Ser vagy estar? Ez a valódi különbség köztük!

A spanyolosoknak az egyik legnagyobb kihívást a kötőmód után talán a két „létige” használatának megértése jelenti, ugyanis a magyarban és a leggyakrabban tanult idegen nyelvekben (pl. angol, német, francia, olasz) is általában csak egy létigét használnak. Habár az olaszban is megvannak a ser és estar megfelelői, az essere és stare, az utóbbi a spanyollal szemben nem túl általános, inkább csak rögzült kifejezésekben fordul elő. Míg pl. a ¿Cómo estás? ’Hogy vagy?’ olaszul is Come stai?, addig a ¿Dónde estás? ’Hol vagy?’ már Dove sei?, az essere igével. (Kissé bonyolítja a dolgot, hogy az essere a befejezett melléknévi igenevét – mivel a latinban nem volt neki – a stare igétől kölcsönzi: stato.)

A létigékkel már a blogon is sokat foglalkoztunk, és biztos vagyok benne, hogy már álmából felkeltve is mindenki fel tudná mondani a kimerülésig ismételt dogmát, miszerint a ser „állandó tulajdonságot”, az estar pedig „átmeneti állapotot” fejez ki, ha már egyszer a latin stāre ’áll’ jelentésű igéből származik. A probléma ezzel is az, ahogy az összes többi merev tankönyvi szabállyal, mint már láthattuk sok esetben, hogy a valóság ennél jóval bonyolultabb (ráadásul nem is mindig egyszerű eldönteni, hogy mi számít „állandó tulajdonságnak” és „átmeneti állapotnak”).

El Teide es el pico más alto de España y está en la isla de Tenerife, Canarias. Vajon mi az oka a két különböző ige használatának ebben a mondatban? (A kép forrása: Pixabay.com)

Szükség lenne egy korszerű, átfogó magyarázatra, egy „egységes szabályra”, amelyből könnyebben megérthetjük, mikor melyik igét használják és miért (a körülíró szerkezetekkel itt nem foglalkozunk). Előtte viszont fontos tisztázni, hogy nyelvtani „szabály” alatt sosem olyan szabály értendő, amelyet valaki előre megírt és onnantól minden úgy működik, hanem ellenkezőleg: utólag próbálják meg szabályokba foglalni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatát. Ezért egy nyelvtani szabály igazából tendenciát, valószínűséget jelent, amely sosem lehet 100%-os. Ne azt várjuk el tőle, hogy mindig, mindent előre tudni fogunk helyesen használni, mert nem ez a célja.

Az egyszerű generális szabály tehát, amit keresünk a ser vagy estar használatára, azzal a kérdéssel fogalmazható meg, hogy azonosítja-e, meghatározza-e azt a bizonyos dolgot vagy személyt az említett tulajdonság, vagy sem? Amennyiben erre a kérdésre azt tudjuk mondani, hogy igen, akkor nagy valószínűséggel a ser létigét, minden más esetben (amikor a tulajdonság csak átmeneti vagy esetleges) az estar igét fogjuk használni. Nézzük meg ezt a továbbiakban néhány példán keresztül:

Ella es Elena. Es profesora de español y es de Madrid. Hoy es fiesta, es día libre. Son las doce y media. La reunión será en el Centro Cultural. La ciudad es muy grande. Somos húngaros. Esta mesa es de madera.

A fenti mondatokban a ser létige alakjait találjuk. Nem nehéz belátni, hogy az, hogy valakit Elenának hívnak, spanyoltanár és Madridból származik, mind olyan jellemző, amely őt adott környezetben azonosítja, meghatározza. Az, hogy ’ma ünnep van’, ezért ’szabadnap’, szintén meghatározó, hiszen ha nem így lenne, akkor az vagy nem ma lenne, vagy nem ünnepnap lenne, tehát ebben az esetben az ’ünnepnap’ és a ’ma’ elválaszthatatlanok egymástól. Igaz ez az időpontra és valaminek a helyszínére is: ha ’fél egy van’, akkor az csakis most lehet, máskor más időpont lenne. Ugyanígy, ha ’az összejövetel a Kulturális Központban lesz’, nem lehet egy másik helyen ugyanabban az időben, mert az egy másik esemény lenne. Egy várost szintén meghatároz a mérete, ahogy minket is azonosít az, hogy ’magyarok vagyunk’. Egy tárgyat felismerünk az alapján, hogy milyen anyagból van. Azt hiszem, idáig ez talán egyértelmű. De vizsgáltjuk most meg az alábbi mondatokat is:

Hoy no está el profesor, porque está enfermo. Cuando los encontraron, ya estaban muertos. Está prohibido fumar. El proyecto está pensado para estudiantes de español. El programa está dirigido por expertos en el tema. Segovia está a 94 kilómetros de Madrid. Está bonita tu foto.

