Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul جبل طارق Dzsabal Táriq, azaz ’Táriq hegye’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Az Ibériai-félsziget nyelvi arculata napjainkban

Korábban több témában is szó esett a Spanyolországban beszélt nyelvekről és nyelvjárásokról (legutóbb éppen a kantábriairól), azonban áttekintő képet még nem kaphattunk a Pireneusi-félsziget nyelvi-nyelvjárási helyzetét illetően – erre lenne hivatott a mostani hiánypótló cikk.

Történeti felosztás, beszélők száma

A Pireneusi-félszigetet, mint ismeretes, már ősidők óta az indoeurópai vs. nem indoeurópai nyelvek megosztottsága jellemzi, és bár a kép jelentősen módosult a római hódítást követően, ez az alapvető nyelvi megosztottság mindmáig fennmaradt. Az egykori ókelta vagy ahhoz közel álló indoeurópai nyelvek helyét a vulgáris latin, majd az újlatin nyelvek vették át, a nem indoeurópai nyelvek közül pedig a baszk az egyetlen túlélő (amely természetesen szintén sokat módosult az ókelta, majd a latin és az újlatin nyelvek hatására, egyben feltételezhető, hogy jelentős mértékben hatott is a vulgáris latinra – bár ez a kérdés máig éles viták tárgyát képezi).

Délnyugat-Európa nyelvi képének alakulása a két ezredforduló között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Bár ahány forrás, annyiféle felosztással találkozhatunk, a félszigeten ma beszélt újlatin nyelveket és nyelvjárásokat (a továbbiakban együtt: nyelvváltozatok) én alapvetően három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolom a spanyol nyelvtörténeti források alapján (ami természetesen bizonyos mértékben éppúgy önkényes besorolás, mint a többi), amelyek valamennyien a nyugati újlatin nyelvek közé tartoznak. Keleten (Katalónia, Valencia, Baleár-szigetek) az okcitán csoport (hagyományosan „keleti iberoromán”) tagjait találjuk a katalánnal, valamint (az Aran-völgyben) az okcitán nyelv gascogne-i dialektusának elkülönült változatával, az aránival (aranés); a középső vastag sávban a spanyol csoport helyezkedik el, idesorolom a történelmi spanyol dialektusoknak tekintett nyelvváltozatokat, északon a visszaszorulóban lévő aragóniaival (amely mintegy átmenetet képez a katalán és a kasztíliai között, hangtanilag archaikus vonásokkal), középen a kasztíliaival, nyugaton pedig az aszturleóni nyelvváltozatokkal; illetve a nyugati függőleges sávban a portugál csoport változatait beszélik, melyet Spanyolország legnyugatibb négyszögében a galiciai, tőle délre Portugáliában pedig a portugál alkot. (E két utóbbi csoportot szokták együtt „nyugati iberoromán” nyelvekként is említeni.)

A spanyolországi Extremadurában további két átmeneti nyelvváltozatot beszélnek, melyeket többé-kevésbé önálló nyelveknek tekintenek. Egyikük az ún. fala (gallegóul és portugálul ’beszéd, tájszólás’), amely felfogható a galiciai nyelv leóni dialektustól érintett változatának, míg az extremadurai (extremeño, estremeñu) a kasztíliai déli változatai és az aszturleóni között képez átmenetet; ez utóbbit a források egy része aszturleóni, másik része inkább kasztíliai nyelvváltozatnak tekinti (a spanyolok közül sokan nem is tudnak a létezéséről, vagy legalábbis nem tekintik a kasztíliaitól eltérő nyelvnek).

Mindezek az újlatin nyelvváltozatok nyugatról kelet felé (illetve a nyugati sávban szintén délről észak felé) haladva dialektuskontinuumot alkotnak, és kölcsönösen is viszonylag jól érthetőek. Az alábbi felosztás az imént leírtakat szemlélteti, az anyanyelvi beszélők becsült számával.

