Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:
Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).
Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)
S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.
Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.
Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.
 |
| Ember, férfi, nő, kapcsolat... |
Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).
Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)
 |
| A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano) |
S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.
Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.