Miért ejtik a spanyol j-t a [h]-hoz hasonlóan?

Az óspanyol Poema del Çid első oldala

Gondolom, sokakban felmerült már a kérdés, ahogy régen bennem is: vajon mi az oka annak, hogy a spanyolban a j és a ge, gi kapcsolatok g-je érdes h-szerű hangnak felel meg (átírásban én ezt [ch]-val fogom jelölni), amikor az összes többi újlatin nyelvben – még a szomszédos portugálban és katalánban is – ezek [zs]-nek vagy [dzs]-nek hangzanak: pl. olasz gente [dzsente] ’emberek’, francia je [zsö] ’én’, portugál junto [zsuntu] ’együtt’, román jucá [zsuká] ’játszik’ stb. – vö. spanyol gente [chente] ’emberek’, junto [chunto] ’együtt’, jugar [chugár] ’játszik’.

Bizonyára ebből egyértelmű, hogy a spanyolban történt az újítás, amelyet a [ch] hang megléte sajátosan megkülönböztet a többi újlatin nyelvtől. De azért van egy csavar is a dologban: ugyanis a j által jelölt spanyol hang nem mindig azonos eredetű az ugyanezzel a betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal. Hogy megértsük, pontosan mi történt, legalább a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzók rendszere sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől a hasonló hangokat illetően. Három pár – mondjuk úgy – „sziszegőhanggal” rendelkezett, mindhárom esetében zöngés–zöngétlen megkülönböztetéssel (hasonlóan a mai olaszhoz), az alábbi ábra szerint:

(Forrás: El Mexicano)

Mint látható, az óspanyolban a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. századig, amikor is egy hangváltozási folyamat vette kezdetét. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában a rendszer változik meg („tolódik el”), különböző tényezők (belső szerkezeti okok, kölcsönhatás más nyelvekkel stb.) hatására. A spanyolban ez a klasszikus vagy középspanyol korszaknak (Siglos de Oro) tekintett 16–17. században zajlott le a következőképpen:

• Északon a zöngésségi megkülönböztetés szűnt meg először, a zöngétlen hangok javára, így maradt a rendszerben az [sz], [c] és [s]; délen pedig a [c], [dz] egyszerűsödött elsőként [sz], [z] hangokká, vagyis ott az [sz], [z], [s], [zs] hangok maradtak meg (ezt a rendszert őrzi mindmáig az archaikus ladino nyelvváltozat). Némileg árnyalja viszont a képet, hogy zöngésségi különbség valószínűleg eleve csak magánhangzók között létezett; szó elején – a [zs] kivételével – és végén is csak zöngétlen sziszegőhang állhatott, tehát a szó végi -z is feltehetően [c]-nek (sőt, talán inkább [sz]-nek) hangzott.
• Az északon megmaradt [c] hang szintén [sz]-szé egyszerűsödött, és délen is eltűnt a zöngésségi megkülönböztetés. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó („kemény”) és az eredeti („lágy”) [sz] (s) között (az utóbbit a nyelvhegy megemelésével ejtették, talán már a latinban is), ezért az északi beszélők a kétféle [sz] közötti különbséget úgy próbálták fenntartani, hogy a „kemény” [sz] ejtését eltúlozták, így az az angol thing szó th-jához hasonló hanggá vált (fonetikai átírásban [θ] a jele). Ellenben a déli területek beszélőinél a két hang összeolvadt, vagyis eltűnt köztük a különbség. Ezért ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken és egész Spanyol-Amerikában csak egy, a magyar sz-hez hasonló [sz] létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl.
• Az [s] hang, amely részben egyes latin mássalhangzócsoportok (főként a -C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyulásából származó [zs] elzöngétlenedéséből, másrészt az -X- gyengüléséből kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel), tovább lágyult. Először a német ich szóban lévő ch-hoz [hj] vált hasonlóvá, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. E változást szintén az motiválhatta, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt lágy [sz]-től a középkori [s] hangot, kiegyenlítettebbé téve a „sziszegőhangok” eloszlását.

