Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
• Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
• Wikiszótár angol és francia nyelven
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Pez és pescado

A spanyolosoknak talán nem kell magyarázni, hogy a pez és a pescado jelentése is ’hal’, de míg az első az élőlényre, a második a belőle készült ételre utal. Zsolt kérdése azonban nem egyszerűen a jelentésükre vonatkozott, hanem annál mélyebben érdekelte e szavak története:

Eszembe jutott valami: pez, peces, viszont pescado. Hogy kerül oda s betű... vagy nem létezik z után c? Pezcado nem lehetne?

Természetesen semmi akadálya nem lenne, hogy *pezcado legyen, hiszen – mint később Zsolt maga is rájött az üzenetváltásunkkor – vannak olyan spanyol szavak, amelyekben -zc- van, pl. conduzco ’vezetek’ (de ez már egy más téma lenne). De nézzük meg, tényleg, mit keres a pescado szóban s.

Először is tudni kell, hogy ez a főnév a pescar ’halászik’ igéből, pontosabban annak befejezett melléknévi igenevéből – pescado, tkp. ’(ki)halászott’ – származik, tehát a kérdés inkább az, hogy ha a pez főnévben nincs s, akkor a pescar igében miért van.

Peces tropicales – Trópusi halak

Nos, mindenről a palatalizáció tehet! A latin tőben mindenhol -sc- volt: a pez forrása, a PĬSCEM az 1. században még valahogy úgy hangzott, hogy [pëszkʲẽ], aztán a 6. század környékén már [pëszce] (itt [ë]: zárt magyar e, mint az é röviden ejtve; a latinban a rövid magánhangzók nyíltabbak is voltak hosszú párjaiknál, így az ĭ kb. rövid magyar é-nek hangzott). Később a [szc] csoport [c]-vé egyszerűsödött (vélhetően először hosszan ejtve: *[pecce]), mielőtt lekopott volna a szó végi [e]. Ez után alakult ki a mai alak: pez, amelynek ejtése még a 12–15. században [pec]~[pedz] volt. Viszont azokban a származékokban, amelyekben a latin c-t hátul képzett magánhangzó követte, nem ment végbe palatalizáció, így ejtése [k] maradt. Így már nem volt ok az s hasonulására sem, ezért a pescar (< lat. PĬSCĀRE [pëszkáre]) igében változatlanul maradhatott az [szk] csoport.

Érdemes itt még említeni, hogy a 15. századi spanyolban (valamennyi mai nyelvváltozat legközelebbi őse) nem volt még akkora ejtésbeli különbség -sc- és -zc- között, mint a mai közép- és észak-spanyolországi változatban – mindkettő nagyjából magyar [szk]-nak hangzott, ezek inkább csak alakváltozatoknak számítottak (a félszigeti spanyol „pösze” [sz], vagyis a [θ] hang csupán 17. századi fejlemény). Ennek köszönhető az olyan jellegű ingadozás is, mint pl. *MĬSCULĀRE > mesclar ~ mezclar ’(össze)kever’, vagy pl. *AMĪCITĀTE > amiztad ~ amistad ’barátság’ – melyek közül a mai nyelvben a második alakok élnek tovább – így akár a pescado is lehetett volna *pezcado. Mindez persze ma is kizárólag az ibériai spanyolt érinti, máshol csupán helyesírási kérdés.

Si tuviera vagy si tendría?

Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:

• jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
• jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
• múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).

Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni. (Az alábbi videón pedig remek tízperces összefoglalót láthatunk a témáról a való életből merített példákkal, feliratozva.)

Megjegyzés: amit ő ’főmondat’-nak (oración principal) hív, az valójában a mellékmondat. A kettőt nagyon egyszerű megkülönböztetni egymástól: a főmondat önmagában is értelmes, a mellékmondat viszont nem.
A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ezért nincs a spanyolban K

A K a Diccionario de autoridades-ben, 1734

Közhely, hogy az újlatin nyelvek a K betűt nem sűrűn használják (azaz szinte soha); sőt, olykor hallani olyat is, hogy „nem tagja az ábécének”. Ami viszont már nem igaz: a spanyol ábécének például mindig is tagja volt, az előfordulási gyakorisága pedig már más kérdés. Ezennel utánajárunk, hogy miért számít ma a K „száműzött” betűnek ezekben a nyelvekben, mi vezetett el a mai helyzethez.

Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún. veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.

Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még CE, CI, KA, QO, QU volt, pl. CITRA ’innen’, FECED ’ő csinált’, KAPUT ’fej’, QOMES ’társ’, QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a 🔈⁠[k]–[q] hangok között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel.

Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. KALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy KÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább C-vel írták; a Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kʷ] jelölésére szolgáló QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az olasz helyesírás).

Cæsar – eredetileg [kaiszar]-nak mondták...
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az 5. század környékén viszont kezdetét vette egy hangváltozási folyamat, ami miatt aztán ez a viszonylag logikus jelölési rendszer teljesen a feje tetejére állt. A [ke], [ki] csoportokban lévő palatális [k] ugyanis elkezdett tovább lágyulni, aminek eredményeképpen először [ty]-vé vált, innen pedig különféleképpen folytatódott nyelvjárástól függően: keleten (mai Olaszország és Románia) [cs], nyugaton (Ibériai-félsziget és Franciaország) pedig [c] lett belőle (amely jóval később, csak a 13. század után egyszerűsödött [sz]-szé, melyből a 17. századra [θ] lett az északi spanyol nyelvjárásokban).

Ezzel az új hangértékkel vette át a C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp. caber [k] ’befér’, de recibir [sz/θ] ’kap’).

Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a QU-val jelölt labioveláris zárhang [kʷ] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a QUE, QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol. qui ’itt’ < ECCU(M) HĪC ’íme ez/itt’; sp. cuerno ’szarv’ < CŎRNU, cuidar ’gondoz, vigyáz’ < COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.

Az olaszban, ahol a QU-t kizárólag a [kʷ] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a CH-t választották, így pl. a latin QUĪ [kʷi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl. freqüente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kʷ]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a quorum) a CU kombináció jelöli azt.

A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a que, qué (a latin QUĬD mintájára), az olaszban viszont a che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gʷ] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól korábban írtunk.)

A legkorábbi latin feliratban, egy i. e. 7. századból származó aranycsaton, a K-t még E előtt is használták:
MANIOS MED FHEFHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’.

A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kʷ] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl. QUATTUOR > quatre [kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (QUATTUOR > patru) vagy [k]-vá (pl. QUANTU > cât ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli C és mikor QU, illetve (szó végén) Q.

