A spanyol melléknevek fokozása

A spanyol melléknevekkel és fokozásukkal eddig csak érintőlegesen foglalkoztunk. Most azt is megnézzük, miből is áll a melléknévfokozás, és hogyan használjuk összehasonlításra – vagy éppenséggel nem összehasonlításra.

Kezdjük máris azzal, hogy a spanyol mellékneveknek valójában nem is létezik olyan értelemben fokozásuk, mint a magyarban a szép : szebb : legszebb – és nem is találunk külön ezt tárgyaló fejezetet a spanyol akadémiai nyelvtanban sem. Néhány rendhagyó középfokú melléknév kivételével csupán összehasonlító szerkezetekről, valamint fokozó határozószókról és képzőről beszélhetünk. Létezik azonban egy ún. „abszolút felsőfok” is, amelyet viszont nem összehasonlító szerkezetekben használnak. Vegyük őket szépen sorjában!

Un paisaje bellísimo

A melléknév alapfoka (grado positivo), ahogy a magyarban is, maga a melléknév: bonito, grande, malo stb. Az alapfokú melléknevek összehasonlításánál („ugyanolyan ..., mint ...”) a tan ... como ... szerkezet használatos a spanyolban: Esta chica es tan bonita como aquella ’Ez a lány (ugyan)olyan szép, mint az’; Esa casa no es tan grande como esta ’Az a ház nem olyan nagy, mint ez’. Vigyázat! Meg kell különböztetni az alapfokú összehasonlító mondatoktól a tan ... que ... szerkezetet, amely következményt állapít meg: pl. Este coche es tan caro que no puedo comprármelo ’Ez az autó olyan drága, hogy nem vehetem meg magamnak’.

A melléknév középfokát (grado comparativo – tkp. ’összehasonlító fok’), amennyiben az nem „rendhagyó”, a más ’inkább’ (< régi spanyol maes < lat. MAGIS, uaz.), illetve a menos ’kevésbé’ (< lat. MĬNUS, uaz.) szócskákkal képzik, azt a dolgot pedig, amihez hasonlítjuk, a que kötőszó vezeti be: Esta chica es más bonita que aquella ’Ez a lány szebb, mint az’; Este chico es menos alto que aquel ’Ez a fiú kevésbé olyan magas, mint az’. Önmagában a más a mucho ’sok/nagyon’, a menos pedig a poco ’kevés’ rendhagyó (határozói) középfoka is egyúttal. A rendhagyó középfokú alakkal is rendelkező mellékneveket az alábbi táblázatban találjuk.*

(Forrás: El Mexicano)

A más és menos fokozószavak, illetve a rendhagyó középfokú alakok tovább is fokozhatóak a mucho, muchísimo (a mucho abszolút felsőfoka, lásd később!); poco, algo stb. szavakkal: pl. La cosa es muchísimo más grave ’A dolog sokkal, de sokkal súlyosabb’, Este método es mucho menos doloroso que el otro ’Ez a módszer sokkal kevésbé fájdalmas, mint a másik’, Ese restaurante es mucho mejor, pero un poco / algo más caro que otros cercanos ’Az az étterem sokkal jobb, de egy kicsit / valamivel drágább, mint mások a közelben’.

Érdekesség, hogy történetileg a más nem a mucho-val, hanem a grande rendhagyó közép- és felsőfokával, a mayor és máximo alakokkal rokon. Az utóbbiak eredetileg a latin MAGNUS, -A, -UM ’nagy’ közép- és felsőfoka voltak, azonban ez a melléknév kiveszett a használatból, kivéve néhány rögzült kifejezést, mint pl. aula magna ’nagyterem, díszterem’, Alejandro Magno ’Nagy Sándor’ stb.

