Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Gallegók és „hallehók”, meg a felesleges magánhangzó

A galiciai, gallego vagy – ahogy ők nevezik – galego nyelv, mint tudjuk, spanyolos hangzása ellenére a portugál „ikertestvére” (a 13. századig még nyelvi egységet alkottak, ez volt az ún. gallegoportugál, más néven óportugál vagy középkori galiciai) – nem túl tudományos egyszerűsítéssel mondhatnánk, hogy lényegében „spanyol kiejtéssel beszélt portugál”. Ez a gyakorlatban annyiból igaz is, hogy sokszor még egy spanyolul jól tudó sem veszi észre, ha gallegót hall, hogy nem kasztíliai spanyolul beszélnek, azaz erősen kell fülelnie, hogy meghallja a különbségeket, mivel a két nyelv – legalábbis a sztenderd változatuk – kölcsönösen is érthető.

Azt is tudjuk, hogy a sztenderd gallegóban nincs meg a spanyolra jellemző, általam [ch]-val jelölt – IPA [x] – hang, amelyet a spanyolban a j, illetve e, i előtt a g is jelöl írásban (ennek helyén a galiciaiban magyar [s] – IPA [ʃ] – vagy [lj]~[j] – IPA [ʎ]~[ʝ] – mássalhangzót találunk). A probléma csak az, hogy a valóságban „sztenderd galiciai”, mint egységes nyelv, nem igazán létezik – legfeljebb csak a rádióban és a tévében, amikor híreket olvasnak. A gallego anyanyelvűek ugyanis, akik többnyire falusi származásúak, mind valamilyen – a kasztíliaival többé-kevésbé kevert – nyelvjárást használnak (sokszor ugyanabban a mondatban keverednek galiciai és spanyol szavak, még a nyelvtan szintjén is).

A nyelvjárási tagoltságot jellemzi, hogy nagyon sok szó – még a leggyakoribbak is – több változatban él a galiciaiban, amelyeket a szótárak is feltüntetnek (pl. dicir ~ decir ~ decer ~ dicer ’mond’, grazas ~ gracias ~ graciñas ’köszönöm’, se ~ si ’ha’, ti ~ tu ’te’ stb.) A Galiciai Nyelvi Inrézet (Instituto da Lingua Galega) weboldalán számos nyelvjárás meghallgatható az ottani térképen jelölt helyekre kattintva (a felvett szövegek a kiejtést tükröző, valamint normatív átírásban is olvashatóak).

Galicia nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolos [ch] hiányának mintegy „kompenzálására”, a beszélt gallegóban az egyik legáltalánosabban elterjedt nyelvjárási sajátosság az ún. gheada, amely a keleti sáv kivételével (a határ Lugo provincia nyugati része) az egész nyelvterületre kiterjed, de nem része a sztenderd nyelvnek. Ennek lényege, hogy a /g/ fonémát, amely a „sztenderd” galiciaiban abszolút szókezdő helyzetben, valamint n után magyar [g]-ként, máskor laza [g]-ként – IPA [ɣ] („zöngés [h]”) – valósul meg, ahogy a spanyolban, minden helyzetben spanyolos [ch]-nak, sőt, [h]-nak is ejthetik. Vagyis így a galego ejtése nem [galégo], hanem kb. [halého]. A kiejtést tükröző szövegátiratokban ezt a hangot a gh vagy (főleg a szakirodalomban) a kh betűkapcsolattal szokták jelölni (ghalegho, khalekho).