A K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az okupa (< ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai (okupar, okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a K „törvénytelenül elfoglalja” a C helyét).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.

Ne parázzunk elutazni hosszú időre!

A nyelvhelyesség kérdésével folyton-folyvást találkozhatunk, nem csak nyelvtanulásnál, hanem a hétköznapokban is. Érdemes azonban tudni, hogy ezen nem mindenki érti ugyanazt. Sokszor hallhatunk pl. olyan megállapításokat, hogy „a mondat nyelvtanilag helyes, de így nem mondják” – na de mi értelme lenne egy olyan kifejezésnek, amelyik „nyelvtanilag helyes”, ha nem használják? Nyilván semmi. Főleg, ha elöljárószókról beszélünk, még az is megkérdőjelezhető, hogy nyelvtanilag helyes-e egy kifejezés, ha éppen nem használják az adott elöljárószóval. Tudományos értelemben egyébként pontosan azt nevezik helytelennek, ami anyanyelvi beszélőknél nem fordul elő.

Régebben részletesen írtunk a por és para használatáról, amely a tanulók egyik nagy dilemmája szokott lenni (a kötőmód és a múlt idők mellett – többek között). A cikk alá a következő hozzászólás érkezett (szerkesztett formában, kiemelések tőlem):

Időhatározói funkcióként találkoztam a viajamos al extranjero para/por mucho tiempo megoldásokkal. Helyes lehet mindkettő ’hosszú időre elutazni’ jelentéssel? Ugyanígy láttam már por ill. para una semana-t is. Többször láttam por-ral, időtartam kifejezésére, de épp egy tankönyv magyarázza a para-t a para mucho tiempo kapcsán ugyanazzal a funkcióval.

Olvasónk észrevételéből érezhető, hogy kételkedik. És azt kell, hogy mondjam, teljes joggal, mert annak a mondatnak, hogy *viajamos al extranjero para mucho tiempo, semmi értelme nincs spanyolul, tehát ezt anyanyelvűektől nem is hallhatta, legfeljebb magyar tankönyvekben olvashatta. S lám, a gyanú be is igazolódik, ha rákeresünk pl. a va de viaje para mucho tiempo mondatra: mindössze néhány (10 alatti) találatot kapunk rá, és azok többsége is ugyanabból a magyar oktatási anyagból való. Ha viszont ugyanezt por elöljáróval keressük, egyből 50 ezer körülire ugrik fel a találatok száma. Hát nem meglepő?

Olvasónk ezután két konkrét példát is említ egy tankönyvből: Marisol va de viaje para mucho tiempo (ez lényegében ugyanaz, mint az idézett hozzászólásban, nem is érdemes vele tovább foglalkozni), illetve Estoy en la cama para mucho tiempo, aminek aztán végképp semmi értelme – nem is értem, hogy kerülhetett bele egy tankönyvbe.

Szögezzük le, hogy önmagukban a para mucho tiempo vagy para una semana stb. kifejezések nem helytelenek. Ezeket azonban nem eltöltött vagy eltöltendő időtartam, hanem adott időre vonatkozó cél kifejezésére használják: pl. planes para una semana de vacaciones ’tervek egy egyhetes üdülésre’, amor para mucho tiempo ’hosszú időre szóló szerelem’ stb. Amikor viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valahol valamennyi ideig leszünk (voltunk, vagyunk), azt mindig por-ral mondjuk: No nos iremos por mucho tiempo ’Nem megyünk el sok időre’ [nem leszünk sokáig távol].

A nehézséget az okozza, hogy a magyarban a <valamennyi időre> kifejezés jelent időtartamot és célt egyaránt – így pl. a Két hétre utazunk el mondat kifejezheti azt, hogy „két hetet leszünk távol”, és azt is, hogy „két hétig tervezzük a távollétet, de lehet, hogy előbb hazajövünk”. Ezzel szemben a Két hétre szánt élelem van mondat már tisztán célt fogalmaz meg – ekkor használatos spanyolul a para. Persze elméletileg lehetne azt mondani, hogy Nos iremos para mucho tiempo, csakis olyan értelemben, hogy „azért utazunk el, hogy sok időt töltsünk (valahol)”. De mint már említettem, egy ilyen mondatnak a spanyolban nem lenne értelme, így nem is fordul elő.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Itt a G, hol a J?

Mai kalandozásunk során a latin /g/, /j/ és /dj/ alakulását fogjuk vizsgálni. Hogy miért pont ezekét? Azon kívül, hogy szerintem van annyira érdekes téma, hogy megérdemel egy cikket, azért, mert a feliratok tanúsága szerint hangzásuk – magas magánhangzók környezetében – már a 2. század végétől kezdett egybeesni a kései latinban. Azonban míg a legtöbb újlatin nyelvben többé-kevésbé következesen [dzs] vagy [zs], esetleg [dzʲ] hangokká váltak, a spanyolban a kép változatosabb, s az eredmény néhol kiszámíthatatlan. Azzal is szokták ezt magyarázni, hogy a korai kasztíliai egy kevert nyelvjárás lehetett sok ingadozással, amely a szomszédos újlatin nyelvjárásokból is táplálkozott.

Elsőként azt fogjuk megnézni, mi lett a /g/-vel a különböző helyzetekben (szó elején, illetve szó közben magas magánhangzók előtt/mögött), majd ennek tükrében a /j/ és a /dj/ eredményeivel folytatjuk. Leírásunk során kizárólag e hangok természetes (beszélt nyelvi) folytatóit vizsgáljuk – nem vesszük figyelembe a művelt eredetű – vagyis az írott nyelvből elterjedt – latin jövevényszavakat, hiszen ezek hangalakját az íráskép határozta meg, nem pedig fordítva, ahogyan az örökölt szókincs esetében. (A latin szavak megadásánál a beszélt nyelvi alak szerepel. Az átírásnál a hangsúlyt ékezet jelzi.)

