Még mindig nem megy a subjuntivo? Ez talán segíthet...

Nem sikerült a tankönyvi „szabályok” alapján teljesen megértened a kötőmód (subjuntivo) használatát és továbbra sem tudod megfelelően alkalmazni? Nos, nem vagy egyedül. A hagyományos magyarázatok ugyanis, miszerint a kötőmód „kétség, bizonytalanság, kívánság stb.” kifejezésére szolgál, nem minden esetben működnek. Ha pedig nem csak kifejezéseket akarunk gépiesen bemagolni, hanem szeretnénk is megérteni a kötőmód szerepét a spanyolban, a lenti videóban ismertetett korszerűbb megközelítés segítséget nyújthat ebben (amihez persze nem árt némi spanyol nyelvtudás).

Talán így lehetne a két igemód közti különbséget szemléltetni... (Forrás: El Mexicano / Clases con Clau)

Emlékeztetőül tisztázzuk, hogy a subjuntivo egy olyan igemód, amely alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban – általában a que ’hogy’ kötőszóval bevezetve – a főmondat állításához köthető cselekvésre, történésre, körülményre (nevezzük őket a továbbiakban együtt „esemény”-nek) utal. (De ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban kizárólag kötőmódú igealak szerepelhet.) Mondattani értelemben valójában minden nyelvben, így a magyarban is létezik, csak nálunk alaktanilag nem különbözik a felszólító módtól.

Ahhoz viszont, hogy megértsük a kötőmód használatát, először a kijelentő mód (indicativo) jelentését kell megérteni. Igazából mindkét igemód ugyanazt az eseményt írja le két különböző megközelítésből. Ahogy Claudia magyarázza a videóban, ha a kijelentő mód emberi formát öltene, akkor egy nagyon egyenes, határozott személyiség lenne, aki konkrétan kimondja a dolgokat: ez így van, az úgy; ez az, amit tudok, gondolok vagy tudni vélek. A kijelentő móddal tehát megállapításokat közlünk, azaz kimondunk, megállapítunk – vélt vagy valós – eseményeket.

Ez a folyamatábra is megkönnyítheti a döntést! (Forrás: El Mexicano / Clases con Clau)

Ezzel szemben a kötőmód egy olyan személy lenne, aki nem szeret egyenesen beszélni a dolgokról, csak „kerülgeti” őket: nem állapít meg semmit, csak utalást tesz az eseményre. Nem lényeges, hogy az megvalósul-e. Vagyis ha nem tudjuk eldönteni, hogy a kijelentő vagy a kötőmódot szükséges-e használni, fel kell tennünk a következő kérdést: Ezt akarom-e mondani, vagy csak erről akarok valamit mondani? Közölni akarom, hogy „Esik az eső” (Llueve), vagy csak azt akarom róla elmondani, hogy „Imádom, hogy esik az eső” (Me encanta que llueva)? Az utóbbi példában tehát nem deklarálom az eseményt (nem mondom ki, hogy megvalósul-e, mert ez nem fontos), hanem értékítéletet mondok róla. Figyeljük meg azt is, hogy míg a Llueve ’Esik [az eső]’ önmagában is lehet egy értelmes mondat, addig a *Llueva (kb. ’az, hogy esik ~ essen [az eső]’) így elszigetelten nem jelent semmit, egyszerűen nincs értelme. A videóban még rengeteg szemléletes példa szerepel. Íme:

Sikerült megérteni a videóból, hogy mi a különbség az Ella no cree que [yo] hable tres idiomas és az Ella no cree que hablo tres idiomas mondatok értelmezése között? – Szólj hozzá!

És azt meg tudod tippelni, hogy miben más a Quiero un pastel que lleve zanahoria és a Quiero un pastel que lleva zanahoria mondatok jelentése? A magyarázatért nézd meg a téma többi videóját is!

Si tuviera vagy si tendría?

Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:

• jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
• jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
• múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).

Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni. (Az alábbi videón pedig remek tízperces összefoglalót láthatunk a témáról a való életből merített példákkal, feliratozva.)

Megjegyzés: amit ő ’főmondat’-nak (oración principal) hív, az valójában a mellékmondat. A kettőt nagyon egyszerű megkülönböztetni egymástól: a főmondat önmagában is értelmes, a mellékmondat viszont nem.
A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Amikor a kötőmód nem kötőmód...

