Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?

A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...

Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.

Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com)

De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).

Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).

Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:

Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.

S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).

Mennyire távolodtak el az újlatin nyelvek a latintól?

A latin népek nyelvkedvelői körében kifogyhatatlan téma, hogy vajon az olasz, a portugál, esetleg a román vagy éppen a spanyol áll-e a legközelebb a klasszikus latinhoz. Az ilyen kérdésekre – mint már szó volt róla több cikkben is – azért nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe és azokat milyen módszertan szerint vizsgáljuk.

Mindenekelőtt szögezzük le már most, hogy az újlatin nyelvek sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a klasszikus latinnal. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen egyrészt több mint kétezer év választja el őket az utóbbitól, másrészt eleve nem a klasszikus latinból alakultak ki, mivel az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet az utca embere valójában sosem beszélt. Tehát ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a magyar tájszólások közelebb vannak egymáshoz, mint a Halotti beszédben használt magyarhoz – ez szerintem teljesen egyértelmű.

Szerencsére azért van mire támaszkodni. Mario A. Pei (1901–1978) olasz származású amerikai nyelvész készített erről elsőként – és sajnos azóta is utolsóként – tudományos igényű összehasonlító tanulmányt 1949-ben (A New Methodology for Romance Classification). Pei a hangsúlyos latin magánhangzók minőségét vette alapul különböző fonetikai környezetekben, és azok változásait vizsgálta a mai újlatin nyelvekben. Összesen 77 „lehetséges változási pont”-ot határozott meg, mint pl. a diftongizáció (pl. ĕ > ie), a megnyílás (pl. ŭ > o) vagy a nazalizáció. Ha az eredeti magánhangzó minősége a vizsgált nyelvben megmaradt (tehát ī > i, ŭ > u stb.), az 0 pontot ért; ha változás következett be, annak jellegétől függően súlyozva 0,5 (ha pl. csak nazalizáció történt), 1 (pl. megnyílás) vagy 2 (pl. diftongizáció) pont járt; ugyanakkor ha a „várt” szabályos változás valamiért mégsem következett be (pl. nŏcte > sp. noche), az –0,5 pontot (azaz fél pont levonást) jelentett.

A kiértékelés szerint minél több pontot gyűjtött így egy nyelv, annál nagyobb távolságra került a latintól, ami százalékban kifejezve a következőt jelentené: francia 44%, portugál 31%, provanszál (okcitán) 26%, román 23,5%, spanyol 20%, olasz 12%, szárd (logudorói) 8%. A francián talán nincs mit magyarázni, a szárd pedig éppen arról híres, hogy a latin magánhangzók eredeti minőségét is változatlanul őrzi, így az eredmény érthető. Pei úgy is meghatározta az értékeket, ha minden változás azonos súllyal lenne figyelembe véve, ez alapján a következőképpen alakulna a sor: francia 46,5%, portugál 45%, provanszál 37,5%, román 32%, spanyol 20,5%, olasz 16%, szárd 11%. Látható, hogy bár a számokban van némi eltérés, az összkép ugyanaz. Vagyis kijelenthetjük, hogy a vizsgált szempont szerint a legújítóbb újlatin nyelvek a francia, a portugál és az okcitán, míg a legkonzervatívabbak sorrendben a szárd, az olasz és a spanyol.

Persze ez csak egy – ám igen fontos – szempont, de ugyanezt a módszert ki lehetne terjeszteni a hangsúlytalan magánhangzókra, a mássalhangzókra, az alak- és mondattanra is. Valamennyire biztosan eltérő eredmények születnének. (A francia valószínűleg megőrizné a pozícióját, de a mássalhangzók tekintetében a spanyol vetekedhetne vele az első helyért; másfelől az olasz talán helyet cserélne a szárddal, és a román is jó eséllyel közelebb kerülne a latinhoz, ha a morfoszintaxist is vizsgálnánk.)

Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvésznek.

---

Az ábrán (jobbra fent) az újlatin nyelvek latintól való távolságát próbáltam szemléltetni a tanulmány alapján, figyelembe véve a földrajzi elhelyezkedésüket is (a távolságok a feliratok képzeletbeli középpontjait összekötő egyenesek hosszai).