A latin /g/ magas magánhangzók környezetében

Mint már az elején is említettem, a latin /g/ viselkedése a spanyolban nem minden helyzetben egyértelmű, és olykor megjósolhatatlan. Ami a történeti adatok alapján biztosnak tűnik, hogy [e] és [i] előtt szó elején kezdetben [j]¹ lesz belőle: GĔLU > hielo (korábban yelo)² ’jég’, GĔMMA > yema ’rügy, ujjbegy; tojássárgája’, GĔNĔRU > yerno ’vő’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’. Hangsúlytalan szókezdetnél ez aztán visszaegyszerűsödött [e]-vé (vagy [i]-vé), mert a [je-] hangsor (amely az esetek többségében a rövid/nyílt [e]-ből származó [i̯e] kettőshangzóval azonos) leginkább csak hangsúlyos szótagban fordul elő, hangsúlytalan párja az [e], így hiperkorrekcióval törlődött a [j]; pl. GERMĀNU > iermano > hermano. (A hielo, yema, yerno szavaknál a /g/-ből származó [j] egybeesett az utána következő [i̯e] diftongus félhangzójával, vagyis igazából G- nélkül is ugyanezek az alakok jöttek volna létre.)³

GELU > yelo > hielo

Szó belsejében, magánhangzók között kezdődnek a gondok. Amennyiben a /g/-t magas magánhangzó előzi meg és mély követi, vagy kiesik (gyengülés), pl. LEGĀLE > *[leɣʲále] > leal ’hű, lojális’ (művelt eredetű duplikátuma a legal ’törvényes’), REGĀLE > *[reɣʲále] > real (II) ’királyi’,⁴ vagy megmarad, pl. LEGŪMĬNE > legumbre ’hüvelyes (zöldség)’, NAVĬGĀRE > navegar ’hajózik’, NĔGĀRE > negar ’tagad’. Még bonyolultabb a helyzet, ha a /g/-t magas magánhangzó követi. Ilyenkor leginkább nyom nélkül eltűnik, a hangsúlytól függetlenül, de feltételezhetően szintén egy korai [-j-] állapoton át, amely aztán „beleolvad” a magánhangzókba: pl. DĬGĬTU > *[déʲedo] > dedo ’ujj’, LÉGĔRE > *[léʲere] > leer ’olvas’, SARTÁGĬNE > *[szartáʲene] > sartén ’serpenyő’; vö. MAGĬS > ósp. maes > más ’inkább; több’ és SEXAGĬNTA > ósp. sessaenta > sesenta ’60’, illetve MAGĬSTRU > maestro ’mester, tanár’. Utóbbi általánosabb változásnak tűnik az újlatin nyelvterületen, legalábbis a -GI- tekintetében (vö. olasz dito, mai, sessanta, maestro, de: leggere), így lehet, hogy egy korai közös állapotot tükröz (ld. még az alábbi táblázatot).

Palatalizáció magas magánhangzók előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 247 / El Mexicano) ᵀ¹

Ott van viszont a LĒGE > ley ’törvény’, a LEGĔNDA > leyenda ’legenda’ (eredetileg: ’olvasat’, innen szintén: ’jelmagyarázat [térképen]’), valamint a RĒGE > rey ’király’ – mindhárom problémás. A ley és rey esetében nem tudni, hogy a [j] valóban a latin /g/ folytatója-e, vagy pedig az először kiesett, majd a szó végi [e] záródott [j]-vé (azaz kétféle fejlődési út is elképzelhető: LĒGE > *[léje] > ley vagy LĒGE > *[léʲe] > *[lee̯] > ley). Hasonló a kérdés a leyenda esetében is: vajon a [j] a [g]-ből származik-e, vagy pedig a hangsúlyos Ĕ > [i̯e] félhangzójából (esetleg a kettő egybeeséséből)?⁵ A /gj/ ellenben mély magánhangzók között szintén [j]-vé olvad össze: pl. EXAGIUM > ensayo ’próba [színházi]; esszé’, PLAGIA > playa ’tengerpart [strand]’ (ugyanezt a fejlődést követi egyébként a /dj/ is, mint majd látni fogjuk).

QUINGENTOS > quinientos

Amivel még foglalkoznunk kell ebben a részben, az a GE- és GI- viselkedése szonoránsok („zengőhangok”: [l], [n], [r]) után, ami aztán végképp kaotikus. Van példa itt is a [i̯e] kettőshangzóval való egybeesésére: QUĪNGĔNTOS (klasszikus latin QUĪNGĔNTI) > quinientos ’500’; a [j]-vé válására, az előző mássalhangzóba beolvadva: TÍNGĔRE > teñir ’fest, színez’; máskor [dz] > [c] – ma [sz/θ] – lett: ARGĬLLA > arcilla ’agyag’, *SĬNGĔLLU > sencillo ’egyszerű’ stb.

Van két egészen különös eset is, amelyben a /g/ látszólag változatlanul marad: az egyik az ERÍGĔRE > erguir(se) [erg-] ’felemel, kiegyenesedik’ (melynek az óspanyolban létezett erzer [erdzér] változata is), a másik pedig a NĬGĔLLA > neguilla [neg-] ’konkoly’. Az első biztos, hogy valamilyen furcsa kivétel (talán analógia); a másodiknál talán az magyarázza a [g] megmaradását, hogy a beszélők tudatában lehettek a negro ’fekete’ szóval való kapcsolatának, mivel ez a latinban a NĬGRU kicsinyítő képzős származéka volt. S bár nem kifejezetten tartozik a cikk tárgyához, érdemes itt még megjegyezni, hogy mély magánhangzók között a /g/ természetesen – rendszerint – [g] marad: AGŬSTU > agosto ’augusztus’, IŬGU > yugo ’iga’, PLĀGA > llaga ’seb [fekély]’.

Összefoglalva az eddigieket (Forrás: El Mexicano)

A latin /j/ és /dj/ alakulása

A latin /j/, mint az előző részben már említettem, [e] és [i] előtt vagy mögött ugyanúgy viselkedett, mint a /g/, a két hang tehát teljesen egybeesett. Erről az olyan adatok árulkodnak, mint pl. a IENUĀRIU (IANUĀRIUS) > ienero > enero ’január’ vagy IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, vet’, ahol a [j] kiesett (ugyanazért, amiért a /g/-ből származó [j] is); továbbá: *MEIĀRE (MÉIĔRE) > mear ’pisál’, PEIŌRE > peor ’rosszabb’, ahol a [j] „felszívódik” a szomszédos magánhangzókba (talán hiperkorrekció folytán).

Szó elején, illetve mély magánhangzók között ugyanakkor azt sugallják a dokumentált alakok, hogy a legeredetibb állapot minden helyzetben a [j] megőrzése lehetett (ebből a szempontból a kasztíliai meglehetősen régies), pl. IĂM > ya ’már, máris’, IACĒRE > yacer ’hever, nyugszik [halott]’, IŬGU > yugo, MĀIU > mayo ’május’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’.⁶

A palatálisok változási folyamata a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A legzártabb hátul képzett magánhangzó, [u] előtt azonban ez [zs]-vé erősödött, amelynek eredménye a középspanyol [s]-en keresztül a mai [ch]: IŪRĀRE > jurar ’esküszik’, IŬNCTU > junto ’együtt’, illetve IŎCĀRE > jugar ’játszik’, IŎVIS > jueves ’csütörtök’ stb. Elképzelhető persze az is, hogy ezek a szavak valójában nagyon korai átvételek más, szomszédos újlatin dialektusokból, amelyekben a /j/ [zs]-nek hangzott (ami aztán fejlődött tovább a maga útján).