• okcitán csoport
• okcitán, gascogne-i (aráni): ~ 3000
• katalán (valenciai, baleár): ~ 10 millió
• spanyol csoport
• aragóniai: ~ 10 000
• kasztíliai (spanyol; északi és déli nyelvjárások): ~ 42 millió
• extremadurai: ~ 200 000
• aszturleóni (asztúriai, leóni, mirandai): ~ 400 000
• portugál csoport
• fala (extremadurai gallego): ~ 6000
• galiciai (gallego): ~ 3 millió
• portugál: ~ 10 millió

Az Ibériai-félsziget legjelentősebb újlatin nyelvei tehát, a beszélők száma alapján, a spanyol vagy kasztíliai 42 millió fővel, a katalán és a portugál közel azonos számú, mintegy 10-10 millió beszélővel, valamint a galiciai, hozzávetőlegesen hárommillió nyelvhasználóval. A kisebb nyelvek közül egyértelműen az aszturleóni változatok rendelkeznek a legtöbb, százezres nagyságrendű beszélővel, az összes többi nyelvváltozat anyanyelvi beszélőinek száma tízezer alattira tehető.

Spanyolország nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egyetlen nem indoeurópai nyelv, a számos nyelvjárással rendelkező baszk vagy euskara anyanyelvi beszélőinek száma körülbelül 600 000.

Nyelvjogi szabályozás

Spanyolországban az egész ország területén hivatalos kasztíliai mellett a katalán, a gallego és a baszk regionálisan hivatalosak, de a spanyol alkotmány valamennyi egyéb nyelvváltozatot védelemben részesít. A spanyolországi nyelvekről és nyelvváltozatokról a jelenleg hatályos 1978-as alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelye rendelkezik, az alábbiak szerint:

Artículo 3

1. El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla. (A kasztíliai az állam hivatalos spanyol[országi] nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismernie és joga használnia.)
2. Las demás lenguas españolas serán también oficiales en las respectivas Comunidades Autónomas de acuerdo con sus Estatutos. (A többi spanyol[országi] nyelv szintén hivatalos a saját autonóm közösségében, tartományi alaptörvényük szabályozásának megfelelően.)
3. La riqueza de las distintas modalidades lingüísticas de España es un patrimonio cultural que será objeto de especial respeto y protección. (Spanyolország különféle nyelvváltozatainak gazdagsága kulturális örökség, amely különös megbecsülés és védelem tárgyát képezi.)

Portugáliában az alkotmány (Constitução da República Portuguesa, VII. módosítás, 2005) 11. cikkelyének 3. pontja megállapítja, hogy az országban „A hivatalos nyelv a portugál”:

Artigo 11.º

[...]
3. A língua oficial é o Português.

Az alkotmány 161. cikkelyének felhatalmazása alapján a portugál országgyűlés által hozott, „a mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szóló 7/99. január 29-ei törvény (Lei n.º 7/99 de 29 de Janeiro, Reconhecimento oficial de direitos linguísticos da comunidade mirandesa) a Miranda de Douro városában használt leóni nyelvváltozatot szintén önálló nyelvként ismeri el:

Artigo 1.º

O presente diploma visa reconhecer e promover a língua mirandesa. (Jelen jogszabály célja a mirandai nyelv elismerése és támogatása.)

Artigo 2.º

O Estado Português reconhece o direito a cultivar e promover a língua mirandesa, enquanto património cultural, instrumento de comunicação e de reforço de identidade da terra de Miranda. (A Portugál Állam elismeri a mirandai nyelv művelésének és támogatásának jogát, mint kulturális örökség, a kommunikáció és a mirandai identitás megerősítésének eszköze.)

A spanyol alkotmánnyal ellentétben a portugál nyelvjogi szabályozás tehát összesen két önálló nyelvet ismer el, melyek közül az egyetlen hivatalos a portugál.