A jelenség eredete nem tisztázott. A számos elmélet közül az egyik legelterjedtebbik a spanyol hatásának tulajdonította, mely szerint, amikor a műveltebb galiciai rétegek kasztíliaiul igyekeztek beszélni (ti. a gallego sokáig csak a falvakban élő iskolázatlan rétegek „spanyol tájszólásának” számított), hiperkorrekció folytán így ejtették a /g/-t. Ezen elmélet ellen szól, hogy a gheada éppen azokon a területeken figyelhető meg leginkább, amelyeket a kasztíliai a legkevésbé érintett. Szintén nem hiányoznak a különböző szubsztrátumelméletek sem, amelyekkel – mint korábban szó volt róla – nem árt óvatosnak lenni (a modern nyelvészek ezeket nem is szokták túl komolyan venni, mivel általában nem igazolhatóak tudományosan). S végül a legkézenfekvőbb és legelfogadhatóbb elmélet a belső változás, a gyengülés, amely teljesen általános jelenség a nyelvekben. Elterjedtsége ellenére a gheada máig erősen megbélyegzett tájszólási jellemző a művelt beszélők körében.

Hasonló például az olaszban, bizonyos toszkán nyelvjárásokban, az ún. gorgia toscana (’toszkán torok’) is, amely a /p/, /t/, /k/ zárhangok [φ], [θ], [h] réshangokká válását jelenti, vagy szintén párhuzam állítható egyes szláv nyelvekkel (cseh, szlovák, ukrán), amelyekben „zöngés [h]”-t találunk a többi szláv nyelv [g] hangja helyén (az adatokért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek).

Szintén nem része a sztenderd nyelvnek, de ugyancsak elterjedt a népi gallegóban a magánhangzó-betoldás (szakszóval epentézis), amely a mássalhangzóra végződő szavakhoz adott [e] formájában jelenik meg (a galiciai szakirodalomban ennek megnevezése e paragóxica). A középkori spanyol és galiciai költészetben szokványos stilisztikai eszköz volt a szótagszám és a rímek miatt. Ez az [e] lehet etimológiai, de lehet attól független fejlemény is. Persze egy olyan alaknál, mint például a falar(e) (< lat. FABULĀRE, vö. sp. hablar) ’beszél’, elsőre nehéz lenne eldönteni, hogy melyik esetről van szó, hiszen a főnévi igenév a latinban is magánhangzóra végződött, ami aztán lekopott. A kérdés tehát az, hogy a mai gallego népnyelvben megjelenő magánhangzó mindvégig jelent volt-e az adott változatban (ekkor mondhatjuk, hogy etimológiai), vagy már a lekopás után jelent meg újra (ilyenkor nem etimológiai). A betoldott [e]-nek fonológiailag semmilyen jelentősége nincs, vagyis tulajdonképpen egy „felesleges magánhangzó” (ezért az írott nyelvben meg sem jelenik). Mindez történetileg teljesen hasonló az s+mássalhangzóval kezdődő szavak előtti [e]-betoldáshoz (ami szintén lehet etimológiai), csak az utóbbi lexikalizálódott is az írott sztenderd nyelvváltozatokban.

A témához híven egy vidám, mulatós gallego zenével búcsúzom, melyben természetesen a gheada is hallható (a szövegben gh-val írva): az Estomballada című dalt (többféle fordítása is lehetséges: ’Lustálkodás’, ’Heverés’, illetve ’Lustálkodó/Henyélő lány’) előadja az A Banda da Balbina együttes. Az egeret a gallego szöveg soraira helyezve a spanyol fordítás olvasható buborékban (a segítségért köszönet Camima és Pedro Lameiro szerkesztőknek a spanyol és a galiciai Wikipédiából, valamint Miriam Orge Rodeirónak a Facebookról).

A Banda da Balbina: Estomballada

E ti, se sempre volves ao rural, por que non ficas a traballar nel? As pericas teñen fame Filla, herba hai que ir buscare Que despois na Noiteboa Carneiro non vas probare Alá marcho ca ghadaña Varios feixes vou pañare Pero ó ve-la herba fresquiña Só me quero estomballare Estomballada, estomballada Estomballada na veigha Estomballada, estomballada A leira pa quen a queira Ás tres da tarde en aghosto Patacas imos pañare Que vén o home do tractore E logho quere marchare Alá imos ca empanada E o viño pa merendare Inda non traballín nada E xa me quero estomballare Si tes ghalos e ghaliñas Millo has de sementare Mentres lle espanta-los corvos Xa logho o tes que ir sachare Enriba vén a vendima Das abellas hei tornare Non sei si pisá-lo millo E as uvas esfollare Ai! Que demo de rapaza Non sei quen me vai herdar Non me serve para nada Só se quere estomballar...