A [dj]-re szó eleji helyzetben egyetlen figyelembe vehető példa van, a DĔŎRSU > yuso ’lent’, illetve azonos jelentésű származéka, az ayuso, azonban ma már egyik sem használt. Magánhangzók között egybeesett a [gj] és [j] eredményeivel, azaz [e], [i] környezetében „beolvadt”, máskor [j]-ként folytatódott, pl. DESĬDIU > deseo ’kívánság, vágy’, ADIŪTĀRE > ayudar ’segít’, RADIU > rayo ’sugár’ (ill. HŎDIE > hoy ’ma’, ehhez ld. LĒGE, RĒGE > ley, rey). Kivételes eset a MĔDIU, -A > medio, -a ’fél, közép; közeg’, ahol a [dj] talán a mear ’pisál’ ige alakjaival való egybeesés elkerülése végett maradhatott változatlanul, valószínűleg a művelt nyelvhasználat befolyása alatt.

Palatalizáció [j] előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 246 / El Mexicano) ᵀ²

Befejezésül, mint érdekesség, megjegyzendő, hogy a leírtakhoz egészen hasonló hangváltozások mentek végbe már magában a latinban is (amikor újlatin nyelvjárásoknak még csak a kezdeményeiről sem beszélhetünk), illetve annak előzményében. A magánhangzók közötti latin -I- [jj] szintén *[gj]-ből származik (pl. a MAIOR, MAIUS ’nagyobb’ előzménye egy óitáliai *magjos); az archaikus latin szókezdő [dj] pedig ugyanúgy [j]-vé egyszerűsödött az ólatinban, ahogy a latin [dj-] a spanyolban – pl. a DIOVIS > IOVIS (> sp. jueves) istennév mindkét formában dokumentált az i. e. 4–3. századból. Lényegében mindez csak azt támasztja alá, hogy az ilyenfajta hangváltozások általánosak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, 81, 169.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed. (1973), Gredos, Madrid, 2012.
• Gargallo Gil, José E.; Bastardas, Maria R. (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel, Barcelona, 245–249. (MLR).
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 41.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 247–252.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

¹	A cikkben [j]-vel fogjuk jelölni a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) szerinti [j], [ʝ] (kb. magyar jj) és [ɟ] (magyar gy) hangokat is, ezek megkülönböztetése a téma szempontjából nem releváns. (Az IPA [j] és az [i̯] tulajdonképpen ugyanazt a hangot jelölik, a különbség csak elméleti: az előbbi fonológiailag mássalhangzónak, az utóbbi magánhangzónak számít.)
²	A mai választékos spanyolban megkülönböztetik az hie- [i̯e-] és a ye- [gye-, je-] kezdetű szavak ejtését (vö. hielo és yema), különösen a „[zs]-ző” nyelvjárásokban (Argentína, Uruguay), ahol a két hang teljesen különvált (vö. hierba és yerba), történetileg azonban egybeestek, ebből a szempontból a mai helyesírási és ejtésváltozatoknak nincs jelentősége.
³	Sokat segítene, ha a latinban léteztek volna hangsúlyos GĒ- kezdetű szavak is, amelyeknek lenne örökölt spanyol megfelelője; a hosszú/zárt [e] ugyanis nem diftongizált, így egyértelműbb bizonyítékai lehetnének a /g/ > [j] változásnak.
⁴	Bár a történeti korpuszban van találat leyal és reyal alakban írt változatokra is, nem biztos, hogy ezek „eredetiek” (az -y- utólag is megjelenhetett „hiátuskitöltőként”).
⁵	A /d/-vel való párhuzamot figyelembe véve (vö. pl. CRÉDĔRE > creer és CREDĔNDO > creyendo) valószínűbb, hogy a mai [j] nem a /g/-ből származik (továbbá: BŎVE > *BŎE > *buee > buey), ugyanakkor pl. FĬDE > fe (és nem *fey).
⁶	A nagyon kevés releváns adat miatt nem tudható, hogy a /j/ hogyan viselkedett volna szókezdő helyzetben hangsúlytalan [a] előtt; a yacer igén kívül egyedül a IEIŪNĀRE ~ *IAIŪNĀRE > ayunar létezik, melynek elejéről lekophatott elhasonulás vagy kakofónia (rossz hangzás) miatt is.
ᵀ¹	Az MLR 8.11. táblázatának javított változata. A spanyolnál (cast.) szereplő [x] (magyarosan: [ch]) hang zárójeles, mert a mai nyelvben ezzel ejtett, ge-, gi- kezdetű szavak (pl. gente, girar) művelt eredetűek (ejtésük az íráskép szerinti mindenkori kiejtést követi), így nem tartoznak az öröklött szókincshez. (A mai [x] hang a középspanyol [ʃ], az pedig az óspanyol [ʒ] folytatója.)
ᵀ²	Az MLR 8.10. táblázatának korrigált változata. Megjegyzendő, hogy az első oszlopban a spanyolnál szereplő [x], mint a cikkben említettem, nem biztos, hogy „eredeti”. (A [x] hang előzményeire vonatkozóan lásd a T1 megjegyzést.)

Globális spanyol klímakérdés

Arról már volt szó, hogyan kérdezzük meg spanyolul, hogy mennyi az idő, és ezzel általában nem is szokott probléma lenni – bárhol megkérdezzük, minden bizonnyal azt a választ fogjuk kapni rá, hogy hány óra van, és nem azt például, hogy „fúj a szél”. Ám annál kacifántosabb a helyzet, ha az időjárásra lennénk kíváncsiak (amiről érintőlegesen szintén szóltunk az említett cikkben). Tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy a leghétköznapibb kérdések/kifejezések mindenhol azonosak még egy ekkora területen, közel félmilliárd ember által használt nyelv esetében is.

Ez olyannyira nem igaz, hogy az egyik legnagyobb nyelvi közösségi oldal, a WordReference.com spanyol fórumán érdekes és tanulságos vita kerekedett arról, hogy mennyire értelmes egyáltalán a ¿Qué tiempo hace? mondat, amellyel elvileg az aktuális időjárásra kérdezünk. A témát egy angol anyanyelvű, amerikai spanyoltanár indította, ami azért elég erős jelzés arra nézve, hogy a dolog korántsem annyira egyértelmű, mint ahogy a „nagy könyvekben” le van írva.

