Nemi kérdés az újlatin nyelvekben

A spanyol főnevek neméről szóló cikk után olvasónk a nemek alakulásának történetére lenne kíváncsi – vagyis arra, hogy egy főnév miért lett éppen hímnemű vagy nőnemű a spanyolban, illetve más újlatin nyelvekben. Az ilyen kérdések valóban izgalmasak, noha a nyelvváltozások kiváltó okára nem is mindig van pontos magyarázat. Jelen esetben viszont a válasz viszonylag egyszerű.

Mint ismeretes, a klasszikus latinban három nyelvtani nem volt (hím-, nő- és semlegesnem), azonban nem voltak közöttük teljesen világos alaktani különbségek. Talán annyit lehet általánosságban megállapítani, hogy alanyesetben a hímnemet leggyakrabban az -US, a nőnemet leggyakrabban az -A, a semlegesnemet pedig sokszor az -UM végződés jelölte – amely a beszélt latinban ugyanúgy hangzott, mint a hímnemű végződés. Nagy vonalakban elmondható, hogy az újlatin főnevek általában őrzik a latinból örökölt nemüket, a semlegesnem kivételével, amely mint kategória, csak a románban – ahol igazából egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű, tehát kétnemű főneveket jelöl – és néhány kisebb regionális nyelvben maradt fenn (bár nem mindig a latin semlegesnem folytatásaként). Természetesen a főnevek neme a nyelv története során megváltozhat, akár többször is, ahogy erre láthatunk néhány példát ebben a videóban. (A cikkben lévő táblázatok „Latin” oszlopában, ahol ez külön nem szerepel, ott a beszélt nyelvi alakok vannak feltüntetve.)

(Forrás: El Mexicano)

A latinban a két legnépesebb főnévragozási csoportot az első (A-tövűek) és a második (O-tövűek) alkották. Az első deklinációhoz nőnemű főnevek (CASA ’ház’, MĒNSA ’asztal’, TĔRRA ’föld’ stb.) és néhány hímnemű (SCRĪBA ’írnok’, NAUTA ’hajós’) tartozott; a második főnévragozásban voltak hímneműek (DŎMINUS ’úr’), semlegesneműek (CASTĔLLUM ’vár’) és néhány nőnemű (HŬMUS ’föld [talaj]’, PĬRUS ’körtefa’). A harmadik rendelkezett hímneműekkel (PATER ’apa’), nőneműekkel (MATER ’anya’) és semlegesneműekkel (CŎRPUS ’test’); a negyedikben szintén voltak hímneműek (PŎRTUS ’kikötő’), nőneműek (MANUS ’kéz’, TRIBUS ’törzs’) és semlegesneműek (CŎRNU ’szarv’) is, míg az ötödik deklinációhoz egyetlen hímnemű főnév tartozott (DIES ’nap’, ritkán nőnemben is használták), az összes többi nőnemű volt (MATERIES ~ MATERIA ’(fa)anyag’, SERIES ~ SERIA ’sorozat’ stb.).

A beszélt latinban azonban a főnevek végződése csak -U, -A, -E, valamint korlátozott számú mássalhangzó (-L, -N, -R, -S) lehetett, és erős analógiás tendencia volt arra, hogy az -U végűeket a hímnemmel, az -A végűeket pedig a nőnemmel azonosítsák (így például a nőnemű DŎMUS ’ház’ > ol. duomo ’nagytemplom’ hímneművé vált – vö. MANUS > ol. és sp. mano, fr. main, port. mão, rom. mână, amely nőnemű maradt). Az -E vagy mássalhangzós végződésű hím- és nőnemű főneveknél azonban előfordult ingadozás a nemek használatában, ami egyes esetekben nemváltáshoz vezetett – az alábbi táblázat néhány ilyen főnév újlatin eredményeit mutatja (kék színnel a hímneműek, pirossal a nőneműek szerepelnek, a nemet váltott alakok halvány sárgával kiemelve).