A klasszikus macska esete az újlatin nyelvekkel

Ezúttal egy érdekes gondolatkísérletre invitálom az olvasót. A klasszikus latinban volt jó néhány, teljesen hétköznapi jelentésű szó, amelynek egyik újlatin nyelvben sincs folytatója. Ezek ugyanis valamiért nem tartoztak a beszélt nyelv szókincséhez, vagy felváltotta őket egy másik (sokszor jövevény-) szó. Ilyen volt a ’(vad)macska, kisebb ragadozó’ jelentésű fēlēs vagy fēlis is, amely helyett a kései latinban a bizonytalan eredetű CATTUS vagy GATTUS, -TA – tárgyesetben CATTU(M) ~ GATTU(M), -TA – terjedt el. Ennek jól ismert folytatói az olasz gatto, a spanyol gato vagy a francia chat [ʃa].

Az utóbbi létezését ’[vad-, majd házi] macska’ jelentésben Palladiustól számítják: Contra talpas prodest cattos frequenter habere in mediis carduetis ’Vakondok ellen hatásos, ha gyakran vannak macskák az ültetvényeken’ [Opus agriculturæ: IV. 9. 4. – 4. század körül];¹ ritkább írásmódja a catus, amely viszont a tudományos név alapjául szolgált.

Felis silvestris catus, azaz házi macska – rendszertanilag a vadmacska hat alfajának egyike (Fotó: El Mexicano)

Ám jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha e klasszikus szavak tényleg annyira hétköznapiak voltak, akkor miért van az, hogy még sincs nyomuk az újlatin nyelvekben. Az egyik oka természetesen lehet az, hogy már a latinban is elavultnak, túl választékosnak számítottak. De lehet egy másik érthető oka is: általában rövid, egy-két szótagú alakokról van szó, amelyek a természetes hangváltozások, -lekopások miatt egybeeshettek volna más, gyakrabban használt szavakkal az újlatin nyelvekben. Vagyis ha fenn is maradtak volna a beszédben, valószínűleg az sem tartott volna sokáig.

De térjünk vissza a macskához! El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ez a szó mégis fennmarad a latin köznyelvben, így lennének újlatin megfelelői. Hogy működik a rekonstrukció? A recept egyszerű: vegyél néhány hasonló felépítésű szót, amelynek van beszéd útján örökölt folytatója (ez nem mindig könnyű – a művelt/írásbeli eredetű latin jövevényszavak nem játszanak), nézd meg, mi lett belőlük, és a minta alapján alkosd meg az új szót (ehhez persze nagyjából ismerni kell a szabályos hangváltozásokat is). Mivel tudjuk, hogy az újlatin nyelvek névszói az eredetileg tárgyesetű alakokra vezethetőek vissza, ezért ebből indulunk ki. Hát akkor lássuk a medvét macskát!

A latin FĒLE(M) (fēlēs ~ fēlis) rekonstruált megfelelői
Francia	*foil	[fu̯al]	vö. pĭlu(m) > poil; tēla > toile
Katalán	*fel	[fɛɫ]	vö. fĕl > fel; vēlu(m) > vel
Olasz	*fele	[feːle]	vö. fĕl > fiele; vēlu(m) > velo
Portugál	*fel	[fɛɫ]	vö. fĕl > fel; fidēle(m) > fiel
Román	*feare	[fe̯are]	vö. sēra > seară; sōle(m) > soare
Spanyol	*hel	[el]	vö. fĕl > hiel; tēla > tela

Természetesen nem 100%, hogy pontosan így történt volna minden a valóságban (ezért szokás a kikövetkeztetett alakokat *-gal jelölni), hiszen a nyelvváltozások nem olyanok, mint a matematikai összefüggések. Létezik „rendhagyó” változás is, amelyet az is motiválhat, hogy elkerüljék az egybeesést más gyakori alakokkal. Látható, hogy pl. a katalán és portugál *fel azonos lett volna az ’epe’ – átvitt, hétköznapi értelemben: ’keserűség’ – jelentésű fel (< FĔL) főnévvel (mivel a szó végi veláris [ɫ] előtt szükségszerűen csak nyílt [ɛ] jelenhet meg, függetlenül attól, hogy a latinban zárt [e] volt), a spanyol *hel pedig az él (< ĬLLE) ’ő, az’ névmással, ami miatt eleve halálra lett volna ítélve ez a szó. De az is lehet, hogy a spanyol éppen ezért megőrizte volna a szókezdő [f]-et, ami szintén *fel alakhoz vezetett volna (ld. pl. FĬDE > fe ’hit’ és nem he, amely az haber rendhagyó alakja).²