Ugyebár mindannyian úgy tanuljuk/tanultuk, hogy a magyar Milyen idő van? kérdésnek ez az egyetlen megfelelője létezik – a magyar–spanyol szótárakban is kizárólag ez szerepel. Ez teljesen rendben is van addig, amíg valaki csak Spanyolországig utazik. Aki viszont nem éri be Európával vagy mondjuk a Kanári-szigetekkel, és éppen El Salvadorba vagy Mexikóba vágyik, azt nagy meglepetés érheti, amikor magát jól felkészült spanyolosnak tartva szembesül vele, hogy ott ezt a kérdést nem értik.

Abba most ne menjünk bele, hogy a spanyolok szerint (akik mindig is nagy nyelvvédők hírében álltak) mi helyes és mi nem, mert ez könnyen úgy sülhet el, mint a jól ismert „bagoly mondja verébnek...” hasonlat, ha szerintük „helytelen”, ha egy 100 milliós ország anyanyelvi beszélői másképp fejeznek ki valamit, mint ők. Egy biztos: a jelek szerint míg Spanyolországban és talán Dél-Amerika nagyobb részén valóban a ¿Qué tiempo hace? a bevett kérdés az időjárás állapotára, Közép-Amerikában és Mexikóban ezt nem (így/erre) használják. A legjobb esetben ezért ott csak azok értik meg, akik tudják, hogy máshol ezt így szokás megkérdezni; rosszabb esetben félreértik és esetleg megmondják, hány óra van; a legrosszabb esetben pedig visszakérdeznek, mert fogalmuk sincs, pontosan mit is szeretnénk tudni.

A ¿Qué tiempo hace? egyébként azért érthető félre ezeken a területeken, mert a qué kérdő névmással az hacer mint személytelen ige időtartamot vagy eltelt időt is kifejez: ¿Qué [Cuánto] tiempo hace que nos conocemos? ’Mennyi ideje ismerjük egymást?’. A legérdekesebb az egészben csak az, hogy a kérdéstől eltekintve az időjárási jelenségek megnevezésére ugyanúgy az hacer igét használják: hace sol ’süt a nap’, hace frío ’hideg van’ stb.

Mitévők legyünk? Nyilván feltehetnénk félreérthetetlenül a kérdést úgy is, hogy ¿Cuáles son las condiciones meteorológicas actuales?, de félő, hogy ezen inkább mosolyognának, hiszen egy ilyet azért nem szoktak csak úgy spontán elereszteni, legfeljebb időjárás-jelentésben vagy tudományos konferencián. Ami tehát a mindennapi nyelvet illeti, az egyik javaslat a ¿Cómo está el tiempo? ’Milyen [most] az idő?’ – használják így Dél-Amerikában is, és ez a legáltalánosabb Közép-Amerikában. Egy másik lehetőség pedig a ¿Cómo está el clima? ’Milyen [most] az időjárás?’, amely a Mexikóban szokásos fordulat; a clima tehát ott nem csak ’éghajlat’, hanem ’időjárás’ jelentésben – és még időjárás-jelentésben ;-) – is használatos. (A ¿Cómo es el clima? viszont azt jelenti, hogy milyen az éghajlata egy földrajzi területnek.) Sőt, van még egy harmadik lehetőség is, a ¿Cuál es el clima? – ezt viszont mindig ki kell egészítenünk azzal, hogy mikor, ugyanis ez a kérdés vonatkozhat az éghajlatra és az időjárásra egyaránt: pl. ¿Cuál es el clima para hoy/mañana? ’Milyen idő van/várható mára/holnapra?’

Aki nem szeret olvasni, elég, ha ennyit megjegyez... (Forrás: El Mexicano)

A spanyolok persze ebbe is belekötnek, hiszen a clima főnév náluk kizárólag ’éghajlat, klíma’ jelentésben él – de ne is törődjünk vele. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenhol beszélnek egyformán az emberek, még a jóval kisebb területű hazánkban sem. És ezzel nincs is semmi probléma. Ha azt szeretnénk, hogy megértsenek minket ott, ahova megyünk, vagy akikkel kapcsolatba kerülünk, a tankönyvekben és szótárakban leírtakon túl ezekre a helyzetekre is fel kell készülni.

Ha segundo, akkor miért secundaria?

A baezai egyetem régi épülete ma középiskolának ad helyet
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Olvasónk nagyon jól felismerte, hogy a(z escuela) secundaria ’középiskola’ kifejezés etimológiailag a segundo ’második’ szóval van összefüggésben.¹ De akkor miért nem *segundaria? Hiszen tényleg így lenne a leglogikusabb. Nos, ez nem egyedi eset a spanyolban: egy elég gyakori szókincsbeli-hangtani jelenséggel állunk szemben, amelyről érdemes több szót is ejteni.

Az efféle váltakozásoknak alapvetően két oka lehetséges. Az egyik, hogy az egyazon tőről fakadó szavak más-más utakon kerülnek a latinból a spanyolba. Ilyenkor a jelenség hasonló a szóhasadással létrejött duplikátumokhoz, a különbség csupán, hogy a duplikátumok ugyanannak a latin szónak a kétféle (ritkán többféle) eredményei a spanyolban, itt viszont csak a tő eredete azonos. A tőduplikátumok is úgy keletkeznek, hogy az egyik alak a beszédből „öröklődik át”, a másik pedig az írott nyelvből honosodik meg: az utóbbiak tehát valójában latin jövevényszavak, s esetükben csak a végződést igazítják a spanyol szavak megszokott hangalakjához, de nem zajlanak le a beszédre egyébként jellemző hangváltozások. (Van persze egy köztes kategória is, az ún. „félművelt” eredetű szavak, spanyolul semicultismos: ezek ugyan a beszélt nyelvből öröklődnek, de mivel mindvégig a művelt vagy vallási nyelvhasználathoz tartoztak, kevésbé távolodtak el a latin hangalaktól.)

