A felszólító mód és használata

Nyelvtani sorozatunk eddigi részeiben szó volt a kijelentő mód három leggyakrabban használt múlt idejéről, jövő idejéről és a condicional-ról, valamint a kötőmód igeidőiről, most pedig rátérünk a harmadik spanyol igemódra, a felszólító módra.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni néhány dolgot. A régebbi spanyol nyelvkönyvek és szótárak a felszólító módot (modo imperativo) „parancsoló mód”-nak is nevezték, ekkor viszont a kötőmódot (modo subjuntivo) hívták „felszólító mód”-nak (hiszen mint látni fogjuk, nem kevés átfedés van a kettő között). A felszólító módnak ugyanakkor kétféle értelmezése van: alaktani, illetve mondattani; a kettő közötti összefüggésekről az alábbiakban szólok.

A felszólító mód lehet állító (imperativo), valamint tiltó (imperativo con negación, vagy régebben: imperativo negativo). Mindkét esetben (mondattanilag) öt-öt alakot különböztetünk meg, mivel a spanyolban egyes szám első személyű felszólítás nincs. (Bár egyes grammatikusok szerint a szigorúan vett felszólító módban csakis második személyekről van értelme beszélni, tehát akiket megszólítunk, mindazonáltal a magázó formában a nyelvtani harmadik személy is második személynek minősül. Ugyanígy a latin-amerikai spanyolban is, hiszen többes számban nem használják a nyelvtani második személyt, így a nyelvtani harmadik személy veszi át a szerepét tegezésnél is.)

Ez az igemód – alaktanilag – valójában mindösszesen két saját alakkal rendelkezik, ezek pedig az állító ragozás egyes szám második (E/2.) és többes szám második (T/2.) személyű alakja; az összes többi, beleértve a tiltó ragozás valamennyi alakját is, megegyezik a kötőmód jelen idejével (így tehát az állító és a tiltó alakok között csak a nyelvtani második személyeknél van különbség). A helyzetünket még az is könnyíti, hogy e két önálló állító alak közül csak az első (vagyis az E/2. személyű) lehet rendhagyó, vagyis csak egyetlen egy alakot kell külön megtanulni, ha a kötőmód jelen idejének ragozását már jól ismerjük. Az alábbiakban az imperativo részletes ismertetése következik.

Az állító imperativo

Az állító ragozás E/2. személyű alakja szabályos igéknél látszólag megegyezik a kijelentő mód jelen idejű E/3. személyű alakjával, eredetük viszont nem azonos (a latinban a kijelentő mód jelen idejének E/3. alakja -t-re végződött, amely az újlatin nyelvek többségében lekopott, ez okozza ma a látszólagos azonosságot). A T/2. alak képzése rendkívül egyszerű: a főnévi igenévnek az -r végződése helyébe -d kerül – ezt az alakot viszont csak Spanyolországban használják (Latin-Amerikában T/2. = nyelvtani T/3.). A többi alak – E/3., T/1. és T/3. – megegyezik a kötőmód megfelelő jelen idejű alakjaival. Három szabályos ige állító felszólító ragozása tehát az alábbi (kivastagítással jelölve az önálló – nem a kötőmódból kölcsönzött – alakokat:

• cantar (I.): ¡canta! ¡cante! ¡cantemos! ¡cantad! ¡canten! (’énekelj!’, ’énekeljen!’ stb.)
• comer (II.): ¡come! ¡coma! ¡comamos! ¡comed! ¡coman! (’egyél!’, ’egyen!’ stb.)
• vivir (III.): ¡vive! ¡viva! ¡vivamos! ¡vivid! ¡vivan! (’élj!’, ’éljen’ stb.)

A tú helyett vos névmást használó latin-amerikai nyelvjárásokban (főként Argentína, Uruguay) az E/2. alak véghangsúlyos: a spanyolországi T/2. -d nélküli változata. Ezeken a területeken az állító alakok a következőképpen alakulnak (E/2., E/3., T/1., T/3.):

• cantar (I.): ¡cantá! ¡cante! ¡cantemos! ¡canten!
• comer (II.): ¡comé! ¡coma! ¡comamos! ¡coman!
• vivir (III.): ¡viví! ¡viva! ¡vivamos! ¡vivan!

Az eddigiek összefoglalása az alábbi táblázatban látható. Az önálló – vagyis nem a kötőmódból kölcsönzött – alakokat színessel jeleztük, az eredetüket tekintve összetartozó alakok pedig azonos színnel szerepelnek.

A nagyobb mérethez kattints! (Forrás: El Mexicano)

A felszólító mód állító alakjaihoz a (tárgy- vagy részes esetű, beleértve a visszaható) hangsúlytalan személyes némvások simulószóként kapcsolódnak, vele egybeírva. Ilyenkor a hangsúly megőrzi a helyét, ezért a hangsúlyjelölés szabályainak megfelelően kell jelölni, amennyiben így a szó harmad- vagy negyedélessé válik: ¡cántale! ’énekelj neki!’, ¡cómetelo! ’edd meg magadnak!’ stb.

A névmással ellátott alakokkal kapcsolatosan ki kell térnünk néhány „szabálytalanságra” is. Az egyik, hogy a többes szám első személyű állító alak -s végződése a nos és a se névmás előtt írásban kiesik. Példák:

• vamos+nos = ¡vámonos! ’menjünk!’;
• cantemos+se+la = ¡cantémosela! ’énekeljük el neki(k) [azt a dalt]!’.

A Spanyolországban használatos többes szám második személyű állító alak -d végződése az os névmás előtt a művelt/irodalmi nyelvben – az ir ige kivételével – kiesik, a köznyelvben viszont a főnévi igenévvel megegyező alak használatos ilyenkor, például:

• vestid+os = ¡vestíos! (művelt) ~ ¡vestiros! (köznyelvi) ’öltözzetek!’;
• poned+os+lo = ¡ponéoslo! ~ ¡ponéroslo! ’tegyétek/vegyétek fel magatokra [azt]!’; de:
• id+os = ¡idos! ~ ¡iros! ’menjetek el!’.

Lássunk egy-egy példát visszaható névmással történő állító ragozásra is a callarse ’(el)hallgat’, romperse ’eltörik, elszakad, szétmegy’ stb. és partirse ’elindul, útra kel’ szabályos igékkel (az E/2. alaknál a tú és a vos névmásnak megfelelő is szerepel):

A nagyobb mérethez kattints! (Forrás: El Mexicano)

Szólni kell a rendhagyó igékről is. Mint korábban említettem, a felszólító mód két önálló állító alakja közül csak az egyes szám második személyű lehet rendhagyó (a többes szám második személyű mindig szabályos), a többi alak viszont a kötőmód jelen idejéből kölcsönzött. (Ez esetben tehát az olyan E/2. személyű állító alak számít rendhagyónak, amely nem azonos alakú a kijelentő mód jelen idejének egyes szám harmadik személyű alakjával.)

Némiképp kivétel a leírtak alól az ir ’menni’ ige, melynek T/1. állító felszólító alakja látszólag a kijelentő mód jelen idejének T/1. alakjával – ¡vamos! – egyezik, nem pedig a kötőmódú vayamos alakkal; valójában viszont a kötőmódú vayamos (< lat. VADĀMUS; a -y- az hayamos [< lat. HABEĀMUS] analógiája) rövidüléséről van szó, és nem a kijelentő módú vamos (< lat. VÁDĬMUS) alakról.

A rendhagyó igék E/2. személyű felszólító alakja – az ir kivételével – maga az igető:

decir	’mond’	di	’mondj’
hacer	’csinál, tesz’	haz	’csinálj, tégy’
ir	’megy, jár’	ve	’menj’	vamos	’menjünk, gyerünk’
poner	’helyez, rak, tesz’	pon	’helyezz, rakj, tegyél’
salir	’kijön, kimegy’	sal	’gyere/menj ki’
ser	’van’	sé	’légy’
tener	’neki van’	ten	’legyen ... -d’
venir	’jön’	ven	’gyere’
ver	’lát’	(ve)	(’láss/lásd’) – nem használják

A vos névmással egyedül az ir rendhagyó, amely rövidsége miatt (hiszen szabályosan *í lenne) az andar ige vos-szal használt andá alakját kölcsönzi. A ver igénél az E/2. felszólító alakot szintén nem használják, mert összetéveszthető az ir ige azonos felszólító alakjával, amely sokkal gyakoribb, ezért ebben az alakban a mirar ige használatos helyette.