Befejezésül, ha valakit érdekelne még néhány hétköznapi latin szó, amelyek nem kerültek át az újlatin nyelvekbe, itt megnézheti, hogyan hangzanának ma franciául, katalánul, olaszul, portugálul, románul és spanyolul, ha nem tűntek volna el nyomtalanul.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

¹	Bár a nőnemű catta már az első században előfordul Martialisnál, nem tudni, pontosan milyen állatra utal (valószínűleg nem macskára, inkább szárnyasra), és az is lehet, hogy nincs etimológiai kapcsolata a cattus-szal, hanem csak véletlen egyezés (vö. Pannonicas nobis nunquam dedit Umbria cattas ’Umbria sosem adott nekünk pannóniai [?]-kat’).
²	Ez akkor sem túl valószínű, vö. FURŌNE > hurón ’görény’ és FALCŌNE > halcón ’sólyom’ – ezzel szemben a FĬDE > fe a vallási eredetű („félművelt”) szókincshez tartozik, amely nem ritkán rendhagyó fejlődést mutat.

10 latin–spanyol szópár, amelyek egész mást jelentenek

Gyakran felmerül a kérdés: vajon mennyire segíti a klasszikus latin egy újlatin nyelv megtanulását? Erről megoszlanak a vélemények. Bár ezek a nyelvek a latin modern nyelvjárásai, figyelembe kell venni, hogy nem a klasszikus latinból származnak – annál is inkább, mert az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet igazából sosem beszélt az utca népe (úgy, ahogy „kellett volna”) – és a szavak jelentése egyébként is az, ami talán a leggyorsabban változik az élő nyelvben.

Latin felirat Pompeiiben (Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szavak ránézésre sokszor nagyon hasonlítanak a latin szavakra, ezért egy klasszikus latin szöveget meglátva elsőre úgy tűnhet, hogy majdnem mindent értünk belőle (még ha nem is ismerjük a ragozásokat). A valóságban azonban az okozza a legnagyobb problémát, hogy az ismerősnek vélt latin szavak általában még mást jelentettek (vagy nem pontosan ugyanazt), mint a spanyolban. Ezekből állítottunk össze egy rövid listát! (Az első helyen a latin, másodikként a spanyol alak szerepel.)

