Diftongusok szerepe a spanyol igeragozásban

A kettőshangzókról vagy idegen szóval diftongusokról (spanyolul diptongos) volt már részletes cikk a blogon, de azért röviden elevenítsük fel, miről is van szó: kettőshangzóról akkor beszélünk, amikor két egymás mellett lévő magánhangzót ugyanabban a szótagban ejtünk ki. Ez csak úgy lehetséges, hogy az egyik nagyon rövid, azaz kvázi-mássalhangzóként viselkedik. A spanyolban a hangsúlytalan i és u alkothat diftongusokat egy másik magánhangzóval. Ilyeneket találunk pl. a baile ’tánc’ vagy agua ’víz’ szavakban, ahol az i majdnem [j]-nek, az u pedig [w]-nek hangzik. A diftongusokat tehát nem lehet szétszótagolni – ez a továbbiak megértéséhez nagyon fontos lesz! (Vigyázat! A szótagolás nem egyenlő az írásbeli elválaszthatósággal, amelyre szigorúbb szabályok vonatkoznak!)

A spanyol akadémiai nyelvtan kettőshangzónak tekinti az összes olyan magánhangzó-kapcsolatot, amelynek egyik tagja hangsúlytalan i vagy u. A valós beszédben azonban ez nem mindig van így. Egyrészt vannak olyan szavak, amelyeket egyik beszélő diftongussal, egy másik pedig két szótagban ejt: pl. a guion ’kötőjel’ valahol [ˈgi̯on], máshol [giˈon]. De vannak olyanok is, melyekben szinte mindenki külön szótagban ejti a hangsúlytalan i-t vagy u-t: ilyen pl. az huir [uˈir] ’menekül’ (sőt, az összes -uir végű) ige vagy a riendo [riˈendo] ’nevetve’. Ezekben a szavakban tehát nincs (valódi) kettőshangzó. Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen szavakban a kettőshangzó csak másodlagos.

Elsődleges, másodlagos, harmadlagos diftongus

A kettőshangzókat több csoportra oszthatjuk eredetük szerint. Az elsődleges diftongusok már régen is azok voltak és minden beszélő így ejti őket. Származhatnak pl. egyetlen latin magánhangzóból (pl. BŎNU > bueno), latin kettőshangzóból (pl. AQUA > agua) vagy egy mássalhangzó kieséséből (pl. LIMPĬDU > limpio). A másodlagos diftongusok eredetileg eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók voltak, de a beszélők nagy része ma diftongusként ejti (pl. a guion-ban). A harmadlagos diftongusok a spontán beszédben alakulhatnak ki eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való összevonásakor, pl. trae [trae̯], toalla [to̯ajja], mi amor [mi̯amor]. (Bár a spanyol nyelvtanok nem használják ezeket a kategóriákat, de így könnyebb lehet megérteni egyes alakok változó kiejtését.)

Gondolhatnánk, hogy ez a kérdés irreleváns, hiszen a hangsúlyozást (és a helyesírást) nem befolyásolja. A spanyol nyelvtanok szerzői (többek között a RAE is) ezt általában így is gondolják. Ez egészen addig igaz, amíg nem jönnek velünk szembe olyan igék, mint mondjuk az actuar, afeitar, aislar, averiguar, cambiar, enviar. A spanyol nyelvtanok elintézik annyival, hogy az összes ilyen ige rendhagyó, mert „nem jósolható meg előre, hogy a ragozás során hol van kettőshangzó és hol nincs”. Nos, pontosan itt válik láthatóvá, hogy a nem elsődleges diftongusoknak milyen fontos szerep jut az igeragozásban!

Mint a felsorolt példákban láthattuk, a spanyolban vannak olyan igék, amelyek tőmagánhangzója egy diftongus gyenge eleme, azaz félhangzó. Idetartozik pl. az afeitar (afei̯t-), averiguar (averigu̯-), cambiar (cambi̯-), ahol az i vagy az u mindig rövid és hangsúlytalan a ragozás során. Nevezzük el ezeket „tőfélhangzós” igéknek! Ezzel szemben az actuar (actu-), aislar (aisl-), enviar (envi-) igékben az i és u hangsúlyos a tőhangsúlyos alakokban, vagyis ezekben az igékben nincs elsődleges kettőshangzó. Hívjuk itt őket „teljes tőmagánhangzós” igéknek! A ragozásukra egy-egy példa látható az alábbiakban.