A spanyol kiadású szótárak igeragozási táblázataiban a felszólító módnak általában csak az egyes szám második, valamint a többes szám második és harmadik személyű alakja szerepel (az utóbbi azért, mert a latin-amerikai spanyolban a ’ti’ jelentést is alaktanilag a T/3. személlyel fejezik ki). Így pl. a cantar igénél a spanyol akadémiai értelmező szótárban (DRAE) a következő alakokat találjuk: canta (tú) / cantá (vos), cantad (vosotros) / canten (ustedes). (A másik kettőt – E/3. és T/1. – a kötőmód jelen idejéből tudhatjuk, hogy cante és cantemos.) Végül lássunk példákat az állító felszólító alakok használatára:

• —¿Quieres que te cante esta canción? —Sí, cántamela. ’Akarod, hogy elénekeljem neked ezt a dalt? – Igen, énekeld el nekem.’
• Venga usted conmigo, por favor. ’Ön jöjjön velem, kérem.’
• Decidme, ¿qué queréis hacer? ’Mondjátok meg nekem, mit akartok tenni?’
• —Ayúdennos, por favor. —¡Vámonos todos y ayudémoslas! ’Segítsenek nekünk, kérem. – Menjünk, mindenki, és segítsünk nekik!’ (Az ayudar ige a spanyolban tárgyas, csak magyarra ebben a mondatban részes névmással fordítjuk.)
• —¿Te compro el nuevo disco? —Sí, por favor, cómpramelo. ’Megvásároljam neked az új lemezt? – Igen, légy szíves, vedd meg nekem.’
• ¡Poneos (poneros) abrigo, que hará frío! ’Vegyetek kabátot, mert hideg lesz!’
• —¿Se lo decimos? —Digámoselo. ’Megmondjuk neki(k)? – Mondjuk meg neki(k).’

Különbség a magyar és a spanyol használat között

Mint a fenti példákból is látható, magyarul látszólag felszólító módban kérdezünk adott cselekvés elvégzésének szükségességére, azaz a „Mit tegyek (tegyünk, tegyél, tegyen)?” vagy „Csináljak (csináljunk, csináljon) valamit?” típusú mondatokban. Spanyolul azonban sem a felszólító módot, sem a kötőmódot nem használják közvetlen kérdés feltevésekor. Ilyen esetekben, amennyiben a kérdés saját magunkra vonatkozik (vagyis egyes és többes szám első személyben), egyszerűen a kijelentő mód jelen ideje, minden más személyben pedig körülíró szerkezet használatos: ¿Te lo compro? ’Megvegyem neked?’; ¿Qué le decimos? ’Mit mondjunk neki?’; ¿Qué deben/deberían hacer? ’Mit csináljanak? stb.

A tiltó alak (imperativo con negación)

A tiltó felszólító mód (imperativo con negación, imperativo negado vagy – régebben – negativo) az összes alakját a kötőmód jelen idejéből kölcsönzi. Ismételjük át, melyek ezek, a három szabályos példaigénkkel:

• cantar: cante, cantes, cante, cantemos, cantéis, canten;
• comer: coma, comas, coma, comamos, comáis, coman;
• vivir: viva, vivas, viva, vivamos, viváis, vivan.

Ezek után már nincs más dolgunk, mint eléjük tenni a no tiltószócskát. Vagyis például a ¡canta! ’énekelj!’ tiltása ¡no cantes! ’ne énekelj!’, a ¡vivid! ’éljetek!’ tiltása pedig ¡no viváis! lesz. Ennyire egyszerű! Lényegében tehát csak az egyes szám második személyben, és a – csak Spanyolországban használt – többes szám második személyben lesz eltérő az állító és a tiltó alak a felszólító módban. Összefoglalva a három szabályos igével az állító és tiltó alakokat:

• cantar: canta (cantá) / no cantes, cante / no cante, cantemos / no cantemos, cantad / no cantéis, canten / no canten (’énekelj / ne énekelj’ stb.);
• comer: come (comé) / no comas, coma / no coma, comamos / no comamos, comed / no comáis, coman / no coman (’egyél / ne egyél’ stb.);
• vivir: vive (viví) / no vivas, viva / no viva, vivamos / no vivamos, vivid / no viváis, vivan / no vivan (’élj / ne élj’ stb.).

Fontos különbség továbbá az állító alakkal szemben, hogy a tiltó alakhoz nem kapcsolódhatnak a hangsúlytalan (ún. klitikus) személyes névmások simulószóként, hanem csak előtte állhatnak: cántamela ’énekeld el nekem [a dalt]’, viszont: no me la cantes ’ne énekeld el nekem’ (és nem *no cántesmela).

Végül lássunk néhány példát az imperativo con negaciónra is:

• Usted no venga conmigo. ’Ön ne jöjjön velem.’
• —¿Te compro el nuevo disco? —No, gracias, no me lo compres. ’Megvásároljam neked az új lemezt? – Nem, köszönöm, ne vedd meg nekem.’
• ¡No os pongáis abrigo, que hará calor! ’Ne vegyetek kabátot, mert meleg lesz!’
• —¿Se lo decimos? —No, no se lo digamos. ’Megmondjuk neki(k)? – Ne, ne mondjuk meg.’

A felszólító mód tágabb értelmezése, a felszólítás egyéb eszközei

Mint a téma elején is már említettem, az imperativo a spanyolban a felszólítás legerősebbik formája. Érdemes még arról is szólni, hogy milyen egyéb eszközökkel lehet „finomabban” is akaratunkat érvényesíteni. Erre a spanyolban két további lehetőség áll rendelkezésünkre.

Az egyik az ún. „személytelen” felszólítás, melynek képzése a + infinitivo, például ¡A bailar! ’Táncra fel!’, ¡A dormir! ’Alvás!’ (A főnévi igenévvel történő felszólítás a magyar köznyelvben is elterjedt, csak éppen durvának számít, pl. „Aludni!”.) A főnévi igenévhez természetesen itt is tapasztható a hangsúlytalan személyes névmás, amennyiben szükséges: ¡A felicitarla! ’Köszöntsük (fel) őt!’, ¡A esconderse! ’Elbújni!’.

A másik pedig a kötőmóddal történő felszólítás, amely valamivel enyhébb az imperativónál (bár használhatják annak megerősítésére is). A kötőmódú igealakot ilyenkor mindig a que szócska vezeti be, amelyet nem fordítunk: ¡Que bailes conmigo! ’Táncolj velem!’, ¡Que se diviertan! ’Szórakozzanak jól!’, ¡Que te vaya bien! ’Minden jót neked!’.

A kötőmóddal való felszólítás a latinból öröklődött, ahol a QUOD ’hogy’ szócskát használták felvezetőként (ennek eredetileg csak kérdő névmásként használt változatából, a QUĬD-ből származik a spanyol que és qué is). E kifejezésmód valószínűleg arra a hiányos mondatfajtára vezethető vissza, amely eredetileg az „Azt akarom, hogy ...” felvezetéssel kezdődhetett.

Spanyol vagy portugál nyelvváltozat-e a galiciai?

A kérdést röviden és tömören elintézhetnénk annyival, hogy egyik sem. De természetesen nem akarom ennyivel elintézni, így ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, hogy mi is valójában.

A galiciai* vagy – spanyol elnevezése után – gallego nyelvet (saját nevén galego vagy lingua galega) Spanyolország északnyugati sarkában, a Portugália északi határának túloldalán fekvő Galicia autonóm közösségben – ahol regionálisan hivatalos nyelv a spanyol (kasztíliai) mellett – mintegy hárommillióan beszélik anyanyelvként vagy első nyelvként, kétnyelvűségben az egész országban hivatalos spanyollal.

Miféle nyelv ez, és hogyan került oda? Természetesen nem kérdés, hogy újlatin, arról azonban rengeteg téves információ kering, hogy melyik nyelv változata, illetve melyikhez áll a legközelebb az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvek közül. Bizonyos szótárak és lexikonok csak egy „spanyol nyelvjárásnak” tartják (lásd pl. Dorogman György: Spanyol–magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: „gallego mn; fn 1. galiciai spanyol <nyelvjárás is> ...”; Egyetemes lexikon, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996: „galíciai nyelv, a spanyolo.-i Galíciában beszélt sp. nyelvjárás”), mások „portugál nyelvjárásnak” tekintik (pl. Új magyar lexikon: „spanyol hatástól érintett portugál nyelvjárást beszélnek”).