(Forrás: El Mexicano)

Miután lezajlottak a fent ismertetett hangváltozások (ahonnét a modern spanyol nyelvet számítjuk), szükségessé vált a helyesírási szabályok megreformálása is. A sziszegőhangok zöngés–zöngétlen megkülönböztetésének eltűnésével már nem volt szükség az x és a j betűre is ugyanazon hang jelölésére, így az x-et megtartották a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ksz] hangra (kivéve néhány hagyományőrző írású nevet és származékait, amelyekben még megtalálható [ch] hangértékkel), ezért ma a j – valamint e, i előtt a g – jelöli a modern spanyol [ch] hangot. Egyúttal eltörölték a ç használatát, s a modern félszigeti északi nyelvjárás alapján rögzítették, hogy a [θ] hangot a z, illetve e, i előtt a c jelöli. A Spanyol Királyi Akadémia folyamatosan vezette be e változtatásokat a 18. század első felében, azonban az akadémiai helyesírásnak csak az 1815-ös kiadása rögzítette őket véglegesen. Ettől kezdve a betűk használata és a helyesírás rendszere lényegében máig nem változott.

A Cid „El Campeador” szobra Burgosban (Forrás: Pixabay.com)

Érdemes azt is tudni, mint már utaltam rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], ill. mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezen betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéival. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, [dj]-ből, valamint a [g] lágyulásából származik (pl. lat. IAM ’már’ > port. já [zsá], ol. già [dzsá], ill. lat. DIŬRNU ’nap(pali)’ > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsur]), a középkori spanyolban a [zs] és későbbi [ch] a beszélt latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport lágyulása (palatalizációja) révén jött létre: pl. OCLU [okʲlʲu] ’szem’ > *[olju] ~ (It.) *[okju] > *[oljo] ~ (It.) [okjo] > *[ojjo] > ósp. ojo [ozso] > [oso] > [ohjo] > sp. [ocho] (vö. port. olho [olʲu], ol. occhio [okkjo], fr. oeil [öj]); vagy pl. lat. FĪLIU [filju] ’fia’ > *[fijju] > ósp. fijo [fhizso] > *[hiso] > *[ihjo] > sp. hijo [icho] (vö. port filho [filʲu], ol. figlio [fillʲo], fr. fils [fisz]).

A patatálisok változásai a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A latin [j] és [dj] viszont, akárcsak e és i előtt a g, a spanyolban eredetileg [j]-ként folytatódott, vagy eltűnt: pl. IAM > ya, MAIŌRE ’nagyobb’ > mayor, GĔLU ’jég’ > hielo, PLAGIA ’tengerpart’ > playa, IANUARIU ’január’ > *IENAIRU > enero. Kivéve hátul képzett magánhangzók – [u] és olykor [o] – előtt, ahol az óspanyolban (a portugálhoz, franciához hasonlóan) [zs]-t, a mai spanyolban [ch]-t találunk: pl. IŪNCTU ’együtt’ > junto, IŬVENE ’fiatal’ > joven. A [ch] hang másik forrása a magánhangzók közötti latin -x- (ill. néha az -ss- is), amely az óspanyolban [s]-ként hangzott, s az 1815-ös helyesírási reform óta szintén a j jelöli: pl. lat. DĪXI ’mondtam’ > dije, LAXIUS ’távol’ > lejos (vö. LAXARE ’elhagy’ > ol. lasciare [lassáre]) stb. Az -X- fejlődési sorát valahogy így kellene elképzelni: [ksz] > [hʲsz] > [js] > [hj] > [ch].


Részlet a Cidből rekonstruált óspanyol kiejtéssel
E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis a klasszikus latin írott nyelvből közvetlenül átvett, vagy más újlatin nyelvből kölcsönzött jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné – sőt, elmondható, hogy a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik.