Az egyszerű nyelvtanuló általában úgy képzeli el a nyelvek működését, hogy vannak szabályok, az emberek pedig azoknak megfelelően használják a nyelvet. A valóságban ez fordítva történik: az ezzel foglalkozó szakemberek (az ún. leíró nyelvészek) az alapján próbálják feltárni a nyelvtani szabályszerűségeket, ahogy az anyanyelvi beszélők a nyelvet használják. A probléma sokszor az, hogy mivel a nyelvhasználat folyamatosan változik (ami abból adódik, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet mondani), nem lehet mindent egyértelmű kategóriákba sorolni – tehát mindig is lesznek a leírt szabályok alól kivételek.

Ugyanígy sorolták be valamikor az igeragozásokat is különböző igemódokba a viselkedésüknek megfelelően: például azokat, amelyek nem kifejezetten tényszerű állítást, kérdést vagy felszólítást, hanem inkább bizonytalanságot vagy nem megvalósuló eseményt fejeznek ki, a kötőmódba.

A kötőmód folyamatos múltja (pretérito imperfecto de subjuntivo) legtöbbször a jelen idejű feltételes mondatok – általában a si ’ha’ kötőszóval bevezetett – mellékmondataiban, a feltételes előtagban (prótasis condicional) használatos: pl. Si tuviera (tuviese) dinero, sería rico ’Ha lenne pénze, gazdag lenne’; illetve kívánság, óhaj, bizonytalanság kifejezésére a múltban: pl. Quería que la acompañara (acompañase) ’Azt akarta, hogy elkísérjem’. Az imperfecto de subjuntivo a múltidő-tőből képződik, amely a szabályos igéknél megegyezik a szótári (jelenidő-)tővel.

Nem muszáj mindig kötni az ebet a... karóhoz?

Van viszont ennek az igeidőnek, pontosabban azon belül a „-ra végű” alaknak egy olyan – főleg a sajtóban elterjedt – használata is, amelynél eléggé nehézkes lenne megmagyarázni, hogy mi indokolja a kötőmódot. Erre példaként álljon itt egy részlet egy ismert latin-amerikai karácsonyi gyerekdalból:

Con este viejo caballo de palo (’Ezzel a régi lovacskával’)
Que me sirviera de espada una vez (’Ami kardként szolgált nekem egyszer’)
Seis navidades con él he pasado (’Hat karácsonyt is vele töltöttem’)
Di, papá, ¿por qué? (’Mondd, apa, miért?’)

Mint láthatjuk, ebben a versszakban semmi sem indokolná a kötőmód használatát, hiszen nem találunk benne sem bizonytalanságot, sem kívánságot, óhajt, csupán egy egyszerű állítást a múltra vonatkoztatva. Vagyis a sirviera igealak helyett állhatott volna akár a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja, a sirvió is...

Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért mégis kötőmódú alakot használt a szerző. A válasz bizonyára meglepő lesz: igazából szó sincs itt semmiféle kötőmódról. Ha felidézzük a cikk elején írtakat, ezt az igealakot az alapján sorolták a kötőmódhoz, hogy a mai használata a legtöbb esetben abba illik leginkább – de korántsem mindig. Arról van szó ugyanis, hogy ez az igealak történetileg a latin kijelentő mód régmúltjából származik, így használták az óspanyolban is, s ez a használat köszön vissza a fenti sorokban is. Vagyis a sirviera – tkp. ’szolgált volt’ – itt egészen pontosan az había servido igealaknak feleltethető meg! (Megjegyzendő, hogy ugyanezen igealak megfelelőjét a portugálban ma is a kijelentő mód régmúltjaként tartják számon.)

Hogyan következhetett be a változás? Úgy, hogy a beszélők egyre gyakrabban használták a kijelentő mód régmúltját olyan szövegkörnyezetekben (is), ahol kötőmódot várnánk (a -ra végű paradigma efféle használata a 15. században kezdett elterjedni, míg a régmúltat inkább már összetett igeidővel (había cantado) fejezték ki), ami alapján átsorolták a nyelvtanírók a kötőmódhoz. Pontosan ez az oka annak is, hogy ma kétféle ragozása van az imperfecto de subjuntivo-nak (eredetileg csak a „-se végű” ragozás tartozott ide). Bár a régmúltként való használata fokozatos hanyatlásnak indult a 16–17. század folyamán, egyes íróknak köszönhetően a 18–19. században újraéledt és azóta is előszeretettel használják ebben a funkcióban, főleg a sajtó nyelvében.

