Tudtad, hogy spanyolul a spanyol nem spanyol szó?

Akkor ő sem spanyol? (Forrás: Facebook)

Míg a magyar szavunk „őshonos”, vagyis finnugor eredetű – sőt, még azt is tudni, hogy jelentése kezdetben ’férfi’ lehetett –, tévedés volna azt hinni, hogy minden nép önelnevezése a saját nyelvéből eredeztethető. A spanyolok esetében már csak azért sem kellene így lennie, mert jól tudjuk, hogy ilyen nevű egységes nép valójában sosem létezett – a nyelv eredeti önelnevezése is castellano vagy lengua castellana; az español ebben a jelentésben csupán a 16. századtól kezdett elterjedni.

Ez utóbbi pedig, bizony, nem eredendően spanyol szó (tehát nem közvetlenül a területen beszélt latin nyelvjárásból származik), hanem viszonylag korai jövevényszó: közvetlen forrása – akárcsak a francia espagnol-nak – a régi okcitán (óprovanszál) espaignol alak volt (mai helyesírással espanhòl), amely köztudottan a beszélt latin HISPANIŎLU – kiejtve kb. [iszpanjólu] – azaz ’hispán(iai)’ folytatója. (Mint érdekesség, ez viszont nem más, mint az azonos jelentésű klasszikus latin HISPĀNUS kicsinyítő képzős alakja.) De mégis honnan tudjuk ezt, és különben is, miért ne lehetne közvetlenül latin eredetű?

Onnan tudjuk, hogy ez a latin szó, természetes úton, a kasztíliai nyelvjárásban *españuelo alakot öltött volna (vö. ol. spagnuolo ~ spagnolo, nyílt [o]-val). Jó, és ezt meg miből tudjuk? Egyrészt abból, hogy a hangsúlyos szótagi rövid/nyílt [o] a spanyolban [u̯e] diftongust alkot (pl. DŎMNU > dueño ’gazda’, PŎRTA > puerta ’ajtó’, SŎLU > suelo ’talaj’ stb. – kivéve a -CT- lágyulásából származó *[jt] > [cs] előtt: NŎCTE > noche ’éjszaka’, ŎCTO > ocho ’nyolc’ stb.), másrészt abból is, hogy a szó végi magánhangzó – az egyszerű mássalhangzót követő -e kivételével – nem szokott lekopni a spanyolban.

Végezetül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a latin -ŎLUS, -ŎLA kicsinyítő képző folytatója önállóan is létezik a spanyolban -uelo, -uela formában, és még viszonylag produktív is (pl. arroyuelo ’kis patak’, locuelo, -a ’bolondos’, pañuelo ’zsebkendő’).

Nem minden spanyol, ami spanyol!

Bár az emberre jellemző a felületesség, a laza fogalmazás és ennek következtében bizonyos fogalmak keverése – például sokszor „Dél-Ameriká”-t mondunk és írunk Latin-Amerika helyett –, arról nem tehetünk, ha a nyelvünkben ugyanaz a szó több dologra is utalhat. Nem árt azonban óvatosnak lenni, amikor ezt spanyolul kell mondanunk. Ehhez kíván egy kis segítséget nyújtani a cikk.

A magyarban a spanyol szót használjuk egyaránt Spanyolország lakosainak vagy az azzal kapcsolatos dolgok megjelölésére, a spanyol nyelvre, sőt, a köznyelvben nagyon sokszor mindenkire, aki spanyolul beszél – vagyis abban az értelemben is, hogy ’spanyol nyelvű’ (ugyanez igaz egyébként az amerikai angolban a Spanish-re). Viszont jó, ha tudjuk, hogy például egy mexikói nem biztos, hogy túl jó néven venné, ha őt spanyolnak neveznénk csak azért, mert spanyol az anyanyelve.

A spanyolban tudniillik három szó is létezik, amelyet magyarul a legegyszerűbben ’spanyol’-nak fordíthatunk: az español, -la, az hispano, -na és az hispánico, -ca. Közülük az első és második használható főnévként és melléknévként egyaránt, míg a legutóbbi csak melléknévként. Az español, -la spanyolul kizárólag ’spanyolországi’-t (’Spanyolországból való’-t), ’Spanyolországgal vagy a spanyolokkal kapcsolatos’-t, illetve a ’spanyol nyelvvel kapcsolatos’-t jelöl, és persze hímnemű főnévként jelenti magát a ’spanyol nyelv’-et is. Nem használhatjuk tehát a spanyolul beszélő latin-amerikaiakra. De mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy spanyol ajkú ismerősünk pontosan honnan származik és nem akarjuk őt megsérteni?

