Vannak-e hosszú mássalhangzók a spanyolban?

A kérdésre a válasz elsőre rendkívül egyszerűnek tűnik, ám mint látni fogjuk, korántsem az. Először is azt kell tisztáznunk, hogy egyáltalán mit értünk „hosszú mássalhangzó” alatt, hogyan definiáljuk a hosszúság fogalmát. S itt máris fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy mindig a beszédből indulunk ki, nem pedig abból, hogy egy hangot írásban milyen betűvel vagy betűkombinációval jelölnek.

Minden kiejtett hangnak van egy időben objektíve mérhető hosszúsága, de ez csak akkor érdekes egy nyelven belül, ha van mihez viszonyítani – pl. létezik hosszabban vagy rövidebben ejtett párja, ami jelentéseket különböztethet meg. Egyértelmű, hogy pl. a spanyol ñ hosszabb, mint az n, sőt, a magyar ny-nél is hosszabb (ld. pl. año, España, mañana), még sincs értelme azt mondani, hogy „hosszú mássalhangzó”, mert nincsenek a spanyolban olyan szavak, melyek jelentését csak az ñ hosszúsága különböztetné meg. E mássalhangzó esetében ugyanis a palatalizáltság („lágyság”) az elsődleges vonás, amely megkülönbözteti mondjuk az [n] hangtól, nem a hosszúsága.

Bizonyos spanyol mássalhangzók történetileg hosszú mássalhangzóból vagy két hangzó kapcsolatából származnak (az ñ mellett ilyenek még – magánhangzók között – a ch, ll és y is), amit a hangsúlyminták, ill. bizonyos nyelvjárásokban a kiejtésük máig őriz, ám ettől még továbbra sincs ennek a hosszúságnak nyelvtani funkciója. Úgy is lehetne mondani, hogy ezek a mássalhangzók lehetnek ugyan fonetikailag hosszúak, de fonológiailag nem értelmezhető hosszúságról beszélni az esetükben.

Hosszú a macska farka? – Attól függ, mihez képest... (Forrás: Pixabay.com)

Az egyetlen mássalhangzó, amelyik egyszerű tövekben is rendszerességgel előfordul magánhangzók között „rövid” és „hosszú” változatban jelentésmegkülönböztető szereppel, az [r]. Bár a spanyol fonológiai hagyomány ezeket két eltérő beszédhangnak tekinti – mintsem ugyanazon fonéma rövid és hosszú változatának –,* hacsak nem fonológusnak készülünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a spanyol rr hosszú mássalhangzó, hiszen teljesül a fentebb leírt kritérium az olyan szópárok esetén, mint pl. caro ’drága’ és carro ’szekér, autó’ vagy pero ’de’ és perro ’kutya’.

Az [r]-en kívül a spanyolban csak az [n] és ritkán a [b] lehet hosszú, de azzal ellentétben, néhány művelt eredetű latin jövevényszó, pl. innato ’veleszületett’, perenne ’örökzöld’, obvio ’nyilvánvaló’ (bár ezt általában rövid [b]-vel vagy [β]-vel ejtik) stb. kivételével csak morfémahatáron (a circun-, con-, en-, in-, sin-, sub- előtaggal ellátott n- és b- kezdetű szavakban) állhat: pl. circunnavegar ’körbehajóz’, ennoblecer ’nemesít’, innecesario ’szükségtelen’, sinnúmero ’számtalan’, továbbá subbético: Cordillera Subbética (hegység Andalúziában). Az -nn- [nn] és a -bb-, -bv- [bb] a választékos kiejtésben ikermássalhangzók, ún. gemináták (vagyis egyikük szótag végéhez, másikuk szótag elejéhez tartozik), viszont szintén nem kontrasztosak, mivel nincsenek olyan minimálpárok, amelyek jelentése a hosszúságuktól függne.

Említést érdemel még, hogy a szintén csak morfémahatáron előforduló -nm- is ejthető [mm] geminátaként, pl. a conmigo ’velem’ szó egyik lehetséges ejtése [kommígo]; azonban a választékos beszédben inkább [nm]-nek hangzik. Idegen szavakban persze megjelenhetnek írásban egyéb gemináták is (mint pl. a rayos gamma ’gamma-sugárzás’ szakkifejezésben), ám ezeket általában egyszerű mássalhangzókként ejtik a beszélők.