Hajlító, ragasztó, elszigetelő, bekebelező

Példa a toldalékolásra a spanyol ’macska’ szóval
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)

Mint egy korábbi bejegyzésben megígértem, mondanék néhány szót a különböző nyelvtípusokról. Bizonyára az iskolai nyelvtanórákról ismerősen hangzanak az olyan kifejezések, hogy egy nyelv lehet „hajlító”, „ragasztó”, „elszigetelő”, vagy éppen „bekebelező” típusú (ha a hagyományosan elfogadott négy alaptípust említem különösebb hozzáfűznivaló nélkül), most viszont megnézzük, hogy mit is jelentenek igazából ezek az elsőre talán eléggé zavarosnak tűnő fogalmak, és milyen szempontok szerint vizsgáljuk őket.

A nyelveket aszerint, hogy a különböző nyelvtani viszonyok kifejezésére milyen felépítésű szóalakokat, szókapcsolatokat használnak (pl. ragozás, tőváltoztatás, toldalékolás, vagy csupán segédszavak és a szórend változtatása) alaktani kategóriákba szokás sorolni, amit morfológiai tipológiának nevezünk. A hagyományos – az ókori görög és latin nyelvtanra épülő – nyelvtan lényegében csak az alaktant ismerte, így amikor a köznyelvben nyelvtípusokról beszélünk, leginkább az alaktani típusokat értjük alatta (hiszen léteznek például mondattani nyelvtípusok is, amelyek azt mondják meg, hogy egy nyelvben mi a fő mondatrészek – az alany, az ige és a tárgy – jellemző sorrendje).

Nem egyszerű a dolog, ugyanis többféle csoportosítás is létezik, amelyek ráadásul gyakran keverednek is egymással (még a szakirodalomban is), illetve bizonyos esetekben egymás szinonimáiként használják őket, mivel vannak köztük átfedések. Alapvetően kétféle besorolást különböztetnek meg. Közülük az egyik arra ad választ, hogy a szóalakok mennyire bonthatóak elemekre, a másik pedig arra, hogy egy-egy szóalak mi mindent képes kifejezni, vagyis mennyire jelentéssűrítő (szintetizáló).

Attól függően, hogy egy nyelvben jellemzően mennyire bonthatóak elemekre a szavak, megkülönböztetünk elszigetelő (izoláló), ragasztó (agglutináló), illetve hajlító (flektáló) nyelveket.