A legegyszerűbb és talán legsemlegesebb áthidaló megoldás ilyenkor az, hogy az hispano, -na alakot használjuk – ebbe mindenki belefér, aki spanyolul beszél, és senki sem fog miatta megsértődni. Ez a szó ugyanis jelenti azt is, hogy ’spanyol’, valamint ’spanyol-amerikai’ (vagyis ’spanyol anyanyelvű latin-amerikai’), sőt, használhatjuk az Egyesült Államokban élő spanyol ajkúakra is. (Na meg azt is jelentheti, hogy ’hispán(iai)’ [a Római Birodalom tartományából való], de ennek itt nincs jelentősége.) Tehát például egy levelezésben, ha a származásukra való tekintet nélkül kívánjuk megszólítani spanyol anyanyelvű ismerőseinket, akkor használhatjuk az amigos hispanos kifejezést. Szinonimaként szintén használható még a latino, -na melléknév is, azonban szigorúan nézve ez nem csak a spanyol nyelvű, hanem bármelyik újlatin nyelven beszélő – akár európai, akár amerikai – személyre vonatkozhat (bár Spanyolországban inkább csak a latin-amerikaiakat értik rajta).

S végül mire utalhat akkor a harmadik melléknév, az hispánico, -ca, és mikor használatos? Bár könnyen összekeverhető az előzővel, valójában ezzel van a legkevesebb probléma. A DRAE számunkra érdekes meghatározása szerint: ’Spanyolországhoz és a spanyolul beszélő országokhoz és kultúrákhoz tartozó vagy velük kapcsolatos’. Vagyis ezt használhatjuk olyasmire, ami spanyol nyelvű dolgokkal kapcsolatos.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyol vagy kasztíliai? Vagy kasztíliai spanyol?

Az első spanyol nyelvtankönyv 1492-ből

A spanyol nyelv kedvelői számára bizonyára nem újdonság, hogy a világ legelterjedtebb újlatin nyelvét kasztíliainak (castellano), sőt, néhol kasztíliai spanyolnak is nevezik. Hogy miért létezik ennyiféle elnevezése (miért nem elég egyszerűen spanyolnak hívni), és mi a különbség – egyáltalán van-e – köztük, illetve hogy alakult ki az egész, arra megpróbálok fényt deríteni az alábbiakban.

A mai spanyol nyelv őse az Ibériai-félsziget egyik középkori történelmi régiójában, a Kasztíliában beszélt latin tájszólás. A Kasztília (óspanyolul Castiella, spanyolul Castilla) név már 800-tól dokumentált, és a latin CASTĔLLA ’Várak [földje]’ névre vezethető vissza, amelyet a terület a keresztény visszahódító hadjáratok, a Reconquista során az arabok ellen emelt számos erődítményéről kapott. Kasztília területe aztán a hódításokkal növekedett, nyelvével egyre inkább háttérbe szorítva így a szomszédos régiókban beszélt latin nyelvjárásokat (mint pl. az asztúriai-leóni, a galiciai vagy a navarrai-aragóniai) és a baszkot; s 1492-ben már – latin és spanyol nyelven írt – nyomtatott nyelvtannal is rendelkezett (Antonio de Nebrija: Grammatica), elsőként a modern európai nyelvek közül.* A ’spanyol’ (lengua española vagy idioma español) elnevezés a 16. században jelent meg az egyesült hispaniai királyságok közös nyelvének megjelölésére, melynek forrása a kései latin HISPANIOLUS, azaz ’hispaniai’, amely a spanyolba a provanszál espaignol alak közvetítésével került. A magyar spanyol alak valószínűleg egy olyan északolasz dialektusból származik, amelyben az s-t magyarosan, vagyis [s]-nek ejtették.

A két elnevezés megkülönböztetése máig érzékeny téma Spanyolországban. Mint a fentebb leírtakból kiderül, a spanyol nyelv alapja a régi kasztíliai nyelvjárás. Igen ám, de nem csak ez a nyelvjárás létezett, hanem ott volt még a középkorban nagy fontosságú leóni (egyik mai változata az asztúriai), a galiciai, az aragóniai, nem beszélve a katalánról és a nem is indoeurópai eredetű baszkról. Ezek mindmáig elevenen élnek, sőt, a katalán és a galiciai (melynek középkori változatából alakult ki a portugál is) ma teljesen önálló, regionálisan hivatalos nyelvek a baszkkal együtt, a spanyol alkotmány pedig éppúgy elismeri és védi az országban beszélt összes többi, nem kasztíliai nyelvváltozatot is (mint az asztúriai és az aragóniai dialektusok). Az imént említett regionális nyelvek, nyelvváltozatok beszélői viszont sérelmezik, hogy a kasztíliai kisajátította magának a spanyol nyelv elnevezést, amikor ők éppúgy „spanyol nyelv”-eket beszélnek, hiszen szintén Spanyolországban élnek. Ezért ma Spanyolország érintett régióiban elterjedtebb a castellano megjelölés használata a spanyol nyelvre, egyértelműen megkülönböztetve azt a többi regionális nyelvtől és nyelvváltozatoktól.