(Forrás: Pixabay.com)

Spanyol nyelvjárásnak nevezni a galiciait ma már mindenképpen elavult nézet – azzal együtt, hogy jól ismerjük a nyelv és a nyelvjárás pontos meghatározásának problémáját –, ami onnan eredhet, hogy Spanyolországban beszélik. Mondhatnánk azt is, hogy átmenet a portugál és a spanyol között, azonban nyelvtörténetileg ez sem túl pontos, hiszen a portugál és a spanyol között számos „átmenet” létezik még (pl. az asztúriai-leóni dialektusok is éppúgy „átmenetek” a spanyol és a portugál között ezen az alapon; lásd még a dialektuskontinuumról szóló korábbi témát). Az, hogy „portugál nyelvjárás”, már sokkal közelebb áll a valósághoz, viszont szintén nem túl pontos. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a portugál nyelvből alakult ki, amikor nyelvtörténetileg – mondhatnánk – inkább fordítva történt: valójában a portugál alakult ki a középkori galiciaiból (amely a kasztíliaihoz hasonlóan eredetileg egy kis területen beszélt északi latin nyelvjárás volt) a nyelvterület dél felé terjeszkedésekor, a félsziget móroktól való visszafoglalása, a Reconquista során. Ugyanakkor tudományos alapon természetesen nem lehet azt mondani, hogy egy korábbi közös nyelvállapotból kialakult mai (szinkrón) nyelvváltozatok közül bármelyik is „eredetibb” lenne a másiknál, attól függetlenül, hogy melyiket hol beszélik most. Ezt a középkori nyelvet a szakirodalomban egyébként galaikoportugálnak (spanyol forrásokban galaicoportugués vagy gallegoportugués) vagy óportugálnak is nevezik. A lényeg tehát az, hogy pontosan fogalmazva semmiképpen sem lehet ma egy északi újlatin nyelvváltozat egy délinek a „nyelvjárása”, hiszen a Pireneusi-félszigeten ma beszélt déli nyelvváltozatok mind északiakból alakultak ki, kiszorítva a délebbre beszélt, arab hatástól érintett középkori vulgáris latin nyelvváltozatokat (melyeket ma „mozarab nyelv” gyűjtőnéven ismerünk).

(Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből következően a galiciai és a portugál között északról dél felé haladva folyamatos az átmenet: az északi portugáliai nyelvjárások közelebb állnak a galiciaihoz, mint a sztenderd, a déli coimbrai nyelvjáráson alapuló portugálhoz. Lényegében tehát egy olyan nyelvjáráscsoportról van szó, amely két sztenderdizált változattal rendelkezik: az egyiket a déli Portugáliában, a másikat pedig az északi Galiciában beszélik – nyelvpolitikailag természetesen mindkettő elismert önálló nyelv, saját helyesírással és irodalmi hagyományokkal. (Érdemes tudni azonban, hogy a beszélt galiciai is csak nyelvjárások formájában létezik, erősen keverve a kasztíliaival, a sztenderd nyelvet csupán a médiában használják.)

A sztenderd galiciai hangtanilag ma sokkal inkább a spanyolhoz, míg alaktanilag a portugálhoz áll közelebb (lehetne akár úgy jellemezni, hogy „spanyolosított” vagy „spanyolos kiejtéssel beszélt portugál”, ami azonban a fent leírtak tükrében felületes egyszerűsítés lenne): mindkét sztenderd változat – a galiciai és a portugál – más-más jellemzőket őrzött meg a középkori galiciaiból, melyből kialakultak. Így pl. a portugáliai sztenderd változat megőrizte a zöngés [z], [zs] sziszegőhangokat (lat. ROSA > rosa [Rozö] – „raccsolt” r-rel – ’rózsa’ , IANUARIU > janeiro [zsönejru] ’január’), viszont – a délspanyol és a latin-amerikai spanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan – elvesztette a különbséget a középkori [c], [dz] és [sz], [z] hangok között (a portugálban a [c] és [dz] is [sz]-ként és [z]-ként, a délspanyolban és a latin-amerikai spanyolban pedig mind a négy sziszegőhang [sz]-ként folytatódott); ezzel szemben a galiciai – a sztenderd északspanyolhoz hasonlóan – [θ] hangként (mint az angol thing szó th-ja) őrizte meg a középkori [c] és [dz] hangokat, és [sz]-ként a középkori [sz]~[z]-t, vagyis a zöngés–zöngétlen megkülönböztetést vesztette el a zöngétlen sziszegőhangok javára (pl. lat. FACERE > középkori sp. és középkori gal. fazer [fadzer] > port. fazer [fözer], gal. facer [faθer], sp. hacer [aθer]~[aszer]; illetve lat. ROSA > középkori sp. és középkori gal. rosa [roza] > port. rosa [Rozö], de gal. és sp. rosa [rosza]). Hasonlóképpen, a galiciai megtartotta a – különböző latin mássalhangzócsoportok lágyításával keletkezett – középkori [cs] és [s] hangok közötti különbséget, míg a portugálban a [cs] is [s]-ként folytatódott (pl. lat. PLORĀRE ’sírni’ > gal. chorar [csorár], port. chorar [surár], vö. sp. llorar [ljorár]~[gyjorár], illetve LAXĀRE ’hagyni’ > gal. és port. deixar [dejsár], vö. sp. dejar [dechár]).

(Forrás: Pixabay.com)

A galiciai és a portugál legfőbb hangtani fejlődési sajátossága viszont, amely megkülönbözteti őket a félszigeten beszélt többi újlatin nyelvváltozattól, hogy elvesztette magánhangzók közötti latin eredetű -L- és -N- hangokat: pl. lat. CÆLU ’ég’ > gal. ceo, port. céu (vö. sp. cielo); LŪNA ’hold’ > gal. lúa, port. lua (vö. sp. luna). E hangtani változás okaira nincs jelenleg kielégítő magyarázat, bár az -[l]- lágyulása/gyengülése, majd kiesése megfigyelhető más újlatin nyelvváltozatokban is (pl. román, velencei, korzikai stb.), az -[n]- kiesése pedig valószínűleg nazalizáció következménye: először az előtte álló magánhangzó orrhanggá vált az [n] hatására, később már csak a magánhangzó orrhangú ejtése „pótolhatta” az [n]-t, majd az orrhangú ejtés is megszűnt (tehát valahogy így: lat. LŪNA > [lũna] > [lũa] > lúa/lua). A középkori galiciaiban ezek az orrhangok még valószínűleg megvoltak, a portugál pedig csak nazális mássalhangzó (m, n) előtt, illetve a szó végén őrizte meg őket. A portugál orrhangú szóvégződések helyén a galiciaiban általában veláris [n] hangot találunk (mint a magyar harang szó n-je, jele [ŋ] a fonetikában): pl. népi lat. *CORATIŌNE ’szív’ > sp. corazón [koraθón] vagy [koraszón], gal. corazón [koraθóŋ], de port. coração [kuröszãu] (az ão orrhangon ejtett [au] diftongust jelöl, nagyon hasonló ehhez, ahogy spanyol aunque ’habár’ első szótagját ejtjük).

A galiciait továbbá az különbözteti meg a portugáltól, hogy nincsenek meg benne a redukált [ö]~[ü]-szerű hangok – ahogyan a portugálban a hangsúlytalan a, e magánhangzókat ejtik –, illetve a hangsúlytalan o-t sem ejtik [u]-nak a galiciaiban – mindez természetesen a spanyolra is igaz. A portugálhoz hasonlóan és a spanyoltól eltérően viszont megtalálhatóak benne, hangsúlyos szótagban, az [e] és az [o] mellett ezek nyíltabb változatai, az [ɛ] és az [ɔ] magánhangzó-fonémák, így a galiciai magánhangzórendszer pontosan megegyezik a vulgáris latinéval (a spanyolban a vulgáris latin [ɛ] és [ɔ] hangok ie és ue kettőshangzókként folytadódtak); a helyesírás azonban az e és az o nyílt vagy zárt ejtését nem jelöli – a hangsúly jelölésére spanyol mintára csak egyfajta, éles ékezetet használ –, így ezt a szavakkal együtt kell megtanulni.

(Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtanilag nincsenek lényeges különbségek a sztenderd európai portugál és a galiciai között. Eltérés viszont a spanyolhoz képest, hogy a hangsúlytalan személyes névmások minden igealakhoz tapadhatnak hátulról is, ami a galiciaiban egészen általános: pl. dígocho (digo+che+o) ’elmondom neked [azt]’ – vö. sp. te lo digo. Archaikus jellemzője a galiciainak, amely megkülönbözteti a portugáltól és a spanyoltól is, hogy a többes szám második személyű igealakokban megőrizte a latin [t]-ből származó [d]-t, amely a két másik nyelvben mára kiesett: gal. cantades ’énekeltek’ – vö. ósp. cantades, de mai sp. cantáis, port. cantais [kantájs] (< lat. CANTĀTIS). Szintén galiciai sajátosság az igeragozásban, hogy a befejezett múlt egyes szám második személyű végződése a portugálétól és a spanyolétól eltérően nem -ste, hanem -ches: cantaches ’énekeltél’ – vö. port. cantaste [kantást] és sp. cantaste (< lat. CANTASTI).