(Forrás: El Mexicano)

Mint a táblázatból látható, egyedül a portugál őrzi a ’fa’ jelentésű nőnemű ÁRBORE(M), a román pedig a ’bolha’ jelentésű hímnemű PŪLICE(M) eredeti nemét, az összes többi nagyobb újlatin nyelvben nemet váltottak (tehát ez valószínűleg már a kései latinban történhetett a központi területeken), de érdekes a SÁNGUINE(M) ’vér’ főnév román folytatója is, amely semlegesnemű lett. A sárga cellákat összesítve az is leolvasható, hogy az eredeti nem megőrzése tekintetében (legalábbis a táblázatban szereplő példák alapján) az olasz a legkonzervatívabb, míg a katalán és a francia a legújítóbb – bár az is igaz, hogy ilyen kis számú példából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanitt említésre érdemes még, hogy már a latinban is volt néhány kétnemű vagy ingadozó nemű – azaz hím- és nőneműként egyaránt használatos – főnév, ezt őrzi a például a spanyol a CANALIS, -E(M) ’csatorna, rés’ > el/la canal főnévben.

Ami a latin semlegesnemű főneveket illeti, fejlődésüket a fentebb leírtakhoz hasonlóan alapvetően a végződésük határozta meg: az -U végződésűek rendszerint hímneműek lettek (VĪNU ’bor’ > ol. és sp. vino, port. vinho, kat. vi, fr. vin; PĬRU ’körte’ > sp. pero ’egyfajta alma és fája’), míg többes számú, -A-ra végződő, gyűjtőnévként használt alakjuk gyakran egyes számú nőnemű főnévvé vált, bizonyos esetekben gyűjtőnévi minőségét is megőrizve (PĬRA ’körték’ > ol., sp., port., kat. pera, fr. poire, rom. pară, ’körte’; LĬGNA ’fadarabok’ > sp. leña ’tűzifa’; FOLIA ’falevelek’ > sp. hoja ’falevél, lap’). Az -E-re vagy mássalhangzóra végződő semlegesnemű főnevek – mivel végződésük alapján nem voltak egyértelműen azonosíthatóak egyik nemmel sem a kettő közül – hol hím-, hol nőneműek lettek (MARE ’tenger’ > ol. il mare, sp. el/la mar – de inkább hímnemű –, fr. la mer, rom. marea; MĔL ’méz’ > ol. il miele, fr. le miel, port. o mel – hímneműek – és sp. la miel, kat. la mel, rom. mierea – nőneműek).

(Forrás: El Mexicano)

Összességében megállapítható tehát, hogy az -E vagy mássalhangzós végű semlegesnemű főnevek vonatkozásában a román főleg, illetve a katalán és a spanyol a nőnemet részesítette előnyben, míg az olasz, a francia és a portugál inkább a hímnemet választotta.

A latin és a román semlegesnem

Külön érdemes szót ejteni a román semlegesnemről (neutru), amely – mint már említettem – egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű főnevekre utal, ezért nevezik őket kétneműeknek (ambigene) is egyes román nyelvtanokban. (Tulajdonképpen ez is csak annyiban tér el a semlegesnem többi újlatin folytatásától, hogy nem történt jelentéshasadás az egyes és a többes számú latin alak között, és nem lettek belőle ezért eltérő egyes számú – hím-, illetve nőnemű – főnevek.)

Hozzáteszem, hogy hasonló jelenségek más újlatin nyelvekben is előfordulnak, de a románnal ellentétben csak ritka kivételként – rendhagyó főnevekként – jelennek meg (pl. ŎVUM, -A ’tojás(-ok)’ > ol. l’uovo ’a tojás’, hímnemű, és le uova ’a tojások’, nőnemű; vagy esetleg a sp. arte abstracto ’absztrakt művészet’, hímnemű, és bellas artes ’szépművészet(ek)’, nőnemű).

A latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőneművé vált (főleg talán azok, amelyek -E-re végződtek a románt megelőző vulgáris latin változatban; példák artikulussal: LŪME ’világ(osság)’ > lumea, MARE ’tenger’ > marea, *FĔLE (FĔL) ’epe’ > fierea, *MĔLE (MĔL) ’méz’ > mierea – ld. még a táblázatot fentebb!), egy másik részük semlegesnemű maradt (leginkább az -U-ra végződőek; példák egyes és többes számban: *MELU (MALUM) ’alma’ > măr / mere, VĪNU ’bor’ > vin / vinuri, CASTĔLLU ’vár’ > castel / castele, BRACCHIU ’kar’ > braţ / braţe, LĬGNU ’fa(anyag)’ > lemn / lemne, TĔMPU ’idő’ > timp / timpuri, PĔCTU ’mell(kas)’ > piept / piepturi).

