Spanyol kérdőszavak és használatuk

Spanyoltanulásnál sokszor okoz gondot, hogy mit melyik kérdőszóval kell megkérdezni. Ezekből szerencsére(?) nincs olyan sok a spanyolban, azonban ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne mindent megkérdezni, amit magyarul is szoktunk – még ha ez kissé bonyolult is olykor. Sőt, éppen az az érdekes, hogy mindössze nyolc (8!) kérdőszó is elég ahhoz, hogy bármit meg tudjunk kérdezni, mint hamarosan látni fogjuk.

Ami viszont nem mindegy – s ez nehezíti meg egy kicsit a dolgunkat –, hogy milyen szófajta, illetve ige áll utánuk! Néhány kérdőszó használatával már korábban is foglalkoztunk, de összefoglaló írás még nem volt róluk. Most ezt bepótoljuk, remélem, mindenkinek lesz, akinek hasznára válik!

Túl sok a kérdés! (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A kérdőszavak betűrendben szerepelnek. A fontosabbnak tartott különírt alakok az alapszónál vannak feltüntetve. Mivel a kérdőszavak hangsúlyosak a mondatban, a spanyol helyesírás ékezettel különbözteti meg őket a vonatkozó névmásoktól. Az áttekinthetőség érdekében a használatra vonatkozó magyarázó megjegyzéseket piros, a spanyol példákat kék színnel emeltük ki.

• cómo (lat. QUŌMODO ’mi módon’).
1. [általában] Hogyan, miként, mi módon? ¿Cómo estás? Hogy vagy? ¿Cómo se hace eso? Hogyan kell ezt csinálni? ¿Cómo lo quieres? Hogyan akarod/szeretnéd?
2. [ser létigével] Milyen? ¿Cómo es tu ciudad? Milyen a városod? ¿Cómo somos los seres vivos? Milyenek vagyunk mi, élőlények? ¿Cómo fueron los dinosaurios? Milyenek voltak a dinoszauruszok/őshüllők?
• cuál, -es (lat. QUĀLE(M), -S [QUĀLIS]).
1. [ismert dolgok közül] Melyik? ¿Cuál es el mes más corto del año? Melyik az év legrövidebb hónapja? ¿Cuáles son tus canciones favoritas? Melyek (Mik) a kedvenc dalaid? ¿Cuál prefieres? Melyiket szeretnéd inkább? ¿Cuál es su nombre? Mi a neve? (A létező nevek közül melyik?)
2. [elméletileg sokféle lehetőség közül] Mi? ¿Cuál es el problema? Mi a baj/probléma? ¿Cuál es la solución? Mi a megoldás? ¿Cuál fue su delito? Mi volt az ő bűne?
3. [Latin-Amerikában, főnévvel: = qué] Miféle, milyen? ¿Cuál chica? Miféle/Milyen lány?
• cuán (lat. QUAM; ld. még: cuánto). [választékos, melléknévvel vagy határozószóval] Mennyire? Milyen mértékben? ¿Cuán lejos está la estrella más cercana al Sol? Milyen messze van (Mennyire van messze) a Naphoz legközelebb lévő csillag?
• cuándo (lat. QUANDO). Mikor? ¿Cuándo naciste? Mikor születtél? ¿Cuándo viene la primavera? Mikor jön a tavasz? ¿Cuándo es su aniversario? Mikor van az évfordulója/-juk?
• cuánto, -a, -o, -os, -as (lat. QUANTU(M), -A, -U(M), -OS, -AS [QUANTUS]).
1. [általában] Hány? Mennyi? ¿Cuántos años tienes? Hány éves vagy? Cuántas habitaciones tiene ese hotel? Hány szobája van annak a szállodának? ¿Cuánta agua debemos beber? Mennyi vizet kell innunk? ¿Cuánto es/cuesta? Mennyibe kerül?
2. [egyes igékkel, semlegesnemben] Mennyire? ¿Cuánto me quieres? Mennyire szeretsz engem? ¿Cuánto lo sabe? Mennyire tudja?
• dónde (lat. DE ŬNDE ’honnét’)
1. [általában] Hol? Merre? ¿Dónde estás? Hol/Merre vagy? ¿Dónde será el encuentro? Hol lesz a találkozó? ¿Dónde se habla español? Hol beszélnek spanyolul?
2. [mozgást jelentő igékkel: = adónde] Hová? ¿Dónde vamos? Hová megyünk/menjünk?
• adónde (vagy a dónde). Hová? ¿Adónde vas? Hová mész?
• de dónde. Honnan? ¿De dónde eres? Honnan származol?
• ande [az adónde összevonása, tájnyelvi] = (a) dónde
• qué (lat. QUĬD; univerzális, semlegesnemű kérdő névmás, ragozatlan).
1. [igével, általában] Mi? Mit? ¿Qué es esto? Mi ez? ¿Qué quieres de mí? Mit akarsz tőlem? ¿Qué dicen ellos? Mit mondanak ők? ¿Qué sucede aquí? Mi történik itt?
2. [véleményt, benyomást kifejező igékkel] Hogy? ¿Qué te parece? Hogy tetszik?
3. [főnévvel, általában] Miféle? Milyen (fajta, jellegű)? ¿Qué tipo de música te gusta? Milyen fajta zenét szeretsz? ¿A qué amigo hay que llamar? Miféle/Milyen barátot kell hívni? ¿Qué vestido le queda mejor? Miféle/Milyen ruha áll neki jobban? ¿Qué país visitarías? Milyen országot látogatnál meg?
4. [mennyiségre utaló főnévvel] (= cuánto). Hány? Mennyi? ¿Qué hora es? Hány óra van? Mennyi az idő? ¿Qué (Cuánto) tiempo dura el viaje? Mennyi ideig tart az utazás? ¿Qué (Cuánta) cantidad de agua hay en el cuerpo humano? Mekkora vízmennyiség van az emberi testben?
5. [melléknévvel, határozószóval, felkiáltásban is] Mennyire, mily(en). ¡Qué bella mujer! Milyen szép nő! ¡Qué rápido pasa el tiempo! Mennyire gyorsan megy az idő!
• por qué.* Miért, milyen okból? ¿Por qué no viniste? Miért nem jöttél el?
• para qué. Minek, mire, mi célból? ¿Para qué sirve esto? Mire való ez?
• de qué. Miről? ¿De qué me estás hablando? Miről beszélsz itt nekem?
• qué tal (= cómo). Hogy (s mint)? ¿Qué tal (estás)? Hogy vagy? Mi újság?
• qué tan [Latin-Amerikában] = cuán
• qué tanto, -a, -o, -os, -as [Latin-Amerikában] = cuánto
• quién, -es (lat. QUĔM [QUĬS]). Ki? Kik? ¿Quién es? Ki az? ¿Quiénes somos? Kik vagyunk? ¿Quién fue a la fiesta? Ki ment el a bulira?
• a quién, -es.
1. [tárgyeset] Kit? Kiket? ¿A quién amas? Kit szeretsz? ¿A quiénes vemos en el cuadro? Kiket látunk a képen? ¿A quién eligió? Kit választott?
2. [részes esettel] Kinek? ¿A quién le dijo eso? Kinek mondta ezt?
3. [részes esettel, behatást, érintettséget kifejező igékkel] Kit? ¿A quién le importa? Kit érdekel? (Kinek fontos?) ¿A quién le molesta? Kit zavar?
• con quién. Kivel? ¿Con quién vas al cine? Kivel mész moziba?
• de quién. Kié? Kiről? Kitől? ¿De quién es esa canción? Kié (Kitől van) ez/az a dal? ¿De quién se trata? Kiről van szó?

