Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Valahogy így hangzott az etruszk...

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Dónde, dentro, fuera és adónde, adentro, afuera

Olvasónk azt a kérdést tette fel, hogy mi a különbség a dónde és az adónde között. Én viszont továbbmegyek, hiszen ugyanezt a kérdést feltehetnénk a dentro és az adentro, illetve a fuera és az afuera határozószókkal kapcsolatban is. Mint sok más kérdésre, a válasz ezekre is egyszerű lenne – elméletileg. Ám már hozzászokhattunk, hogy a gyakorlatban a nyelvhasználat egy kicsit mindig előrébb jár az elméletnél, és olykor alaposan meg tudja bonyolítani a látszólag logikus dolgokat. Annak is utánajárunk, hogy miért.

A sztenderd nyelvben e helyhatározók között az a különbség, hogy a dónde (< lat. DE ŬNDE) ’hol’, dentro (< lat. DE ĬNTRO) ’belül, bent’, fuera (< régi fueras < lat. FŎRAS) ’kívül, kint’ elhelyezkedést (ubicación), míg az adónde ’hová’, adentro ’be’ és afuera ’ki’ pedig irányt (dirección) fejeznek ki: ¿Dónde está? ’Hol van?’, Está dentro ’Bent van’, Está fuera ’Kint van’, illetve ¿Adónde vas? ’Hová mész?’, Voy adentro ’Bemegyek’, Voy afuera ’Kimegyek’, továbbá de fuera adentro ’kívülről (~kintről) be(fele)’, de dentro afuera ’belülről (~bentről) ki(fele)’. Ebből értelemszerűen az is következne, hogy az irányt jelentő határozószókat – az említetteken kívül ide lehet még sorolni az arriba ’fel’, abajo ’le’, adelante ’előre’ és atrás ’hátra’ szavakat – nem lehetne olyan elöljárószókkal együtt használni, amelyek irányt vagy célt fejeznek ki: *a adentro, *hacia afuera stb.

Tigre (a)dentro del agua – Tigris a vízben (Forrás: Pixabay.com)

A valóság azonban némiképp eltérően fest. Egyrészt vannak kivételek (például para adelante ’előre’ és nem *para delante, ahogy a fent leírt elvi különbségből következne), másrészt pedig az elméletileg irányt jelentő határozószókat is használják – leginkább Latin-Amerikában – elhelyezkedés kifejezésére, így nem ritkák az olyan szerkezetek, mint afuera de ti ’rajtad kívül’, búscalas adentro [de la revista] ’keresd őket bent [az újságban]’ stb. Ezenkívül bizonyos rögzült kifejezésekben szintén az utóbbiakat használják helyzet megjelölésére, mint például mar adentro ’a nyílt tengeren ~ a tenger közepén’.

És mindez persze igaz fordítva is, tehát az elhelyezkedést jelentő határozó is használatos irány kifejezésére (főleg a fuera): ¿Voy a poder salir fuera de este infierno? ’Ki fogok tudni jutni ebből a pokolból?’, ¡Fuera de aquí! ’Ki innen!’ – illetve a de elöljárószóval bevezetett bővítménnyel is rendszerint ezt használják, függetlenül attól, hogy elhelyezkedést vagy irányt jelöl-e (pl. vamos adentro ’bemegyünk’, viszont vamos dentro de la casa ’bemegyünk a házba’).

Úgy néz ki tehát, hogy az eredeti „elhelyezkedés vs. irány” különbség kezd felszámolódni a mai nyelvben (de legalábbis a dentro/fuera vs. adentro/afuera tekintetében), és az utóbbi, eredetileg irányt jelölő határozószók inkább csak árnyalják a jelentést az előbbiekkel szemben, bár közelebbről nem lehetne meghatározni, hogy konkrétan hogyan – talán valahogy így: dentro ’be ~ bent ~ belül’ és fuera ’ki ~ kint ~ kívül’, illetve adentro ’befele ~ odabe(nt)’ és afuera ’kifele ~ odaki(nt)’. Ami pedig a dónde és adónde viszonyát illeti, az előbbi is kifejezhet irányt, e szerepben viszont ma még sokkal gyakoribb az utóbbi használata. Mit is lehetne ilyen esetben tanácsolni a nyelvtanuló részére? Őszintén szólva, logikára alapozva semmit – használja úgy, ahogy az adott nyelvváltozat anyanyelvi beszélőitől hallja.

(Forrás: El Mexicano)

De vajon miért ilyen bonyolult az élet, ha egyszer mindent meg lehetne oldani logikusan? Azért, mert sajnos a nyelv nem annyira logikus, mint gondolnánk. A szavak jelentése változik ugyanis a leggyorsabban, és a nyelvek története során gyakran előfordul, hogy eltűnnek belőlük olyan árnyalatok, mozzanatok, amelyeket eredetileg magukban foglaltak, így azt valamivel pótolni kell, amiből látszólagos redundancia alakulhat ki. Valójában nem, pontosan azért, mert egy mai beszélő – aki nem ismeri a nyelv történetét – nincs azzal tisztában, hogy eredetileg mit jelentett egy szó.