• Az elszigetelő (izoláló) nyelvekben, mint az elnevezés is mutatja, a szavak általában egyetlen „elszigetelt” elemből állnak, vagyis nem toldalékolhatóak, és nem is képesek alakváltoztatásra (bár az ilyen nyelvekben is lehetnek összetett szavak), hanem azok meghatározott sorrendje (más szavakkal, segédszókkal való kombinálása), vagy például a hanglejtés változtatása fejezi ki a mondaton belüli nyelvtani viszonyokat. Ilyen nyelvek tipikusan a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai, köztük a legismertebb kínaival, de az angol nyelv is erős izoláló jelleget mutat, miután a ragozás szinte teljesen eltűnt.
• A hajlító (flektáló) vagy fuzionáló nyelvek sajátossága, hogy a ragozás és a szóképzés során a szótő is megváltozhat: pl. spanyol sabemos ’tudunk’, supimos ’tudtunk’ és sepamos ’tudjunk’. Ezekben a nyelvekben a szavak általában nehezen bonthatóak fel szótőre és elkülöníthető toldalékokra: csupán egy-két toldalék vagy rag járulhat hozzájuk, amely egyúttal több mindent is kifejez egyszerre (innen a fuziónáló elnevezés is), és sokszor teljesen összeolvad a szótővel – éppen ezért nem is mindig lehet ragról beszélni, hanem csupán alakváltozásról. A hajlító nyelvtípusba tartoznak jellemzően az indoeurópai és az afroázsiai nyelvcsalád tagjai.
• A ragasztó (agglutináló) vagy ragozó nyelvek fő jellemzője, hogy a szótövekhez „egymás után ragasztott” toldalékokkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Valószínűleg ebbe a csoportba tartozik a legtöbb nyelv, így a magyar, a finnugor nyelvek többsége, a török nyelvek, a baszk, a japán, a koreai, az ausztronéz (maláj–polinéz) nyelvcsalád több tagja, a dravida nyelvek és számtalan amerikai indián nyelv. Az előző, hajlító típusú nyelvekkel ellentétben a ragasztó típusú nyelveknél már a szótőhöz jól elkülöníthető toldalékok kapcsolódnak egymás után, melyeknek egyenként is van jelentése: pl. a magyar házakat szó az alábbi morfémákra, vagyis nyelvtani jelentéssel bíró elemekre bontható: ház- (tő) -ak- (többes szám) -at (tárgyeset); ugyanennek viszont pl. a latinban CASAS felel meg, ahol egyetlen rag, az -s jelöli a többes számot és a tárgyesetet egyben.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti csoportosítás csupán „idealizált” nyelvtípusokról szól, a valóságban ilyenek nincsenek (legalábbis nagyon ritkák). A legtöbb nyelv kevert típusú, ami azt jelenti, hogy például a jellemzően flektáló nyelvekben éppúgy lehetnek agglutináló jelenségek, ahogy a jellemzően agglutináló nyelvekben flektáló jellegű megoldások. Az előbbire jó példa lehet a hajlító típusú nyugati újlatin nyelvekben a többes szám -s hozzáadásával történő képzése (pl. spanyol gato, gata ’macska’ – gatos, gatas ’macskák’), amely agglutináló sajátosság; az utóbbira pedig a magyar ló – lovak, tó – tavat típusú szóalakokat lehetne példaként említeni, amelyekben tőváltozás (hajlítás) és toldalékolás (agglutináció) is megfigyelhető.

Egy ebből a szempontból modernebb – és logikusabb – besorolás skálaszerű megközelítést alkalmaz, amely szerint ennek két végpontját a flektáló (a szóalakok nehezen bonthatóak fel elemekre, tőre és toldalékokra, csak alakváltoztatás van), illetve az agglutináló (a szóalakok jól elkülönített elemekre, tőre és toldalékokra bonthatóak) nyelvek jelentenék.

Térjünk viszont rá a másik fő szempont szerinti csoportosításra. A szóalakok jelentéstani funkciója, vagyis a jelentéssűrítés mértéke szerint – azaz, hogy egyetlen szóalak milyen hosszú jelentéstartalmat foglalhat magába – egy nyelv lehet analitikus („részekre bontó”), szintetikus (toldalékoló) és poliszintetikus (bekebelező, inkorporáló).