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Ami viszont a kasztíliai megnevezés ellen szól... Egyrészt, a kasztíliai, castellano jelentése mégsem annyira egyértelmű. Utalhat ugyanis a történelmi Kasztília beszélt latin nyelvjárására, vagyis az óspanyolra, a Cid-ének nyelvére; de szintén jelentheti a mai Ó-Kasztíliában (Castilla la Vieja) beszélt modern spanyol nyelvjárást is (amely nem kevésbé távolodott el a középkori spanyoltól, mint a latin-amerikai nyelvjárások), melyen a mai spanyolországi sztenderd alapul. Másrészt a spanyol, español megnevezések – és idegen nyelvű megfelelőik – nemzetközileg is sokkal elterjedtebbek a több mint 400 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelvre (nyilván senki sem a katalánra vagy a baszkra gondolna a „spanyol nyelv” kifejezés hallatán).

Mi az a „kasztíliai spanyol”? Gondolhatnánk, hogy a legegyértelműbb lenne a nyelvet kasztíliai spanyolnak hívni. Ugyanaz a probléma viszont itt is fennáll: jelentheti éppúgy magát a spanyol nyelvet, ahogy annak mai, Kasztíliában beszélt változatait. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy hagyományosan a „spanyol nyelv” fogalmába beleértik az asztúriai-leóni, valamint az aragóniai nyelvváltozatokat is, amelyek a kasztíliaihoz közel álló, vele kölcsönösen érthető dialektusok, viszont szigorúan nyelvtörténeti értelemben véve nem a kasztíliai változatai – hiszen ugyanúgy önállóan fejlődtek helyi latin tájszólásokból –, vagyis valójában nem spanyol nyelvjárások. (A fenti térkép a nyelv kétféle elnevezésének megoszlását ábrázolja a spanyol nyelvű országok között: piros színnel vannak jelölve azok az országok, amelyekben a castellano, kékkel pedig azok, ahol az español megnevezés használata elterjedtebb. Spanyolországnál jól látható, hogy azokon a területeken, ahol valamilyen regionális nyelvet is beszélnek, csak a castellano elnevezés használatos.)

Végül nézzük meg, mi a „hivatalos” álláspont a névháborút illetően, amiben a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) Diccionario panhispánico de dudas (DPD) című kiadványa lesz a segítségünkre:

Para designar la lengua común de España y de muchas naciones de América, y que también se habla como propia en otras partes del mundo, son válidos los términos castellano y español. La polémica sobre cuál de estas denominaciones resulta más apropiada está hoy superada. El término español resulta más recomendable por carecer de ambigüedad, ya que se refiere de modo unívoco a la lengua que hablan hoy cerca de cuatrocientos millones de personas. Asimismo, es la denominación que se utiliza internacionalmente (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo, etc.). Aun siendo también sinónimo de español, resulta preferible reservar el término castellano para referirse al dialecto románico nacido en el Reino de Castilla durante la Edad Media, o al dialecto del español que se habla actualmente en esta región. En España, se usa asimismo el nombre castellano cuando se alude a la lengua común del Estado en relación con las otras lenguas cooficiales en sus respectivos territorios autónomos, como el catalán, el gallego o el vasco.

„Spanyolország és számos amerikai nemzet közös nyelvének jelölésére, amelyet szintén saját nyelvként beszélnek a világ más részein is, a kasztíliai és a spanyol kifejezés is érvényes. A vita arról, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, mára túlhaladott. A spanyol kifejezés ajánlatosabbnak bizonyul a kétértelműség hiányából adódóan, mivel egyértelműen arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillióan beszélnek. Hasonlóképpen, ez az az elnevezés, amely nemzetközileg is használatos (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo stb.). Bár szintén szinonimája a spanyol-nak, célszerűbbnek tűnik a kasztíliai terminus megtartása a Kasztíliai Királyság területén a középkorban született újlatin dialektusra, vagy pedig az e régióban jelenleg beszélt spanyol nyelvjárásra való utaláskor. Spanyolországban használatos ugyanígy a kasztíliai név is, amikor az állam közös nyelvére hivatkoznak más, a saját autonóm területükön másodhivatalos nyelvvel összefüggésben, mint a katalán, a galiciai, illetve a baszk” – állítják a szerzők az ESPAÑOL szócikkben.

---

*	Bár az olasz humanista, Leon Battista Alberti 1437–1441 között írt a toszkán nyelvtanáról (amely a mai olasz irodalmi nyelv alapja), azonban ez nyomtatásban csak a 20. században jelent meg. (Forrás: Nyelv és Tudomány)