A fentiekben megpróbáltam a magyar értelmezésük alapján csoportosítani a spanyol kérdőszók használatát. A lista persze sosem lehet teljes, hiszen képtelenség lenne minden szövegkörnyezetet felsorolni, de talán iránymutatásként szolgálhat a spanyol gondolkodásmód megértéséhez. A lényeg, hogy a megfelelő elöljárószó + kérdőszó kombinációval szinte mindent meg tudunk kérdezni!

Végezetül fontos megemlíteni, hogy bár kérdőszavaknak hívjuk őket, értelemszerűen felkiáltó mondatokban is használatosak, főleg a fokozó jelentéssel is bíró cómo, cuán, cuánto, qué.

---

*

Nem tévesztendő össze az (el) porqué főnévvel, amelynek jelentése ’[valaminek a] miértje, oka’. Ennek ellenére az anyanyelvi beszélők között, leginkább Spanyolországban, nagyon elterjedt a kettő összemosása indirekt kérdésekben, olyan mondatokat alkotva, mint pl. Seguramente tú tienes una teoría para explicar el porqué ocurre eso ’Biztos neked van egy elméleted annak magyarázatára, hogy miért történik ez’. A nyelvművelők ezt helytelennek ítélik.

A gólyát meg a cigány hozza?

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:

Sziasztok! :-) Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeña és a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.

Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca – Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνοι [cingáni] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano ’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano – ma egipcio (vö. angol gipsy) – ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar ’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a fanatikusok olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE > sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [i̯] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA > cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

A képek forrása: Pixabay.com, közkincs

---

*

A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ > [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.

Día és jornada

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség a spanyol día és jornada között. Mindkét szó a nappal mint időegységgel kapcsolatos. A día alapvetően két értelemben használatos: az egyik konkrétan a ’24 óra’, a másik pedig a ’nappal’, vagyis a 24 órából az az időszak, amikor nagyjából világos van. A jornada talán úgy közelíthető meg leginkább, hogy egy ’nap eseményei’, ’munkanap’, ’napirend’. De nem csak emiatt érdekes ez a két rokon értelmű szó.