Kattints vagy koppints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Na és itt jön a lényeg! Ha tudjuk azt, hogy melyik ige tőfélhangzós (félhangzós tövű) és melyik teljes tőmagánhangzós (vagy teljes magánhangzós tövű), már nem kell egyiket sem rendhagyónak tekinteni. Segítségül ezen az oldalon összegyűjtöttem a félhangzós tövű igéket.

A profi nyelvtanosoknak az is segíthet, ha tudjuk, hogy az adott ige melyik főnévből lett képezve. Például az enviar igében könnyen felismerhető a vía ’út’ szó (’útra bocsát’, azaz ’küld’), amelyben nincs kettőshangzó, ezért az igében sem várható. Hasonlóképpen pl. az aislar ’elszigetel’ ige főnévi töve az isla, ahol szintén nincs kettőshangzó. (Az ilyen igéket egyébként a spanyol nyelvtan hivatalosan verbos de diptongo variable, azaz „váltakozó kettőshangzós igék”-nek nevezi, szemben a valódi, elsődleges kettőshangzót tartalmazó igékkel, melyek elnevezése verbos de diptongo fijo.)

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a 🔈⁠viernes ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az autó vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). Tehát például a 🔈⁠bueno ’jó’ helyes kiejtése nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o.

Ugyanígy a 🔈⁠bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈⁠tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈⁠diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈⁠agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].

4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amely(ek)et a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó (mondat) elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyarban, hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A 🔈⁠⁠vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a 🔈⁠botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az 🔈⁠amaba [amava] ’szerettem/-tett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈⁠dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈⁠lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy 🔈⁠amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy 🔈⁠amó [amó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a 🔈⁠Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az 🔈⁠adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!

1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:

Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)

A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó szabályos igéknél megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól a félhangzós tövű -ar végű igék – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. – vagy az ereszkedő kettőshangzós tövű igék – pl. afeitar (aféito) – képeznek kivételt, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem szótagalkotó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):

1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.

Vagyis az *__-i-__-er és *__-u-__-er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):

• a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o- → -er osztály:
  pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
• a latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue → -er osztály:
  pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
• a latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
  pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
• a latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
  pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).

Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak toldalékolt alakokban fordul elő, pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > bater → batir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añader → añadir, RĔDDERE > render → rendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Itt a G, hol a J?

Mai kalandozásunk során a latin /g/, /j/ és /dj/ alakulását fogjuk vizsgálni. Hogy miért pont ezekét? Azon kívül, hogy szerintem van annyira érdekes téma, hogy megérdemel egy cikket, azért, mert a feliratok tanúsága szerint hangzásuk – magas magánhangzók környezetében – már a 2. század végétől kezdett egybeesni a kései latinban. Azonban míg a legtöbb újlatin nyelvben többé-kevésbé következesen [dzs] vagy [zs], esetleg [dzʲ] hangokká váltak, a spanyolban a kép változatosabb, s az eredmény néhol kiszámíthatatlan. Azzal is szokták ezt magyarázni, hogy a korai kasztíliai egy kevert nyelvjárás lehetett sok ingadozással, amely a szomszédos újlatin nyelvjárásokból is táplálkozott.

Elsőként azt fogjuk megnézni, mi lett a /g/-vel a különböző helyzetekben (szó elején, illetve szó közben magas magánhangzók előtt/mögött), majd ennek tükrében a /j/ és a /dj/ eredményeivel folytatjuk. Leírásunk során kizárólag e hangok természetes (beszélt nyelvi) folytatóit vizsgáljuk – nem vesszük figyelembe a művelt eredetű – vagyis az írott nyelvből elterjedt – latin jövevényszavakat, hiszen ezek hangalakját az íráskép határozta meg, nem pedig fordítva, ahogyan az örökölt szókincs esetében. (A latin szavak megadásánál a beszélt nyelvi alak szerepel. Az átírásnál a hangsúlyt ékezet jelzi.)