Ezek a mondatok mind olyan tényeket fogalmaznak meg, amelyek nem meghatározóak az adott dologra vagy személyre nézve. Az, hogy ’ma nincs [itt] a tanár, mert beteg’, nem mondja el róla, hogy milyen személy (hogy hívják, honnan származik, hogy néz ki stb.). Természetesen halottnak lenni nem „átmeneti állapot”, de mivel nem az alapján azonosítunk személyeket, hogy élő vagy halott, ezért itt az estar igét használjuk. A dohányzást mint cselekvést sem az határozza meg, hogy tilos vagy megengedett. Hasonlóképpen, hogy a projekt spanyoltanulóknak lett kigondolva, nem árul el semmit magáról a projektről, ahogy az sem azonosít egy programot, hogy a témában jártas szakértők vezetik (hiszen ugyanúgy megtehetnék mások is). Attól, hogy ’Segovia 94 km-re van Madridtól’, még nem tudjuk, hogy milyen ez a város, ill. szintén nem az határoz meg egy fényképet, hogy ’szép’.

A nagyításhoz kattints vagy koppints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Melléknevekkel gyakran mindkét ige használható attól függően, hogy adott tulajdonságot mennyire érez meghatározónak vagy esetinek a beszélő, ill. maga a melléknévtípus is számít. Így pl. mondhatom azt, hogy soy feliz, ha úgy érzem, hogy a boldogság engem meghatároz, de azt is mondhatom, hogy estoy feliz, ha ez számomra esetleges. Viszont mindig está contento/-a, aki elégedett, mert senkit sem azonosítunk az elégedettség alapján, szemben azzal, hogy es sincero/-a ’[ő] őszinte’, amit a spanyol anyanyelvűek jellemvonásnak tartanak.

Nyelvjárási különbségek

A két ige közötti választást természetesen nyelvjárásbeli eltérések is befolyásolhatják. Például míg az El edificio está alto mondatot a beszélők jelentős része úgy értelmezné, hogy ’Az épület magasan van', valahol – különösképpen Mexikóban – ez azt jelenti, hogy ’Az épület magas’. Ugyanígy pl. a Juanito es/está alto esetében a választás függhet attól, hogy a beszélő ezt adott tulajdonságként vagy inkább változásként éli meg (pl. Juanito megnőtt), de vannak olyan régiók, ahol egyszerűen az estar igét használják személyek vagy dolgok alakjának, mértének leírására is, a sztenderd nyelvben elfogadott ser helyett.

A családi állapotokról azt érdemes tudni, hogy a soltero/-a ’egyedülálló (nőtlen/hajadon)’ és a viudo/-a ’özvegy’ alakokkal rendszerint a ser, a casado/-a ’házas’ és divorciado/-a ’elvált’ alakokkal többnyire az estar használatos. S végül még egy fogódzó, ami segíthet: melléknévvel mindkét ige használható, azonban főnévvel kizárólag a ser állhat – nincs pl. *estoy ingeniero. A családi állapotok esetében is az lehet a választás kulcsa, hogy a beszélők melyiket hol helyezik el a főnév–melléknév skálán. (Ez a videó egyébként jól összefoglalja a spanyolországi használatot.)

Ha úgy gondolod, hogy a leírtak alapján sikerült megértened a két ige közötti különbséget, próbáld meg behelyettesíteni a megfelelő igealakot az alábbi mondatokba!

Mi hermano __ especialista en informática. ¡Esta sopa __ muy deliciosa! __ cuatro en la familia: mi madre, mi padre, mi hermano y yo. El cielo __ muy nublado hoy. Esta foto __ en la Plaza Mayor en Madrid. ¿Dónde __ la estación de metro? El concierto __ en el Auditorio Nacional.

A helyes megoldásokat magyarázatukkal együtt itt találod.

Gracias especiales a Wenceslao Grillo por la idea y la revisión del artículo.

Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...

Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk pl. a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak. Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. A spanyol ser létige pl. az egyetlen olyan ige, melynek egyes szám harmadik személyű alakja, eltérően az összes többi rendhagyó igétől is, kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,

pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.

Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az újlatin „létkérdés” – essere, être, ser, ésser, fi...

Tartalomjegyzék A kezdetek – Létige a latinban A francia létige Az olasz létige Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban Az okcitán és a katalán létige Létige a svájci romansban Létige a szárdban A román létige

✖

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A kezdetek – Létige a latinban

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. (Az újlatin nyelvek tanúsága szerint az ESTIS alak meglehetősen ritka lehetett a beszélt nyelvben, felváltására a középkortól léteznie kellett többes szám második személyben – nyelvjárástól függően – egy analógiás *SŬTIS ~ *SĔTIS alaknak; az első az Ibériai-félsziget tekintetében eléggé egyértelműnek tűnik.) A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szó végi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e) ~ ser(e) – alapul véve, míg pl. a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben, a mai jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben | Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia létige

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis feltehetően a latin FUĪ alakkal analógiás, az ‑s pedig valószínűleg a második személyű végződések mintájára került hozzáadásra az ófranciában). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olasz létige

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, ill. a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szó végi [sz] hang is. A sei, siamo, ill. siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere [esszere] rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek. Mint érdekesség megjegyzendő, hogy az olasz essere befejezett melléknévi igenevét (stato/-a) a szintén létigeszerű stare (< lat. STARE) igétől kölcsönzi, mivel a latin ESSE létigének nem volt szenvedő melléknévi igeneve.

Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), ill. ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi helyhatározó szócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is. (Bár ez máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között.)

Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< beszélt lat. *SŬTIS) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sos/sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTĀTIS > ósp. cantades > *cantaes > cantás/cantáis). (A félhangzó nélküli régies alakok ma a vos névmást használó latin-amerikai változatokban élnek tovább.)

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu̯]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az ‑s‑t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUĪ > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin; ugyanakkor lehetséges az is, hogy éppen a son az örökölt alak, és annak mintájára jelenik meg az ‑n végződés a múlt idő egyes szám első személyében is).

Az okcitán és a katalán létige

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő ‑[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szó végi mássalhangzó elzöngétlenedésével), ill. talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának ‑CO, ‑GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok ‑CA‑ és ‑GA‑ szegmensében lévő [k] (> [‑g‑]), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin (eredetileg többes szám második személyű) ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak megkülönböztetése miatt. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< beszélt lat. *SŬTIS, mivel az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES‑t váltotta fel, vö. okcitán sètz). A katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin [‑kj‑], [‑tj‑] és [‑t’s‑] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SŬTIS > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), amely gyengülési folyamatok és analógiás egybeesések bonyolult sorára vezethető vissza.

Létige a svájci romansban

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), ill. *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű ‑iamo végződést, amely közös az ‑are, ‑ere, ´‑ere és ‑ire végű ragozásban).

Létige a szárdban

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szó végi mássalhangzók (az ‑M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze] ~ [szézi], est [eszte] ~ [eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román létige

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], ești [jestʲ], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteți [szuntecʲ], sunt. (A ești, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű ești alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás ‑i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe lágyításában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző ‑s lekopásával). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i, kb. [ü]) áll: sînt, sîntem és sînteți (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben, de az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, ill. este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az ‑s, ill. ‑i a bizalmas nyelvben használatosak).

A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az ‑s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi‑s, ni‑s, vi‑s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. MĒ, NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyolul lenni nem egyszerű – ser, estar, haber, tener

A témában újabb cikk is elérhető!

✖

Tartalomjegyzék Áttekintés A ser létige Az estar „állapot-eredmény” ige Az haber (hay) ige A birtoklást kifejező tener ige

✖

Nyelvünk mindössze egyetlen van igével rendelkezik – melynek jövő idejeként és főnévi igeneveként a lesz, lenni igét használjuk – és a birtoklást is ezzel az igével és a részes névmással fejezzük ki: neki van. Ezzel szemben a legtöbb „népszerű” nyugati indoeurópai nyelv a ’van’ kifejezésére legalább két eltérő igével rendelkezik: külön igét használnak létigeként, ill. kopulaként (kopula: „kapcsolóige”, a mondat alanyát és állítmányát köti össze, amelyet a magyarban harmadik személyben nem használunk: pl. Te magyar vagy, ő spanyol [van]), valamint a birtoklásra, vagyis a ’neki van’ jelentés kifejezésére (pl. angol to have, német haben, francia avoir, olasz avere/tenere stb.).

