Furcsa nyelv-e a spanyol?

Sok évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk különösnek:

• Az egyetlen újlatin nyelv (Mi is az, hogy nyelv?), amelyben van [ch] hang (valami hasonlót ejtünk a doh, pech szavak végén): így hangzik a j és a ge, gi csoportok mássalhangzója, melyek helyén más újlatin nyelvekben általában [dzs] vagy [zs] hangot találunk.
• Az európai spanyol „pöszesége” (vagyis a dentális [sz], amelyet a z, és e, i előtt a c jelöl).
• Sok szóban néma h-t találunk ott, ahol a latinban és a rokon nyelvi megfelelőkben f- van (pl. FACERE ’csinál’ > sp. hacer, de port. fazer, ol. fare, fr. faire, rom. face).
• A v- szó elején [b]-nek hangzik, a -b- meg magánhangzók között a [v]-hez hasonlóan.
• A déli nyelvjárásokban – Andalúzia, Kanári-szigetek, Antillák, Közép- és Dél-Amerika nagyobb része – a szó(tag) végi -s [h]-vá gyengül vagy kiesik.
• A kedvenc mumus, a szókezdő ll-.

Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen j és a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).

Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.
Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív megítélés társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem még számos észak-olaszországi változatban (pl. velencei, ladin) és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)

Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta ’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor ’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó. (Egyébként [f] > [h] változás már az ókori faliszkban is történt, amely a latin legközelebbi rokona volt – a nyelvészek egy része csupán latin nyelvjárásnak tekintette.)

A b és a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismeri, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a korzikaiban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (írásban sokszor kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s állt valamikor, pl. fête < FESTA ’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúz akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk.

Az f- egyes calabriai nyelvjárásokban is [h]-nak hangzik. Figyeljük az idős asszony beszédét!
S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja L volt a latinban – leginkább a KL-, PL- és -LL- csoportoké. Minden bizonnyal ez az L már magában a latinban is lágyított volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE ’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb. De ha már helyesírás, pl. a délolasz nyelvjáráscsoportba tartozó nápolyi nyelvben bármilyen dupla mássalhangzó állhat szó elején.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (a köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

A dialektuskontinuum és a makronyelv

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ebben a cikkben két, szintén a nyelv és a nyelvjárás témakörét érintő fogalomra szeretnék kitérni. Mint említettem, az egymással közeli rokonságban álló nyelvek és nyelvjárásaik esetében nem húzható éles határ, hogy milyen mértékű eltéréstől tekintünk valamit különálló nyelvnek, s mely esetben csak az egyik (vagy a másik?) nyelv nyelvjárásának. E furcsaságokat hivatott áthidalni az a két fogalom, melyeket az alábbiakban részletezek.

A dialektuskontinuum, dialektális kontinuum vagy magyarul lehetne talán „nyelvjárásrendszer”-nek nevezni, olyan, nagyobb kiterjedésű összefüggő területen beszélt rokon nyelvek, illetve nyelvjárások összessége, melyek között az átmenetek folytonosak, így az egymáshoz közel eső nyelvjárások között nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fenn, amely a távolsággal egyre csökken, és meg is szűnhet. A nagyobb nyelvcsaládoknál, így például az indoeurópainál is gyakran találunk dialektuskontinuumokat, hiszen például a már sokszor említett újlatin nyelvek is – az elszigetelt román, valamint a meglehetősen újító francia kivételével – lényegében egyetlen hatalmas, összefüggő nyelvjárásrendszert alkotnak. Példaként, az újlatin dialektuskontinuum nyugatról kelet felé, az óramutató járásával megegyező irányban haladva a következő:

portugál-galiciai → asztúrleóni → kasztíliai → aragóniai → katalán → okcitán → rétoromán változatok → északolasz változatok → középolasz változatok (a sztenderd olasszal) és korzikai → délolasz változatok → szicíliai → szárd (→ iberoromán).

A makronyelv a dialektuskontinuumnak tulajdonképpen az ellenkezőjét jelenti, vagyis olyan, egyazon nyelvhez tartozónak vélt nyelvjárásokat jelent, amelyek az egymástól való elszigeteltségük miatt mégsem mindig érthetőek kölcsönösen. A nyelv vs. nyelvjárás problémájából kiindulva valójában – történetileg – több különálló, de nagyon közeli rokon nyelvnek is lehetne őket tekinteni, melyeknek azonban nincs külön elnevezésük. Makronyelvek például az arab vagy a dél-amerikai kecsua, illetve számos más amerikai indián nyelv.

Egy-egy nyelv elszigetelt nyelvjárásait tekintve makronyelv lehet akár egy dialektuskontinuum része is: például a szárd nyelv bizonyos nyelvjárásai között kisebb kölcsönös érthetőség áll fenn, mint a logudorói nyelvjárásra épülő sztenderdizált változata és a szomszédos újlatin (olasz, spanyol) nyelvek sztenderd változatai között (a szárd alkotná egyébként a nyelvhidat az olasz és az ibériai újlatin nyelvek, leginkább a spanyol között, amelyhez alaktanilag közelebb áll, mint az olaszhoz; hangtanilag pedig részben archaikus és elszigetelt, részben szintén a spanyollal mutat rokonságot).