A latin /g/ magas magánhangzók környezetében

Mint már az elején is említettem, a latin /g/ viselkedése a spanyolban nem minden helyzetben egyértelmű, és olykor megjósolhatatlan. Ami a történeti adatok alapján biztosnak tűnik, hogy [e] és [i] előtt szó elején kezdetben [j]¹ lesz belőle: GĔLU > hielo (korábban yelo)² ’jég’, GĔMMA > yema ’rügy, ujjbegy; tojássárgája’, GĔNĔRU > yerno ’vő’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’. Hangsúlytalan szókezdetnél ez aztán visszaegyszerűsödött [e]-vé (vagy [i]-vé), mert a [je-] hangsor (amely az esetek többségében a rövid/nyílt [e]-ből származó [i̯e] kettőshangzóval azonos) leginkább csak hangsúlyos szótagban fordul elő, hangsúlytalan párja az [e], így hiperkorrekcióval törlődött a [j]; pl. GERMĀNU > iermano > hermano. (A hielo, yema, yerno szavaknál a /g/-ből származó [j] egybeesett az utána következő [i̯e] diftongus félhangzójával, vagyis igazából G- nélkül is ugyanezek az alakok jöttek volna létre.)³

GELU > yelo > hielo

Szó belsejében, magánhangzók között kezdődnek a gondok. Amennyiben a /g/-t magas magánhangzó előzi meg és mély követi, vagy kiesik (gyengülés), pl. LEGĀLE > *[leɣʲále] > leal ’hű, lojális’ (művelt eredetű duplikátuma a legal ’törvényes’), REGĀLE > *[reɣʲále] > real (II) ’királyi’,⁴ vagy megmarad, pl. LEGŪMĬNE > legumbre ’hüvelyes (zöldség)’, NAVĬGĀRE > navegar ’hajózik’, NĔGĀRE > negar ’tagad’. Még bonyolultabb a helyzet, ha a /g/-t magas magánhangzó követi. Ilyenkor leginkább nyom nélkül eltűnik, a hangsúlytól függetlenül, de feltételezhetően szintén egy korai [-j-] állapoton át, amely aztán „beleolvad” a magánhangzókba: pl. DĬGĬTU > *[déʲedo] > dedo ’ujj’, LÉGĔRE > *[léʲere] > leer ’olvas’, SARTÁGĬNE > *[szartáʲene] > sartén ’serpenyő’; vö. MAGĬS > ósp. maes > más ’inkább; több’ és SEXAGĬNTA > ósp. sessaenta > sesenta ’60’, illetve MAGĬSTRU > maestro ’mester, tanár’. Utóbbi általánosabb változásnak tűnik az újlatin nyelvterületen, legalábbis a -GI- tekintetében (vö. olasz dito, mai, sessanta, maestro, de: leggere), így lehet, hogy egy korai közös állapotot tükröz (ld. még az alábbi táblázatot).

Palatalizáció magas magánhangzók előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 247 / El Mexicano) ᵀ¹

Ott van viszont a LĒGE > ley ’törvény’, a LEGĔNDA > leyenda ’legenda’ (eredetileg: ’olvasat’, innen szintén: ’jelmagyarázat [térképen]’), valamint a RĒGE > rey ’király’ – mindhárom problémás. A ley és rey esetében nem tudni, hogy a [j] valóban a latin /g/ folytatója-e, vagy pedig az először kiesett, majd a szó végi [e] záródott [j]-vé (azaz kétféle fejlődési út is elképzelhető: LĒGE > *[léje] > ley vagy LĒGE > *[léʲe] > *[lee̯] > ley). Hasonló a kérdés a leyenda esetében is: vajon a [j] a [g]-ből származik-e, vagy pedig a hangsúlyos Ĕ > [i̯e] félhangzójából (esetleg a kettő egybeeséséből)?⁵ A /gj/ ellenben mély magánhangzók között szintén [j]-vé olvad össze: pl. EXAGIUM > ensayo ’próba [színházi]; esszé’, PLAGIA > playa ’tengerpart [strand]’ (ugyanezt a fejlődést követi egyébként a /dj/ is, mint majd látni fogjuk).