A spanyolban viszont még ennél is kacifántosabb a helyzet, ugyanis a ’van’ árnyalatainak kifejezésére – a birtokláson kívül, amire a tener szolgál – három különböző igét használnak, melyek a ser, az estar, és az haber személytelen formái. A továbbiakban megnézzük, mikor melyiket kell használni, és milyen jelentéskülönbségek vannak a használatuk között.

A ’van’ jelentésű igék használatának áttekintése
ser	élőlények/dolgok, jellemzése, leírása (pl. anyag, alak, méret, szín) dolgok azonosítása, meghatározása (mi az?) dátum, időpont, mennyiség, esemény/fénykép helyszínének megadása birtokviszony, foglalkozás, származás, „általános tény” kifejezése szenvedő szerkezetben az acción (fennálló esemény) jelölése (ritka)
estar	átmeneti vagy kedélyállapot, körülmény kifejezése elhelyezkedés, helyzet, élőlények/dolgok holléte (térben vagy időben) eseti tulajdonság, elkészítési mód, benyomás kifejezése + participio: megvalósult cselekvés/történés eredményét fejezi ki + gerundio: éppen fennálló (folyamatos) cselekvést/történést fejez ki
haber	élőlények/dolgok előfordulása adott helyen vagy időben + que + infinitivo: külső kényszert fejez ki (’kell csinálni vmit’) + de + infinitivo: belső késztetés kifejezése (’kellene csinálnia vmit’) + participio: az összetett igeidők képzésében vesz részt
tener	birtoklás kifejezése (’neki van’, de a birtokló szerint ragozódik!) + que + infinitivo: belső kényszert fejez ki (’kell csinálnia valamit’)

A ser létige

A ser a latin ESSE ’van’ igéből – bizonyos alakjai a hasonló jelentésű SEDERE ’ülni > tartózkodni, időzni’ igéből – örökölt létige. Ezt az igét használják kopulaként (verbo sustantivo vagy copulativo), ill. az állandó, inherens tulajdonság (személyiségjegy, anyagjellemző, foglalkozás, származás, hovatartozás, részeltetés stb.) vagy általános tény, a dátum és az időpont, ill. esemény helye vagy ideje, mennyiség, cél kifejezésére. Segédigeként (verbo auxiliar) pedig a szenvedő szerkezetet (voz pasiva) képzik vele. Példák a használatára:

• Yo soy húngaro, tú eres española. ’Én magyar [férfi] vagyok, te spanyol [nő] vagy.’
• Ella es alta, de pelo largo y ojos verdes. ’Ő magas, hosszú hajú és zöld szemű.’
• —¿Qué hora es? —Son las tres. ’Hány óra van? – Három [van].’
• El concierto fue en el Auditorio Nacional. ’A koncert a Nemzeti Auditóriumban volt.’
• Esta columna es de acero. ’Ez az oszlop acélból van.’
• —¿Cuántos sois en la familia? —Somos cuatro. ’Hányan vagytok a családban? – Négyen.’
• Él es profesor de Historia. ’Ő történelemtanár.’
• Los chistes son para divertirnos. ’A viccek azért vannak, hogy szórakozzunk.’
• Eso es. Así es. ’Ez az. Úgy van.’
• Tres presuntos narcotraficantes fueron capturados ayer. ’Három kábítószer-kereskedelemmel gyanúsítottat fogtak el [=lettek elfogva] tegnap.’
• Me es imposible creer lo que dices. ’Számomra lehetetlen elhinni, amit mondasz.’

A ser ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Pretérito imperfecto	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
soy eres / sos es somos sois son	fui fuiste fue fuimos fuisteis fueron	era eras era éramos erais eran	sea seas sea seamos seáis sean	fuera, fuese fueras, fueses fuera, fuese fuéramos, fuésemos fuerais, fueseis fueran, fuesen
Az imperativo alakja (tú/vos):			sé