Vegyük erre példaként a dónde szót, amely a köznyelvi latin DE ŬNDE ’honnan’ jelentésű kifejezésből származik (hasonlóképpen az olasz dove < lat. DE UBI ’honnan’). Láthatjuk, hogy a spanyolban ez elvesztette a származtató jelentésárnyalatát, hiszen spanyolul a ’honnan’ jelentést a de dónde fejezi ki. Igen ám, de aki tud klasszikus latinul, az bizonyára rögtön felkapja a fejét, hogy hoppá, már a DE ŬNDE is „redundáns”, hiszen az ŬNDE (< ? ŬBI DE; ez él tovább egyébként a román unde és a portugál onde alakokban) már önmagában is azt jelentette, hogy ’honnan’ (erre utal a -DE végződés), mely jelentésárnyalat – ezek szerint – már magában a latinban elveszett. Vagyis mondhatnánk, hogy a spanyol de dónde etimológiailag háromszorosan is tartalmazza „feleslegesen” ugyanazt az elemet! (Vö. magyar honnan ~ honnantól ~ honnantól kezdve.) Ez a folyamat viszont teljesen természetes a nyelvekben, és még számos hasonló példa lenne a történeti redundanciára (pl. desde < lat. DE EXDE ’onnantól kezdve’, olasz da < lat. DE AB ’onnantól’ stb.).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Három vagy négy igeragozás van az olaszban?

Egy korábbi témában arról volt szó, hogy a magyar nyelvtanulók szempontjából az olasz vagy a spanyol-e a könnyebben megtanulható nyelv – amiből azt hoztuk ki, hogy tulajdonképpen nincs számottevő különbség köztük. Az egyik alaktani szempont az volt, hogy az olaszban négy igeragozási osztály van, a spanyolban viszont csak három. Sok forrás szerint azonban az olaszban is csak három van. Vajon mi dönti ezt el? Megvizsgáljuk a kérdést! (Tekintettel arra, hogy alapvetően az igealakok hangsúlyozásáról lesz szó a cikkben, az áttekinthetőség kedvéért a hangsúlyt mindenhol jelölni fogom, függetlenül attól, hogy a helyesírási szabályok szerint kell-e vagy sem.)

A latin rendszerről röviden

A latinban négy igeragozási osztály volt: az elsőbe tartoztak az -ĀRE, a másodikba az -ĒRE, a harmadikba az -ĔRE, míg a negyedikbe az -ĪRE végződésű igék. (Ami az újlatin nyelvek szempontjából majd érdekes lesz számunkra, hogy a második és a harmadik osztály főnévi igenevét az -ERE végződés első [e]-jének hosszúsága különböztette meg egymástól, ami egyúttal az infinitivus hangsúlyának helyét is meghatározta a latinban: ez a harmadik ragozásban harmadéles volt.) Lássunk mind a négyre egy-egy példát a kijelentő mód aktív jelen idejéből:

Az éles ékezet (´) hosszú/zárt, a tompa ékezet (`) rövid/nyílt magánhangzót jelöl (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből jól látható, hogy a szabályos 3. ragozású igék abban térnek el a másik három ragozástól, hogy a főnévi igenevük, valamint a többes szám első és második személyű alakjuk is harmadéles. Ugyanakkor a főnévi igenév -ERE végződése ellenére a ragokban rövid [i] hangot találunk, ami viszont a 4. igeragozással közös vonás (ennek valójában nincs jelentősége, hiszen mint látni fogjuk, az újlatin nyelvekben a rövid [i] is zárt [e]-vé vált – több mint valószínű, hogy már magában a latinban is így ejtették a klasszikus kor vége felé).*

Tudni kell viszont, hogy a főnévi igenév végződésétől függetlenül a latinban nem csak a 3. ragozású igék alakjai lehettek harmadélesek, hanem – a többes szám első és második személy kivételével – bármely ragozott igealak, amelynek utolsó előtti szótagja rövid volt. Így pl. az 1. ragozásból az HABITÁRE ’lakik’ (HÁBITO, HÁBITAS, HÁBITAT, HABITÁMUS, HABITÁTIS, HÁBITANT), vagy a 2. igeragozásból pl. a CONTINÉRE ’tartalmaz’ (CONTÍNEO, CÓNTINES, CÓNTINET, CONTINÉMUS, CONTINÉTIS, CÓNTINENT). Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a 3. latin igeragozás feltűnő megkülönböztető jegye volt, hogy a főnévi igenéven kívül a többes szám első és második személyű alakjai is harmadélesek voltak, ami az 1., 2. és 4. igeragozásban nem fordult elő.

Mi a helyzet spanyolban?

A spanyolban rögzültek az igerendszer hangsúlymintái, ami annyit jelent, hogy a latin harmadéles igealakok eltűntek, így pl. a PÉRDERE ’veszíteni’ és PÉRDIMUS ’veszítünk’ > perdér és perdémos lett. Ugyanakkor néhány igeidő többes szám első személyű alakja, amely a latinban még másodéles volt, harmadélessé vált a többi alak hangsúlymintáját követve, pl. cantábamos, cantaríamos, cantáramos stb. (de ennek részleteibe itt nem érdemes belemenni).