QUINGENTOS > quinientos

Amivel még foglalkoznunk kell ebben a részben, az a GE- és GI- viselkedése szonoránsok („zengőhangok”: [l], [n], [r]) után, ami aztán végképp kaotikus. Van példa itt is a [i̯e] kettőshangzóval való egybeesésére: QUĪNGĔNTOS (klasszikus latin QUĪNGĔNTI) > quinientos ’500’; a [j]-vé válására, az előző mássalhangzóba beolvadva: TÍNGĔRE > teñir ’fest, színez’; máskor [dz] > [c] – ma [sz/θ] – lett: ARGĬLLA > arcilla ’agyag’, *SĬNGĔLLU > sencillo ’egyszerű’ stb.

Van két egészen különös eset is, amelyben a /g/ látszólag változatlanul marad: az egyik az ERÍGĔRE > erguir(se) [erg-] ’felemel, kiegyenesedik’ (melynek az óspanyolban létezett erzer [erdzér] változata is), a másik pedig a NĬGĔLLA > neguilla [neg-] ’konkoly’. Az első biztos, hogy valamilyen furcsa kivétel (talán analógia); a másodiknál talán az magyarázza a [g] megmaradását, hogy a beszélők tudatában lehettek a negro ’fekete’ szóval való kapcsolatának, mivel ez a latinban a NĬGRU kicsinyítő képzős származéka volt. S bár nem kifejezetten tartozik a cikk tárgyához, érdemes itt még megjegyezni, hogy mély magánhangzók között a /g/ természetesen – rendszerint – [g] marad: AGŬSTU > agosto ’augusztus’, IŬGU > yugo ’iga’, PLĀGA > llaga ’seb [fekély]’.

Összefoglalva az eddigieket (Forrás: El Mexicano)

A latin /j/ és /dj/ alakulása

A latin /j/, mint az előző részben már említettem, [e] és [i] előtt vagy mögött ugyanúgy viselkedett, mint a /g/, a két hang tehát teljesen egybeesett. Erről az olyan adatok árulkodnak, mint pl. a IENUĀRIU (IANUĀRIUS) > ienero > enero ’január’ vagy IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, vet’, ahol a [j] kiesett (ugyanazért, amiért a /g/-ből származó [j] is); továbbá: *MEIĀRE (MÉIĔRE) > mear ’pisál’, PEIŌRE > peor ’rosszabb’, ahol a [j] „felszívódik” a szomszédos magánhangzókba (talán hiperkorrekció folytán).

Szó elején, illetve mély magánhangzók között ugyanakkor azt sugallják a dokumentált alakok, hogy a legeredetibb állapot minden helyzetben a [j] megőrzése lehetett (ebből a szempontból a kasztíliai meglehetősen régies), pl. IĂM > ya ’már, máris’, IACĒRE > yacer ’hever, nyugszik [halott]’, IŬGU > yugo, MĀIU > mayo ’május’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’.⁶

A palatálisok változási folyamata a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A legzártabb hátul képzett magánhangzó, [u] előtt azonban ez [zs]-vé erősödött, amelynek eredménye a középspanyol [s]-en keresztül a mai [ch]: IŪRĀRE > jurar ’esküszik’, IŬNCTU > junto ’együtt’, illetve IŎCĀRE > jugar ’játszik’, IŎVIS > jueves ’csütörtök’ stb. Elképzelhető persze az is, hogy ezek a szavak valójában nagyon korai átvételek más, szomszédos újlatin dialektusokból, amelyekben a /j/ [zs]-nek hangzott (ami aztán fejlődött tovább a maga útján).