A másik ok pusztán hangtani, vagyis a beszélt nyelven belüli: ugyanaz a hang többféleképpen is megváltozhat a környezetétől függően. Erre nagyon jó példa bizonyos rendhagyó igék ragozása, amelyek éppen azért lettek rendhagyóak, mert hangalakjuk a természetes fonetikai változásokat, nem pedig a szabályos ragozási mintákat követte. Így például a saber ’tud’ ige bizonyos alakjaiban /b/-t (sabe ’tudja’, sabía ’tudta’, sabrá ’tudni fogja’ stb.), míg másokban /p/-t találunk (supo ’megtudta’, sepa ’hogy tudja’, supiera ’ha tudná’ stb.). Bármelyik is legyen az ok a fentiek közül, a leggyakoribbak a zöngésségi váltakozások: /b/~/p/ (pl. abertura és apertura), /g/~/k/ (ld. segundo és secundario), /d/~/t/ (pl. Ecuador, de ecuatoriano);² vagy az egyéb gyengülésekkel összefüggőek, pl. az /f/ ~ ([h] >) ∅ ~ /b/ [β], mint amit a fecha ’dátum’, de: hecho ’tett’, illetve provecho ’haszon’ szavakban találunk (melyek töve végső soron ugyanabból a latin FÁCĔRE ’csinál’ igéből származik).

Gimnázium Valenciában (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Térjünk vissza konkrétan olvasónk észrevételére. A segundo, -a : secundario, -a páros esetében egyértelműen az első okkal állunk szemben: a segundo a latinból örökölt alak (< SECŬNDUM, vö. según ’szerint, miszerint’, amely ugyanebből rövidült), a secundario, -a pedig művelt eredetű átvétel, ezért nem zöngésült a [k]. (Érdekesség, hogy ennek szabályosan folytatódott vagy képzett duplikátuma a segundero, -ra melléknév ’második termésből származó [gyümölcs]’ jelentéssel.) Maga a szóbokor a seguir (sigo, seguí, seguido; < lat. SĔQUĪ) ’követ(kezik)’ igéből származik; tulajdonképpen azért is rendhagyó sok nyelvben a ’második’ jelentésű melléknév, mert nem a ’kettő’ számnévből, hanem egy ’következő’ jelentésű szóból ered (az angol second természetesen a francián keresztüli latin átvétel).

A segundo alakot illetően magyarázatra szorul még az [u]. A latinban ugyanis ez rövid magánhangzó volt, ami azt jelenti, hogy [o]-t kellene várnunk a helyén: *segondo (vö. ol. secondo). Nazális mássalhangzók – [m], [n], [ŋ] – és [l] előtt azonban számos példa van a zárt szótagi rövid [u] megőrzésére;³ valószínűleg ez már a magában a latinban is ingadozott (pl. ŬNDA > onda ’hullám’, de ŬNGLA > uña ’köröm’, *ŬNCTĀRE > untar ’ken’, PŬGNU [pũŋnu] > puño ’ököl’, illetve *CŬLMINE > cumbre ’csúcs’, DŬLCE > dulce ’édes’, MŬLTU > mucho/muy ’sok/nagyon’ stb. – a MŬNDU > mundo ’világ’ ugyanakkor nem túl releváns, mert részben művelt eredetű).

(Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
• Wikipédia spanyol nyelven és Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

¹	Az escuela secundaria az általános kifejezés bármilyen fajta középiskolára. A magyar ’szakközépiskola’ megfelelője leginkább az escuela secundaria técnica, míg a ’gimnázium’ spanyolul instituto de educación/enseñanza secundaria (’középfokú oktatási intézet’), gyakori rövidítéssel csak IES.
²	A zöngésségi váltakozás fonémaszinten értendő, mivel fonetikailag a spanyol zárhangok nem csak zöngétlen–zöngés párokat alkotnak, hanem az esetek többségében zöngétlen zárhang <=> zöngés közelítőhang szembenállás figyelhető meg (tehát [p]–[β], [t]–[ð], [k]–[ɣ]), amely a természetes gyengülés folyamatából adódik.
³	A magánhangzók egyrészt hajlamosak záródni az orrhangok előtt (ugyanez megfigyelhető a portugálban és a románban is), másrészt a szótagzáró [l] a latinban velarizált (köznapi nyelven „kemény” vagy „sötét”: [ɫ]) volt – mindez az [u] megnyílása ellen dolgozott.

Miért nincs a spanyolban áll és ül jelentésű ige?

Kezdhetnénk megint azzal a szokásos szöveggel, hogy nincs értelme ilyesmin lovagolni, hiszen minden nyelven ki lehet fejezni bármit – hol egyszerűbben, hol körülményesebben, a lényeg úgyis az, hogy megértsék a mondanivalónkat. A mai témánk ugyanakkor a történeti-jelentéstani háttere miatt érdekes.

Azoknak, akik tanultak vagy beszélnek angolul (bizonyára az olvasók többsége), teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy nyelvben kell lennie ’áll’ (to stand) és ’ül’ (to sit) jelentésű igéknek, hiszen ezek legalább annyira alapvető kifejezések, mint mondjuk az ’eszik’ vagy a ’megy’ – gondolhatnánk. Ám amikor valaki elkezd ismerkedni a spanyollal, azzal a furcsasággal szembesülhet, hogy ebben a nyelvben bizony nincsenek olyan igék, amelyek konkrétan ezeket jelentenék – vannak viszont olyanok, amelyek a velük kapcsolatos cselekvést, helyzetváltozást fejezik ki: levantar(se) ’felkel [feláll, felül]’, sentarse ’leül’, parar(se) ’leáll, megáll’ (bár Latin-Amerikában ennek van ’áll’ jelentése is) stb.

Hol áll ez a palota?

Ha pedig konkrétan azt szeretnénk mondani, hogy valaki ’áll’ vagy ’ül’, akkor az estar de/en pie (szó szerint: ’lábon van’), illetve az estar sentado, -da (szó szerint: ’le van ülve’) körülírásokkal tehetjük meg. De visszatérve az eredeti felvetésünkre, miért is nincs ezekre külön ige, ha egyszer tényleg annyira általános „cselekvéseknek” tűnnek? A válasz – ha hisszük, ha nem – az, hogy éppen ezért nincs! Ugyanis már a spanyolok elődei is úgy voltak ezzel, hogy annyira általános igék, hogy aztán olyan sok mindenre használták őket, míg a végén teljesen „elhalványult” az eredeti jelentésük. De mely igékről is van szó pontosan?

Az bizonyára nem okoz meglepetést, hogy az egyik az estar, a latin STĀRE ’áll’ folytatója, amelyet már a latinban is rengetegféle értelemben használtak: többek között ’vesztegel’, ’valahol/valakivel van’, ’jó/rossz kedve van’ stb. Történetileg ugyanebből a tőből származnak (reduplikációval) a -sistir végű igék is: pl. asistir ’jelen van’, consistir ’áll valamiből’ (vö. constar), desistir ’eláll [valamitől], felhagy [valamivel]’, existir ’létezik’ (eredetileg: ’előáll’), insistir ’kitart [valami mellett], ragaszkodik [valamihez]’, persistir ’hosszan tart, kitart’, resistir ’ellenáll’ stb.