Beszéljünk egy kicsit a helyesírásról is. A galiciai mint sztenderd nyelvváltozat saját helyesírással rendelkezik, amely a spanyol helyesíráshoz áll közelebb, és sokkal következetesebb mind a portugál, mind a spanyol írásrendszernél. A spanyolban is meglévő lágy [cs], [lj] és [ny] hangok jelölésére szintén a ch és ll digráfok, valamint a spanyol ábécéből kölcsönzött ñ betű használatosak (a portugálban a két utóbbit az lh és nh digráfok jelölik); a mai spanyolból hiányzó [s] hangot viszont következetesen mindig az x jelöli a galiciaiban (ezzel szemben a középkori spanyol – szintén x-szel jelölt – [s] hangból kialakult modern [ch] hangot a mai spanyolban a j és – a ge, gi csoportokban – a g is jelölheti): pl. lat. IUNCTA > gal. xunta [sunta], vö. sp. junta [chunta]; GENERĀLE > gal. xeral [serál], vö. sp. general [chenerál]. A sztenderd portugálból és spanyolból is hiányzó jellegzetes galiciai mássalhangzót, a fentebb már említett [ŋ]-t magánhangzók között viszont az nh jelöli (nem tévesztendő tehát össze a portugál [ny] hanggal), azonban ez mindössze néhány szóban jelenik meg: pl. unha [uŋa] ’egy’ (nőnem), vö. port. uma [ũmö] és sp. una [una] (< lat. ŪNA) – szóvégi helyzetben viszont csak n-et írnak: un [uŋ] ’egy’ (hímnem), vö. port. um [ũ] és sp. un [un] (< lat. ŪNU).

(Forrás: Pixabay.com)

A sztenderd spanyol és galiciai között nagymértékű a kölcsönös érthetőség (az utóbbi spanyolos kiejtésének köszönhetően), így első hallásra nehéz is őket megkülönböztetni egymástól – még egy olyan valaki számára is, aki már valamilyen szinten beszél spanyolul. A galiciait ezenkívül erős spanyol hatás érte (akárcsak a félszigeten beszélt többi regionális nyelvet és nyelvváltozatot), hiszen nagyon sokáig csak „tájszólásnak” számított, míg a művelt városi lakosság a spanyolt használta – s ez mindmáig így van a galiciai nagyvárosokban, csupán az utóbbi néhány évtizedben kezdett felemelkedni mint sztenderd nyelv. Három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: ezek a keleti, a középső és a nyugati, amelyek szintén sok nyelvjárást foglalnak magukban. A legnyugatibb nyelvjárások már az asztúriai-leóni dialektusokhoz, illetve a kasztíliaihoz állnak közelebb.

---

* A magyar lexikonok egy része a spanyolországi Galicia, galiciai megnevezéseket „Galícia” és „galíciai” alakban (hosszú í-vel) szerepelteti; mindazonáltal a spanyolországi autonóm közösség és nyelv megnevezésére az eredeti (rövid i-s) alakok használata javasolt, megkülönböztetésül a közép-európai történelmi régió – más néven Gácsország vagy Halics – latinos Galícia elnevezésétől.

Rendhagyó spanyol igék: mennyi van valójában?

A Nyelv és Tudomány hírportál közölt egy cikket a nyelvtanulók egyik leggyakoribb rémálmáról Melyik nyelvben van a legtöbb rendhagyó ige? címmel, amely önmagáért beszél. A cikk egy szűk nyolcas listát is tartalmaz, melynek élén – nem kis megdöbbenésemre – az angol áll 283 igével, ennél még nagyobb meglepetésként ért viszont, hogy a spanyol csak a negyedik helyen szerepel mindössze 46 (???) rendhagyó igével. Ez már első ránézésre is eléggé érdekes – az angol nyelv iránt eléggé elfogult forrásokból származhatnak az adatok. A listán egyébként az angol és a spanyol között szerepel még a német 170 igével, valamint a francia 81 igével, amiben – bár nem tudok franciául – szintén erősen kételkedem. Noha a számok önmagukban valamire helyes választ adnak is, a probléma az, hogy valószínűleg nem ugyanarra a kérdésre – így nem is szolgálhatnak összehasonlítási alapként ugyanazon a listán. Valószínűleg az történhetett, hogy egy kalap alá vonták a rendhagyó ige, valamint a rendhagyó igetípus (más néven: modellige) fogalmát – márpedig a kettő nem ugyanaz, s mint látni fogjuk, ez bizony nagyon nem mindegy a spanyol esetében sem.

Először is: mi a rendhagyó ige?

Mielőtt tisztáznám, hogyan születhettek ezek a megtévesztő számadatok, illetve, hogy melyek a valódiak, legelőször arra kell választ adni, hogy mi is a rendhagyó ige. Mondhatnánk, nem nehéz a válasz, hiszen az a rendhagyó, amelyik nem szabályos. De akkor máris feltehetnénk a következő kérdést: de mi a szabályos? A gondolatmenetből bizonyára látszik, hogy a válasz mégsem annyira egyértelmű. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy egy elképzelt nyelvben 100 ige van, az igéket ötféleképpen lehet ragozni, s mind az öt ragozáshoz 20 ige tartozik. Ilyenkor nem beszélhetünk rendhagyó igékről, hiszen egyik típus sem tartalmaz több igét, mint a másik négy, vagyis nem beszélhetünk olyan igéről, melynek ragozása valamiért jobban kilógna a sorból. Viszont ennél a nyelvnél maradva, mi történne akkor, ha mondjuk 90 igét ragoznának egyféleképpen, a maradék 10-et pedig négyféleképpen? Ekkor már mondhatjuk azt, hogy azt a 90 igét nevezzük „szabályos”-nak, a többit pedig rendhagyónak! Hasonlóképpen kell ezt a spanyolban is elképzelni. A rendhagyó ige (verbo irregular) meghatározása a DRAE 22. kiadása (2001) szerint:

El que se conjuga alterando o combinando la raíz, el tema o las desinencias de la conjugación regular; p. ej., acertar, caber, ir.

vagyis „Amelyik a gyök, a tő, illetve a szabályos ragozás ragjainak megváltozásával vagy váltakozásával ragozódik; például acertar, caber, ir”. Itt máris tisztáznunk kell egy új fogalmat: a gyök az ige szótári töve, vagyis amelyik (e meghatározás értelmében) egy teljesen szabályos igénél nem változik meg egyetlen ragozásában sem (pl. a rendhagyó saber ige gyöke a sab-, de töve az egyszerű befejezett múlt időben – vagyis perfectumtöve – a sup-). Ugyanakkor a szabályos igét (verbo regular) az alábbiak szerint definiálja:

El que se ajusta en su conjugación al modelo que se fija como propio de esa conjugación. Amar, temer, partir

tehát „Amelyik a ragozásában azon modellhez igazodik, mely a ragozás sajátjaként rögzített”. Ezzel viszont nem igazán lettünk okosabbak, a definíció inkább csak arra mutat rá, hogy a meghatározás mennyire önkényes. (Frissítés: Ezt a következetlenséget aztán a RAE is felismerte, hiszen a rendhagyó ige meghatározásaként a DRAE 23. kiadásában (2014) már az alábbi definíció szerepel:

verbo que no sigue en su conjugación las formas fijadas como modelo del paradigma regular. [...]

vagyis „Olyan ige, amelyik nem követi a ragozásában a szabályos paradigmamodellként rögzített alakokat.”) Nézzük meg, miről is van szó konkrétan. Vegyük példaként az egyik legalapvetőbb (és elég sok nyelvben rendhagyó) igét, a létigét, melynek szótári alakja, tehát főnévi igeneve a ser. Bár elég rövid igéről van szó, azt gondolhatnánk, hogy szótári töve (gyöke) a s-, míg végződése az -er, tehát II. ragozású igéről van szó. Viszont a II. ragozási osztály -er végződésének megfelelő szabályos ragozástól kijelentő mód jelen időben *so, *ses, *se, *semos, *seis, *sen (a csillag nem létező vagy hibás alakot jelöl) alakokat várnánk, azonban ez nem így van: a ser ragozása soy, eres, es, somos, sois, son, amely nem csupán a II., de még a másik két ragozási osztály szabályos alakjaira sem hasonlít! Ezenkívül az is látható, hogy ennek az igének már egyetlen igeidőn belül is megváltozik a töve (eres, es). (Összevetve ezt egy szabályos II. ragozású igével – pl. leer ’olvas’: leo, lees, lee, leemos, leéis, leen –, láthatjuk, hogy ennek gyöke és töve mindvégig ugyanaz, és a ragok sem térnek el a szabályosoktól.) Ugyanezen ige folyamatos múltja era, eras, era, éramos, erais, eran, amelyben a tő (er-) bár végig változatlan, szintén eltér az ige szótári tővétől, tehát a gyökétől. Az ilyen igéből, amely a meghatározás szerinti mindhárom szabálytalanságot mutatja, szerencsére csak nagyon kevés van.