És te, ha mindig visszatérsz a földre, miért nem maradsz ott dolgozni rajta? A bárányok éhesek Lányom, füvet kell keresni Mert aztán szenteste Birkát nem fogsz kóstolni A kaszával odamegyek Több köteget összehordok De látván a friss füvet Csak heverni akarok Lustálkodás, lustálkodás Lustálkodás a szántóföldön Lustálkodás, lustálkodás Aki akarja, azé a föld Délután háromkor augusztusban Krumplit megyünk szedni Mert jön a traktoros Azt’ máris el akar menni Odamegyünk a pitével S a borral uzsonnára Még nem dolgoztam semmit És már szeretnék heverni Ha vannak kakasaid s tyúkjaid Kukoricát kell vetned Amint a varjakat elijeszted Már gyomlálhatod is ki Ráadásul jön a szüret A méhekkel óvatosan! Tán a kukoricát tapossam meg S a szőlőt morzsoljam? Ó, micsoda ördögi lány! Nem tudom, kié leszek majd Nem jó nekem egyáltalán Csak lustálkodni akar...

Hogy mondják helyesen: [kamíno] vagy [kamínyo]?

A Santiago de Compostela-i katedrális
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)

Bizonyára mindenki hallott már a híres Camino de Santiago – magyarul „Szent Jakab útja” – elnevezésű európai zarándokút-hálózatról, melynek végső szakasza Spanyolországban van, célpontja pedig a Santiago de Compostela-i katedrális Galiciában. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon melyik a helyes közkeletű elnevezése, illetve kiejtése, a [kamíno] vagy a [kamínyo] (az ékezet itt hangsúlyt jelöl!), hiszen hol így, hol úgy hallhatjuk magyar környezetben.

A válasz viszonylag egyszerű, de azért itt is van egy kis kavarodás, amire nem árt odafigyelni. Tudniillik mindkét szó és kiejtés létezik, a camino [kamíno] és a camiño [kamínyo] is. Az információ azonban ezzel még nem teljes: a camino [kamíno] ugyanis spanyolul van, a camiño viszont a helyi nyelven, galiciaiul (portugál helyesírással pedig caminho, kiejtve kb. [kömínyu]). Természetesen mindkét elnevezés használható, arra viszont ügyelni kell, hogy amennyiben a gallego elnevezés mellett döntünk, akkor névelővel az O Camiño forma a helyes, spanyolul pedig az El Camino. De olyan nincs semmilyen nyelven, hogy *[el kamínyo].

(Forrás: El Mexicano)

A szó forrása egyébként az ókelta eredetű népi latin CAMMĪNU (vö. keltibér camanon). Érdekesség, hogy míg a magánhangzók közötti egyszerű [n] a galiciaiban és a portugálban általában kiesik (pl. lat. LŪNA ’hold’ > lúa/lua, vö. sp. luna), vagy – ritkábban – palatalizálódik, mint jelen esetben, addig a hosszú [nn]-ből egyszerű [n] lesz (pl. ANNU ’év’ > ano); a spanyolban viszont éppen fordítva történik a népi szavakban: az egyszerű [n] – a galiciai-portugáltól eltérően – változatlanul marad, és a hosszú [nn] palatalizálódik (aminek fontos szerepe is lehet, pl. lat. ANU > ano ’végbélnyílás’ és ANNU > año ’év’). (Ugyanezek a változások, illetve eltérések érvényesülnek a népi latin eredetű szavakban az [l] és [ll] hangokra is a galiciai-portugál és a spanyol tekintetében, lásd a bal oldali ábrát!)