Az estar „állapot-eredmény” ige

Az estar ige a latin STĀRE (mely a népi latinban [isztáre]-nak hangzott), eredetileg ’állni’ (vö. ang. to stand), ebből ’valahol állni, lenni > elhelyezkedni’ (vö. a mi szintén latin eredetű státusz szavunkkal), majd innen ’valamilyen (lelki)állapotban, helyzetben lenni’ jelentésű igéből származik. Nem véletlenül vezettem le ezt ilyen részletességgel, hiszen így talán könnyebb lesz megérteni a spanyol használatát. Ez az ige, mint láthatjuk, a ser létigével ellentétben általában állapotot – átmeneti helyzetet, ill. valamilyen cselekvés/történés eredményeképpen létrejött, szerzett vagy adott esetben egyedi (nem általános) tulajdonságot –, módot, valamint elhelyezkedést jelöl. Az esetek többségében tehát akkor használják, amikor a mondat állítmánya hely-, mód- vagy állapothatározói. (Érdekesség, hogy a spanyolban e jelentésváltozás dacára nem is létezik olyan ige, melynek jelentése ’állni’, azaz álló helyzetben lenni – ezt szókapcsolattal fejezik ki: estar de pie, azaz ’lábon lenni’.)

A gondot legtöbbször az okozza, hogy bizonyos esetekben elsőre nem állapítható meg egyértelmű különbség az állandó és a szerzett tulajdonság, állapot között. Például ha azt mondjuk, hogy „Ez a leves finom”, akkor ezzel utalhatunk arra, hogy ez a fajta leves ’általában finom’ (ilyen esetben Esta sopa es deliciosa), de azt is kifejezhetjük, hogy amit most éppen eszem, az finom, mert így készítették el (azaz Esta sopa está deliciosa), vagyis az utóbbi esetben nem inherens tulajdonságról, hanem állapotról, elkészítési módról, vagyis egyedi tulajdonságról van szó.

Az estar ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
estoy estás está estamos estáis están	estuve estuviste estuvo estuvimos estuvisteis estuvieron	esté estés esté estemos estéis estén	estuviera, estuviese estuvieras, estuvieses estuviera, estuviese estuviéramos, estuviésemos estuvierais, estuvieseis estuvieran, estuviesen
Az imperativo alakja (tú/vos):			estate

A beszélt nyelvben mindez ellenére sokszor csak a szokás határozza meg a két ige közüli választást. Sajnos ilyenkor, pechünkre, meg kell tanulni, hogy az adott kifejezésben (többnyire) melyik ige szerepel. Egyfajta fogódzó az is lehet, hogy ez az ige nem állhat főnévvel (pl. nincs *estoy ingeniero). Erre az egyik remek példa a casado, -a ’házas’ szó. A legtöbb beszélő ezt állapotként értelmezi (estoy casado ’házas vagyok [férfi]’, está casada ’ő házas [nő]’), mivel végső soron eredményt fejez ki (senki sem születik házasnak). Amikor viszont főnévként használják mint ’házas ember’ (főleg Latin-Amerikában), akkor es casado. Mindazonáltal az estar igével való használata jóval elterjedtebb. (A családi állapotnál egyébként az egyetlen kivétel a viudo, -a ’özvegy’, amelyet többnyire főnévként használnak, ezért ser viudo, -a.) Hasonló példaként említhetném a feliz ’boldog’ melléknevet. Bár boldognak lenni inkább állapot, mint személyiségjegy, mégis gyakoribb a soy feliz ’boldog vagyok’, mint az estoy feliz; ill. a sincero ’őszinte’ is ebbe a kategóriába tartozik, mégis kizárólag a létigével mondják: Es sincero ’Ő őszinte’ (*está sincero nem létezik). További példák az estar ige használatára:

• ¿Cómo estás? ’Hogy vagy? (vö. ¿Cómo eres? ’Milyen vagy?’)
• La cabina telefónica está en la esquina. ’A telefonfülke a sarkon van.’
• El vaso está roto. ’A pohár törött’ [mert eltörött vagy eltörték]
• Esa foto está bonita. ’Az a fénykép szép’ [mert jól csinálták]
• —¿Dónde están esos alumnos? —Faltan, porque están enfermos. ’Hol vannak azok a tanulók? – Hiányoznak, mert betegek.’
• Es una mujer bella, pero ayer estuvo hermosísima. ’Szép nő, de tegnap gyönyörű volt.’
• Somos cuatro en la familia, pero hoy estamos solo tres en casa. ’Négyen vagyunk a családban, de ma csak hárman vagyunk otthon.’
• Está lloviendo todo el día. ’Esik az eső egész nap.’
• —¿Está Dolores? —No, hoy no trabaja. ’Itt van Dolores? – Nincs, ma nem dolgozik.’
• Estoy contento con lo que tengo. ’Elégedett vagyok azzal, amim van.’