A legtöbb rendhagyóság tehát a tövet érintő változás, amely lehet csupán a tőbeli magánhangzó váltakozása (az „ablaut” vagy – szakszerűbben – apofónia, pl. e ~ ie: perder: pierdo ~ perdemos, o ~ ue: dormir: duermes ~ dormís, e ~ i: pedir: pide ~ pedimos, pedí ~ pidió), a tő egy részének (belsejének vagy végének) megváltozása (pl. saber: sabe ~ supo ~ sepa); vagy a legritkább esetben teljes tőváltás, ún. szuppletivizmus (pl. ir: voy ~ fui ~ iba), de szerencsére az utóbbi mindössze két igére jellemző (ser és ir). A másikféle rendhagyóság az, amikor a rag képzése szabálytalan, vagy az nem a várt módon kapcsolódik a tőhöz, ez figyelhető meg például az -(e)cer és -ucir végű igéknél, amelyeknél jelen időben kijelentő módban csak az egyes szám első személyű, kötőmódban pedig valamennyi alak ragja és a tő közé egy [k] hang ékelődik be (pl. nac|er → naz|c-o, naz|c-a, nem pedig *nazo, *naza, amelyek a szabályos végződések lennének), vagy a caer típusú igéknél (caer, traer és származékaik, valamint oír), amelyeknél az előbb említett alakokban -ig- ékelődik be a tő és a szabályos rag közé (caigo, caiga; oigo, oiga stb.). Nem minden esetben lehet azonban egyértelműen eldönteni, hogy a szabálytalanság a tövet vagy a ragot érinti-e: például az olyan rövid igéknél, amelyeknél a kettő összeolvad, még az sem állapítható meg, hogy meddig tart a tő (pl. a dar ige töve da- vagy csak d-? A di alakban a tő vagy a rag a rendhagyó?), vagy például néhány igének az egyes szám második személyű felszólító módja maga az ige szótári töve, rag nélkül (pl. tener → ten, salir → sal stb.), vagyis nem mondhatjuk azt sem, hogy a tő szabálytalan, és azt sem, hogy a rag az – mivel nincs. És természetesen ugyanaz az ige többféle szabálytalanságot is mutathat a ragozása során, erre példákat az alábbi táblázatban találunk egy-egy szemléletes igealakkal.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szintén rendhagyónak tekinti a magánhangzós tövű II–III. ragozású igéket (pl. leer, oír, huir), amiért bizonyos alakjaikban a félhangzós i két magánhangzó között y mássalhangzóvá válik (pl. leyó, oyendo, huyo) – függetlenül attól, hogy nem is alaktani, hanem csak a hangkörnyezet által motivált változásról – fonetikai illesztésről – van szó (mivel a spanyolban két magánhangzó között vagy mássalhangzó, vagy hangsúlyos magánhangzó állhat csak, tehát lehetetlen például egy olyan igealak, mint a *leió).

Rendhagyó ige és típusige, ragozási modell

Miután sikerült – remélhetőleg – tisztázni, hogy mit is tekintünk rendhagyó igének a spanyolban, lassan térjünk rá a lényegre. Próbáltam kideríteni, honnan jöhetett ez a bűvös „46”, szerencsére találtam egyfajta fogódzót. A 2005-ös kiadású Diccionario panhispánico de dudas (DPD – a RAE nyelvhelyességi szótára) igeragozási függelékében 47 rendhagyó típusige, másképpen „ragozási modellige” (verbo modelo de conjugación) szerepel, amely gyanúsan közel áll ehhez a számhoz. Kérdés egyrészt, hogy mit értünk pontosan típusigén (amely véletlenül sem keverendő a ragozási osztállyal, amelyből a spanyolban három van: -ar, -er, -ir végű), és hogy ezzel a nyelvtanuló mennyire lesz kisegítve.

Nos, vannak ugye igék, amelyek azonos jellegű szabálytalanságokat mutatnak (pl. az olyan o-tőmagánhangzós I. ragozású, azaz -ar végű igék, amelyek tövében o ~ ue váltakozás figyelhető meg), vagyis mondhatjuk úgy, hogy egy adott típusba tartoznak: ezek közül rábökhetünk bármelyikre, és kinevezhetjük az adott ragozás modelligéjének – de hogy melyikre bökünk rá, természetesen teljesen önkényes. Vannak viszont olyan igék is (ld. pl. ir és ser), amelyek ragozása semmilyen más modellhez nem (vagy csak részben) igazodik, vagyis önmagukban alkotnak egy-egy típust.

De mi is ezzel az egésszel a probléma? Egy az, hogy e ragozási modelligék között nem szerepelnek azok, amelyeknél csak a participio alakja rendhagyó (pl. abrir ’kinyit’ → abierto ’nyitott’, vagy escribir ’ír’ → escrito ’megírt’ stb.). Ezek viszont éppúgy rendhagyó igéknek számítanak a definícióból következően (ti. múlt idejű melléknévi igenevük nem a szótári tőből szabályosan képződik), márpedig ha valaki nem tudja a rendhagyó múlt idejű melléknévi igenevet, akkor nem tudja az összetett igeragozásokat sem képezni, melyeknek szerves része (ha escrito la carta ’már megírta a levelet’). A másik pedig, hogy a nyelvtanuló hiába is tanulja meg mind a 47 rendhagyó modellige ragozását, ettől még nem fogja tudni, hogy egy negyvennyolcadik ige rendhagyó-e, és ha igen, melyik modell szerint ragozódik – de azt sem, hogy a participiója rendhagyó-e –, ha ezt nem közöljük vele, vagyis éppúgy szüksége lesz a szótárra vagy a rendhagyó igék listájára, mert különben nem sokkal lesz előrébb. Konkrét példával élve, hiába ismeri a contar ’mesél, számol’ modellige ragozását – cuento, cuentas, cuenta, contamos stb. –, nem fogja tudni megjósolni, hogy pl. az apostar ’fogad’ igét is hasonlóan ragozzák – apuesto, apuestas, apuesta, apostamos stb. (hacsak nincs akkora nyelvi fantáziája, hogy ráismerjen a főnévi igenévből a poner igével, pontosabban annak puesto participiójával való kapcsolatára) –, ugyanis az azonos ragozási modellhez tartozó rendhagyó igék nem csak a modellige képzővel ellátott (igekötős) változatai lehetnek. Sőt, elsősorban nem azok, hiszen mint már szóltam róla, a modellige csupán egy önkényesen kiválasztott ige a sok azonos szabálytalanságokat mutató közül, és szó sincs arról, hogy az összes többi annak származéka lenne.

Mindez pedig rámutat arra, amire ki akartam lyukadni: a rendhagyó ragozási modelligék száma nem egyenlő a rendhagyó igék számával, márpedig a kis listánkon szereplő „46” az előbbire, míg az angol 283 az összes rendhagyó igére vonatkozik! Megjegyzem, rákerestem néhány oldalon az angol rendhagyó igékre, és 192-nél többet nem sikerült így sem összeszámolnom (valószínűleg a maradékot az igekötős származékok teszik ki), s már ezek között sem csak modelligék voltak (például a listákon éppúgy szerepelt a to blow, blew, blown ’virágzik’ és a to know, knew, known ’ismer, tud’, amelyek azonos típusba tartoznak). De akkor összesen hány rendhagyó ige van a spanyolban?

Mennyi is az annyi?

Ennek megállapításához, úgy gondolom, a jelenleg rendelkezésre álló leghitelesebb forrás a RAE 2009-es kiadású új akadémiai nyelvtana, a Nueva gramática de la lengua española (NGLE), melynek I. kötete a 254–335. oldalon felsorolja először a ragozási modelligéket, melyekből 69 van (a DPD-től eltérően az NGLE nem tesz különbséget szabályos és rendhagyó modelligék között, tehát ebbe beleértendő – a rendhagyó típusokon kívül – a három ragozási osztálynak megfelelő szabályos modellige, valamint az -iar, -uar végű, illetve a szótári tőben ai, au, ei vagy eu hangcsoportot tartalmazó szabályos igék is, amelyek kétféleképpen ragozódhatnak attól függően, hogy ezeket a tőhangsúlyos alakokban diftongusként, vagy hiátussal ejtik), majd a rendhagyó igéket, melyek száma – feltéve, ha sikerült jól összeszámolnom őket – 1152! Ehhez képest mi az a 283 angol rendhagyó ige?

Végső következtetésként megállapítható, hogy ha valójában ugyanazon szempontokat vennénk figyelembe a kiindulási nyolcas listánkon szereplő összes nyelvnél, akkor biztosan merőben más sorrend születne. A spanyol potenciális jelölt lenne a mezőny vezetésére a maga több mint 1100 rendhagyó igéjével – hacsak nem előzné meg a francia. Más kérdés persze, hogy a spanyolban mintegy 11.000 ige van összesen, melyeknek így is csak a 10%-a rendhagyó; igen ám, csakhogy pechünkre éppen a mindennapi életben legtöbbet használt igék a „legrendhagyóbbak”, ami viszont szintén nem véletlen: ugyanis a leggyakrabban használt szavak gyorsabban változnak. Mostani témánk zárásaként ezekről a változásokról, „rendhagyóságokról” kívánok szólni az alábbiakban.