Felhasznált irodalom

Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, Espasa, Madrid, 24.2h–l, pp. 1805–1807.

Salvemos el futuro de subjuntivo

A DesEquiLIBROS. Lectura y cultura spanyol kulturális-nyelvművelő blog érdekes kezdeményezést indított néhány éve „Mentsük meg a kötőmód jövő idejét” címmel. Kérdés, hogy egyáltalán megmenthető-e egy, a beszélt nyelvből már több száz éve eltűnt igeidő, illetve, hogy szükséges-e. A válasz szerintem mindenki számára egyértelmű; mindazonáltal a kezdeményezés ötletes lehet a spanyol nyelv – akár anyanyelvi, akár külföldi – művelői, kedvelői számára is, hogy ne merüljön teljesen feledésbe ez a „szép” igeidő.

A quien pudiere interesar:

quien conociere dicha forma verbal, supiere cómo usarla y quisiere colaborar en su difusión, emplazado queda a contribuir a su divulgación y correcto uso;

quien optare por colaborar, sepa que bien pudiere hacerlo dejando edificante ejemplo en los comentarios de lo suso dicho, bien difundiendo esta quijotesca iniciativa doquiera que fuere;

para quien, por el contrario, considerare el presente texto como fútil y estéril, o desconociere el tema de que tratare, sépase que es cuestión de saber y conocer; y si no lo hubiere estudiado en la escuela o lo hubiere olvidado por el pobre uso diario que hiciere del lenguaje, tiempo es de aprender de nuevo o recuperar lo aprendido.


„Annak, kit érdekelhet:

aki netán ismerné az említett igealakot, tudná, hogy kell használni, és szeretne együttműködni a terjesztésében, meg van szólítva a terjesztéséhez és helyes használatához való hozzájárulásban;

aki majd az együttműködés mellett döntene, legyen tudatában, hogy megteheti ezt akár a fent mondottak hozzászólásaiban építő példa hagyásával, akár e quijotei kezdeményezés terjesztésével, bárhol légyen is;

annak számára, ellenben, aki a jelen szöveget semmitmondónak és száraznak vélné, vagy nem ismerné a témát, amiről szól, tudva légyen, hogy tudás és ismeret kérdése; s ha nem tanulta légyen az iskolában, avagy elfeledte légyen szegényes mindennapi nyelvhasználata révén, ideje, hogy újból megtanulja, vagy helyreállítsa a tanultakat.”

– szól a kezdeményezés archaizáló szövege, kissé fennkölt stílusban (a kötőmód jövő idejű igealakjai kivastagítva szerepelnek). De beszéljünk egy kicsit magáról az igeidőről is (pontosabban a két igeidőről, hiszen ennek is van egyszerű, valamint összetett – befejezett szemléletű – formája, melyet az haber egyszerű alakjaival és a múlt idejű melléknévi igenévvel képeznek).

A Spanyol Királyi Akadémia madridi épülete – Juan Comba (1852–1924) spanyol festő alkotása, 1894. A futuro de subjuntivo már akkor sem volt használatos, amikor ez a festmény készült.

A futuro de subjuntivo két latin igeidő egybeesése a spanyolban: a kijelentő mód (indicativus) futurum perfectumáé (befejezett jövő idő), valamint a kötőmód (coniunctivus) perfectumáé (befejezett múlt). Ez a két igeidő ugyanis csupán az egyes szám első személyben különbözött egymástól, a többi alakjai azonosak voltak. Emiatt már a latinban is dokumentálták olykor a kettő keveredését, ezért nem állapítható meg pontosan, és máig vita tárgyát képezi a szakemberek között, hogy a spanyol alakok melyikből származnak. Hogy jobban megértsük, nézzük meg, hogy is nézett ki ezek ragozása a latinban, a CANTARE ’énekelni’ igével (az ékezettel a hangsúlyt jelölöm):

• kijelentő mód, befejezett jövő idő: CANTÁVERO, CANTÁVERIS, CANTÁVERIT, CANTAVÉRIMVS, CANTAVÉRITIS, CANTÁVERINT;
• kötőmód, befejezett múlt idő: CANTÁVERIM, CANTÁVERIS, CANTÁVERIT, CANTAVÉRIMVS, CANTAVÉRITIS, CANTÁVERINT.

