Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:

• kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
• kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második, másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik igeragozásnak felel meg.
(A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

Egekbe menő kérdések – ¡Vaya rascacielos, pa’lante!

Olvasónk, Zsolt gyakran tesz fel érdekes kérdéseket a Facebookon – amit ezúton is köszönünk, hiszen nélkülük nem is lenne túl izgalmas itt az élet – és ezek közül most hármat vizsgálunk meg. Kezdjük mindjárt az elsővel, amelyhez előzetesen annyit kell tudni, hogy Zsoltnak van madridi és kubai ismerőse is, akik véleménye nem egyezik egy kérdésben. Az üzenetet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlöm:

rascacielos – ez a szó ugye egyes számban és többes számban is így van. Ebben a madridi srác egyetért. De a kubai azt mondja, hogy ez nem lehet egyes szám, egyes száma a rascacielo. A Wikipedia szerint: Un rascacielos es un edificio que... erre a kubai azt mondja, hogy már ez a mondat helytelen, míg a madridi azt, hogy ez tökéletes.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kérdéses szó (’felhőkarcoló’) alaktanilag valóban különleges, ún. igei-névszói összetétel, amelyekről már részletesen is írtunk. Ezek az összetett szavak azért speciálisak, mert egy igéből és egy általában – de nem minden esetben – többes számú főnévből állnak, viszont maga a szóösszetétel egyes és többes számban is változatlan alakú. Bár hasonlóak a magyarban is vannak – pontosan ilyen maga a felhőkarcoló is – azzal az eltéréssel, hogy a magyarban az első elem a névszói és a második az igei, de éppen az még a fontos különbség, hogy a főnév „ragozatlan” (jelöletlen), egyes számú alakban áll (nem *felhők-karcoló).

Rascacielos neoyorquinos – mennyivel egyszerűbb, ha többen vannak!

Zsolt kubai ismerősének annyiból igaza van, hogy az ő nyelvváltozatában a jelek szerint ez a szó rascacielo alakban „szabályosult” – pontosan azért, mert vannak olyan spanyol nyelvváltozatok, amelyekben furcsának hat, ha egy egyes számú főnév -s-re végződik. Tehát azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy „helytelen”, természetesen csakis adott nyelvváltozat vonatkozásában. Abban viszont a madridi ismerősnek van igaza, hogy az irodalmi/normanyelvi vagy „sztenderd” alak egyes számban is a rascacielos, ahogy a spanyol Wikipédia idézett szócikkében is olvashatjuk, és szintén csak ez az alak szerepel a DRAE-ban. A kérdés viszont azért is elgondolkodtató, mert a cielo ’ég’ olyan főnév, amely alapvetően megszámlálhatatlan; lehetséges, hogy a kubai ismerősnek (illetve a többi olyan változatban, ahol még így használják) ezért is szokatlan a sztenderd rascacielos forma.

Megjegyzem, én is gyorsan megkérdeztem erről egy kubai származású, magasan iskolázott – azért ezt tegyük hozzá – facebookos ismerősömet, aki szerint (idézem): „Tal vez alguien lo diga así, pero, generalmente, lo decimos correctamente: rascacielos.” (’Talán valaki így mondja, de általában helyesen mondjuk: rascacielos.’) De térjünk rá olvasónk következő kérdésére:

A másik pedig, hogy vajon miért alakult az ki, hogy sokszor az E/1. és E/3. alakja az igének ugyanaz: yo/él vaya, yo/él hablaría... stb. Miért nem találtak ki rá két különböző alakú igét...