A rendhagyó igék kialakulása, jellemzői

Ha már eddig is számokról volt szó, nézzünk először egy kis statisztikát! A mintegy 11.000 spanyol ige közül 9986 (közel 91%-uk) I. ragozású (-ar végű), melyek közül 9653 szabályos, 333 pedig rendhagyó. Az 506 (4,6%) II. ragozású (-er végű) ige között mindössze 65 a szabályos, a maradék 441 rendhagyó; míg a III. ragozási osztályba 528 (4,75%) ige tartozik, ezek közül is csak 225 szabályos, és a többi 303 rendhagyó. (Az adatok a GDLE-ből származnak.) Mint a számokból kiderül, a legtöbb ige, egyúttal legtöbb szabályos ige az I. ragozási osztályba tartozik, aminek oka, hogy ez máig produktív (vagyis az újonnan képzett igék többsége az -ar, -ear, -ificar, -izar és -ntar produktív igeképzők miatt -ar végű lesz; hasonló ez ahhoz, ahogy például a magyarban a legtöbb új ige az -l és -z képzőkkel keletkezik). Arányaiban a II. osztály tartalmazza a legtöbb rendhagyó igét – majdnem hétszer annyit, mint szabályosat – azonban ez ma már nem produktív az -ecer képzőt kivéve. A III. osztályban majdhogynem azonos a rendhagyó és a szabályos igék száma; ebben viszont már egyáltalán nem keletkezhetnek új igék. (A nagy számok ellenére persze a rendhagyó igék többsége mindhárom osztályban a leggyakoribb és legenyhébb rendhagyóságot mutatja, a tőmagánhangzó-váltakozást.)

(Forrás: NGLE / El Mexicano)

A mindennapi életben leggyakrabban használt igék – többnyire II. vagy III. ragozásúak – között elég sok a rendhagyó, amivel a nyelvtanuló hamar szembesül. Így volt ez már valószínűleg a latinban is, következésképpen, a spanyol rendhagyó igék egy része éppen ezért rendhagyó, mert már elődjében is az volt. Egy másik részük a spanyolban vált rendhagyóvá különböző hangtani változások miatt; viszont előfordul ennek ellenkezője is, hogy a latinban rendhagyó ige a spanyolban éppen szabályossá vált (például más igék szabályos ragozásának hatására).

Az egyik legjellemzőbb – ha nem a legjellemzőbb – szabálytalanság a tőmagánhangzó-váltakozás: az ige tőhangsúlyos alakjaiban (a kijelentő és a kötőmód jelen idejében) az e → ie, az o → ue diftongusra, vagy az e → i-re vált (a hangsúlyt szándékosan jelölöm): pl. perdér: piérdo, perdémos; dormír: duérmo, dormímos; seguír: sígo, seguímos. Ennek történeti hátterében az áll, hogy a megfelelő latin alakok tövében az e és az o rövid volt: a rövid magánhangzókat a latinban eleve nyíltabban ejtették hosszú párjaiknál, majd a hosszúsági megkülönböztetés eltűnésével már csak az utóbbi szolgált megkülönböztetésül, amelyet a beszélők elkezdtek „eltúlozni” hangsúlyos helyzetben. Ennek eredményeképpen ezek a magánhangzók fokozatosan kettőshangzókká alakultak (az ie diftongus később i-re egyszerűsödhetett); vagyis a legtöbb ilyen ige a latinban még szabályosnak számított.

A másik legjellemzőbb rendhagyóság az ún. „erős perfectumú” igéket érinti (bár ezekből viszonylag kevés van, de eléggé gyakran használatosak), mely abból áll, hogy az ige szótári töve a pretérito perfecto simple, vagyis az egyszerű befejezett múlt alakjaiban módosul (ugyanebből a tőből képződik az imperfecto de subjuntivo és a futuro de subjuntivo, tehát a kötőmód folyamatos múltja és jövő ideje is). Ezt a módosult tövet perfectumtőnek is nevezhetjük. Például a saber (< lat. SAPERE) ’tud’ ige szótári töve (gyöke) a sab-, melyből a kijelentő mód jelen ideje is képződik a rendhagyó E/1. alak kivételével (sé, sabes, sabe, sabemos, sabéis, saben), perfectumtöve a sup-, melyből az egyszerű befejezett múlt alakjait képzik (supe, supiste, supo, supimos, supisteis, supieron), s van egy kötőmódú tővariánsa is, amely a sep- (sepa, sepas, sepa, sepamos, sepáis, sepan). Nem véletlenül választottam ezt az igét e rendhagyóság jellemző példájaként: bármennyire is meglepőnek tűnhet, ennek az igének a latinban még csak egy töve volt, a SAP- (kijelentő mód, jelen idő: SAPIO, SAPIS, SAPIT stb.; perfectum: SAPUI, SAPUISTI, SAPUIT stb.; kötőmód, jelen idő: SAPIAM, SAPIAS, SAPIAT stb.). A spanyolban a fonetikai változások során azonban (elsősorban hangátvetések miatt) létrejött a tőnek két módosulata is, amit a következők szerint kell elképzelni (az egyszerűség kedvéért vegyük az E/2. alakot):

kijelentő mód, jelen idő	SÁPIS > sabes	a magánhangzók közötti [p] zöngésülése és a hangsúlytalan [i] megnyílása általános hangtani változásnak tekinthető;
kijelentő mód, múlt idő	SAPUÍSTI > *SAUPÍSTI > ósp. sopiste > supiste	hangátvetés, majd az [au̯] diftongus [o]-vá válása, később [u]-vá gyengülése (talán az [i] hatására);
kötőmód, jelen idő	SÁPIAS > *SÁIPAS > sepas	itt szintén hangátvetés, majd az [ai̯] kettőshangzó [e]-vé alakulása (összevonás) történt.

A fenti példa alapján könnyű belátni, hogyan alakulhat ki egy tőnek több módosulata. Ehhez az igéhez hasonlóan fejlődött az HABERE ige befejezett múltja is: HÁBUI, HABUÍSTI stb. > *HÁUBE, *HAUBÍSTE stb. > óspanyol ove, oviste stb. > hube, hubiste stb. (a v/b, ill. a h- természetesen csak írásbeli különbség a spanyolban), melynek mintájára képzi az andar (anduve), az estar (estuve), és a tener (tuve) ige is az egyszerű befejezett múltját. Az utóbbi három ige tehát nem a latin alakokat vitte tovább hangváltozásokkal, hanem egy másik ige ragozásának mintáját vette át ebben az igeidőben (ezt analógiás változásnak/feljődésnek nevezik a nyelvtörténetben). Ezeket az igéket azért nevezik egyébként erős perfectumú igéknek is (verbos de pretérito fuerte), mert a befejezett múltjuk E/1. és E/3. személyében a hangsúly a tőre esik – míg a szabályos igék esetében a ragra (aminek oka, hogy a szabályos latin igék perfectumragjában a [u̯i] hangcsoport egyik hangja – már magában a latinban – kiesett, így a rag összeolvadt a tő végével: pl. lat. E/1. CANTÁVI [kantáu̯i] > CANTÁI [kantái] > sp. canté ’énekeltem’; E/3. CANTÁVIT [kantáu̯it] > CANTÁUT [kantáu̯(t)] > cantó ’énekelt’).

A harmadikféle, legerősebb rendhagyóság pedig a teljes tőváltás (szakszóval szuppletivizmus). Ezen igék töve nem hangváltozások miatt módosul, mint a fenti példákban, hanem történetileg valóban több eltérő tőről – sőt, eltérő igéről – van szó, melyek a nyelv fejlődése során valamiért ugyanazon ige alakjaivá válnak. Az ilyen igéket többtövű igéknek (verbos polirrizos) is nevezik bizonyos spanyol szakirodalmak, és szerencsére mindössze kettő van belőlük, az ir ’megy’ és a ser létige. Az ir alakjai három latin igéből származnak: a főnévi igenév (így az abból képzett futuro és condicional is), a múlt idejű melléknévi igenév (ido) és a gerundium (yendo), a kijelentő mód folyamatos múltja (iba, ibas, iba, íbamos, ibais, iban), valamint a felszólító mód T/2. alakja (id) a latin ĪRE ’megy’ igéből; a kijelentő mód jelen ideje (voy, vas, va, vamos, vais, van) és a kötőmód jelen ideje (vaya, vayas, vaya, vayamos, vayáis, vayan), valamint a felszólító mód E/2. alakja (ve) a latin VÁDERE ’lép, megy’ igéből; a ser igével közös befejezett múltja (fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron), kötőmódú folyamatos múltja (fuera/fuese, fueras/fueses stb.), illetve jövő ideje (fuere, fueres stb.) pedig a latin ESSE létige perfectumtövéből (vö. a magyar „megy valahova” és „volt/lesz valahol” paradigmával!), amely már a latinban is többtövű volt. A ser létigének szintén három töve van. Vitatott, hogy maga a főnévi igenév a beszélt latin *ESSERE (az ESSE „szabályosítása”) rövidülése-e, vagy pedig a hasonló jelentésű latin SEDERE ’tartózkodni’ igéé – a DRAE szerint az utóbbi, egy régebbi seer alakon keresztül, s a kötőmód jelen idejű alakjai (sea, seas, sea, seamos, seáis, sean) is ezt sugallják. Az ige második töve egyértelműen a latin ESSE különböző módosulatai, melyet a kijelentő mód jelen időben (soy, eres, es, somos, sois, son), illetve a folyamatos múltban találunk (eras, eras stb.); a harmadik pedig az imént említett ir igével közös fu- perfectumtő (ugyanazokkal az alakokkal, mint az ir igénél). Mint fentebb írtam, az ESSE már a latinban is többtövű volt: valójában a latin FUĪ, FUISTI, FUĬT stb. alakok eredetileg egy FORE ’lesz’ jelentésű igéből származnak. Hasonló ehhez, amikor a magyarban a van ige jövő idejeként a lesz ige jelen idejét használjuk.