Befejezésül, az alábbi, „Compostela tornyai” című dalocska a zarándokútról szól – galiciai nyelven. A szöveg és a fordítás a videó alatt olvasható. Az egeret a verssorok fölé helyezve lebegőcímkében megjelenik a spanyol változat is (illetve magyar fordítása, ahol a spanyol változat eltér a galiciaitól – a dal eredetileg spanyol nyelven íródott).

Lucía Pérez: Torres de Compostela
Hai un camiño no ceo Hai un camiño de estrelas E hai ó final un destino Que ó lonxe te espera Levántate, peregrino Que o horizonte clarexa E homes, mulleres e nenos Xa seguen a lúa estela Que o corazón faga chamas Se a túa esperanza fraquea E que a túa fe che dea alas Para que andar non te venza E que se Deus o permite Véxa-lo ceo na terra Cando os teus ollos divisen As torres de Compostela	Van egy út az égen A csillagok útja S a végén ott a végzet Mely vár a messzeségben Kelj fel, zarándok Hisz világosodik a látóhatár S férfiak, nők és gyerekek Már követik a hold nyomát A szíved lángokat szórjon Ha meggyengül a reményed S hited szárnyakat adjon Hogy a menet ne győzzön le S ha Isten is úgy akarja Lásd meg a földről az eget Amikor a szemed megpillantja Compostela tornyait

Spanyol vagy portugál nyelvváltozat-e a galiciai?

A kérdést röviden és tömören elintézhetnénk annyival, hogy egyik sem. De természetesen nem akarom ennyivel elintézni, így ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, hogy mi is valójában.

A galiciai* vagy – spanyol elnevezése után – gallego nyelvet (saját nevén galego vagy lingua galega) Spanyolország északnyugati sarkában, a Portugália északi határának túloldalán fekvő Galicia autonóm közösségben – ahol regionálisan hivatalos nyelv a spanyol (kasztíliai) mellett – mintegy hárommillióan beszélik anyanyelvként vagy első nyelvként, kétnyelvűségben az egész országban hivatalos spanyollal.

Miféle nyelv ez, és hogyan került oda? Természetesen nem kérdés, hogy újlatin, arról azonban rengeteg téves információ kering, hogy melyik nyelv változata, illetve melyikhez áll a legközelebb az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvek közül. Bizonyos szótárak és lexikonok csak egy „spanyol nyelvjárásnak” tartják (lásd pl. Dorogman György: Spanyol–magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: „gallego mn; fn 1. galiciai spanyol <nyelvjárás is> ...”; Egyetemes lexikon, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996: „galíciai nyelv, a spanyolo.-i Galíciában beszélt sp. nyelvjárás”), mások „portugál nyelvjárásnak” tekintik (pl. Új magyar lexikon: „spanyol hatástól érintett portugál nyelvjárást beszélnek”).

(Forrás: Pixabay.com)