A [dj]-re szó eleji helyzetben egyetlen figyelembe vehető példa van, a DĔŎRSU > yuso ’lent’, illetve azonos jelentésű származéka, az ayuso, azonban ma már egyik sem használt. Magánhangzók között egybeesett a [gj] és [j] eredményeivel, azaz [e], [i] környezetében „beolvadt”, máskor [j]-ként folytatódott, pl. DESĬDIU > deseo ’kívánság, vágy’, ADIŪTĀRE > ayudar ’segít’, RADIU > rayo ’sugár’ (ill. HŎDIE > hoy ’ma’, ehhez ld. LĒGE, RĒGE > ley, rey). Kivételes eset a MĔDIU, -A > medio, -a ’fél, közép; közeg’, ahol a [dj] talán a mear ’pisál’ ige alakjaival való egybeesés elkerülése végett maradhatott változatlanul, valószínűleg a művelt nyelvhasználat befolyása alatt.

Palatalizáció [j] előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 246 / El Mexicano) ᵀ²

Befejezésül, mint érdekesség, megjegyzendő, hogy a leírtakhoz egészen hasonló hangváltozások mentek végbe már magában a latinban is (amikor újlatin nyelvjárásoknak még csak a kezdeményeiről sem beszélhetünk), illetve annak előzményében. A magánhangzók közötti latin -I- [jj] szintén *[gj]-ből származik (pl. a MAIOR, MAIUS ’nagyobb’ előzménye egy óitáliai *magjos); az archaikus latin szókezdő [dj] pedig ugyanúgy [j]-vé egyszerűsödött az ólatinban, ahogy a latin [dj-] a spanyolban – pl. a DIOVIS > IOVIS (> sp. jueves) istennév mindkét formában dokumentált az i. e. 4–3. századból. Lényegében mindez csak azt támasztja alá, hogy az ilyenfajta hangváltozások általánosak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, 81, 169.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed. (1973), Gredos, Madrid, 2012.
• Gargallo Gil, José E.; Bastardas, Maria R. (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel, Barcelona, 245–249. (MLR).
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 41.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 247–252.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

¹	A cikkben [j]-vel fogjuk jelölni a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) szerinti [j], [ʝ] (kb. magyar jj) és [ɟ] (magyar gy) hangokat is, ezek megkülönböztetése a téma szempontjából nem releváns. (Az IPA [j] és az [i̯] tulajdonképpen ugyanazt a hangot jelölik, a különbség csak elméleti: az előbbi fonológiailag mássalhangzónak, az utóbbi magánhangzónak számít.)
²	A mai választékos spanyolban megkülönböztetik az hie- [i̯e-] és a ye- [gye-, je-] kezdetű szavak ejtését (vö. hielo és yema), különösen a „[zs]-ző” nyelvjárásokban (Argentína, Uruguay), ahol a két hang teljesen különvált (vö. hierba és yerba), történetileg azonban egybeestek, ebből a szempontból a mai helyesírási és ejtésváltozatoknak nincs jelentősége.
³	Sokat segítene, ha a latinban léteztek volna hangsúlyos GĒ- kezdetű szavak is, amelyeknek lenne örökölt spanyol megfelelője; a hosszú/zárt [e] ugyanis nem diftongizált, így egyértelműbb bizonyítékai lehetnének a /g/ > [j] változásnak.
⁴	Bár a történeti korpuszban van találat leyal és reyal alakban írt változatokra is, nem biztos, hogy ezek „eredetiek” (az -y- utólag is megjelenhetett „hiátuskitöltőként”).
⁵	A /d/-vel való párhuzamot figyelembe véve (vö. pl. CRÉDĔRE > creer és CREDĔNDO > creyendo) valószínűbb, hogy a mai [j] nem a /g/-ből származik (továbbá: BŎVE > *BŎE > *buee > buey), ugyanakkor pl. FĬDE > fe (és nem *fey).
⁶	A nagyon kevés releváns adat miatt nem tudható, hogy a /j/ hogyan viselkedett volna szókezdő helyzetben hangsúlytalan [a] előtt; a yacer igén kívül egyedül a IEIŪNĀRE ~ *IAIŪNĀRE > ayunar létezik, melynek elejéről lekophatott elhasonulás vagy kakofónia (rossz hangzás) miatt is.
ᵀ¹	Az MLR 8.11. táblázatának javított változata. A spanyolnál (cast.) szereplő [x] (magyarosan: [ch]) hang zárójeles, mert a mai nyelvben ezzel ejtett, ge-, gi- kezdetű szavak (pl. gente, girar) művelt eredetűek (ejtésük az íráskép szerinti mindenkori kiejtést követi), így nem tartoznak az öröklött szókincshez. (A mai [x] hang a középspanyol [ʃ], az pedig az óspanyol [ʒ] folytatója.)
ᵀ²	Az MLR 8.10. táblázatának korrigált változata. Megjegyzendő, hogy az első oszlopban a spanyolnál szereplő [x], mint a cikkben említettem, nem biztos, hogy „eredeti”. (A [x] hang előzményeire vonatkozóan lásd a T1 megjegyzést.)