Láthatjuk tehát, hogy mindössze egyetlen magánhangzó különbség volt az első alakokban is, amelyek kiejtve valahogy így hangozhattak a klasszikus kor vége felé: CANTÁVERO [kantá(we)ro] és CANTÁVERIM [kantá(we)re]. Ennek megfelelően a spanyolban a következő alakokkal rendelkezik (a hangsúlyt jelölve): cantáre (*cantáro), cantáres, cantáre, cantáremos, cantáreis, cantáren. Bár az óspanyolban dokumentált volt bizonyos igéknél az egyes szám első személyű -ro végű alak is, ez nagyon korán el is tűnt a többi alak -re végződésének analógiás hatására:

• Et si más preciada obra fiziero de la paret cerquana o casa ’És ha értékesebb művet csinálok majd a közeli falból vagy házból’ (az Aragóniai Királyság törvénykönyvéből (Vidal Mayor), 13. század közepe);
• [...] si fasta estos x annos no vos diero estos cc moravedis, esta heredat que finque por siempre por yuro de heredat al monesterio de Onna ’ha e 10 évig nem adnám meg nektek e 200 maravedit [régi kasztíliai pénz – a szerk.], e birtok maradjon mindörökre jogosan Onna kolostorának birtokában’ (adománylevél a Kasztíliai Királyságból, 1244).

Mire is volt jó ez az igeidő? Nyilvánvaló, hogy a nyelvekben azért szokott valami kiveszni a használatból, mert igazából nincs rá szükség. Ennek általában az az alapja, hogy többféleképpen lehet valamit kifejezni, esetleg árnyalatnyi különbségekkel, ilyenkor pedig mindig fennáll annak a veszélye, hogy az egyikféle kifejezésmód egyre inkább általánossá és elterjedtebbé válik, míg a másik egyre ritkább lesz, s a végén teljesen kiszorul a használatból.

A két futuro de subjuntivo soha nem volt stabil igeidő: használata már a 14. században kezdett háttérbe szorulni a beszélt nyelvben, a 17. századra pedig teljesen eltűnt. Ma már csupán a sea lo que fuere (’lesz, ami lesz’) típusú rögzült kifejezésekben, a tudományos és a jogi nyelvben, törvények, rendeletek szövegében találkozhatunk vele, illetve nagyon ritkán fellelhető még (talán archaizáló jelleggel) az írott nyelvben. Használatuk megegyezett a kötőmód jelen idejével (cante), illetve régmúltjáéval (hubiera/hubiese cantado) a feltételes mondatok mellékmondataiban, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a feltételes előtagot (prótasis condicional) jobban kihangsúlyozta. A cantare alak megfelelője tehát kb. ’ha majd énekelni fogok ~ énekelnék’ volt. (Ugyanez igaz az összetett formára is: hubiere cantado ’ha majd énekeltem (volna)’.) Ezek az igeidők tehát eleve redundánsak voltak, mindez pedig az eltűnéséhez vezetett.

Ismerete viszont hozzátartozik az általános műveltséghez, szükséges a régi irodalom, illetve a jogi szövegek megértéséhez, így a futuro de subjuntivo továbbra is az írott nyelv része, és a spanyol szótárak, nyelvtanok igeragozási táblázataiban is máig szerepel.

A kötőmód és használata

A témában újabb cikk is elérhető!

✖

Tartalomjegyzék A kötőmód jelen ideje (Presente de subjuntivo) A kötőmód befejezett múltja (Pretérito perfecto de subjuntivo) A kötőmód folyamatos múltja (Pretérito imperfecto de subjuntivo) A kötőmód régmúltja (Pretérito pluscuamperfecto de subjuntivo) A kötőmód jövő idői (Futuro de subjuntivo)

✖

A kötőmód, amely a latin conjunctivus vagy subjunctivus (innen a spanyol subjuntivo) tükörfordítása, elnevezését valószínűleg onnan kapta, hogy alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban olyan cselekvést, történést vagy körülményt fejez ki, amely a főmondat állításához köthető és nem tényszerű, bizonytalan, a beszéd pillanatában nem megvalósuló vagy megvalósulása nem lényeges.