Mint azt a korábbi cikkekből már jól tudjuk, ahogy két szó hasonló hangalakja lehet csupán a véletlen műve, ugyanúgy előfordul ennek az ellenkezője is, amikor egymásra egyáltalán nem hasonlító szavak mégis azonos eredetűek. S bizony ez esetben az utóbbiról van szó: a di- és a j- ugyanarra a latin tőre vezethető vissza (itt most vonatkoztassunk el a spanyol j mai hangértékétől, amely viszonylag új fejlemény: eredetileg [zs] hangot jelölt, ahogy a rokon újlatin nyelvekben is).

Los vuelos de la jornada – A napi repülőjáratok

A día közvetlen előzményeként egy azonos beszélt latin *DĪA alak feltételezhető, amely a DĬE(M) – klasszikus latin DĬES – módosulata; az -A végződés a többi hasonló, 5. deklinációs ingadozó végződésű főnév (olyanok, mint MATERĬES ~ MATERĬA, SERĬES ~ SERĬA stb.) mintájára jött létre (ami viszont azért érdekes, mert a többitől eltérően hímnemű volt már a latinban is – nőnemben csak bizonyos rögzült kifejezésekben használták). A DĬES ~ *DĪA folytatóit az Ibériai-félszigeti újlatin nyelveken kívül megtaláljuk a szárdban (díe), a románban (zi, ziuă), a régi/irodalmi olaszban (dì), amely a köznyelvben már csak fosszilis elemként van jelen például a hét napjainak nevében (lunedì, martedì stb.) és északolasz nyelvváltozatokban (pl. lombard dé) is.

A jornada a spanyolban régi okcitán jövevényszó lehet (mai okcitán ejtése kb. [dzsurnádo]) – ez magyarázza a szókezdő mássalhangzót is – és a művelt eredetű diurno, -na ’nap(pal)i’ melléknévvel rokon (amely népi úton *yorno lenne). Mindkét szó forrása a latin DĬŬRNU(M) melléknév, amelyből az olasz giorno [dzsorno], a francia jour [zsur] és természetesen az okcitán jorn [dzsur] is származik. A latin melléknevet a középkorban kezdték főnévként használni ’nappal’, majd ezt kiterjesztve ’nap’ jelentésben. Az olasz giornata és a francia journée [zsurné] jelentéstanilag a spanyol jornada megfelelői.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):

A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]

A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva bölcsész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).

A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Szótárajánló: Képes szótár – Spanyol–magyar

(Forrás: El Mexicano)

Bizonyára minden spanyolos járt már úgy, hogy meglátott egy számunkra teljesen hétköznapi dolgot, mondjuk az íróasztalon, és nem tudta a spanyol megfelelőjét: hogy nevezik spanyolul például a lyukasztógépet? – Nos, hogy ilyen ne fordulhasson elő, íme a megoldás!

A német Naumann & Göbel Verlagsgesellschaft mbH spanyol–magyar Képes szótára (szerzők: Katrin Höller, Christina Kuhn; magyar fordítás: Böröczki Krisztina; lektorálta: Marto Ágnes) nem csak nyelvtanulóknak ajánlott, hanem mindenki számára hasznos lehet, aki szeretné bővíteni a szókincsét. A több mint 6000 kifejezést és szófordulatot tartalmazó, 2400 színes fotóval illusztrált kiadványban témakörök szerint csoportosítva találhatjuk a spanyol szókészletet, amely nem csupán hétköznapi témákat tartalmaz, hanem például az emberi testtel, egészséggel vagy éppen a földrajzzal kapcsolatos szakkifejezésekkel is gazdagabbak lehetünk belőle!

A könyv egy könnyen áttekinthető tartalomjegyzékkel kezdődik, amelyben a témakörök címeit – spanyolul és magyarul – eltérő színek jelölik, az alábbi csoportosítás szerint:

La gente – Az ember
La salud – Az egészség
La educación y la vida profesional – Tanulás és munka
La casa – A ház
Las aficiones – Szabadidő
Las comidas y las bebidas – Ételek és italok
En la ciudad – A városban
Los medios de transporte, el tráfico – Közlekedés
Viajar – Utazás
Las plantas y los animales – Növények és állatok
Los números y los datos – Számok és tények
La Tierra y la geografía – A Föld és a földrajz
Otras expresiones y locuciones – Egyéb kifejezések és szófordulatok
El índice alfabético – Címszójegyzék

A magyar fordítások, mint láthatjuk, nem mindig „szó szerintiek”, hanem a mindennapi nyelvhasználathoz igazítottak (egy lépés a korszerű nyelvoktatás irányába!), ugyanakkor a spanyol névelő nem minden esetben lenne indokolt – és ez végig jellemzi a kiadványt – a kifejezésekben (erre még visszatérünk később), de nyilván a főnevek nyelvtani nemének elsajátítása céljából használták mindenütt a szerzők. A szótár végén betűrendes címmutató is található. (Mintaoldalért kattints ide.)