(Forrás: El Mexicano)

Fonémikus gemináta egyedül a felszólító mód nos (’minket/nekünk’) személyes névmással ellátott harmadik személyű alakjaiban fordulhat elő (pl. ayúdenos ’segítsen nekünk’ és ayúdennos ’segítsenek nekünk’), azonban ezt a megkülönböztetést az élőbeszédben nem használják. (Sok beszélő nem is tud a létezéséről, amiről olyan helyesírási hibák is árulkodnak az online szövegekben, mint pl. Por favor, *ayúdenos ustedes.) Ráadásul ezekben a kifejezésekben valójában szóhatár van és csak egyezményes alapon írják őket egybe, tehát itt sem beszélhetünk valódi geminátáról.

Végszóként azt lehetne tehát mondani, hogy a spanyolban csak az r esetében beszélhetünk valódi rövid–hosszú szembenállásról, ezen kívül előfordulnak két egyforma mássalhangzóból álló csoportok, mint pl. az innato szóban, amelyek a kiejtésben ugyan hosszúak, de fonémikusan (vagyis a rendszer szintjén) csupán két rövid mássalhangzó egymásutánjai.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	Ha rendszeres hosszúsági megkülönböztetés csak egyetlen hangnál fordul elő egy nyelvben, akkor igazából majdnem mindegy, hogy a hosszúságot tekintem-e fonémának vagy a két hangot külön-külön. (A szerző megjegyzése)

A nemzetközi fonetikai ábécé esete a spanyollal

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miért nem jó éppen arra a nemzetközi fonetikai ábécé (angolul az International Phonetic Alphabet kezdőbetűiből rövidítve IPA; franciául Alphabet fonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), amire létrehozták? Ezt fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben a spanyol vonatkozásában. (A képen jobbra: az IPA a 2005-ös módosítása után.)

A nemzetközi fonetikai átírások (mivel nem csak az IPA létezik) elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis szerintem úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...

Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: fonetika és fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez nyelvtől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.

Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [susto] is, Latin-Amerikában [szuszto], sőt, Dél-Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és Dél-Amerikában leginkább [szuhto]), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését). Utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.

De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre volna szükség, amit nehézkes lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása mégsem teljesen független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai (kevert) átírásról van szó, amely a nyelvi rendszer szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.

Látszólag rémegyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Pixabay.com)

Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen ejtheti ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség. Gondoljunk két közeli rokon nyelvre, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, amelynek kiejtése mindkét nyelven azonos (magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni). Erről magunk is meggyőződhetünk, ha meghallgatjuk a szó 🔈⁠spanyol és 🔈⁠olasz anyanyelvi kiejtését.

Mivel az olaszban az ‑rr‑ hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban az ‑rr‑ az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatáron (összetett vagy toldalékolt szavakban), hanem tövekben is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az ‑r‑rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az ‑r‑ hosszú párjának tekintik (bár fonetikailag természetesen az), hanem egy attól eltérő fonémának. Ezt IPA [r]-rel jelöli, míg a rövid (egyperdületű) ‑r‑ hangra egy másik, „levágott szárú” [ɾ] jelet használnak az átírásban.

A fentiek miatt az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, ami a fonológiában nem jártas olvasók számára azt sugallhatja, hogy a spanyolban a carro szót rövid r-rel ejtik. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás itt nemhogy pontatlan, hanem megtévesztő is (mondhatjuk, hogy ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid ‑r‑rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (🔈⁠spanyol ejtés, 🔈⁠olasz ejtés).

A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano)

Az ‑rr‑rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), de a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) ‑rr‑ viszont legalább hármat-négyet perdül, így a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az, hogy az ‑rr‑ hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)

Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha pl. a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el. Így pedig jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...

Hogy is kell kiejteni a spanyol ll-t?