Mondattanilag persze, kötőmód a magyarban is létezik, csak erről általában nem veszünk tudomást, mert a magyarban, mint fentebb írtam, nincsenek erre külön igealakok (tehát valójában nem beszélhetünk igemódról). Csupán igekötős igékkel mondhatjuk másképp az igét kötőmódban, megkülönböztetve a felszólító módtól. Megértéséhez próbáljuk értelmezni az alábbi három mondatot:

1. Megcsinálod a leckét.
2. Csináld meg a leckét!
3. Azt akarom, hogy megcsináld a leckét.

Láthatjuk, hogy míg az 1. mondat egyszerű kijelentést, tényszerű állítást tartalmaz, tehát kijelentő módban áll, a 2. mondat felszólítás egy cselekvés elvégzésére, tehát felszólító módban áll. A harmadik mondat viszont valami egészen más: a főmondatban egy kívánság áll (azt akarom), míg a mellékmondat egy, a főmondat állításához kapcsolódó cselekvést fejezi ki. Bizonyára egyértelmű, hogy a harmadik mondat mellékmondata nem kijelentés (hiszen nem állítjuk azt, hogy valami megtörtént vagy éppen történik), de nem is felszólítás (lásd a 2. mondatot), hanem tehát olyan, nem tényszerű cselekvés kifejezése, amely a beszélő kívánsága szerint „meg kellene, hogy történjen”: ez a kötőmód.

Ez a folyamatábra segíthet a döntésben, hogy melyik igemódot használjuk! (Forrás: El Mexicano)

A kötőmódot tehát általában mellékmondatokban, a főmondat állítmánya által meghatározott kétség, kívánság, bizonytalanság kifejezésére használják. Nézzük meg a fenti példamondatokat spanyolul is:

1. Haces los deberes. ’Megcsinálod a leckét.’
2. ¡Haz los deberes! ’Csináld meg a leckét!’
3. Quiero que hagas los deberes. ’Azt akarom, hogy megcsináld a leckét.’

Mint látható, a 3. mondat mellékmondatában szereplő hagas igealak eltér a kijelentőtől és a felszólítótól is, mivel a kötőmód jelen idejében áll.

A spanyol kötőmódban hat igeidő van (presente, pretérito perfecto, pretérito imperfecto, pretérito pluscuamperfecto, futuro simple, futuro compuesto), ezek közül azonban ma már a két jövő időt (futuro simple, futuro compuesto) nem használják, csak irodalmi művekben szerepelnek – helyettük a mai köznyelvben a kötőmód jelen ideje használatos. A kötőmód ma használt négy igeideje közül kettő egyszerű, és folyamatos szemléletű (presente és pretérito imperfecto), kettő pedig összetett, és befejezett szemléletű (pretérito perfecto és pretérito pluscuamperfecto). Az alábbiakban a kötőmód igeidőiről és használatukról lesz szó részletesen.

A kötőmód jelen ideje (Presente de subjuntivo)

A kötőmód jelen idejének képzése viszonylag egyszerű: az I. (-ar végű), illetve a II–III. (-er és -ir végű) ragozási osztályba tartozó igéket a kijelentő mód jelen idejéhez képest „felcserélve” kell ragozni, vagyis az I. ragozásban az -a- helyett -e-, a II. és III. ragozásban pedig az -e- / -i- helyett -a- tematikus magánhangzó található a ragban; ezen kívül az egyes szám első személyű forma azonos alakú az egyes szám harmadik személyűvel (ez egyébként a kötőmód összes ragozására igaz).

Három szabályos ige ragozása a kötőmód jelen idejében (Forrás: El Mexicano)

A rendhagyó igék esetében a kötőmód jelen idejű alakjai általában a kijelentő mód jelen idejének E/1. személyű alakjából képezhetőek, az -o végződés „levágása” után megmaradó tőből, pl. hacer → hag|o → haga, hagas, haga, hagamos, hagáis, hagan.

A kötőmód jelen idejét tehát, mint már fentebb említettem, kétség, kívánság, bizonytalanság kifejezésére használják. Ezen kívül szintén kötőmóddal fejeznek olyan jövőbeli eseményt, amely várható, de bekövetkezésének időpontja ismeretlen vagy bizonytalan (tehát „nem megvalósuló”), továbbá minden olyan cselekvést, történést, amelyről a főmondatban értékítételet (benyomást, véleményt) kifejező ige szerepel. Az alábbiakban néhány példát olvashatunk a használatára.