Fontos még kiemelni, hogy a felszólító mód egyes szám második személyű állító alakjában ez az ige kizárólag a te névmással használatos: pl. ¡Estate quieto! ’Maradj nyugton!’. Ez valószínűleg azért van így, hogy ne lehessen összekeverni a kijelentő mód azonos está (’van’) alakjával, amely jóval gyakrabban fordul elő; vagyis a felszólító alak ezáltal jelöltebb.

A spanyol nyelv történetében egyébként nem mindig volt az estar ige használata annyira elterjedt, mint napjainkban. Az óspanyolban többször használták a ser igét olyan esetekben is (pl. hollét kifejezésére), ahol ma már csak az estar a helyes, s ez a tendencia ma is folytatódik.

Az haber (hay) ige

Az haber a latin HABĒRE, eredetileg birtoklást (’neki van’) kifejező ige folytatása, s ez volt az elsődleges funkciója még a régi spanyol nyelvben is az összetett igeidők (ld. pl. pretérito perfecto compuesto) képzése mellett (melyek eredetileg szintén birtoklást kifejező igei körülíró szerkezetek voltak). A birtoklás szerepét azonban idővel átvette a rokon értelmű tener ige (lásd a következő cím alatt), így az haber használata visszaszorult: ragozott alakjait ma csupán az összetett befejezett igeidők képzésére, ill. még néhány kifejezésben (ld. később), míg személytelen formáit a létezés, előfordulás, fennállás puszta tényének kifejezésére használják.

Az haber jelen idejű személytelen alakja az hay ’van(nak), előfordul(nak), létezik/léteznek’, amely az egyes szám harmadik személyű ha (< lat. HABET ’neki van’) és a régi spanyol ý (< lat. IBI) ’ott’ határozószó összeolvadásával keletkezett. A latin birtoklóigéből való származásából következik, hogy ez az ige tárgyas, a bővítménye tehát tárgy és a tárgyesetű névmással lehet rá utalni. A többi személytelen alakja más igeidőkben megegyezik az egyes szám harmadik személyű alakkal (hubo, había, habrá, habría, haya, hubiera/hubiese stb.), bár egyre elterjedtebb a többes számú egyeztetése is (hubieron, habían stb.), mert a beszélők a többes számú bővítményt alanynak érzik. Ez az ige a ser létigével és az állapotot/eredményt kifejező estar igével ellentétben csupán annyit tesz, hogy ’(vhol, vmi) van, létezik, előfordul’, adott időben ’fennáll’ (analóg az angol there is/are szerkezettel).

Használatának megértéséhez vizsgáljuk meg és próbáljuk értelmezni a következő három spanyol mondat közötti különbséget: Allí es un hombre. Allí está el hombre. Allí hay un hombre. Az első mondatban a létige mint kopula szerepel, vagyis azt fejezi ki, hogy ’Ott [aki ott van] az egy férfi’. A második esetben arra kapunk választ, hogy ’Ott van a[z a bizonyos] férfi’, tehát az állítmány helyhatározói. A harmadik mondatban pedig csak annyit állítunk, hogy ’Ott (van) egy férfi’, vagyis adott helyen és időben előfordul (jó tanács: mindig akkor használatos az haber, hay ige, amikor magyarul a ’van(nak)’ helyettesíthető az előfordul igével).

Az haber ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Futuro simple
he has ha, hay hemos, habemos (nyelvj.) habéis han	hube hubiste hubo hubimos hubisteis hubieron	habré habrás habrá habremos habréis habrán
Condicional simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
habría habrías habría habríamos habríais habrían	haya hayas haya hayamos hayáis hayan	hubiera, hubiese hubieras, hubieses hubiera, hubiese hubiéramos, hubiésemos hubierais, hubieseis hubieran, hubiesen

Nézzünk akkor néhány példát az haber használatára, illetve most már a három ’van’ ige közötti különbségekre is:

• Había muchos problemas con este programa, y no era fácil resolverlos. ’Sok gond volt ezzel a programmal, és nem volt könnyű megoldani őket.’
• Es domingo, casi no hay nadie en las calles, todos están en casa. ’Vasárnap van, majdnem senki sincs az utcákon, mindenki otthon van.’
• —Hay una farmacia por aquí cerca? —Sí, está a unos doscientos metros. ’Van (egy) gyógyszertár itt a közelben? – Igen, ott van mintegy kétszáz méterre.’
• Esta noche habrá una buena película en la tele, pero no podré verla, no estaré en casa. ’Ma este lesz egy jó film a tévében, de nem fogom tudni megnézni, nem leszek otthon.’
• Si no hubiera delincuencia y guerras, habría tranquilidad y paz en el mundo. ’Ha nem volna bűnözés és háborúk, nyugalom és béke lenne a világban.’
• —¿Habrá concierto mañana? ¿Y dónde será? —Sí, lo habrá, en el estadio. ’Lesz koncert holnap? Na és hol lesz? – Igen, lesz, a stadionban.’