(Forrás: El Mexicano)

Azonban ez még nem minden! A kiadvány megvásárlásával egy szótanuló programhoz is hozzájutunk, amelyet ide kattintva tölthetünk le, miután beírtuk a szótár első oldalán található felhasználónevet és jelszót. Az egyszerűen kezelhető Képes szótár program két részből áll (ezek között a program bármelyik képernyőjéről válthatunk): kifejezéseket kereshetünk mindkét irányban, valamint a tudásunkat ellenőrizhetjük az adott témakör, majd fejezet kiválasztása után. A szavaknak és kifejezéseknek a kiejtését is hallhatjuk minden esetben, európai spanyol változatban.

A program egyetlen hátulütője, hogy a szótanuló modul kizárólag a szótár által megadott formában fogadja el helyesnek a beírt kifejezéseket. Ez azt jelenti, hogy ha pl. a ’pajzsmirigy’ megfelelőjeként a kiadványban la glándula tiroides szerepel, akkor a tiroides, el tiroides, la tiroides vagy a névelő nélküli glándula tiroides is hibásnak minősül – ami viszont nem túl szerencsés, hiszen ezek közül mindegyik alak egyformán helyes és használatos. Ugyanez vonatkozik a kis- és nagybetűk használatára is, amely ráadásul nem is mindig következetes a programban (pl. a csillagképek neveinél). Ezekre az apróságokra igazán gondolhattak volna a készítők.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti kisebb hiányosságoktól eltekintve én úgy gondolom, hogy egy szavunk sem lehet: egy valóban praktikus, életszerű, áttekinthető és könnyen kezelhető szótárról és programról van szó, amely egyik spanyolos polcáról és számítógépéről sem hiányozhat. Ráadásul az ára is meglehetősen baráti: 2000 forint alatt van. Jó tanulást és szórakozást!

Technikai adatok

• EAN: 9783625170778
• ISBN: 3625170778
• Kötésmód: cérnafűzött, puha kartonfedelű
• Oldalszám: 352
• Méret: 160×199×25 cm
• Tömeg: 750 g
• Kiadás éve: 2016

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)

A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik (szabályos igénél) a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):

1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.

Vagyis az *__-i-__-er és *__-u-__-er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):

• a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o- → -er osztály:
  pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
• a latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue → -er osztály:
  pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
• a latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
  pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
• a latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
  pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).

Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak toldalékolt alakokban fordul elő, pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > bater → batir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añader → añadir, RĔDDERE > render → rendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Furcsa nyelv-e a spanyol?

Sok évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk különösnek:

• Az egyetlen újlatin nyelv (Mi is az, hogy nyelv?), amelyben van [ch] hang (valami hasonlót ejtünk a doh, pech szavak végén): így hangzik a j és a ge, gi csoportok mássalhangzója, melyek helyén más újlatin nyelvekben általában [dzs] vagy [zs] hangot találunk.
• Az európai spanyol „pöszesége” (vagyis a dentális [sz], amelyet a z, és e, i előtt a c jelöl).
• Sok szóban néma h-t találunk ott, ahol a latinban és a rokon nyelvi megfelelőkben f- van (pl. FACERE ’csinál’ > sp. hacer, de port. fazer, ol. fare, fr. faire, rom. face).
• A v- szó elején [b]-nek hangzik, a -b- meg magánhangzók között a [v]-hez hasonlóan.
• A déli nyelvjárásokban – Andalúzia, Kanári-szigetek, Antillák, Közép- és Dél-Amerika nagyobb része – a szó(tag) végi -s [h]-vá gyengül vagy kiesik.
• A kedvenc mumus, a szókezdő ll-.

Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen j és a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).

Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.
Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív megítélés társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem még számos észak-olaszországi változatban (pl. velencei, ladin) és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)

Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta ’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor ’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó. (Egyébként [f] > [h] változás már az ókori faliszkban is történt, amely a latin legközelebbi rokona volt – a nyelvészek egy része csupán latin nyelvjárásnak tekintette.)

A b és a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismeri, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a korzikaiban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (írásban sokszor kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s állt valamikor, pl. fête < FESTA ’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúz akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk.