• Az analitikus nyelvek jellemzően több szóból álló szerkezetekkel (segédszavakkal, a szórend kötöttségével) fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, és a szavak csak egyalakúak lehetnek. Következésképpen tisztán analitikus nyelvek az elszigetelő (izoláló) nyelvek, így gyakran ezeket hívják analitikus nyelveknek. Viszont – hasonlóan ahhoz, amit fentebb említettem – éppúgy lehetnek analitikus szerkezetek az egyébként toldalékoló típusú nyelvekben is: pl. a magyarban az énekelni fog analitikus szerkezet, pedig a magyar igencsak agglutináló nyelv. Szintén analitikus(abb)ak az újlatin nyelvek (a latinnál), melyekben több mindent szószerkezetekkel fejeznek ki, ami a latinban még névszóragozással történt: pl. lat. CASAE ’a háznak’ (birtokos eset) megfelelője a spanyolban de la casa, az olaszban della casa stb., amelyek analitikus szerkezetek.
• A szintetikus vagy toldalékoló nyelvek toldalékokkal, képzőkkel, ragozással, vagyis több elemből összerakott szavakkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Szintetikus nyelveknek tekintik általában a ragasztó (agglutináló) és a hajlító (flektáló) típusú ragozó nyelveket is. Az újlatin nyelvek például tipikus átmenetet képeznek az analitikus és a szintetikus nyelvek között: az igeragozásban, igés szerkezetekben meglehetősen szintetikusak, a névszói szerkezetekben pedig erősen analitikusak.
• A poliszintetikus vagy bekebelező (inkorporáló) nyelvek magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyek egyetlen szóalakba foglalnak bele („kebeleznek be”) több szótövet, képzőt, sőt, névmást, igét és egyéb mondatrészeket is. A bekebelező nyelvekben így sokszor egyetlen szó jelentése egy egyszerűbb mondatnak, tagmondatnak is megfelelhet. Ezt a típust erősíti az eszkimó–aleut nyelvcsalád, illetve számos amerikai indián nyelv is. Például a Mexikóban beszélt azték (nawatl) nyelv nimitztlamaka szavának jelentése ’én adok neked valamit’, ahol a ni- az igei alanyi képző egyes szám első személyben (’én’), a mitz- az egyes szám második személyű tárgyas és részes bővítményképző (’téged, neked’), a tla a tárgyra utal, a maka pedig az igealak (’adni’), vagyis szó szerint kb. ’én-neked-valami-adni’. Hasonlóképpen: nimitzitta ’én látlak téged’ (’én-téged-látni’), tinechitta ’te látsz engem’ (’te-engem-látni’).

A két csoportosítás összefoglalva pedig valahogy így nézne ki:

• analitikus nyelvek
• jellemzően az elszigetelő (izoláló) nyelvek (pl. kínai, vietnami, angol)
• szintetikus (toldalékoló, ragozó) nyelvek
• agglutináló (ragasztó) nyelvek (pl. magyar, török, japán, baszk, kecsua)
• flektáló (hajlító, fuzionáló) nyelvek (pl. latin, spanyol, görög, német, arab)
• poliszintetikus nyelvek
• bekebelező (inkorporáló) nyelvek (szintén lehetnek agglutinálóak vagy flektálóak, bár itt nem ez a fő szempont: pl. azték, eszkimó nyelvek)

A fentiekben megpróbáltam átfogó képet adni a nyelvek alaktani tipológiai osztályozásáról. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így ezekkel a besorolásokkal is akadnak problémák. Mint már utaltam is rá, elég sok az átfedés, és a nyelvek többsége nem is sorolható be tisztán egy-egy típusba, de még a különböző csoportosítások és típusok között sincs éles határ (a flektáló és az agglutináló, illetve az analitikus és a szintetikus is csak végleteket jelent, valójában, mint említettem, a legtöbb nyelv erősen kevert típusú).

Az angol nyelvről például ma már sokan azt mondják, hogy inkább izoláló, mégis vannak benne a hajlító nyelvekre jellemző sajátosságok, mint pl. az igék rendhagyó múlt idejű, illetve befejezett melléknévi igenévi alakjai (to know, knew, known), de még agglutináló jelenségek is, mint például a szabályosan képzett főnévi többes szám (cat|s).

Hasonló mondható el az újlatin nyelvekről is, amelyek épp annyira analitikusak, amennyire szintetikusak, és éppúgy megfigyelhetőek bennük is az agglutináló nyelvekre jellemző sajátosságok is, mint a hajlítóakra: a nyugati újlatin nyelvek többesszám-képzése – az imént említett angoléhoz hasonlóan – inkább agglutinálás, mint hajlítás (pl. sp. gato|s ’macskák’ és gata|s ’nőstény macskák’), sőt, ha még a bizonyos igealakokhoz simulószóként tapadó hangsúlytalan (ún. klitikus) névmást is figyelembe vesszük, akkor ez már inkább inkorporáló tulajdonság – lásd pl. spanyol (vagy olasz) cántamela ’énekeld el nekem (a dalt)’.

