Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet nagyobb testvéreitől (bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül), az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.

Az [f] ~ [h] > ∅ változás, amely kezdetben csak ingadozás volt, a latinból szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtti – kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat – és [n] utáni helyzetben: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában magánhangzók között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen származik a magyar profit is, a német közvetítésével), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’ (a v ~ b nem jelöl eltérő mássalhangzókat, csupán etimológiai íráshagyomány kérdése).

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hűséges’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.¹ Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’. Bár ezek alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”. Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelvjárás (lásd a videón!) is osztozik e jelenségen,² ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.

Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

¹	A kivételek teljes listája itt tekinthető meg. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott, ill. szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
²	Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is; ill. szintén nem példa nélküli a franciában: DE FORIS > dehors ’kívül’ (vö. sp. fuera ’kívül, kint’).

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.

Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)

1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin Ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvekben lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő, hogy pl. a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között. (Sőt, a latinban fonémaszinten csak többperdületű rotikus hang – angol szakkifejezéssel trill – létezett.)
5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.

Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.