Ugyanakkor számos hímnemű latin főnév is semlegesneműként folytatódott, vagyis többes számuk nőnemű lett (pl. DĬGITU ’ujj’ > deget / degete, NŬMERU ’szám’ > număr / numere, ANĔLLU ’gyűrű’ > inel / inele, CARRU ’szekér’ > car / care, FOCU ’tűz’ > foc / focuri, CAMPU ’mező’ > câmp / câmpuri). Éppen ezért nem tudható pontosan, hogy valóban a latin semlegesnem folytatása-e a román semlegesnem, vagy pedig már belső fejlemény.

Felhasznált irodalom

• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 262–264. (MLR)
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Wikiszótár angol nyelven Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi a baj a spanyol semlegesnemmel?

A spanyol határozott névelőnek (el, la, lo, los, las), a harmadik személyes névmás alanyesetének (él, ella, ello, ellos, ellas), valamint a mutató névmásoknak (este, esta, esto, estos, estas; ese, esa, eso, esos, esas; aquel, aquella, aquello, aquellos, aquellas) egyes számban van egy harmadik megkülönböztetett alakjuk is (kivastagítva), amelyet az akadémiai spanyol nyelvtan (NGLE) a semlegesnemhez (género neutro) sorol. Szintén semlegesneműnek tekinti például a todo ’minden’, nada ’semmi’, algo ’valami’, qué ’mi’, cuanto ’amennyi’, cuánto ’mennyi’, tanto ’annyi’, mucho ’sok’ és poco ’kevés’ – határozatlan, illetve kérdő, vonatkozó – névmásokat.

Sokan ugyanakkor, főleg a nyelvtanárok közül összeráncolják a homlokukat, amikor valaki a spanyolban semlegesnemről mer beszélni. Kérdés, hogy miért. Először is nézzük meg, egyáltalán hogyan lehetne ezt a fogalmat definiálni. Ez viszonylag egyszerű, hiszen a semlegesnem „az a nyelvtani nem, amely nem hímnem és nem nőnem”. Azaz, ha egy nyelvtani nemeket megkülönböztető nyelvben létezik olyan névszótípus vagy egyéb szófaj, melynek van olyan alakja, amely nem hímnemű és nem is nőnemű, akkor az semlegesnemű.

Lo bello del planeta (Tabernas-sivatag, Andalúzia, Spanyolország. Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az angolban például csak a személyes névmás különböztet meg nemeket (he, she, it, illetve ragozott alakjaik: him/his, her/hers, it/its), tehát elvileg mondhatjuk, hogy az angolban is vannak nemek. Amiért viszont ez mégsem szerencsés, az pontosan az, hogy csupán egyetlen szűk kategóriánál áll fenn ez a megkülönböztetés, és nem ismétlődik meg semmilyen más szófajnál, tehát tekinthetjük úgy is a he, she, it alakokat, hogy három különböző jelentésű (az egyik férfire, a másik nőre, a harmadik pedig nem személyre utaló) szó. Hiszen a magyarban sem mondhatjuk például, hogy a férfi szó hímnemű, a nő szó pedig nőnemű, csak azért, mert ’férfi’-t, illetve ’nő’-t jelent. A spanyolban azonban láthatjuk, hogy e kategória jóval népesebb.

Jó, jó, de honnan lehet azt tudni, hogy a fent említett spanyol szavak nem hímneműek és nem is nőneműek? Pontosan onnan, hogy nyelvtani megkülönböztető funkciójuk van (amit több esetben a végződés is jelöl), amely viszont nem utal sem hímnemre, sem nőnemre. Ez pedig könnyen igazolható. Vegyük példaként az el malo / la mala / lo malo kifejezéshármast. Mindegyikük azt jelenti, hogy ’a rossz’, azonban mégis lényeges különbség van köztük: az első ugyanis férfire (vagy hímnemű élőlényre, hímnemű főnévvel jelölt dologra), a második nőre (illetőleg nőnemű élőlényre, nőnemű főnévvel jelölt dologra) utal; a harmadik viszont nem utal sem hím-, sem nőnemű élőlényre és semmilyen konkrét dologra, hanem egyszerűen ’a rossz’-at jelenti (rossz dolgot vagy azok együttesét), mint elvont fogalmat, tehát tulajdonképpen egy főnévként használt melléknév.