Az igazi meglepetés azonban a ser, melynek esete egy picit bonyolultabb. Maga a főnévi igenév (amely egy régebbi seer alakból vonódott össze) és a belőle képzett igeidők (jövő: seré, condicional: sería), az igenevek (participio: sido és gerundio: siendo), továbbá a kötőmód jelen ideje (sea) a latin SEDĒRE ’ül’ igéből származik (melynek egy *SEDENTĀRE változatából jön a sentar is), amely szintén már a latinban is jelentette azt, hogy ’tartózkodik, van’. Az összes többi alakja a latin ESSE (beszélt latin *ÉSSĔRE) ’van’ igéből ered – vagyis e két ige paradigmája valószínűleg már a kései latinban egyesült Hispaniában.

Están sentadas, porque se han sentado.

Röviden összefoglalva tehát, valamikor régen létezett a latinban ’áll’ és ’ül’ jelentésű ige, amelyeket annyira általános jelentésekben is használtak, hogy specifikus jelentéstartalmukat mára elvesztették, és mindinkább a ’van’ különböző árnyalatait kezdték kifejezni – ezt tükrözi a mai spanyol/újlatin használat. Ha belegondolunk, tulajdonképpen elég ritkán is van arra szükség, hogy az áll és ül igéket a szó szoros értelmükben használjuk – ha pedig éppen e testhelyzetek kifejezése a cél, akkor bőven megteszi a körülírás is. Már csak hab a tortán, hogy ’fekszik’ ige létezik ugyan (yacer), de azt sem használják, csak az irodalmi nyelvben, és ott is csak átvitt értelemben – ’hever’, illetve ’nyugszik’ [halott], továbbá a jogi szaknyelvben ’hál valakivel’ jelentésben. Úgy tűnik tehát, hogy a spanyol anyanyelvűeknek ilyen igékre egyszerűen nincs is szükségük...

Ráadásként megemlíthetjük még az ¡espera sentado! (szó szerint: ’ülve várj!’) spanyol kifejezést is, amelynek helyes magyar fordítása kb. ’arra várhatsz!’ – nem szó szerint kell tehát érteni.

Nem kétlem, csak nem tudom

A témában újabb cikk is elérhető!

✖

(Forrás: Filmaffinity)

Lelkes olvasónk – nevezzük őt Botondnak – gyakorlás céljából a La usurpadora című mexikói sorozatot nézi spanyolul, és feljegyez belőle minden olyan kifejezést, amely számára valamiért különös. Így tett most is, amikor az egyik idősebb női szereplőtől az alábbi mondat hangzott el a sorozat 48. részében (kiemelések tőlem):

No dudo que Verónica sea una buena muchacha, pero no puede compararse con Paulina. (Azaz: ’Nem kétlem, hogy Verónica rendes lány, de nem hasonlítható össze Paulinával.’)

Ami Botondnak feltűnt ebben a mondatban, az az, hogy a beszélő azt állítja, nem kételkedik valamiben, ugyanakkor kötőmódot használ. A kötőmód pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot, kétséget, kívánságot, illetve nem tényszerű, azaz a közlés pillanatában nem megvalósuló eseményt fejez ki. Tehát akkor mégis kételkedik? Bizony, úgy is mondhatnánk, hogy a nyelvtan „leleplezi” a beszélőt, aki hiába állítja, hogy nem kételkedik, érezteti, hogy ő mégis bizonytalan. Az iskolai nyelvórán ugye azt tanítják, hogy a ’nem hiszem’, ’kétlem’, ’nem biztos, hogy...’ stb. típusú kifejezéseknél kötőmódot „kell” használni, hiszen ezek a kifejezések bizonytalanságot fejeznek ki: pl. No creo que venga ’nem hiszem, hogy eljön’, Dudo (de) que sea esa la mejor solución ’Kétlem, hogy ez lenne a legjobb megoldás’, No es seguro que pierdan ’Nem biztos, hogy veszítenek’ stb. – ez idáig tiszta sor. Azt is tanítják, hogy az ezzel ellentétes jelentésű kifejezésekben pedig kijelentő módot „kell” használni, mivel akkor mindenki teljesen biztos a dolgában: Creo que viene ’Azt hiszem, hogy jön’, No dudo (de) que es esa la mejor solución ’Nem kétlem, hogy ez a legjobb megoldás’, Es seguro que pierden ’Biztos, hogy veszítenek’. Na hát ez az, ami így ebben a formában nem teljesen igaz.

Vizsgáljuk meg alaposabban az előző három példamondat közül a középsőt, amely mint már sejthető, kéftéleképpen is helyes: (a) No dudo (de) que es esa la mejor solución vagy (b) No dudo (de) que sea esa la mejor solución. Bár magyarra mindkettőt fordíthatjuk ugyanúgy, a két mondat közötti különbség a beszélő meggyőződésében rejlik. Az (a) esetben a közlő saját maga állítja, hogy az a megoldás a legjobb. Ezzel szemben a (b) mondatban a beszélőnek nincs közvetlen tapasztalata róla, tehát nem kezeli tényként, hanem a másik állítására reagál. Ugyanez az eset áll fenn a sorozatban elhangzó mondatnál is. A szereplő azért használhat kötőmódot, mert Verónicát nem ismerheti olyan jól a történet szerint, hogy azt állítsa róla, hogy „rendes lány”.

A fentiekhez hasonló kifejezésekben tehát, amikor valaki nem saját meggyőződésből állít valamit, hanem egy elhangzott információra vagy más véleményére reagál, a kötőmódot használják. Tipikusan ez a helyzet a benyomást (tetszést, nemtetszést) kifejező főmondati igéknél is, mint például:

—Me gusta mucho la canción que me mandaste. ’Nagyon tetszik a dal, amit küldtél.’
—Me alegra que te guste. ~ Me alegro (de) que te guste. ’Örülök, hogy tetszik.’

A kötőmód itt is olyasmit fejez ki, hogy a párbeszédpartner (nyelvtani értelemben véve) nem azonosul személyesen a másik véleményével, hiszen az nem a saját állítása vagy meggyőződése, tehát ő nem jelentheti ki azt, csak egy értékítéletet fogalmaz meg róla.

Az ebéd nem is ebéd?