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.

A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után (pl. sonrisa ’mosoly’), és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy sok magyar beszélőnek nehézséget okoz a spanyol -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség: görög templom romjai – Selinunte, Szicília (Forrás: Pixabay.com)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik. Ezzel viszont nem magyarázzák meg, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni. Ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek. Többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése (fortíció) is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

A hangváltozásokat mindig a rendszerben kell vizsgálni (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült és réshanggá vált a spanyolban (ld. pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be. Ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett: a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltethették meg, így a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosíthatták.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

---

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	„A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás feltételezését erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”

A délspanyol tájszólásokról

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig az „északi” vagy más néven „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak: Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói és az andoki nyelvjárások állnak hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy pl. Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélik, vagyis nem azokat, amelyek a legközelebb állnak az iskolában idegen nyelvként tanított változatokhoz.

Torre del Oro, Sevilla (Forrás: Pixabay.com)

A nem sztenderdközeli változatok közé leginkább a délspanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során. Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

Így ma délspanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is idesorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico) és lényegében egész Dél-Amerikában az andoki hegyvidék (Közép-Kolumbia, Ecuador és Peru belső részei, valamint Bolívia nyugati fele) területének kivetelével.

Catedral de la Encarnación, Málaga (Forrás: Pixabay.com)

Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata. A délspanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʦ]: c; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll.)

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

• A sziszegőhang szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. 🔈⁠Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈihlah kaˈnari̯ah], voz ’(emberi) hang’ [boh]. Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] vagy [ʦ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo] ~ [ˈeʦo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmimmo], ill. 🔈⁠España [eˈpʰaɲa] ~ [epˈpaɲa] ~ [eˈpaɲa]. (A szótag végi sziszegőhang gyengülése a térképen zölddel jelzett területekre jellemző.)
• Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és a /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
• A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuro], padre ’apa’ [ˈpare], soledad ’magány’ [soleˈa].
• Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
• Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
• A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
• Egyes déli nyelvjárásokban – leginkább Andalúziában és az Antillákon – a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödhet, így pl. a noche ’éjszaka, este’ előfordul [ˈnoʃe] kiejtéssel is.
• Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában és Uruguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll vagy y) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: 🔈⁠ella ’ő (nőnemben)’ [ˈeʒa] ~ [ˈeʃa], playa ’tengerpart’ 🔈⁠[ˈplaʒa] ~ 🔈⁠[ˈplaʃa]. Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
• A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia, a Kanári-szigetek és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: 🔈⁠harto ’eléggé’ [ˈharto] (< lat. FARTU), 🔈⁠hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] (< lat. *FŒTIBUNDU) stb.
• A legszélsőségesebb délspanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják.
• A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

Fiatal sevillai gitárművész egy bölcsődalt ad elő, előtte beszél is róla. Figyeljük meg a kiejtését!
Néhány olyan délspanyol tájszólásokban, amelyben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoro] ’a bika’ és los toros [lɔtˈtɔrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈlefono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen pl. a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az anyanyelvi beszélők képesek meghallani."text-align:

A délspanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint pl. a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is (sőt, egyes spanyol nyelvű országokban máig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket). Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képezik paródiák tárgyát.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.