• He invitado a Pedro a la fiesta, aunque no creo que venga. ’Meghívtam Pétert a buliba, bár nem hiszem, hogy eljön.’
• Dile que me traiga las flores. ’Mondd meg neki, hogy hozza el nekem a virágokat.’
• Tal vez cantemos en la ceremonia. ’Talán énekelünk majd a rendezvényen.’
• Cuando visites mi país, te invitaré a comer algo típico. ’Amikor majd ellátogatsz az országomba, meg foglak hívni valami jellegzeteset enni.’
• —¿Qué significa esto? —No sé lo que signifique. ’Mit jelent ez? – Nem tudom, mit jelentsen’ (szó szerint: ’Nem tudom, [mi az,] amit jelentsen’).
• Espero que te encuentres bien. ’Remélem, hogy jól érzed magad.’
• Me encanta que llueva. ’Imádom, hogy esik az eső’.

Bár szintén a kötőmód jelen idejű alakjait kölcsönzi a felszólító mód is az E/2. és T/2. állító alakok kivételével (vagyis az állító alakok közül az E/3., a T/1. és a T/3., illetve valamennyi tiltóalak), ebben az esetben használata – mondattanilag – nem kötőmódú.

Különbség a magyar és a spanyol használat között

Míg magyarul szintén kötőmóddal (látszólag felszólító igealakkal) kérdezünk adott cselekvés elvégzésének szükségességére, azaz a „Mit tegyek (tegyünk, tegyél, tegyen)?” vagy „Csináljak (csináljunk, csináljon) valamit?” típusú mondatokban, spanyolul sem a kötőmódot, sem a felszólító módot nem használják közvetlen kérdés feltevésére. Ilyen esetekben, amennyiben a kérdés saját magunkra vonatkozik (vagyis egyes és többes szám első személyben), egyszerűen a kijelentő mód jelen ideje, minden más személyben pedig körülíró szerkezet használatos: ¿Te lo compro? ’Megvegyem neked?’; ¿Qué le decimos? ’Mit mondjunk neki?’; ¿Qué deben/deberían hacer? ’Mit csináljanak? stb.

A kötőmód befejezett múltja (Pretérito perfecto de subjuntivo)

A kötőmódnak a kijelentő móddal ellentétben csak egy befejezett múltja van, amely összetett igeidő: képzése az haber segédige kötőmódú jelen idejű alakjaival – haya, hayas, haya, hayamos, hayáis, hayan – és a befejezett melléknévi igenév (participio) „semleges” alakjával – cantado, comido, vivido – történik. Használata lényegében megegyezik a kötőmód jelen idejének használatával, azzal a különbséggel, hogy befejezett cselekvésre vagy történésre vonatkozik. Néhány példa a használatára:

• Es posible/probable que hayan llegado. ’Lehetséges/valószínű, hogy megérkeztek.’
• ¡No puede ser que todavía no hayáis cumplido lo que prometisteis! ’Nem lehet, hogy még nem teljesítettétek, amit megígértetek!
• Quizás lo haya hecho. ’Talán [már] megtette.’
• Espero te haya gustado mi regalo. ’Remélem, tetszett neked az ajándékom.’
• Lo importante es que te hayas curado. ’Az a fontos, hogy már meggyógyultál.’

A kötőmód folyamatos múltja (Pretérito imperfecto de subjuntivo)

A folyamatos múlt egyszerű, és – mint a nevében is benne van – folyamatos szemléletű igeidő. Kétféle ragozása lehetséges: egy ún. „-ra végű”, valamint egy „-se végű” (történetileg az első a latin kijelentő mód régmúltjából, a második pedig a latin kötőmód régmúltjából származik). Mindkét ragozás jelentése és használata – kevés kivétellel (lásd később) – megegyezik, azzal a különbséggel, hogy a köznyelvben a -ra végű alakok gyakoribbak. Képzését az alábbi táblázat szemlélteti.