Egy facebookos írásunkban a spanyol almorzar ige eredetével foglalkoztunk. Olvasónk, Brigitta, aki hosszú ideje él Spanyolország északi felén, így sok tapasztalattal rendelkezik a hétköznapi nyelvet illetően, hozzászólásában azt kifogásolta, hogy ezt miért ’ebédel’-nek fordítják, amikor valójában nem is azt jelenti (pedig jól tudjuk, hogy itt így tanítják). Megkértük, hogy fejtse ki bővebben is az észrevételét, amelyből az alábbiakban idézek (szerkesztett formában):

Az almuerzo az általában délben bekapott falatot jelent. Ritkán használjak és csakis ebben az értelemben. Nem áll több fogásból, mint az ebéd. Az ebéd az kettő után, háromkor van, több fogasból áll és azt mondják: comer...

Brigittának teljesen igaza van: az almuerzo eredetileg valóban csak azt jelenti, hogy ’harapnivaló, reggeli, tízórai’ (< beszélt lat. *ADMŎRDIUM < ADMŎRDERE ’beleharap’) és a DRAE 22. kiadásában (2001) még ez szerepelt első jelentésként (Comida que se toma por la mañana ’Étel, melyet reggel/délelőtt fogyasztanak); a 23. kiadásban (2014) viszont első helyen már az ’ebéd’ (Comida del mediodía o primeras horas de la tarde ’Déli vagy kora délutáni étkezés’) jelentésben tűnik fel, s csak a második helyen szerepel a ’reggeli/tízórai’.

¿Almuerzo o comida? – Ebéd Tízórai vagy ebéd?

Egy kis kutatásból az is kiderül, hogy használata meglehetősen nyelvjárásfüggő: úgy néz ki, hogy míg Észak-Spanyolországban továbbra is az eredeti, ’dél(előtt)i harapnivaló’ jelentésben él a köznyelvben (ugyanebben a jelentésben használatos még a kötetlen nyelvben a tentempié [< tente en pie ’maradj talpon’] és a piscolabis is), máshol – pl. Andalúziában és Dél-Amerikában – ’ebéd’ értelemben használják (ami ezek szerint már egy jelentésbővülés eredménye). Ugyanez derül ki a spanyol Wikipedia szócikkéből is, és a kérdést már a WordReference.com nyelvi fórumon is részletesen megvitatták.

Általánosságban – úgy Spanyolországban, mint Latin-Amerikában – ott, ahol az almuerzo nem ’ebéd’ (vagy nem is használják ezt a szót), a comer (< lat. COMÉDĔRE) ’eszik’ és comida ’étel, étkezés’ szavak használatosak ’ebédel’ és ’ebéd’ jelentésben is; valószínűleg azért, mert evés alatt általában a napi fő étkezést értik. Ebben csak az lehet zavaró, hogy a comer alapvető jelentése ’eszik’, és enni persze máskor is szoktak az emberek. Ugyanakkor a reggelire és a vacsorára külön szavak vannak: desayuno ’reggeli’ és desayunar (< des- ’nem’ + lat. IEIŪNĀRE ’böjtöl’) ’reggelizik’, illetve cena (< lat. CĒNA) ’vacsora’ és cenar (< lat. CĒNĀRE) ’vacsorázik’. Így elkerülhető a félreértés, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy ¿Qué vas a comer hoy? vagy ¿Qué has comido? (bármiféle egyértelműsítés nélkül), minden bizonnyal az ebédre gondol.

Érdekesség még a végére, hogy Mexikóban például, egyes beszélőknél, az almuerzo éppen a desayuno, azaz a ’reggeli’ szinonimájaként használatos. Ez a szó tehát kezdetben tényleg nem jelenthetett mást, mint némi harapnivalót, amelyet még dél előtt fogyasztanak.

Harmatos permet

Rocío Muñoz Morales, spanyol színésznő (Forrás)

A különleges hangzású Rocío egyike azon ritka spanyol női neveknek, amelyek -o végződésűek – ezen és a Rosario néven kívül hirtelen más nem is jutna eszembe (persze ha valaki tud még többet, hozzászólásban segíthet). Aki esetleg nem tudná, az andalúziai születésű név jelentése ’harmat’, és leginkább Spanyolországban elterjedt. Ami miatt viszont foglalkozunk vele, az az eredete.

A latinban létezett egy RŌSCĬDUS, acc. -U(M) ’harmatos, nedves’ melléknév: ez a RŌS, RŌRIS ’harmat’ főnév származéka, amelyből fonetikailag a legegyszerűbb lenne levezetni. Azonban ezzel van egy kis probléma – méghozzá a hangsúlyozása. Ez a szó ugyanis harmadéles volt, ami a spanyolban szabályosan *rocio alakot eredményezett volna – vö. FLÁCCĬDU > lacio ’lágy, gyenge, hervadt; [hajról] egyenes, sima’; LÍMPĬDU > limpio ’tiszta’ (a névszók hangsúlyának helye jellemzően nem szokott megváltozni, a különös elbírálású eseteket kiéve).

A másik pedig, hogy megvan ennek a latin melléknévnek a spanyol folytatója, a nem teljesen szabályos rucio, -a alakban, amely viszont ’szürkés szőrű, őszes [állat]’ jelentésben él tovább (a spanyoloknak leginkább Sancho Panza szamara jut róla eszébe). Ez jelentésátvitellel keletkezhetett a harmatcseppekkel vagy zúzmarával borított felület őszülő, „mákos” hajhoz való hasonlítása révén.

Harmatcseppek növényen

Ha már kellőképpen kiveséztük, hogy a rocío miért nem jöhet a fenti a latin szóból, akkor nézzük meg, honnan is jön. Annyira távol azért mégsem vagyunk a RŌSCĬDUS-szal, ugyanis az etimológusok szerint léteznie kellett a beszélt latinban egy belőle származó *ROSCĬDĀRE igének, amely a spanyol rociar (rocío, rocié, rociado) ’permetez’ forrása volt. A rocío pedig nem más, mint az ebből képzett főnév (ez amúgy teljesen bevett képzésmód a spanyolban, vö. desafiar → desafío, enviar → envío stb.).

Vagyis röviden: volt egy ’harmatos’ jelentésű latin melléknév, amelyből lett egy ’permetez’ jelentésű spanyol ige, abból pedig keletkezett egy ’harmat, permet’ jelentésű főnév! – Hát, néha kicsit bonyolult az élet. ;-) Ez egyébként azt is megmagyarázza, hogy miért hímnemű főnév a női név forrása (amely női névként természetesen nőnemű!), hiszen ha már a latinból is női névként terjedt volna el, akkor minden bizonnyal nőnemű alakból származna (habár ebben sem lehetünk teljesen biztosak).

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 483.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición.
• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 5.6 Los sufijos -a, -e, -o (I). Aspectos morfofonológicos, semánticos y dialectales