A spanyolban valóban sok az olyan igeidő, amelyek egyes szám első és harmadik személyű alakja egybeesik. Ennek nagyon egyszerű, nyelvtörténeti oka van. A latinban ugyanis még egy-egy mássalhangzóból álló személyrag különböztette meg őket: (yo) vaya (< VADAM) és (él/ella/ello/usted) vaya (< VADAT). Az ilyen igeidők egyes szám első személyű alakja tehát eredetileg -M, harmadik személyű alakja pedig -T ragot kapott a latinban. Azonban azt tudjuk, hogy a szó végi -m már a klasszikus korszakban sem hangzott (néhány egy szótagú szó kivételével, amelyekben -n lett belőle, mint a CŬM > con, QUĔM > quien, QUAM > cuan stb.), és egyetlen újlatin nyelvben sincs nyoma még írásban sem. (A román folyamatos és régmúlt egyes szám első személyű -m végződése sem a latinból örökölt, hanem csak 17. századi fejlemény – valószínűleg a többes szám első személyű -m < lat. -MŬS végződés analógiájára.) A -t viszonylag későn tűnt el a beszélt latin változatok többségében, ha nem is mindegyikében: az egyébként korántsem konzervatív francia máig őrzi bizonyos kifejezéstípusokban egyes igealakok végén (de csak magánhangzóval kezdődő szó előtt, pl. il est ici [il-et-iszi] ’ő/az itt van’, faut-il [fot-il] ’kell-e’ stb.), és az elszigetelt szárdban is megmaradt, azonban gyenge [d]-nek ejtve és kiegészítve egy magánhangzóval (pl. cantat [kántada] ’(ő) énekel’).

(Forrás: El Mexicano)

Persze a nyelv működése azért nem olyan egyszerű, hogy valamit „kitalálunk” és onnantól kezdve mindenki úgy fog beszélni, de az igaz, hogy a beszélőközösség folyamatosan alakítja, s ennek köszönhetően szüntelenül változik. Úgy tűnik viszont, hogy ebben az esetben a beszélők nem érezték szükségét annak, hogy az első és a harmadik alakot megkülönböztessék a spanyolban – ez ugyanis a szövegkörnyezetből általában kiderül. (Az már csak hab a tortán, hogy például az olaszban a szó végi -s is lekopott, így az olasz kötőmód jelen idejében mindhárom egyes számú igealak egybeesik.)

S végül Zsoltnak egy harmadik, szintén nagyon érdekes kérdése leginkább helyesírás-történeti jellegű, amely így szól:

Vajon a spanyol nyelvben miért nincs aposztróf jel, míg a franciában is, angolban is, ha jól tudom az olaszban is van.

Bár valószínűleg mindenki tudja, érdemes azért röviden tisztázni, hogy az aposztróf (apóstrofo) vagy hiányjel (’) bizonyos nyelvekben szavak összevonásakor keletkező hangkiesést (akár több hangét vagy szótagét) jelöl a helyesírásban: a jel az elhagyott rész helyére kerül. A régi spanyol helyesírásban és az irodalomban még használták ezt a jelet (pl. d’aquel = de aquel ’abból, attól’), ma viszont nem része a sztenderd írott nyelvnek (kivétel persze, ha valamilyen népies vagy kötetlen köznyelvi formát akarunk írásban megjeleníteni: pl. pa’lante = para adelante ’előre, gyerünk, rajta’). Annak, hogy ma miért nem használják, két oka lehetséges.

Egyrészt a franciával, az angollal és – jól tudja Zsolt – az olasszal ellentétben a spanyolban nincsenek szisztematikusan rögzült, kötelezően összevonandó formák. Míg például az olaszban nem lehetséges azt mondani, hogy *il italiano vagy *la italiana, kizárólag l’italiano/-a ’az olasz (férfi/nő)’ létezik, addig a spanyolban a la española, amely az igényes beszédben [laeszpanyóla], a gyors/kötetlen nyelvben ejthető [leszpanyóla]-ként és [laszpanyóla]-ként is, mivel nem rögzültek az ilyenfajta összevonások szabályai. Másrészt, a spanyolban is létező rögzült összevont alakok esetében a helyesírás nem jelöli a hiányzó magánhangzót: ilyenek pl. az al (a+el) és a del (de+el). Az előbbinél még világos, hogy ha a kiesett magánhangzót jelölni kellene, akkor az *a’l lenne, ám az utóbbinál honnan tudjuk, hogy épp melyik e esett ki? Lehetne ti. *d’el és *de’l is – épp ezért nem is érdemes az ilyesmit jelölni.