Három szabályos ige ragozása a kötőmód folyamatos múltjában (Forrás: El Mexicano)

Mint látható, a II. és III. ragozású igék képzése megegyezik. A rendhagyó igék esetében a ragok a perfectumtőhöz* járulnak; legegyszerűbben a kijelentő módú egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple) T/3. személyű alakjából a -ron végződés „levágásával” képezhetőek: pl. saber → supie|ron → supiera/supiese, supieras/supieses stb.

Az imperfecto de subjuntivo használata az alábbiak szerint történik:

• jelen idejű feltételes mondatok (általában ’ha’-val bevezetett) mellékmondataiban a feltétel leírására – a főmondatban ilyenkor a kijelentő mód condicional simple igeideje áll.
• múlt idejű alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban (pl. „függő beszédben”) kívánság, kétség, bizonytalanság kifejezésére;
• óhajtó mondatokban, ha a kívánság már nem teljesülhet;
• udvarias kérés, kívánság kifejezésére (a querer, poder, deber igékkel ebben az esetben csak a -ra végű alak használható);
• a -ra végű alak állhat múlt idejű események elbeszélésekor az összetett mondatok mellékmondatában, jellemzően a ’mielőtt’, ’miután’ kifejezéseket követő állítmányban (ilyenkor a pretérito pluscuamperfecto de indicativo vagy a pretérito perfecto simple igeidőt helyettesíti). Ez esetben valójában nem is kötőmódról van szó, hanem a latin kijelentő mód régmúltja (CANTAVERAM ~ CANTARAM) köszön vissza e használatban, amely még a középkori spanyolban is így volt.

A fentiek alapján nézzünk egy-egy konkrét példát a használatra:

• Si supiera (supiese) cuál es el problema, podría resolverlo. ’Ha tudnám, mi a baj, meg tudnám oldani.’
• Me gustaría que me ayudaras (ayudases) a traducir algunas frases al español. ’Szeretném, ha segítenél nekem lefordítani néhány mondatot spanyolra.
• No creímos que estuvierais (estuvieseis) en casa. ’Nem hittük, hogy otthon vagytok.’
• Les pidió que le dijeran (dijesen) la verdad. ’Azt kérte tőlük, hogy mondják el neki az igazat.’
• ¡Ojalá vinieran (viniesen) a verme! ’Bárcsak eljönnének meglátogatni engem!’
• ¡Si tú supieras (supieses) cuánto te quiero! ’Ha te azt tudnád, mennyire szeretlek!’
• Quisiera pedirte un favorcito. ’Szeretnék kérni tőled egy apró szívességet.’
• Murió antes de que recibiera (recibiese) auxilio. ’Meghalt, mielőtt segítséget kapott volna.’
• Después de que ganaran (= habían ganado / ganaron) el campeonato, menuda fiesta hicieron. ’Miután megnyerték a bajnokságot, óriási bulit csaptak.’
• Negaba que estuviera (estuviese) cansada, aunque lo parecía. ’Tagadta, hogy fáradt, pedig annak tűnt.’

A kötőmód régmúltja (Pretérito pluscuamperfecto de subjuntivo)

A régmúlt összetett, befejezett igeidő. Képzése az haber segédige kötőmódú folyamatos múltjával – hubiera/hubiese, hubieras/hubieses, hubiera/hubiese, hubiéramos/hubiésemos stb. – és a befejezett melléknévi igenévvel (participio) – cantado, comido, vivido – történik.

Használata hasonló az előző részben tárgyalt folyamatos múltéhoz, azzal az eltéréssel, hogy ahhoz képest előidejűséget – előtte végbement cselekvést vagy történést, pontosabban ezekkel kapcsolatban kétséget, bizonytalanságot, valószínűséget – fejez ki; vagyis ezt az igeidőt használják akkor, amikor a főmondat állítmánya múlt időben van, és ahhoz képest múlt idejű – bizonytalan, kétséges, valószínű – esemény szerepel a mellékmondatban. Így ezt az igeidőt használják:

• múlt idejű feltételes mondatok (általában ’ha’-val bevezetett) mellékmondataiban – ilyenkor a főmondatban is állhat ugyanez az igeidő, bár az irodalmi nyelvben nem ez, hanem a kijelentő mód condicional compuesto igeideje használatos;
• múlt idejű óhajtó mondatokban;
• múlt idejű cselekvés vagy történés valószínűségének kifejezésére függő beszéd mellékmondatában (idézett tagmondatában), ha a főmondat (idéző tagmondat) állítmánya múlt időben van.