A „relatív” felsőfok (superlativo relativo) képzése még ennél is egyszerűbb, ugyanis ez nem más, mint a határozott névelővel használt középfok: Esta chica es la más bonita ’Ez a lány a legszebb’; Ese chico es el menos alto ’Az a fiú a legkevésbé magas’; Este libro es el mejor (más bueno) ’Ez a könyv a legjobb; Aquella enfermedad es la peor ’Az a betegség a legrosszabb’; Laura es la mayor de sus hermanas ’Laura a legnagyobb [=legidősebb] a nővérei közül’. Néhány gyakran használt melléknévnek szintén van rendhagyó felsőfoka is, a legtöbbjüket azonban vagy átvitt értelemben, vagy csak az írott, illetve formális nyelvben használják.

(Forrás: El Mexicano)

Az ún. „abszolút” felsőfok (superlativo absoluto vagy grado extremo) viszonylag ritka a beszélt nyelvben, és talán már a neve is sugallja, hogy nem összehasonlításra használatos. Ezt az alakot a művelt eredetű -ísimo, -ísima (egyes esetekben az -érrimo, -érrima) fokozó képzővel alkotják, melynek jelentése kb. ’nagyon ~ igazán’ – vagyis lényegében egyenértékű a beszélt nyelvben sokkal inkább elterjedt muy határozószóval. Használatáról a következőket kell tudni.

A magánhangzóra végződő melléknevek utolsó magánhangzója, valamint az -io, -ia végződés a képző előtt kiesik: bellísimo (bello) ’nagyon szép’, grandísimo (grande) ’nagyon nagy, óriási’, guapísima (guapa) ’nagyon csinos [nő]’, queridísimo (querido) ’nagyon kedves’, limpísimo (limpio) ’nagyon tiszta’. A -ble végződés a képző előtt -bil-lé válik: notable → notabilísimo ’igen figyelemre méltó, nagyon jeles’. Az -érrimo, -érrima alakváltozatot használják a választékos nyelvben pár -bre végű melléknévnél, pl. celebérrimo (célebre) ’nagyon híres’; illetve főleg a latin-amerikai kötetlen nyelvben egyes mellékneveknél, még jobban fokozó értelemben: guapérrima ’nagyon-nagyon csinos’.

Néhány melléknév két abszolút felsőfokkal is rendelkezik, melyek közül az egyik a szabályosan képzett, a másik pedig „rendhagyó” (etimológiai), azaz közvetlenül a latinból átvett művelt duplikátum. A kettő használata között általában stiláris különbség van: az etimológiai alak használata választékos, írott nyelvi vagy régies, míg a szabályosan képzett alak a köznyelvi. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ilyen melléknevek abszolút felsőfoka eleve nagyon ritkán használatos – az olyanok kivételével, mint például az amabilísimo, buenísimo, illetve fuertísimo ~ fortísimo – és inkább csak az írott vagy formális nyelvre korlátozódik. Az alábbi táblázatban ezekre láthatunk néhány példát.

(Forrás: El Mexicano)

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a melléknév fokozása a spanyolban alapvetően analitikus módon, összehasonlító szószerkezetekkel történik, de néhány melléknévnek megfeleltethető egy-egy „rendhagyó” középfokú alak. Létezik továbbá a mellékneveknek egy képzővel alkotott, nem összehasonlításra használt fokozott formája, amely a ’nagyon ~ igazán ...’ jelentésnek felel meg, azonban ez sok esetben inkább csak a művelt és az írott nyelvben használatos.

Természetesen, jelentéséből adódóan, nem minden melléknév fokozható. Ilyenek például a sorszámnevek: primero ’első’, segundo ’második’ stb. vagy például az último ’utolsó’ – hiszen értelemszerűen nem lehet valami *elsőbb, *másodikabb, *utolsóbb stb. Vagyis csak azok a melléknevek fokozhatóak, amelyek valamilyen „skálán mérhető” tulajdonságot fejeznek ki: ez esetben a skála végpontjai a felsőfoknak felelnek meg.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

* A melléknév középfokától meg kell különböztetni a középfokot kifejező mellékneveket (pl. anterior, inferior, superior stb.): az utóbbiaknak csak a jelentése középfokú, de összehasonlító melléknevekként nem használhatóak (pl. az es más alto que helyett nem mondhatjuk, hogy *es superior que).

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.