De akkor mondhatjuk azt is a fentiek alapján, hogy a főnevesített melléknév semlegesnemű? Miért is ne: ha semlegesnemű határozott névelő jelöli, akkor a teljes főnévi csoport semlegesnemű. Más kérdés persze, hogy ez alaktanilag nem különbözik a hímneműtől, aminek viszont nincs jelentősége, hiszen vannak olyan melléknevek, amelyeknek a nőnemű alakja sem különbözik a hímneműtől (ilyenek például az -e végűek: alegre, grande, pobre stb. vagy pl. az -al végűek: genial, fatal, mortal stb.), mégsem lehet rájuk azt mondani, hogy „nem nőneműek”, amikor nőnemű főnévre utalnak. Annak pedig, hogy a mellékneveknek nincs megkülönböztetett semlegesnemű alakjuk, az az oka, hogy már a latinban is egybeesett a melléknevek hím- és semlegesnemű alakjának tárgyesete az I–II. deklinációban, amelyből a spanyol névszók is származnak (pl. lat. nom. MALUS, MALA, MALUM, és acc. MALUM, MALAM, MALUM – a szóvégi -M azonban nem hangzott a beszédben).

(Forrás: El Mexicano)

Sőt, alkothatunk akár egész mondatokat is semlegesnemű szavakkal vagy kifejezésekkel – és természetesen magukra a mondatokra, illetve a diskurzus egy-egy részére is semlegesnemű determinánsokkal lehet utalni (mivel a mondatoknak nincsen nemük):

• Todo lo que dices es correcto. ’Minden, amit mondasz, helyes.’
• No ha ocurrido nada nuevo. ’Nem történt semmi új.’
• ¿Cuánto te costó todo eso? ’Mennyibe került neked mindez?’
• A veces lo poco es mucho. ’Néha a kevés sok.’
• ¡Cuéntame algo bueno! ’Mesélj nekem valami jót!’
• Lo primero es verdad, lo segundo es discutible. ’Az első [állítás] igaz, a második vitatható.’
• Lo uno y lo otro es (~son) lo mismo. ’Az egyik és a másik ugyanaz.’
• Creía que esto sería fácil, pero no lo es. ’Azt hittem, hogy ez könnyű lesz, de nem az.

A semlegesnemű határozott névelőnek a fentieken kívül van még egy speciális, fokozó határozói használata is, a lo + [ADJ|ADV] + que szerkezetben, amelyben a melléknév nem vele, hanem a jelzett főnévvel egyeztetődik nemben és számban. Az ilyen kifejezésekben a melléknevet vagy határozószót közrefogó lo ... que szerkezet a magyar ’(a)mennyire, (a)milyen’ megfelelője:

• Ya sabes lo lentas que son [ellas]. ’Már tudod, mennyire (~ milyen) lassúak.’
• Admiro lo bien que trabaja. ’Csodálom, (a)milyen (~ mennyire) jól dolgozik.’

Most már beláthatjuk, hogy a semlegesnemnek igenis van létjogosultsága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ez nem más, mint az elvont (absztrakt) fogalmak neme. Ezzel magyarázható az is, hogy míg az algo ’valami’ és nada ’semmi’ határozatlan névmások semlegesneműek az akadémiai nyelvtan szerint, addig az alguien ’valaki’ és nadie ’senki’ hímneműek, ami elsőre logikátlannak tűnhet, ám személyre utaló névmás nyilván nem lehet semlegesnemű, hiszen semlegesnemű ember nem létezik. (Vannak persze olyan nyelvek, például a német, amelyekben a személyekre utaló szavak nyelvtani neme nincs szoros összefüggésben a biológiai nemükkel, de az újlatin nyelvekben igen.)

Az, hogy nem szeretik a semlegesnem kifejezést használni ezekre szavakra, abból a tévhitből adódik, miszerint „neme csak a főneveknek lehet”, amiből aztán az következne, hogy a spanyolban – nem lévén eredendően semlegesnemű főnevek – nincs is semlegesnem. Azonban semmi sem zárja ki, hogy más szófaj ne lehessen semlegesnemű; egyáltalán miért kellene mindegyik szófajnak ugyanannyi nemet megkülönböztetnie? Természetesen az igaz, hogy a semlegesnem ilyen szempontból nem mérhető össze a hímnemmel és a nőnemmel (amelyekbe a főnevek igen népes és produktív csoportja tartozik), de ez nem azt jelenti, hogy nem létezik és nem kell vele foglalkozni.

Azért hímnemű, mert -o-ra végződik?

Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).

Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, pl. az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.

A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.

Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?

Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden -a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is -o-ra vagy -a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).

Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.

A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.