Spanyol nyelvjárásnak nevezni a galiciait ma már mindenképpen elavult nézet – azzal együtt, hogy jól ismerjük a nyelv és a nyelvjárás pontos meghatározásának problémáját –, ami onnan eredhet, hogy Spanyolországban beszélik. Mondhatnánk azt is, hogy átmenet a portugál és a spanyol között, azonban nyelvtörténetileg ez sem túl pontos, hiszen a portugál és a spanyol között számos „átmenet” létezik még (pl. az asztúriai-leóni dialektusok is éppúgy „átmenetek” a spanyol és a portugál között ezen az alapon; lásd még a dialektuskontinuumról szóló korábbi témát). Az, hogy „portugál nyelvjárás”, már sokkal közelebb áll a valósághoz, viszont szintén nem túl pontos. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a portugál nyelvből alakult ki, amikor nyelvtörténetileg – mondhatnánk – inkább fordítva történt: valójában a portugál alakult ki a középkori galiciaiból (amely a kasztíliaihoz hasonlóan eredetileg egy kis területen beszélt északi latin nyelvjárás volt) a nyelvterület dél felé terjeszkedésekor, a félsziget móroktól való visszafoglalása, a Reconquista során. Ugyanakkor tudományos alapon természetesen nem lehet azt mondani, hogy egy korábbi közös nyelvállapotból kialakult mai (szinkrón) nyelvváltozatok közül bármelyik is „eredetibb” lenne a másiknál, attól függetlenül, hogy melyiket hol beszélik most. Ezt a középkori nyelvet a szakirodalomban egyébként galaikoportugálnak (spanyol forrásokban galaicoportugués vagy gallegoportugués) vagy óportugálnak is nevezik. A lényeg tehát az, hogy pontosan fogalmazva semmiképpen sem lehet ma egy északi újlatin nyelvváltozat egy délinek a „nyelvjárása”, hiszen a Pireneusi-félszigeten ma beszélt déli nyelvváltozatok mind északiakból alakultak ki, kiszorítva a délebbre beszélt, arab hatástól érintett középkori vulgáris latin nyelvváltozatokat (melyeket ma „mozarab nyelv” gyűjtőnéven ismerünk).

(Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből következően a galiciai és a portugál között északról dél felé haladva folyamatos az átmenet: az északi portugáliai nyelvjárások közelebb állnak a galiciaihoz, mint a sztenderd, a déli coimbrai nyelvjáráson alapuló portugálhoz. Lényegében tehát egy olyan nyelvjáráscsoportról van szó, amely két sztenderdizált változattal rendelkezik: az egyiket a déli Portugáliában, a másikat pedig az északi Galiciában beszélik – nyelvpolitikailag természetesen mindkettő elismert önálló nyelv, saját helyesírással és irodalmi hagyományokkal. (Érdemes tudni azonban, hogy a beszélt galiciai is csak nyelvjárások formájában létezik, erősen keverve a kasztíliaival, a sztenderd nyelvet csupán a médiában használják.)

A sztenderd galiciai hangtanilag ma sokkal inkább a spanyolhoz, míg alaktanilag a portugálhoz áll közelebb (lehetne akár úgy jellemezni, hogy „spanyolosított” vagy „spanyolos kiejtéssel beszélt portugál”, ami azonban a fent leírtak tükrében felületes egyszerűsítés lenne): mindkét sztenderd változat – a galiciai és a portugál – más-más jellemzőket őrzött meg a középkori galiciaiból, melyből kialakultak. Így pl. a portugáliai sztenderd változat megőrizte a zöngés [z], [zs] sziszegőhangokat (lat. ROSA > rosa [Rozö] – „raccsolt” r-rel – ’rózsa’ , IANUARIU > janeiro [zsönejru] ’január’), viszont – a délspanyol és a latin-amerikai spanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan – elvesztette a különbséget a középkori [c], [dz] és [sz], [z] hangok között (a portugálban a [c] és [dz] is [sz]-ként és [z]-ként, a délspanyolban és a latin-amerikai spanyolban pedig mind a négy sziszegőhang [sz]-ként folytatódott); ezzel szemben a galiciai – a sztenderd északspanyolhoz hasonlóan – [θ] hangként (mint az angol thing szó th-ja) őrizte meg a középkori [c] és [dz] hangokat, és [sz]-ként a középkori [sz]~[z]-t, vagyis a zöngés–zöngétlen megkülönböztetést vesztette el a zöngétlen sziszegőhangok javára (pl. lat. FACERE > középkori sp. és középkori gal. fazer [fadzer] > port. fazer [fözer], gal. facer [faθer], sp. hacer [aθer]~[aszer]; illetve lat. ROSA > középkori sp. és középkori gal. rosa [roza] > port. rosa [Rozö], de gal. és sp. rosa [rosza]). Hasonlóképpen, a galiciai megtartotta a – különböző latin mássalhangzócsoportok lágyításával keletkezett – középkori [cs] és [s] hangok közötti különbséget, míg a portugálban a [cs] is [s]-ként folytatódott (pl. lat. PLORĀRE ’sírni’ > gal. chorar [csorár], port. chorar [surár], vö. sp. llorar [ljorár]~[gyjorár], illetve LAXĀRE ’hagyni’ > gal. és port. deixar [dejsár], vö. sp. dejar [dechár]).