1. alma és alma. Rögtön egy kakukktojással kezdünk, hiszen ez a két szó történetileg sem azonos: latinul egy nőnemű melléknév, jelentése ’tápláló’ vagy ’jótékony’, és a spanyol alimento főnévvel rokonítható. A spanyol ’lélek’ szó latin megfelelője és forrása az ánima (amely a spanyol választékos nyelvben is létezik mint művelt eredetű duplikátum).
2. casa és casa. Majdnem mindegyik újlatin nyelvben megtalálható ez a szó, ugyanabban a jelentésben. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a klasszikus latinban ez ’kunyhó, viskó’ jelentéssel bírt. A ’ház’ igazán latinul dŏmus volt, amelynek egyedül a szárdban van folytatója (domo – a határozói esetből), de a művelt eredetű doméstico ’házi’ melléknévben is ez köszön vissza.
3. contestāri és contestar. Egyszerűnek tűnik, ugye? Pedig a latin ige nem azt jelenti, amit a spanyol alapján várnánk, hanem azt, hogy ’tanúskodni hív’. A ’válaszol’ latinul respondēre, amely ugyanúgy használatos a spanyolban is (responder) a contestar szinonimájaként. Az utóbbi mai jelentése a jogi nyelvben alakult ki (’tanúskodik > [kérdésre] megerősít > felel, válaszol’).
4. mirāri és mirar. A csábító hasonlóság ellenére ne feledjük: a latin ige még azt jelentette, hogy ’bámul, (meg)csodál, csodálkozik’, melynek a spanyol admirar a valós párja. A ’néz’ latinul spectāre volt, ezt a tövet találjuk a művelt eredetű espectador ’néző’ szóban is.
5. parāre és parar. Gondolhatnánk, egy olyan gyakori ige, mint a ’megáll’, biztos ugyanazt jelentette már latinul is. Nagyot tévednénk, mert a latin ige jelentése ’(el-/fel-)készül’, tehát a preparar(se) megfelelője! A spanyol jelentés az ’elkészül, készen áll > (vmilyen) helyzetbe kerül, elhelyezkedik > megáll’ átvitelen keresztül alakult ki, és Latin-Amerikában máig használják ’áll (vki vhol)’ értelemben. A latinban igazából nem volt pontosan ’megáll’ jelentésű ige.
6. persōna és persona. Szintén megtalálható a többi újlatin nyelvben is, ’személy’ jelentéssel. Ám a klasszikus latinban még ’álarc’ értelemben használták, majd innen (színházi) ’szerep(lő), személyiség’ lett, tehát a valódi spanyol párja a personaje. A személyre nem létezett a klasszikus nyelvben külön szó, ebben az értelemben is az homo ’ember’ volt használatos.
7. quǽrere és querer. Tény, hogy a latin igének is volt olyan jelentése, hogy ’akar, kíván, szüksége van (vmire)’, de elsősorban azt jelentette, hogy ’keres’ vagy ’kérdez’ (innen a művelt eredetű cuestión ’kérdés [téma]’ szó is). Az ’akar’ latin megfelelője a klasszikus nyelvben a velle volt (beszélt nyelvi változata a *volēre), a ’szeret’ pedig az amāre.
8. reālis és real. Ezek csak „keresztben hamis barátok”, mert a spanyol alaknak két latin szó is megfelel, de közülük csak a ’valós(ágos)’-t jelenti a reālis. A ’királyi’ latin megfelelője a regālis, amely a hangváltozások miatt a spanyolban egybeesett az előbbivel.
9. salīre és salir. Az egyik leggyakrabban használt spanyol ige, amely a ’kimegy/kijön’ mellett modern értelemben ’szórakozni megy, jár (vkivel)’ jelentéssel is bír. Pedig latinul azt jelentette, hogy ’ugrik’! Mai spanyol használata a ’kiugrik’ átmeneten keresztül jött létre. Érdekesség, hogy ugyanide tartozik a saltāre ’táncol’ > saltar ’ugrál’ is, amely a salīre gyakorítóképzős alakja volt. A ’kimegy’ viszont latinul exīre volt, amely még megvolt az óspanyolban is exir formában.
10. vale és vale. Mindkét nyelven sajátos és gyakori kifejezés, amely ugyanabból az igéből (valēre – valer) származik. De míg latinul ez felszólító módú alak, amelyet búcsúzáskor mondtak (kb. ’minden jót [neked], élj boldogan’ vagy hasonló jelentésben – vö. sp. ¡Cuídate! ’Vigyázz magadra’), addig spanyolul kijelentő módban van és azt jelenti, hogy ’oké, rendben’. De mivel csak a 20. században terjedt a mai jelentésében, valószínűleg a latintól független fejlemény.

Mindez csupán egy kis ízelítő volt, nyilván lehetne még rengeteg hasonló példát találni. Ha esetleg tudsz te is ilyet, kedves Olvasó, hozzászólásban folytathatod ezt a listát! További spanyol szavak különös eredetéről ebben a cikkben írtunk.

Római színház romjai Méridában, Extramadura (Forrás: Pixabay.com)

S végül még valami. Miért is van az, hogy a latin -us, -is végződésű szavak a spanyolban -o, -e (vagy mássalhangzó) végződésűek? Sokan azt gondolják, hogy a spanyolban „lekoptak ezek a végződések”, ami így ebben a formában nem igaz. Valójában az az oka, hogy a névszók nem a klasszikus latin alanyesetű alakból jönnek. A beszélt nyelvben ugyanis sokkal gyakrabban fordultak elő határozói vagy tárgyesetben – mivel ezek voltak az elöljárószók vonzatai is –, ami már magánhangzóra végződött egyes számban (-o, -u vagy -e). Ezért az újlatin nyelvek névszói is ezt az alakot vitték tovább, a klasszikus latin névszóragozás lényeges leegyszerűsítésével.

Felhasznált források

• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3. kiadás
• Wiktionary (angol nyelvű változat)

A határozott névelő kialakulása az újlatin nyelvekben

A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:

1. hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
2. iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
3. ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
4. ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.

Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincsenek önálló folytatásai az újlatin nyelvekben, legfeljebb határozói simulószóként (vö. katalán hi, ho), ill. egyes helyhatározószók fosszilis elemeként lehetnek jelen (ld. sp. aquí < *ECCU HĪC és acá < *ECCU HAC ’itt, ide’ – az a- < lat. AD analógiás hatásával).

Az USA déli részén számos spanyol alapítású város található. Las Vegas nevének első eleme a spanyol nőnemű többes számú határozott névelő (a városnév jelentése: ’a folyó melletti termőföldek’)

A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCU-ĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).