Lássunk akkor néhány példát a kötőmód régmúltjának használatára:

• Hubiera (hubiese, habría) escrito más, si hubiese (hubiera) tenido más tiempo. ’Többet írtam volna, ha több időm lett volna.’
• Si hubieras (hubieses) tomado tus medicamentos, ahora estarías bien. ’Ha bevetted volna az orvosságaidat, most jól éreznéd magad.’
• ¡Como si no (lo) hubieras sabido! ’Mintha nem tudtad volna!’
• ¡Ojalá hubiéramos (hubiésemos) visto el mar! ’Bárcsak láttuk volna a tengert!’
• Nos alegrábamos que os hubierais sentido bien. ’Örültünk, hogy jól éreztétek magatokat.’

A kötőmód jövő idői (Futuro de subjuntivo)

Érdekességként érdemes még beszélni röviden a kötőmód két jövő idejéről (futuro simple és futuro compuesto de subjuntivo), melyek ma már csak az irodalmi nyelvben, jogi szövegekben, illetve régi spanyol művekben fordulnak elő; a köznyelvben már csak néhány „rögzült kifejezésben” találkozhatunk velük (pl. sea lo que fuere ’legyen, ami lesz’ vagy digan lo que dijeren ’mondjanak, amit [majd] mondanak’ stb.). Mindazonáltal, a futuro (simple) de subjuntivo ismerete része az általános műveltségnek a spanyol anyanyelvűek között, ezért a hivatalos szótárak ragozási táblázataiban máig szerepel ez az igeidő.

Képzése szintén a perfectumtőből történik, oly módon, hogy a kötőmód folyamatos múltja (imperfecto de subjuntivo) „-ra végű” alakjainak -a-ja helyébe -e- kerül.

Három szabályos ige ragozása a kötőmód egyszerű jövő idejében (Forrás: El Mexicano)

Ezen igealakok jelentése kb. ’ha majd énekelek (hogy majd énekeljek)’, ’ha majd eszem (hogy majd egyek)’, illetve ’ha majd élek (hogy majd éljek)’ volt. Példaként, Spanyolország Alkotmánya (Constitución Española) a következő mondattal kezdődik:

Don Juan Carlos I, Rey de España, a todos los que la presente vieren y entendieren, sabed: Que las Cortes han aprobado y el pueblo español ratificado la siguiente Constitución: [...]

’I. János Károly Úr, Spanyolország Királya, mindenkihez, akik a jelen [törvényt] majdan látják és értik, tudjátok meg: Hogy az Országgyűlés elfogadta és a spanyol nép jóváhagyta az alábbi Alkotmányt: [...]’

A szövegben szereplő vieren (’majd látják’; →ver) és entendieren (’majd megértik’; →entender) a kötőmód jövő idejű igealakjai. A kötőmód befejezett jövőjével – melyet az haber segédige kötőmódú egyszerű jövő idejével (hubiere, hubieres stb.) és a befejezett melléknévi igenévvel (cantado, comido, vivido) képeznek, csak régi irodalmi művekben találkozhatunk, mint pl. Cervantes Don Quijote című regényében a 17. század elejéről:

Dice, pues, que bien se acordará, el que hubiere leído la primera parte desta historia, [...]

’Azt mondja, hát, hogy jól fog emlékezni az, aki [addigra már] elolvasta az első részét e történetnek, [...]’

Nos, kedves érdeklődők, nyelvtanulók, ennyit gondoltam írni a „rettegett” subjuntivo-ról. Ha úgy érzed, hogy a cikk alapján nem sikerült teljesen megértened a kötőmód használatát, vagy hallottál, olvastál egy olyan mondatot, amelyben nem érted, miért kötőmódot használtak, kattints ide!

---

*

A perfectumtő („multidő-tő”) az ún. erős igék – melyek hangsúlya a szabályosokétól eltérően az egyszerű befejezett múlt E/1. és E/3. személyű alakjában a tőre esik – rendhagyó töve, melyhez a kijelentő módban az egyszerű befejezett múlt, a kötőmódban a folyamatos múlt és a jövő idő ragjai járulnak; pl. az hacernél az hic-, a querernél a quis-, a tenernél a tuv-.