Az f- egyes calabriai nyelvjárásokban is [h]-nak hangzik. Figyeljük az idős asszony beszédét!
S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja L volt a latinban – leginkább a KL-, PL- és -LL- csoportoké. Minden bizonnyal ez az L már magában a latinban is lágyított volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE ’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb. De ha már helyesírás, pl. a délolasz nyelvjáráscsoportba tartozó nápolyi nyelvben bármilyen dupla mássalhangzó állhat szó elején.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (a köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

Általános és határozatlan névmások spanyolul

Akárki, akármi, bárhol, bármilyen, valamikor, valahogy, semmilyen, semennyi stb. – ugye ismerősek? A hagyományos nyelvtan szerint ezek az ún. „általános”, illetve „határozatlan névmások”, melyeknek anyanyelvünk szép sorával rendelkezik. De hogy mondjuk őket spanyolul? Hát, ez itt a nagy kérdés!

Míg egy részüknek (minden, mindenki, mindegyik, mindig, valami, valaki, valamelyik/valamilyen, semmi, senki, semelyik/semmilyen, soha) van közvetlen megfelelője, addig másokat csak körülírni lehet. De ne ijedjünk meg, hiszen mindegyiket ki lehet valahogy fejezni! O sea, no hay que preocuparse, pues cada uno puede expresarse de alguna manera. Ebben kíván segítséget nyújtani az alábbi táblázat! (A magyarázatot és a megjegyzéseket alatta találod.)

A nagyításhoz kattints az ábrára, vagy letöltheted PNG-formátumban! (Forrás: El Mexicano – v2)

• A nyelvtani nemeket a táblázatban eltérő színek jelzik: kék = hímnem; piros = nőnem; a lila egyes számban semlegesnemet, többes számban jelöletlen/közös nemet jelöl.
• A querer kötőmódjával alkotható kifejezések (pl. Puedes hacerlo cuando quieras ’Akár-/ Bármikor megcsinálhatod’) jelölése: querer ^subj. (Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar akár- előtag is az akar igéből származik.)
• A cualquiera főnév előtt cualquier alakra rövidül; többes száma: cualesquier(a).
• A többes számú todos, todas, algunos, algunas, ningunos, ningunas, cuantos, cuantas, tantos, tantas mindig megszámlálható dologra utal.

Ha bármilyen további kérdésed van a táblázattal kapcsolatban vagy valami nem érthető, oszd meg az észrevételed hozzászólásban! Akárhogy is legyen, segítünk! Cualquier pregunta si tienes acerca del uso de la tabla o si no entiendes algo, ¡compártelo en comentario! Sea como sea, ¡te ayudaremos!

¡Chao, es(c)lavos! – Szlávok és rabszolgák

Római rabszolganő filmen (Lesley-Ann Brandt)

Az talán nem lesz túl nagy meglepetés az olvasóknak, hogy a spanyol esclavo, -va ’rabszolga(nő)’ és eslavo, -va ’szláv’ szavak ugyanarról a tőről fakadnak – de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy melyik volt előbb és hogyan alakult ki belőle a másik jelentés. Lássuk, mit is mond erről a DRAE esclavo szócikkének etimológiai megjegyzése:

Del lat. mediev. sclavus, este del gr. bizant. σκλάβος sklábos, der. regres. de σκλαβηνός sklabēnós; propiamente ’eslavo’, y este del eslavo slovĕninŭ, nombre que se daba a sí mismo el pueblo eslavo, que fue víctima de la esclavitud en el Oriente medieval.

Vagyis a ’rabszolga’ „a középkori latin sclavus-ból jön, ez a bizánci görög szklávosz-ból [a bizánci görög kiejtést a magyar olvasatnak megfelelően adjuk vissza; az ékezet hangsúlyt jelöl – a szerk.], amely a szklavinósz-ból keletkezett elvonással; tulajdonképpen ’szláv’, ez pedig a szláv slovĕninŭ-ból, ahogy a szláv nép nevezte magát, amely a rabszolgaság áldozata lett a középkori Keleten”. Nagyjából ugyanez szerepel más forrásokban is.

Szegény szlávokat tehát gyakran keletre hurcolták rabszolgáknak, amely olyannyira jellemző lehetett a középkorban, hogy ma ebből származik sok olyan európai nyelv ’rabszolga’ jelentésű szava is, melynek a görög vagy a latin volt a forrása (így többek között – francia közvetítéssel – az angol slave is). Miért is érdekes ez? Nos, az egyáltalán nem ritka a népneveknél, hogy eredetileg valamilyen emberi tulajdonságot, foglalkozást, sőt, társadalmi státuszt jelentettek; de itt éppen fordítva történt: egy nép nevéből lett társadalmi státuszt jelölő szó.

A két alakváltozat (ti. a lat. Slavus és sclavus), illetve a nekik köszönhető jelentéshasadás oka a görögben keresendő: a görögöknek valamiért gondot okozott a szókezdő [szl-] mássalhangzócsoport kiejtése, ezért „megtámogatták” egy zárhanggal, amely [k] formájában szúródott be. (Hasonló – bár nem egészen ugyanilyen jellegű – hangváltozás a már többször is emlegetett spanyol [mn] > [mr] > [mbr] is, pl. NŌMĬNE > nomne > nomre > nombre ’név’).