Szót kell még ejteni azokról az „enyhébb” rendhagyóságokról is, amelyek nem kifejezetten a tövet, hanem a ragot, illetve annak tőhöz illesztését érintik. Az ilyen szabálytalanság általában úgy alakul ki, hogy a latinban még meglévő tő végi mássalhangzó kiesik. Ez vagy csak bizonyos környezetben történik meg (pl. az -ecer < -ESCERE végű, illetve a nacer < NASCERE, conocer < COGNOSCERE igékben a klasszikus latin korban végig [szk] volt a tő végén, a spanyolban viszont [e] és [i] előtt a [k] hang is [sz]-szé vált, majd beleolvadt az előtte lévő [sz]-be, míg [a] és [o] előtt megmaradt), vagy a teljes ragozásban, aminek következtében „rosszul hangzó” alakok keletkeznének, ezért az eredeti mássalhangzó helyére „beugrik” egy „kötőhang” (ami persze történhet, illetve később módosulhat analógiás hatásra is); az utóbbira példa a caer (< CADERE), melynek szabályos alakjai a caigo, caiga helyett *cao, *caa lennének: ezt az óspanyolban először egy -y- beiktatásával oldották fel, a -g- pedig később került bele az olyan igealakok hatására, mint a digo, hago stb.


Talán kicsit hosszúra és töményre sikeredett ez a téma, de azért remélem, nem vettem el azok kedvét, akik esetleg elszánták magukat, hogy szeretnének spanyolul megtanulni. ;-)

Felhasznált irodalom

• Diccionario de la lengua española (DRAE), 22.ª ed., RAE, 2001.
• Diccionario de la lengua española, 23.ª ed., RAE–ASALE, 2014.
• Diccionario panhispánico de dudas (DPD), RAE, 2005.
• Gramática descriptiva de la lengua española (GDLE), Ignacio Bosque, Violeta Demonte; Colección Nebrija y Bello, RAE, Espasa, 1999.
• Nueva gramática de la lengua española (NGLE), RAE, Espasa, 2009.

A lektorálásért hálás köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A futuro és a condicional

Spanyol nyelvtani sorozatunk most következő részében a kijelentő mód négy igeidejét: a két jövő időt (futuro simple és futuro compuesto), valamint a két condicional-t (condicional simple és compuesto) vizsgáljuk meg. Ezeket az igeidőket általában együtt szokták tárgyalni a spanyol nyelvtanok, ragozási táblázatok is, aminek egyrészt az az oka, hogy alaktanilag teljesen hasonlóan viselkednek, másrészt mondattanilag is szorosan összefüggnek egymással – a későbbiekben kiderül, mindez miért van így.

A két condicional-t szokás a spanyolnyelv-oktatásban – nem túl pontosan – „feltételes mód”-nak is nevezni, amikor ez valójában (az akadémiai nyelvtan szerint) nem igemód, hanem a kijelentő mód igeidői. Pontos magyar fordításuk éppen ezért nem lehetséges (bár lehetne az elsőt „feltételes jelen”-nek, a másodikat „feltételes múlt”-nak hívni, de ezek sem fejezik ki pontosan használatuk teljes skáláját), így inkább meghagyom az eredeti elnevezésüket. Azért sem lenne pontos ezt a két igeidőt „feltételes mód”-nak nevezni, mert ha már feltételes igemódról beszélünk, akkor szintén idetartozna a kötőmód folyamatos múltja és régmúltja, amikor feltételes mondatokban használjuk őket – viszont a kötőmód ezen igeidőit sem csak feltételes mondatokban használják, így szintén nem fedné le a teljes valóságot az elnevezés. (Bár egyes spanyol grammatikusok régebben tényleg megkülönböztettek feltételes módot, melybe az előbb említett igeidőket sorolták, ez azonban ma már elavultnak számít; az akadémiai nyelvtan szerint a spanyolban nincs feltételes mód.)

Ennyi bevezető és a fogalmak tisztázása után lássunk neki az említett igeidők tárgyalásának.

A futuro és a condicional ábrázolása a képzeletbeli időtengelyen (Forrás: El Mexicano)

Az egyszerű jövő idő (futuro simple vagy imperfecto)

Az egyszerű jövő idő, spanyolul futuro simple vagy futuro imperfecto (az újlatin nyelvészeti terminológiában nevezik még „szintetikus jövő”-nek is, később meglátjuk, miért, és egyáltalán mit jelent ez) a magyarhoz hasonlóan jövőbeli cselekvést vagy történést fejez ki, a magyartól némileg eltérően viszont kifejezhet lehetőséget is.

A többi igeidőtől – a condicional-lal együtt, mint majd látni fogjuk – alaktanilag az különbözteti meg, hogy ragjai nem az igetőhöz, hanem a főnévi igenévhez (vagy – rendhagyó igék esetében – annak módosult alakjához) kapcsolódnak. Ezek a ragok (mindhárom ragozási osztályban) az alábbiak:

• -é, -ás, -á, -emos, -éis, án.

Vagyis egy-egy szabályos igén keresztül bemutatva:

• cantar (I.): cantaré, cantarás, cantará, cantaremos, cantaréis, cantarán (’énekelni fogok’ vagy ’énekelek majd’ stb.)
• comer (II.): comeré, comerás, comerá, comeremos, comeréis, comerán (’enni fogok’ vagy ’eszem majd’ stb.)
• vivir (III.): viviré, vivirás, vivirá, viviremos, viviréis, vivirán (’élni fogok’ vagy ’élek majd’ stb.)

Mint fentebb említettem, és a példákból is jól látszik, a ragozási osztály nem befolyásolja a végződéseket, hiszen a főnévi igenévhez kapcsolódnak a ragok. Ennek pedig nyelvtörténeti oka van. A spanyolban (és a többi újlatin nyelvben) ugyanis az egyszerű jövő idő alakjai eredetileg összetett igealakok, vagy ún. igei körülírások (perífrasis verbales) voltak (vö. a magyar „énekelni fogok” alakkal), mégpedig a főnévi igenév és az haber (eredetileg ’neki van~kell’ jelentésű) segédige jelen idejű alakjainak összevonásából keletkeztek: cantaré < cantar he, cantarás < cantar has, cantará < cantar ha, cantaremos < cantar hemos stb. – vagyis eredetileg az ’énekelnem (énekelned, énekelnie, énekelnünk stb.) kell’ jelentéssel bírtak (hasonló ehhez a ma használatos haber de + főnévi igenév – pl. he de cantar ’énekelnem kell(ene)’, has de comer ’enned kell(ene)’ stb. – szerkezet).

Mindez természetesen a latinig vezethető vissza, amelyben – legalábbis a beszélt nyelvben – már szintén léteztek ilyen igei körülírások: CANTĀRE HÁBEO ’énekelnem kell’, melynek fejlődéseként jött létre a spanyol cantar he > cantaré, az olasz cantare ho > canterò, a portugál cantar hei > cantarei stb.

Mivel az egyszerű jövő idő alakjai tehát történetileg összevont alakok, ezért nevezik őket a romanisztikában szintetikus jövőnek is (megkülönböztetésül az analitikustól, vagyis a jövő időt kifejező igei körülírásoktól, mint amilyen a spanyolban az ir a + főnévi igenév szerkezet: voy a cantar ’énekelni fogok’, vagy pl. a románban a voi cântá ’énekelni fogok’).

A futuro simple használata nagyjából megegyezik a magyar jövő időével, azonban kifejezhet lehetőséget is. Lássunk néhány példát mindkét esetre:

• Mañana visitaré a mi hermano. ’Holnap meglátogatom a testvéremet.’
• Ya veremos qué se puede hacer. ’Majd meglátjuk, mit lehet tenni.’
• Ana y Juan también estarán en el concierto. ’Anna és János is ott lesznek a koncerten.’
• ¿Qué será de ti? ’Mi lehet veled?’
• No sé qué pasará. ’Nem tudom, mi történhet.’
• ¿Adónde irá José? ’Hová mehet Józsi?’