A spanyol igei hangsúlyrendszer ezáltal kötöttebb, nemcsak a latinénál, hanem a spanyol névszókénál is, amelyek természetesen lehetnek harmadélesek. A főnévi igenév így (a latin -E lekopása miatt) csak véghangsúlyos (cantár, temér, vivír), a ragozott igealakok pedig a fent említett néhány kivétellel csak másodélesek vagy véghangsúlyosak (cantáis; canté, cantó; cantaré, cantarás, cantará, cantaréis, cantarán; cantéis; cantá [vos], cantad) lehetnek. A kötöttebb igei hangsúlyrendszer névszókkal szemben jelentések megkülönböztetésére is alkalmas a spanyolban, pl. critíca ’bírál’ és crítica ’bírálat, kritika’, habíto ’lakom’ és hábito ’szokás’, perdída ’elvesz(t)ett’ (nőnemben) és pérdida ’veszteség’.

Az olasz rendszer

Az olaszban kicsit kacifántosabb a helyzet. Mint a latinnál írtam, a harmadik igeragozás lényegében csak annyiban különbözött a többitől, hogy a főnévi igenév és a többes szám 1-2. személyű alakok is harmadélesek voltak, viszont ezek kivételével más ragozási osztályban is lehettek az igealakok harmadélesek. Az olasz ellenben a harmadik latin igeragozásból csak a harmadéles főnévi igenevet vitte tovább, a ragozás többi alakja másodéles lett, pl. PÉRDERE > pèrdere, de: PÉRDITIS > perdéte. Ezt leszámítva az olaszban kizárólag az első, -are végű ragozás tőhangsúlyos alakjai lehetnek harmadélesek (az egyszerűség kedvéért a többes szám 3. személy „ejtéskönnyítő” -o végződését nem vesszük figyelembe szótagalkotóként), pl. abitàre: àbito, àbiti, àbita, abitiàmo, abitàte, àbitano (vö. spanyol habitár: habíto, habítas, habíta, habitámos, habitáis, habítan).

A fentiek tükrében felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme az olaszban négy igeragozásról beszélni csak azért, mert az -ere végű igék főnévi igeneve (amely az újlatin nyelvekben az ige szótári alakja) lehet harmadéles is, ha egyszer a ragozott alakok semmiben sem különböznek a másodéles főnévi igenevű igékétől? A válasz egyértelműen az, hogy nincs. Az olaszban tehát a spanyolhoz hasonlóan csak három igeragozás van, azzal a különbséggel, hogy az 1. ragozás jelen idejű tőhangsúlyos alakjai, valamint a 2. ragozás főnévi igeneve lehetnek harmadélesek is. Ez lehetne akár egyfajta elterjedtebb rendhagyóság is (önkényes, hogy mit tekintünk rendhagyónak), de az olasz nyelvtanok nem tekintik annak. (Hasonló váltakozás megfigyelhető a spanyolban is, pl. az -iar végű igéknél: estudiár ’tanul’ → estúdio vs. enviar ’küld’ → envío; vagy azoknál, amelyek főnéviigenév-töve kettőshangzót tartalmaz: causár ’okoz’ → cáuso vs. aullár ’vonyít’ → aúllo stb.)

A nyelvtanulás szempontjából ez viszont sajnos nem jelent könnyebbséget, hiszen így is meg kell tanulni, hogy melyek azok az olasz igék, amelyek tőhangsúlyos alakjai, ill. a 2. ragozásban a főnévi igenevük harmadéles, akárcsak a többi rendhagyóságot. (Az alábbi táblázat az olasz igeragozást szemlélteti a kijelentő mód jelen idejével. A rendhagyónak nem tekintett, de a „szokásostól” eltérő alakokat kékkel, a hangsúlyt pedig – az olasz szótári hagyományoknak megfelelően – nyílt magánhangzón tompa, zárt magánhangzón éles ékezettel jelöltem.)

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A táblázatból látható, hogy a három igeragozás végződései a „félrendhagyóságokat” leszámítva lényegében csak az egyes szám harmadik, valamint a többes szám második és harmadik alakjaiban különböznek, a többi alak ugyanazt a végződést kapja mindhárom osztályban. Ezen felül a második és a harmadik igeragozás is csak a többes szám 2. személyű alakjában tér el (teméte – dormíte), az összes többi alakjuk megegyezik. Vagyis mindössze egyetlen alak, a többes szám második személyű az, amelyik – jelen időben – mindhárom igeragozási osztályban különbözik.

A spanyolban valamivel bonyolultabb a kép, ám szintén nem vészes: ott egyedül az egyes szám első személyű alak egyezik meg a szabályos igéknél mindhárom ragozásban (canto – temo – vivo), viszont a második és harmadik ragozás végződései a többes szám első és második személyű alakok kivételével szintén megegyeznek egymással (temes, teme, temen – vives, vive, viven).

A lektorálásért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.