A teljesség igénye nélkül... (Forrás: El Mexicano)

A végére hagytam viszont a dolog legizgalmasabb részét, amit talán nem is sejtenek az olvasók. A latin sclavus az olasz köznyelvbe schiavo [szkjávo] alakban került be, de a velencei megfelelője s-ciavo [szcsávo] vagy s-ciao [szcsáo], amelyet régen a s-ciao vostro ’szolgálatára’ üdvözlőformulában használtak. Ez aztán ciao alakra egyszerűsödött, amelyet ma már nem csak az olaszok használnak mint bizalmas köszönést (találkozáskor és búcsúzáskor egyaránt), hanem szinte az egész világon ismerik. Természetesen a spanyol nyelvterületen is használatos (az olasszal ellentétben csak búcsúzáskor!) a bizalmas nyelvben: Dél-Amerika országaiban (Kolumbia és Venezuela kivételével), továbbá Guatemalában és Puerto Ricóban chau, máshol chao formában.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Érdekes eredetű spanyol szavak, amire nem is gondolnál!

(Forrás: Profesores de ELE – Facebook)

A nyelvek változása során talán a szavak jelentésének változása a legszembetűnőbb – az újlatin nyelvek beszélői elsősorban ezért nem értenék meg a klasszikus latin szövegeket külön tanulás nélkül, és ugyanígy a mai görögök sem az ógörögöket.

A jelentésváltozás egyik leggyakoribb módja a jelentésátvitel: sok szót átvitt értelemben is használnak, végül pedig az átvitt értelmű jelentése állandósul. Ez megtörténhet például azért, mert az a dolog, amelyet a szó eredetileg jelölt, időközben elavulttá vált, kikopott a használatból, így ma másra használják ugyanazt (pl. latin LAPIS ’kő’ > spanyol lápiz ’ceruza’).

Éppen ezért rengeteg szóról, amelyeket teljesen természetesen használunk a mindennapi életben, el sem tudnánk ma már képzelni, hogy miből születtek és eredetileg mit jelentettek – sőt, eléggé meglepődnénk rajta! Következzen most egy garantáltan érdekes kis válogatás ilyen spanyol szavakból, az oktatási infografikákat készítő Lápiz de ELE jóvoltából.

Compañeros (társak): akik ’ugyanazon a kenyéren osztoznak’

Gondoltad volna, hogy a compañía ’társaság’, compañero ’(munka-/osztály-)társ’ főnevekben a con és a pan ’kenyér’ szavak bújnak meg? Ha esetleg ez megfordult már a fantáziádban, akkor beletrafáltál! Mindkét szó forrása a régi spanyol compaña, amely a beszélt latin *COMPÁNĬA ’ugyanazon a kenyéren osztozók’ jelentésű szóból származik.

Bombón: cukorka, ami ’jó, jó’

A kedvelt csokoládéféleség neve, amely magyarul is hasonló, a francia gyereknyelvi bon, bon – azaz ’jó, jó’, vagyis „nagyon finom” – kifejezésből jön, bár az infografika szerint a franciák eredetileg nem csokoládéra, hanem cukorkára mondták.

Propina (borravaló): ’az iváshoz, valaki egészségére’

A propina ’borravaló’ az azonos latin főnév átvétele, ahol a propinare ige származéka. Ez a latin ige viszont a görögből ered, amely eredetileg azt jelentette: ’elsőként inni valakinek az egészségére’, majd ’inni adni’. Innen vált a jelentése később ’adomány, ajándék’-ká, amely a felszolgálónak jár.

Pedante (tudálékos): a gyerekeket ’gyalog elkísérő’ tanító

A pedante ’tudálékos, pedáns’ olasz jövevényszó a spanyolban. Az olaszban a művelt eredetű pedagogo ’pedagógus, tanító’ és az eredetileg ’gyalogkatona’ jelentésű pedante kereszteződése, amelyet a tanítókra kezdtek használni arra asszociálva, hogy mindenhova gyalogosan kísérik a kisiskolásokat.

Músculo (izom): ’kisegér’

Meg fogsz lepődni, de az ’izom’ jelentésű latin jövevényszó, a músculo eredetileg a latin MŪS, MŪRE(M) ’egér’ (innen a régi spanyol mur ’egér’ is, amely már csak a – ma már nem felismerhető – murciélago ’denevér’ összetételben található meg) kicsinyítő képzős változata: ’kisegér, egérke’. Az infografika szerint ez onnan ered, hogy a megfeszített izmok a rómaiakat egérformára emlékeztették. Ugyanezen szó beszélt nyelv útján örökölt duplikátuma a muslo ’comb’ főnév is.

