okcitán, francia) részéről is: szókincsének közel 50%-a latin-újlatin elemekből áll, pl. lat. LIBRU ’könyv’ > liburua, vö. sp. libro; PACE ’béke’ > bake, vö. sp. paz stb.

Oskorri: Ikusi, mendizaleak! (Nézzétek, hegymászók!) – egy híres baszk hazafias dal (angol feliratozással)
A baszk az uráli (finnugor) nyelvekhez, így a magyarhoz hasonlóan is agglutináló, vagyis toldalékoló nyelvről van szó, nyelvtani nemek nincsenek. Az igék ragozási rendszere teljesen eltérő az ismert „nagy” nyelvekétől: az igéhez nem az általunk megszokott módon kapcsolódnak a ragok, hanem valójában az áll egy tőből (amely a rendhagyó segédigék esetén ki is eshet), melynek elejéhez és végéhez a személyes névmások különböző alakjait és egyéb módosító elemeket ragasztanak hozzá, így kifejezve a cselekvés végzőjét („alany”), címzettjét (részeshatározó), valamint elszenvedőjét („tárgy”, amely a baszk rendszerben igazából szintén alanyszerű, lásd lejjebb). Ez a rendszer leginkább bizonyos amerikai indián nyelvek – pl. az azték (nahuatl) – igeragozásához hasonló. Az igék legnagyobb részét összetett módon ragozzák (vagyis egy, a magyarban és az indoeurópai nyelvekben valamelyik igenévnek megfelelő alak + segédige, mely utóbbi tömöríti a személyt, a számot, a különböző aspektusokat, a tárgyat, a részeshatározót stb.).

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Ezenkívül a baszk ún. ergatív nyelv (lásd a fenti ábrát), ami azt jelenti, hogy a mondatban az igéhez tartozó két főnév (névszói szerkezet) közül nem a passzívat jelöli toldalékkal, amelyik a cselekvés elszenvedője – ezt nevezzük mi a mondat tárgyának –, hanem azt, amelyik a cselekvést végzi (vagyis az alanyt): ez az ergatív eset; míg a mondat jelöletlen „tárgya” ún. abszolutívuszban áll. A „tárgy” nélküli mondatokban azonban – mivel ilyenkor egyértelmű, hogy az igéhez tartozó névszó csak az alany lehet – nem kap ragot a cselekvő, vagyis az áll abszolutívuszban. A baszk mondatban tehát az „alapértelmezett” elem (ami nem kap ragot) az, amelyet a cselekvés érint, amivel valami történik. Ezt leginkább egy példával lehet bemutatni: Martinek egunkariak erosten dizkit ’Márton az újságokat megveszi nekem’ – szó szerint: ’Márton_által (Martin|ek) az újságok (egunkari|a|k) megvéve (erosten) van_több_nekem (di|zki|t)’; vö. sp. Martín me compra los periódicos ’Márton (Martín) nekem (me) megveszi (compra) az újságok[at] (los periódicos)’. (A spanyol általában nem jelöli a tárgyesetet élettelennél, ugyanakkor a sors iróniája, hogy az újlatin nyelvek névszói javarészt tárgyesetű alakok voltak eredetileg a latinban – tehát ha úgy vesszük, tulajdonképpen mindig tárgyesetben állnak.)

Xalbadorren heriotzean (Xalbador halálakor), Xabier Lete híres baszk dala Fernando Aire Etxart (alias Xalbador) baszk versszavaló emlékére Erramun Martikorena előadásában
Mint látható tehát, még számunkra is eléggé kacifántos nyelvről van szó, persze sok hasonlóság is van, mivel szintén toldalékoló nyelv, s talán az előbbi példákból is felfedezhető, hogy a magyarhoz hasonlóan a baszkban is a -k a többes szám jele. Talán véletlen egybeesés? Összegzésképpen, elég sok nyitott kérdés van még e nyelvvel kapcsolatban, amely a tudomány mai álláspontja szerint – akárcsak a japán – egyetlen ma élő nyelvvel sem áll rokonságban.

Példaként a Miatyánk spanyolul és egységesített baszk (batua) nyelven (Forrás: El Mexicano)