Az haber igének van ezenkívül még egy személytelen használata: que + főnévi igenévvel ún. „külső kényszert” lehet vele kifejezni, azaz ’kell valamit csinálni’, pl. hay que tener paciencia ’türelmesnek kell lenni’. Hasonló szerkezet az haber de + infinitivo, amely már nem személytelen és gyengébb belső késztetést jelent, pl. he de salir temprano ’korán el kell mennem’. Az alábbi dalban is hallhatunk erre példát. (Hasonló jelentésben használatos még az alább tárgyalt tener ige is, lásd ott!)

A pie y a caballo viene el carnaval / Ay, yo me he de ir a mi Vallegrande / He de irme a alegrar / Con las comparsas, en ambrosía / Por las cañadas, he de disfrutar / Esa es mi tierra, mi Vallegrande / Tierra querida de alegría sin igual

A birtoklást kifejező tener ige

Végül a már emlegetett tener – amely a latin TENĒRE, eredetileg ’tart, fog’, innen ’megtart, birtokában van’ jelentésű igéből származik – a birtoklást fejezi ki. Már a latinban is használták ilyen jelentésben (pl. TENEO TE! ’Itt vagy nekem!’ vö. spanyol te tengo), a beszélt nyelvben pedig még inkább elterjedt lehetett bizonyos területeken az HABERE mellett vagy helyett.

Fontos, hogy míg a magyarban az ige a birtokkal egyezik számban és személyben (pl. itt vagy nekem, neki vannak könyvei stb.), addig a spanyolban a birtokos vagy birtokló személye és száma szerint kell ragozni a tener igét: Tenemos un perro ’Van egy kutyánk’ (szó szerint: ’Tartunk/birtoklunk egy kutyát’), Tengo muchos amigos ’Sok barátom van’.

A tener-t azonban nem csupán birtoklásra használják: gyakran előfordul a que ’hogy, ami(t)’ szócskával, melyet főnévi igenév követ, ebben az esetben kötelezettséget, belső kényszert fejez ki (pl. tengo que irme ’el kell mennem’); e használat eredete viszont szintén a birtoklásra vezethető vissza (’neki van vmit csinálnia’, azaz „meg kell csinálnia”).

A tener ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Futuro simple
tengo tienes / tenés tiene tenemos tenéis tienen	tuve tuviste tuvo tuvimos tuvisteis tuvieron	tendré tendrás tendrá tendremos tendréis tendrán
Condicional simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
tendría tendrías tendría tendríamos tendríais tendrían	tenga tengas tenga tengamos tengáis tengan	tuviera, tuviese tuvieras, tuvieses tuviera, tuviese tuviéramos, tuviésemos tuvierais, tuvieseis tuvieran, tuviesen
Az imperativo alakja (tú/vos):		ten / tené

Lássunk néhány példát a tener használatára is:

• Mi vecino tiene tres gatos, yo tengo solo uno. ’A szomszédomnak három macskája van, nekem csak egy van.’
• Tiene el pelo largo y oscuro. ’Hosszú és sötét a haja.’
• —¿Cuántos años tienes? —Tengo dieciséis años. ’Hány éves vagy? – ’16 éves vagyok.’
• ¡Ten paciencia! – ’Legyen türelmed!’
• Tenía veinte años cuando tuve mi primer niño. ’Húszéves voltam, amikor megszületett (meglett) az első gyerekem.’
• Tendría que hacer mis deberes, aunque no le tengo ganas. ’Meg kellene csinálnom a házi feladataimat, bár nincs hozzá kedvem.’

Nos, kedves Olvasó, remélem, hogy a cikkből nagyjából sikerült megérteni ezeknek az igéknek a használatát. Ha kérdésed, észrevételed van, írd meg hozzászólásban!