A rendhagyó igék esetén az egyszerű jövő idő ragjai a főnévi igenévnek egy módosult alakjához kapcsolódnak. Ez a módosulás lehet a főnévi igenév -r végződése előtti hangsúlytalanná váló magánhangzó kiesése (pl. haber > habr-), illetve ennek egy változata, amikor a magánhangzó kiesését követően egy ún. ejtéskönnyítő mássalhangzó (-d-) kerül az igenévvégződés elé (ez az -l, -n tővégű rendhagyó igék jellemzője, pl. valer > *valr- > valdr-, tener > *tenr- > tendr-), valamint előfordul maga az igető lerövidülése (pl. hacer > har-). Nevezzük az így kapott szabálytalan főnéviigenév-alakot futurumtőnek! (Ezzel könnyebb dolgunk lesz a továbbiakban, hiszen a condicional ragjai is a főnévi igenévhez, illetve ugyanehhez a futurumtőhöz kapcsolódnak.)

A leggyakoribb rendhagyó igék futurumtöve (illetve ragozása egyszerű jövő időben) az alábbi táblázatban szerepel.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Az ezekből származó igéket is természetesen hasonlóképpen kell ragozni (pl. componer: compondré), kivétel a bendecir ’áld’ és a maldecir ’átkoz’, amelyek ma már szabályosak (bendeciré, maldeciré, nem pedig *bendiré és *maldiré).

A beszélt nyelvben az egyszerű jövő idő mint jövőbeli cselekvés kifejezése kezd kiszorulni a használatból, helyette ebben a jelentésben egyre inkább az ir a + inf. igei körülírás használatos – míg a futuro simple mindinkább csak lehetőséget fejez ki. Ugyanakkor azokon a területeken, ahol még él ebben a használatban, különbség van közte és az ir a + inf. szerkezet között: az utóbbi a beszélő saját szándékát, törekvését is kifejezi. Így például, míg a voy a cantar azt jelenti, hogy ’énekelni fogok [mert én akarom]’, addig a cantaré jelentése inkább ’majd énekelek [valamikor, de nem biztos, hogy saját megfontolt szándékomból]’.

A befejezett jövő (futuro compuesto vagy perfecto)

A futuro compuesto vagy futuro perfecto, amely magyarul talán „befejezett jövő”-nek nevezhető, összetett, és befejezett szemléletű igeidő. Eredetileg és az irodalmi nyelvben olyan cselekvést vagy történést fejez ki, amely a jövőben egy másik jövőbeli cselekvés vagy történés előtt már megtörtént; vagyis tulajdonképpen „jövő idejű múlt” (vö. a magyar „Mire megjöttök, addigra már megvacsoráztunk” mondattal). A mai beszélt nyelvben inkább már csak megtörtént cselekvés, történés lehetőségét (másképpen fogalmazva lehetséges megtörtént eseményt) fejezi ki.

Képzése az haber segédige egyszerű jövő idejével (habré, habrás, habrá, habremos, habréis, habrán) és a participióval, azaz a múlt idejű melléknévi igenévvel (cantado, comido, vivido) történik. Néhány példa a használatára:

• Cuando lleguéis, ya habremos cenado. ’Mire megjöttök, már megvacsoráztunk.’
• ¿Sabes qué habrá ocurrido? ’Tudod, mi történhetett?’
• Los llamé, pero no estaban. Habrán tenido que irse. ’Hívtam őket, de nem voltak ott. Talán el kellett menniük.’

A condicional simple vagy imperfecto, másképpen pospretérito

A condicional simple vagy condicional imperfecto a kijelentő módnak egy olyan igeideje, amely a múltból kiinduló lehetséges jövőbeli cselekvést vagy történést fejez ki a jelenben. E funkciójából eredően az Andrés Bello chilei grammatikus általi – a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) által is használt – nyelvtani terminológiában a pospretérito, azaz ’utómúlt’ elnevezést is alkalmazzák rá, amely talán pontosabb és kifejezőbb is. Mint a bevezetőben már írtam, a magyar nyelvű tankönyvekben sokszor „jelen idejű feltételes mód”-nak nevezik, azonban ez tévedés, hiszen itt nem igemódról, hanem a kijelentő mód igeidejéről van szó (persze nyilván csak megegyezés kérdése, hogy az egyes igeidőket milyen igemódok alá sorolják be a nyelvtanok, itt természetesen mindent a RAE általi „hivatalos” nyelvtan szerint kell érteni).

Képzésénél a ragok – a futuro simple-hez hasonlóan – a főnévi igenévhez (rendhagyó igék esetén a futurumtőhöz, lásd fent!) járulnak, melyek az alábbiak:

• -ía, -ías, -ía, -íamos, -íais, -ían.

A három szabályos példaigén keresztül bemutatva:

• cantar: cantaría, cantarías, cantaría, cantaríamos, cantaríais, cantarían (’énekelnék’ stb.)
• comer: comería, comería, comerías, comeríamos, comeríais, comerían (’ennék’ stb.)
• vivir: viviría, vivirías, viviría, viviríamos, viviríais, vivirían (’élnék’ stb.)

A condicional simple nagyon könnyen összetéveszthető a II–III. ragozású igék folyamatos múltjával (a következő bekezdésben látni fogjuk, hogy e hasonlóság nem a véletlen műve), mivel ugyanazokkal a ragokkal képzik mindkettőt, azzal a különbséggel, hogy a condicional-nál ezek a főnévi igenévhez, a pretérito imperfecto esetén pedig az igetőhöz kapcsolódnak. Ezért ügyelni kell arra, hogy ne keverjük pl. az habría (’lenne’) és había (’volt’), a podría (’bírna’) és podía (’bírt’) vagy éppen a querría (’akarna’, ’szeretne majd’) és quería (’akart, szeretett’) alakokat!

Történetileg a condicional simple szintén igei körülírás volt, méghozzá a főnévi igenév és az haber (régi jelentése: ’kell’, illetve ’neki van’) ige folyamatos múltjának – había, habías, había, habíamos stb. – összeolvadásából keletkezett: cantaría < cantar h(ab)ía < lat. CANTĀRE HABĒBAM (’énekelnem kellett’), cantarías < cantar h(ab)ías < CANTĀRE HABĒBAS (’énekelned kellett’) stb.

Alapvetően kétféle használata van:

1. Jelen idejű feltételes mondatok főmondatában áll (pl. „Énekelnék, ha ...”) – ilyenkor a ’ha’-val bevezetett mellékmondatban a kötőmód folyamatos múltja szerepel az irodalmi nyelvben. Használható természetesen egyszerű mondatokban is kívánság, óhaj kifejezésére, ahogyan a magyarban.
2. Múlt idejű idézéskor vagy ún. „függő beszédben”, ha az eredeti közlésben jövő idő szerepelt; illetőleg múlt idejű lehetőség kifejezésére.

Következzen néhány példa mindkét esetre:

• Prometió que escribiría, pero no ha escrito. ’Megígérte, hogy írni fog, de nem írt.’
• Pedro no vino ayer; estaría enfermo. ’Péter nem jött tegnap; talán beteg volt.’
• Me gustaría pedirte un favor. ’Szeretnék kérni tőled egy szívességet.’
• No podría vivir sin ti. ’Nem bírnék élni nélküled.’
• Todos seríamos más felices si tuviéramos más dinero. ’Mindannyian boldogabbak lennénk, ha több pénzünk lenne.’
• Si los invitaras, seguro te visitarían. ’Ha meghívnád őket, biztosan meglátogatnának.’

A condicional compuesto vagy perfecto, más néven antepospretérito

A condicional compuesto vagy condicional perfecto – az Andrés Bello-féle terminológiában antepospretérito (kb. „befejezett utómúlt”) – összetett igeidő, amely a condicional simple-hez képest előidejűséget fejez ki. Magyarul talán „feltételes múlt idő”-nek lehetne hívni, ugyanis a legtöbbször múlt idejű feltételes mondatok főmondatában használatos (vö. „Énekeltem volna, ha ...”). Képzése az haber segédige condicional simple alakjaival (habría, habrías, habría, habríamos, habríais, habrían) és a múlt idejű melléknévi igenévvel (participio) történik (cantado, comido, vivido). Pár példa a használatára az alábbiakban olvasható.

• Si hubiera venido antes, le habríamos acompañado. ’Ha előbb jött volna, elkísértük volna.’
• Habría cantado si supiera cantar. ’Énekeltem volna, ha tudnék énekelni.’
• Si hubieras estudiado más, habrías recibido mejores notas. ’Ha többet tanultál volna, jöbb jegyeket kaptál volna.’
• ¡Quién lo habría pensado! ’Ki gondolta volna!’

A főmondati condicional compuesto szinte mindig felcserélhető a kötőmód régmúltjával (a kettő között nincs lényeges jelentésbeli, sem nyelvtani különbség), így a fenti példákban is:

• Si hubiera/hubiese venido antes, le hubiéramos/hubiésemos acompañado.
• Hubiera/Hubiese cantado si supiera/supiese cantar.
• Si hubieras/hubieses estudiado más, hubieras/hubieses recibido mejores notas.
• ¡Quién lo hubiera/hubiese pensado!

A condicional perfecto a kötőmód régmúltja helyett múlt idejű feltételes mondatok mellékmondataiban tájszólási sajátosság, tehát nem hangzik jól pl. a Si *habría venido antes, le habríamos acompañado.