(Forrás: Pixabay.com)

A galiciai és a portugál legfőbb hangtani fejlődési sajátossága viszont, amely megkülönbözteti őket a félszigeten beszélt többi újlatin nyelvváltozattól, hogy elvesztette magánhangzók közötti latin eredetű -L- és -N- hangokat: pl. lat. CÆLU ’ég’ > gal. ceo, port. céu (vö. sp. cielo); LŪNA ’hold’ > gal. lúa, port. lua (vö. sp. luna). E hangtani változás okaira nincs jelenleg kielégítő magyarázat, bár az -[l]- lágyulása/gyengülése, majd kiesése megfigyelhető más újlatin nyelvváltozatokban is (pl. román, velencei, korzikai stb.), az -[n]- kiesése pedig valószínűleg nazalizáció következménye: először az előtte álló magánhangzó orrhanggá vált az [n] hatására, később már csak a magánhangzó orrhangú ejtése „pótolhatta” az [n]-t, majd az orrhangú ejtés is megszűnt (tehát valahogy így: lat. LŪNA > [lũna] > [lũa] > lúa/lua). A középkori galiciaiban ezek az orrhangok még valószínűleg megvoltak, a portugál pedig csak nazális mássalhangzó (m, n) előtt, illetve a szó végén őrizte meg őket. A portugál orrhangú szóvégződések helyén a galiciaiban általában veláris [n] hangot találunk (mint a magyar harang szó n-je, jele [ŋ] a fonetikában): pl. népi lat. *CORATIŌNE ’szív’ > sp. corazón [koraθón] vagy [koraszón], gal. corazón [koraθóŋ], de port. coração [kuröszãu] (az ão orrhangon ejtett [au] diftongust jelöl, nagyon hasonló ehhez, ahogy spanyol aunque ’habár’ első szótagját ejtjük).

A galiciait továbbá az különbözteti meg a portugáltól, hogy nincsenek meg benne a redukált [ö]~[ü]-szerű hangok – ahogyan a portugálban a hangsúlytalan a, e magánhangzókat ejtik –, illetve a hangsúlytalan o-t sem ejtik [u]-nak a galiciaiban – mindez természetesen a spanyolra is igaz. A portugálhoz hasonlóan és a spanyoltól eltérően viszont megtalálhatóak benne, hangsúlyos szótagban, az [e] és az [o] mellett ezek nyíltabb változatai, az [ɛ] és az [ɔ] magánhangzó-fonémák, így a galiciai magánhangzórendszer pontosan megegyezik a vulgáris latinéval (a spanyolban a vulgáris latin [ɛ] és [ɔ] hangok ie és ue kettőshangzókként folytadódtak); a helyesírás azonban az e és az o nyílt vagy zárt ejtését nem jelöli – a hangsúly jelölésére spanyol mintára csak egyfajta, éles ékezetet használ –, így ezt a szavakkal együtt kell megtanulni.

(Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtanilag nincsenek lényeges különbségek a sztenderd európai portugál és a galiciai között. Eltérés viszont a spanyolhoz képest, hogy a hangsúlytalan személyes névmások minden igealakhoz tapadhatnak hátulról is, ami a galiciaiban egészen általános: pl. dígocho (digo+che+o) ’elmondom neked [azt]’ – vö. sp. te lo digo. Archaikus jellemzője a galiciainak, amely megkülönbözteti a portugáltól és a spanyoltól is, hogy a többes szám második személyű igealakokban megőrizte a latin [t]-ből származó [d]-t, amely a két másik nyelvben mára kiesett: gal. cantades ’énekeltek’ – vö. ósp. cantades, de mai sp. cantáis, port. cantais [kantájs] (< lat. CANTĀTIS). Szintén galiciai sajátosság az igeragozásban, hogy a befejezett múlt egyes szám második személyű végződése a portugálétól és a spanyolétól eltérően nem -ste, hanem -ches: cantaches ’énekeltél’ – vö. port. cantaste [kantást] és sp. cantaste (< lat. CANTASTI).

Beszéljünk egy kicsit a helyesírásról is. A galiciai mint sztenderd nyelvváltozat saját helyesírással rendelkezik, amely a spanyol helyesíráshoz áll közelebb, és sokkal következetesebb mind a portugál, mind a spanyol írásrendszernél. A spanyolban is meglévő lágy [cs], [lj] és [ny] hangok jelölésére szintén a ch és ll digráfok, valamint a spanyol ábécéből kölcsönzött ñ betű használatosak (a portugálban a két utóbbit az lh és nh digráfok jelölik); a mai spanyolból hiányzó [s] hangot viszont következetesen mindig az x jelöli a galiciaiban (ezzel szemben a középkori spanyol – szintén x-szel jelölt – [s] hangból kialakult modern [ch] hangot a mai spanyolban a j és – a ge, gi csoportokban – a g is jelölheti): pl. lat. IUNCTA > gal. xunta [sunta], vö. sp. junta [chunta]; GENERĀLE > gal. xeral [serál], vö. sp. general [chenerál]. A sztenderd portugálból és spanyolból is hiányzó jellegzetes galiciai mássalhangzót, a fentebb már említett [ŋ]-t magánhangzók között viszont az nh jelöli (nem tévesztendő tehát össze a portugál [ny] hanggal), azonban ez mindössze néhány szóban jelenik meg: pl. unha [uŋa] ’egy’ (nőnem), vö. port. uma [ũmö] és sp. una [una] (< lat. ŪNA) – szóvégi helyzetben viszont csak n-et írnak: un [uŋ] ’egy’ (hímnem), vö. port. um [ũ] és sp. un [un] (< lat. ŪNU).

(Forrás: Pixabay.com)

A sztenderd spanyol és galiciai között nagymértékű a kölcsönös érthetőség (az utóbbi spanyolos kiejtésének köszönhetően), így első hallásra nehéz is őket megkülönböztetni egymástól – még egy olyan valaki számára is, aki már valamilyen szinten beszél spanyolul. A galiciait ezenkívül erős spanyol hatás érte (akárcsak a félszigeten beszélt többi regionális nyelvet és nyelvváltozatot), hiszen nagyon sokáig csak „tájszólásnak” számított, míg a művelt városi lakosság a spanyolt használta – s ez mindmáig így van a galiciai nagyvárosokban, csupán az utóbbi néhány évtizedben kezdett felemelkedni mint sztenderd nyelv. Három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: ezek a keleti, a középső és a nyugati, amelyek szintén sok nyelvjárást foglalnak magukban. A legnyugatibb nyelvjárások már az asztúriai-leóni dialektusokhoz, illetve a kasztíliaihoz állnak közelebb.

---

*

A magyar lexikonok egy része a spanyolországi Galicia, galiciai megnevezéseket „Galícia” és „galíciai” alakban (hosszú í-vel) szerepelteti; mindazonáltal a spanyolországi autonóm közösség és nyelv megnevezésére az eredeti (rövid i-s) alakok használata javasolt, megkülönböztetésül a közép-európai történelmi régió – más néven Gácsország vagy Halics – latinos Galícia elnevezésétől.