Kisegér helyett kis hörcsög – de izmos!

Cantimplora (kulacs): ami ’sírva énekel’

Nem biztos, hogy minden spanyolosnak ismerős lesz ez a ’kulacs, fémkanna’ jelentésű szó (én nem ismertem), története viszont annál izgalmasabb! A spanyolban katalán jövevényszó, ahol eredetileg cantiplora volt, amely a canta i plora ’énekel és sír’ kifejezés összevonódása: a régi fémkulacsok hangját ehhez hasonlították, amikor öntötték belőlük a vizet. Az -m- az implorar – katalánul ejtve [implurá] – ’könyörög, esedezik’ ige hatására kerülhetett a szóba.

Merienda (uzsonna): a ’kiérdemelt étel’

Az ’uzsonna’ jelentésű szó a latin MERĔNDA szabályos folytója a spanyolban, amely a MERĒRE (vö. sp. merecer) ’megérdemel’ ige jövő idejű szenvedő („beálló”) melléknévi igenevének nőnemű alakjából származik – azaz ’kiérdemelendő’. Az infografika szerint onnan ered az elnevezés, hogy az uzsonnát először katonáknak osztották délután, akik megszolgáltak érte.

Jamón (sonka): ’láb, comb’

Spanyolország híres sonkájáról még az is tudhatja, hogy a jamón jelentése ’sonka’, aki egyébként nem beszél spanyolul. Francia jövevényszó, a jambon [zsãbõ] átvétele, amely a franciában a jambe [zsãb(ö)] ’láb(szár)’ főnév „nagyító képzővel” ellátott származéka. A francia szó a kései latin GAMBA ’csülök’ főnévből jön, ahonnan – olasz közvetítéssel – a régi spanyol gamba is. (A szó végső forrása vitatott, ahogy az is, hogy a mai spanyol gamba ’garnélarák’ főnévnek van-e köze hozzá.)

Recordar (emlékszik): ’újra átjárja a szívet’

Bizony, az ’emlékszik, felidéz’ jelentésű spanyol recordar (recuerdo, recordé, recordado) ige a corazón ’szív’ főnévvel rokon, hiszen mindkettő ugyanazt a latin CŎRD- tövet rejti magában. Azonban ez történetileg nem a szerelemmel van összefüggésben, mielőtt még így gondolnánk: régen ugyanis azt hitték, hogy az emlékezés központja (is) a szív, és nem az elme – mint az infografika is jelzi.

Una mariposa en una flor – Pillangó egy virágon

+1. Mariposa (pillangó): ’Mari leszáll és megpihen’

S végül következzen egy ráadás, amely nem szerepel az ábrán! Ha a mariposa ’pillangó’ szó hallatán a María név jutna eszedbe, nem tévedtél: e spanyol főnév forrása nem más, mint a María, pósate ’María, pihenj meg (= szállj le)’ kifejezés, melynek gyökere mediterrán gyerekmondókákban és népdalokban leledzik. A posar(se) ige tehát itt nem a mai ’modellt áll, pózol’ jelentésében szerepel, hanem a régi spanyol ’megpihen [út közben]’ értelemben használatos (< lat. PAUSĀRE).

Minek a spanyolba olyan sok igeidő?

A spanyolban nagyon sok igeidő van, mindenki tudja, meg is szenvednek vele rendesen mindazok, akik idegen nyelvként használják vagy tanulják. Persze ezzel a spanyol nincs egyedül, sok más újlatin, illetve indoeurópai nyelvben is hasonló a helyzet – ami nyilván nem lehet vigasz, amikor el kell sajátítani a helyes használatukat és tudni kell spontán módon alkalmazni a beszédben. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig is így volt vagy lesz. Mivel a nyelvek folyamatosan változnak, bármi megváltozhat bennük: a régi spanyolban még több igeidő volt, de ma már nem használják a közvetlen régmúltat (hube amado) és a kötőmód jövő időit (amare, hubiere amado), legfeljebb rögzült kifejezésekben és a jogi nyelvben. De ez számunkra a mai nyelvhasználat szempontjából nem érdekes. A kérdés tehát az, hogy mi a fenének mondjuk négy múlt és két jövő idő egy spanyol anyanyelvűnek, amikor mi is simán elboldogulunk az összesen három magyar igeidőnkkel (amely alaktanilag inkább csak „két és fél”, hiszen a jövő idő körülíró szerkezet).