La Española – azaz Hispaniola – partjai, Dominikai Köztársaság

Említést érdemel még, hogy a sok félreértésnek – és főleg félremagyarázásnak – okot adó, hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő is történetileg összevonás „áldozata”, amelyet szintén nem jelöl a helyesírás: pl. az el agua tulajdonképpen el’agua lenne (< ósp. ela agua ’a víz’). Ilyenkor viszont tényleg jól jönne és sok egyeztetési tévedést előzne meg, ha jelölnék a névelő végéről lekopott magánhangzót. Ám ezen az alapon például a főnevek előtt rövidülő mellékneveket is jelölni kellene, hiszen tulajdonképpen az is egyfajta összevonásnak tekinthető – nehéz tehát teljesen következetesnek lenni abban, hogy a helyesírás mit jelöljön és mit ne, s mindezt minek a rovására.

A francia példákért és a segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Una persona viene a casa

Olvasóink bizonyára csodálkoznak, hogy mit takar ez a cím, hiszen ránézésre csak egy egyszerű mondat. Ám ezennel nem a jelentésén és nem is a benne rejlő nyelvtani szerkezeteken vagy igealakon van a hangsúly. Hanem akkor min? Máris kiderül Tamás ötletéből, amelyet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlök:

Azon gondolkoztam, milyen mondatokat lehet alkotni, amik olaszul és spanyolul is teljesen ugyanúgy vannak leírva. Pl. La persona va a casa. Ez spanyolul helyes, ugye? Vagy: La persona viene. Ez is ugyanúgy van olaszul. Próbáltam ilyenre ráguglizni, de nem találtam. Lehet, rosszul írtam be.

Először is azt kell, hogy mondjam, nagyszerű az ötlet! Bizonyára mindenki előtt ismert tény, hogy mind fonetikailag, mind alaktanilag az olasz és a spanyol a két leghasonlóbb újlatin nyelv, éppen ezért könnyen előfordul, hogy a legegyszerűbb mondatok nagyon hasonlóan, vagy szinte ugyanúgy hangzanak és vannak leírva.

Un lago con una casa

Tamás kizárólag az írott formáról beszél, de természetesen előfordul az is, hogy valami csak írásban különbözik a két nyelv között, kiejtésben nem – elég csak néhány egyszerű szóra gondolni, mint például a che/que [ke] ’hogy’, ’mi(t)?’, quando/cuando [kwando] ’(a)mikor’, famiglia/familia [familja] ’család’ stb. – és persze előfordul olyan eset is, amikor írásban azonos két szó, de kiejtésben nem, pl. gente [dzsente]/[chente] ’emberek’. (Az utóbbiról megjegyzendő, hogy a beszélt latinból örökölt régi spanyol alak a yente [gyente]. A gente már művelt eredetű „visszakölcsönzés” az írott nyelvből, tulajdonképpen ez a kiejtésbeli eltérés oka.)

Ami olvasónk példáit illeti, azok nyelvtanilag valóban helyesek. Hogy miért nincs rájuk találat a Google-n, arra a magyarázat egyszerű: ilyen mondatok valószínűleg senkinek sem jutnak eszébe (’A személy hazamegy’, ’A személy jön’ – mi sem mondanánk hasonlókat). Viszont ha a határozott névelő helyett a határozatlant (una) használjuk, mindjárt találunk hasonlókat mindként nyelven!

A sort nyilván még lehetne folytatni, azonban ezt inkább olvasóinkra bíznánk! S hogy bátorkodjon mindenki, íme egy kis ízelítő, néhány saját gyártású mondattal (ahol apróbb eltérés van, például a hangsúlyjelölésben, első helyen az olasz, majd a spanyol szerepel):

• Mandamelo! / ¡Mándamelo! ’Küldd el nekem!’
• Sì, te lo mando. / Sí, te lo mando. ’Igen, elküldöm neked.’
• La gente va a casa. ’Az emberek haza járnak.’
• Vengo a darle un regalo. ’Egy ajándékot jövök átadni neki’ [olaszul csak nőre utal].

Várjuk olvasóinktól a további ötleteket! Aki kíváncsi hasonló mondatokra még több nyelvpár között, remek gyűjteményt talál a Webnyelv.hu írásában.