A halványpiros területeken még előfordul az ll eredeti ejtése

Bár a spanyol nyelvet jól ismerők vagy beszélők számára elég triviálisnak tűnhet ez a kérdés (elsősorban nem is nekik szól ez a téma, amelyről egyébként már érintőlegesen volt szó nem is egyszer), mégis gyakran fel szokott merülni – sőt, meglepő, de még olyanok részéről is, akik valamennyit konyítanak is a nyelvhez. Megnézzük, hogy mi ennek az oka, és lerántjuk a leplet erről a sok bonyodalmat okozó kettős betűről!

E kérdést feltevők „tisztánlátását” általában az zavarja meg, hogy sokszor olyan hangot hallanak anyanyelvi beszélőktől e betűnél, amelyet nem várnának az íráskép alapján, például [gy]-t, [dzs]-t vagy [zs]-t. Így aztán kételkedni kezdenek, hogy vajon tényleg jól hallották-e, amit hallottak, vagy talán valami hiba csúszhatott a leírt szövegbe, hiszen az iskolai spanyolórán (nem meglepően) egészen mást tanítanak. Megnyugtatok mindenkit: nem az olvasók hallásával van a baj! De kezdjük a legelején egy kis nyelvtörténettel és hangtannal.

A spanyol ll általában a latin -LL-ből származik,¹ illetve néhány gyakori szó elején a PL-, ritkábban a CL- vagy FL- hangzócsoportok egyszerűsödéséből (pl. lat. ĬLLA > ella ’ő [nőnem]’, CLAMĀRE > llamar ’hív’, FLAMMA > llama ’láng’, PLUVĬA > lluvia ’eső’),² és eredetileg egy hosszú lágyított („jésített”) l-nek felelt meg, mint amilyet itt hallunk a 🔈⁠Sevilla szóban. Régen így ejtették, ill. egyes nyelvjárásokban még ma is így ejtik a magyar ly-t, de pontosan ezt ejtjük – bár nem vesszük észre, ha nem figyelünk rá – pl. a tölgy, völgy szavainkban is. Jelölése a fonetikában [ʎ], vagyis egy fordított kis lambda.³ Az egyetlen baj ezzel csak az, hiába is tanítják így az iskolában, hogy ma már ezt a hangot a spanyol anyanyelvűek túlnyomó többsége nem ejti, vagyis nem tesznek különbséget az ll és a mássalhangzós y ejtése között (ne feledjük, hogy az y az [i] magánhangzót is jelölheti, például az y ’és’, soy ’vagyok’ szavakban). Tehát a legtöbb beszélő nyelvváltozatában azonosan hangzanak pl. a valla ’palánk’ és a vaya ’menjen’ vagy (indulatszóként) ’na!, nocsak!’ szavak, amelyeket éppen ezért írásban is gyakran kevernek.

Ebben a népdalegyvelegben gyönyörűen hallatszik az ll eredeti ejtésmódja
Nyelvészeti megközelítésből persze valójában nem arról van szó, hogy milyen betűt hogy ejtenek, hanem arról, hogy milyen betűk szolgálnak bizonyos hangok lejegyzésére, és miért éppen azok. Ha eddig követni lehetett a gondolatmenetet, akkor talán az is kiderült, hogy a latin [ll] a spanyolban [ʎ]-ként folytatódott, majd mára a nyelvváltozatok többségében beleolvadt az y betűvel jelölt [ʝ] hangba (ahogy a magyarban is eltűnt az ly és a j megkülönböztetése a kiejtésben). Ez utóbbi a magyar [j]-nél valamivel nyomatékosabban ejtett, valahol a [j] és a [gy] között lévő hang, olyasmi, mint a jöjjön szóban – persze csak ideális esetben, a valóság kicsit összetettebb, mint látni fogjuk.

Mielőtt azonban továbbmennénk, szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Azokat a beszédhangokat, amelyek egymással szemben jelentésmegkülönböztetésre alkalmasak a szavakban, fonémáknak nevezzük. A magyarban nem mindegy például, hogy [hajó]-t vagy [hagyó]-t mondunk-e, mert ez a két hangsor mást jelent: vagyis a magyarban a [j] és a [gy] hang fonémák. Az ilyen ideális, jelentések megkülönböztetésére alkalmas beszédhangokat törtvonalak közé szokás tenni, ha azt kívánjuk jelölni, hogy fonémaértékűek, nem pedig csak kiejtett hangok: /j/ és /gy/.