Tiempo y espacio – Tér és idő

A válasz egyszerű: azért, mert a két nyelv eltérő időviszonyítási rendszereket használ. Mit is jelent ez pontosan? Amíg a magyarban ugyanazzal a három igeidővel (múlt, jövő, jelen) fejezzük ki a szó szoros értelmében vett múlton, jövőn és jelenen kívül az elő-, utó- és egyidejűséget is, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, addig a spanyolban – és sok másik nyelvben, ahogy az angolban is – ezek a funkciók szétválnak. Vagyis ha jól számoltunk, ez máris háromszor annyi igeidőt jelentene, ha teljesen „kiegyenlített” lenne a rendszer. (De nem az. Amiért mégis van háromszor annyi igeidő a spanyolban, mint a magyarban, az, hogy a kétféle szemlélet – befejezett és folyamatos – kifejezésére is külön igeidők szolgálnak a múltban, amelyek a magyarban szintén nem különböznek; legfeljebb bizonyos igekötők jelölhetik a befejezett aspektust.)

A spanyol igeidők ábrázolása diagramon. Ha jelenen a beszéd „tágabb” pillanatát értjük, a múlt és a jövő a végtelenbe mutat, vagyis „tágul” (ezt jelképezik a V alakú tengelyek). Látható például az is, hogy a pretérito perfecto compuesto bár a múlt síkjában, a beszéd pillanata előtt helyezkedik el, valójában befejezett jelen idő; míg a jelen idő egy kicsit a jövőbe is „benyúlik”, mivel kifejezheti azt is. (Forrás: El Mexicano)

Nézzünk egy gyakorlati példát is. Vegyük az Azt mondta, hogy jönni fog mondatot, amelynek spanyol megfelelője Dijo que vendría. Mivel egy múltban elhangzott mondatot idézünk indirekt módon, a magyar és a spanyol főmondatban is múlt idő szerepel. A magyar mellékmondatban jövő időt használunk. Ám igazából itt nem jövőt fejezünk ki vele, mert az csak a jelenhez képest értelmezhető, hanem utóidejűséget. A magyarban ez rendben is van, mert a jövő idő mindkettőt kifejezheti. A spanyolban már nincs így: a futuro kizárólag jövőt (értsd: a jelenhez viszonyított jövőt) fejezhet ki, ezért az utóidejűségre egy másik igeidőt vesznek igénybe. Ez pedig nem más, mint a condicional simple, amely – éppen e funkciója miatt – a Bello-féle nyelvtanban a pospretérito (kb. ’utómúlt’) nevet is viseli. A vendría helyett állhat még az iba a venir körülírás is, melyben az ir folyamatos múltja a főnévi igenévvel szintén utóidejűséget fejez ki. (Történetileg a condicional is egy pontosan ugyanilyen jellegű körülírásban gyökerezik: amaría < amar [hab]ía ’szeretnem vala’ – „úgy volt, hogy szeretek”.)

Valahogy így lehetne ábrázolni a magyar igeidőket ugyanezen a diagramon. A jelen átnyúlik a múltba és a jövőbe is, mivel minden idősíkon kifejezhet egyidejűséget; ugyanígy a múlt átlóg a jövőbe is, mert ott is jelölhet előidejűséget, illetve a jövő a múltból indul, ahol szintén jelölhet utóidejűséget. (Forrás: El Mexicano)

Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban sok az olyan határeset, amikor ingadozás figyelhető meg, és az igeidő-egyeztetés – latin szakkifejezéssel consecutio temporum – nem „kötelező” érvényű. Például az Apenas {había publicado | publiqué} mi nuevo artículo en Facebook, ya tuve 50 «me gusta» ’Épphogy kiposztoltam a Facebookra az új cikkemet, máris 50 kedvelésem lett’ (hogyne, álmodik a nyomor) értelmezhető alárendelő mondatként is, amelyben a régmúlt előidejűséget fejez ki; de lehet úgy is érteni, hogy mellérendelő mondat egymás utáni eseményekkel, így használható az egyszerű befejezett múlt idő is. Abban a mondatban, hogy Recibí la carta que me {escribiste | habías escrito} ’Megkaptam a levelet, amit írtál nekem’, logikailag meghatározott az események sorrendje (nyilván nem kaphattam meg előbb a levelet, mint ahogy megírtad), ezért a régmúlt itt sem kötelező a mellékmondatban – használata azt hangsúlyozná, hogy a vártnál jóval később ért célba az a levél.

S végül van egy olyan speciális eset is, amikor a múltban elhangzott állítás a jelenben is fennállhat, ezért nem kötelező a consecutio temporum: pl. Dijo hace unos meses que está embarazada ’Azt mondta néhány hónapja, hogy terhes [most is az]’. Ezt a jelenséget a spanyol szakirodalom doble acceso, azaz „kettős hozzáférés” néven ismeri, arra utalva, hogy az adott cselekvés/állapot nem csak az eredeti közlés pillanatában, hanem még a jelenben is megvalósulhat. Azonban ugyanez a mondat értelemszerűen már nem lenne helyes, ha meses helyett años szerepelne benne – ilyenkor már elkerülhetetlen az igeidő-egyeztetés: Dijo hace unos años que estaba embarazada.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.