Összegzésként megállapítható tehát, hogy nem minden nyelvet lehet pontosan besorolni, és a morfológiai típus megállapításakor is mindig abból a tulajdonságból kell kiindulni, amely az adott nyelvre leginkább jellemző.

A lektorálásért és a kiegészítő információkért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mesterséges nyelvvel a természetességért

Mesterséges – pontosabban fogalmazva megalkotott – nyelvekről már bizonyára mindenki hallott, olyanról viszont aligha, amely egy természetes nyelvet próbálna „még természetesebbé” tenni. Márpedig a padremoñal nyelv ötlete pont ezzel a céllal merült fel alkotójában.

A mesterséges nyelveket általában abban a reményben hozzák létre, hogy sokkal egyszerűbbek és „logikusabb” felépítésűek legyenek bármelyik természetes eredetű nyelvnél, szabálytalanságok nélkül, így közvetítőnyelvként szolgálhassanak bizonyos közösségekben. Ugyanakkor minden természetes nyelvben rengeteg rendhagyóság fordul elő a leggyakoribb alakokban, ezért nem biztos, hogy jó ötlet olyan nyelvet alkotni, amelyben nincsenek, hiszen ez épp a természetesség ellen szól. Mesterséges nyelvet egyébként bárki alkothat, nem kell hozzá még csak nyelvésznek lenni sem.

A spanyol alapú padremoñal nyelv megalkotójának szándéka azonban valami egészen más volt. Francesc Ojeda Briones katalán-spanyol bölcsész 2000-ben alkotta meg mesterséges nyelvét, amelyet eredetileg tréfának szánt; az interneten azonban nagy népszerűségre tett szert.

Mesterséges természet? (Forrás: Pixabay.com)

Mielőtt arról szólnék, mi is tulajdonképpen a padremoñal, szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Az ún. cultismo (magyarul „műveltségszó”) az újlatin nyelvekben olyan latin vagy görög eredetű szót jelent, amely az írott nyelv, a művelt nyelvhasználat útján őrződik meg, ezért – mivel soha nem tartozott a beszélők aktív hétköznapi szókincséhez – nem vagy csak részben (semicultismo) szenvedi el azokat a természetes hangalaki változásokat, amelyek a szájhagyomány útján örökölt szavakra jellemzőek. A „kultizmusoknak” az újlatin nyelvekben különös jelentőségük van, hiszen az adott nyelv korábbi történelméből, a klasszikus nyelvből való „visszakölcsönzések”, s javarészt ezek biztosítják e nyelvek írott változatának máig nagyfokú kölcsönös érthetőségét is.

A padremoñal lényege, hogy a műveltségszavakat olyan hangalakra hozzuk, mintha a beszéd útján öröklődtek volna, alkalmazva rájuk az ezekben végbement hangváltozásokat. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy melyek ezek a hangváltozások (erről részletesen olvashatunk a Wikipédiában). Maga a nyelv neve is így keletkezett, méghozzá a patrimonial, azaz ’honi’ szó népiesítésével. A spanyolban ugyanis palabras patrimoniales-nek, ’honi szavak’-nak nevezik a latinból folytonossággal, a beszélt (nép)nyelv útján örökölt szavakat a kultizmusokkal szemben. A nyelvet egy hosszabb, kifejezőbb névvel is ellátta megalkotója, ez pedig a castellano sen cuchesmos, azaz „kultizmusok nélküli spanyol”, amely „rendes” spanyolul így hangzik: castellano sin cultismos.

Hogy néhány példát is említsek, padremoñal nyelven a comunicación (’közlés’) comulgazón, a diccionario (’szótár’) dezonero, a familia (’család’) hameja, a futuro (’jövő’) hoduro, az historia (’történet’) pedig estuera lenne. Nos, melyek hangzanak szebben?

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Azért hímnemű, mert -o-ra végződik?

Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).

Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, pl. az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.

A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.

Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?

Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden -a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is -o-ra vagy -a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).

Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.

A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.