Bolívia és Paraguay még széles körben őrzi az ll eredeti hangértékét. (Kép: La Paz, Bolívia. Forrás: Pixabay.com)

A magyarral szemben viszont a spanyolban – a kevés ll–y-megkülönböztető régiót leszámítva – ez az egyetlen zöngés „réshang” van, ezért kiejtésbeli megvalósulása többféle lehet, hiszen nincs szükség más hasonló hangoktól való megkülönböztetésére. Vagyis egy spanyol anyanyelvűnek teljesen mindegy, hogy ezt [j], [gy], [dzs], illetve [zs] vagy [s] (az utóbbi kettő leginkább Argentínában és Uruguayban jellemző, erről lehet a legjobban felismerni az argentin és az uruguayi akcentust) hangnak ejti-e a valós beszédben, mert ezek között ő „nem hall különbséget” – vagyis e hangok ugyanazt a fonémát jelentik, amelyet a szakirodalom /ʝ/-vel jelöl. Az egyazon fonémához tartozó kiejtésbeli változatokat pedig allofónoknak nevezzük: míg a magyarban a [j], [gy], [dzs], [zs] hangok mind külön fonémák (azaz /j/, /gy/, /dzs/, /zs/), addig a spanyolban ugyanezek a hangok egyetlen fonéma, a /ʝ/ allofónjai – ejtésváltozatai –, s ezt a fonémát írásban a ll vagy az y betű jelöli (ahogy a magyarban a /j/ fonémát a j vagy az ly).

Hogy mikor éppen hogyan ejtik a /ʝ/ fonémát, az nyelvjárástól és beszélőtől is függ, sőt, sokszor még egyazon beszélő is eltérően ejti a beszéd stílusától, érzelmi töltetétől függően. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy általában szó elején, valamint [l] és [n] hangok után [gy] ~ [dzs], máskor – magánhangzók között – pedig inkább [jj]. A legjobb természetesen az, ha meghallgatjuk például a llamar, pollo, Sevilla és playa szavak kiejtését több anyanyelvi beszélőtől, különböző országokból!

A ll- kezdetű tőszavak eredete a spanyolban (Forrás: El Mexicano)

Végül egy írástörténeti érdekesség. Mivel az ll önálló hangot jelöl (ami abból is látszik, hogy szó is kezdődhet vele), 1803-tól egészen a 2010-es helyesírási reformig – akárcsak a ch – külön betűnek számított a spanyol ábécében (elle néven), amely az L után következett. 1999-től azonban a ll- és ch- kezdetű szavakat már az L és a C betűkhöz kellett sorolni a szótárakban és lexikonokban, a 2010-es akadémiai helyesírás pedig végleg törölte őket az ábécéből mint önálló betűket, arra hivatkozva, hogy ezek valójában nem betűk, hanem csak külön hangokat jelölő betűkapcsolatok (digráfok), ahogy például a gu és a qu is, amelyek mégsem számítottak soha az ábécé külön betűinek. (Ebben van is némi ésszerűség, hiszen például az angol sh vagy th sem külön betűk az angol ábécében csak azért, mert önálló hangokat jelölnek.)

Köszönet Varga Csabának és Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek a kiegészítésekért.

---

¹	Történeti tények utalnak arra, hogy az -LL- már magában a klasszikus latinban is palatalizált volt (ld. Cser András (2016): Aspects of the Phonology and Morphology of Classical Latin, 86).
²	A lat. lĕvāre > llevar nem releváns, ugyanis ez eredetileg levar alakban folytatódott, majd a ie kettőshangzót tartalmazó tőhangsúlyos alakok (lievo, lievas stb.) hatására alakult a szókezdő [l] a félhangzó „beolvadásával” [ʎ] hanggá.
³	A blogon használt magyaros átírásban [lʲ]. Más forrásokban, tananyagokban használják még az [lj] vagy [ly] jelöléseket is, ami nem túl szerencsés, mivel az [l]+[j] kapcsolat egy hosszú [j]-nek hangzik a spontán beszédben (pl. az éljen a legtöbb magyar ajkán [éjjen] és nem [éljen]), az ly ejtése pedig a mai többségi magyarban egyszerű [j].