1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok, zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano)

Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.

A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol nőnemű el alakot csak hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják.

2. ábra (Forrás: El Mexicano)

Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.

---

*	Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál ’száműz, kitelepít’ ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).

Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
• Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
• Wikiszótár angol és francia nyelven
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Hogy hangzott a latin valójában?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben (vagyis amikor az a nyelvállapot, melyet latinnak nevezünk, még az emberek anyanyelve volt), melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbiból származó mai nyelvváltozatok közül melyik régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (pl. a latin-amerikai spanyol változatok is sok tekintetben régiesebbek, mint a félszigeti spanyolországiak).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük!). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk.

Amit ezek közül vizsgálni tudunk tehát, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége – míg a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet. A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a hangtanilag szintén meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján megyünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból álló szótag volt – ez nagyjából ma is így van az újlatin nyelvekben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány funkciószó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (amelyeket vélhetően nem is ejtettek a köznyelvben). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban – a szó végi magánhangzók lekopása miatt – bármilyen mássalhangzó állhat szó végén, de gyakoriságukat tekintve egy román szövegben is a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk pl. a román Wikipédia alapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételek, idegen szavak itt nem relevánsak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

Ami a tankönyvekből általában kimarad

A szó végi -m sosem volt kiejtett mássalhangzó (erről már ólatin feliratok is tanúskodnak!) és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött nazális hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] vagy [paktõ] lehetett – és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók. A szó és szótag végi -l leginkább „kemény” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén (valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz). Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban is eredetileg. Ugyanakkor a latin V, amely csak az U tipográfiai változata volt kezdetben, inkább az angol [w]-nek felelt meg, ahogy a qu csoportban ejtett u is. A h pedig – még ha ejtették is valamikor a választékos beszédben – nem volt valódi beszédhang (fonéma) már a klasszikus korban sem, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A latin magánhangzók eredeti hosszúsági megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben: a magánhangzók megnyúlása ma csak a hangsúly kísérőjelensége, főleg az olaszban (bár vannak kisebb nyelvek, pl. az észak-olaszországi lombard vagy friuli, amelyek utólag ismét kialakították a hosszúsági megkülönböztetést, ám ezek már önálló belső fejlemények és természetesen semmi közük a klasszikus latin magánhangzórendszerhez).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer (a [cs] és [ny] kivételével) szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is, amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak ma is, de leginkább az olaszban, ahol sokszor hasonulás eredményeként jöttek létre (pl. factu > fatto).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára már csak következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a latin-amerikai spanyol jöhetne szóba. De ez is csak spekuláció, akár az is lehet, hogy egyik újlatin nyelvre sem hasonlított (ahogy pl. az ógörög is inkább egy régi germán nyelvre emlékeztethet a rekonstruált hanganyagok alapján, mint mai önmagára). A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ezen, ma már senkinek sem az anyanyelve (sőt, szigorú értelemben véve nem is volt soha) – ma mindenki a saját anyanyelve akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására. (És sajnos az interneten fellelhető próbálkozások is sokszor a leglényegesebb pontokon hibáznak, mint pl. a szó végi -m és a h kiejtése, a qu [kv]-nek, ill. a v magyaros [v]-nek ejtése, amikor ilyen hang nem létezett a latinban, stb.)

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása olyasmi lehetett, mintha latin-amerikai spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Tudom, itt most egy szemléletes hangfelvételnek vagy videónak kellene következnie. Tökéletesen hiteles nem létezik (és nem is létezhetne), így kénytelenek vagyunk beérni a leírással.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol az archaikus latinból alakult ki?

Már nem egy helyen olvastam olyan állításokat, melyek szerint „a spanyol az archaikus latinból származik”; sőt, egyes források odáig is elmentek, hogy a létige bizonyos alakjai, mint a somos ’vagyunk’ és a fue ’volt’, nem is a klasszikus latin SUMUS és FUIT, hanem egyenesen az archaikus latin SOMOS és FUED alakokra vezethetőek vissza. Úgy gondoltam, nem ártana egy kicsit rendet tenni ebben a témában, ezért is született ez a bejegyzés.

Ha a címben szereplő állításban van is némi igazság, az biztos, hogy nem ilyen formában. Ehhez először is tisztázzuk, mit nevezünk „archaikus latin”-nak. Adamik Béla A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig című könyvében az első latin nyelvű írásos emlékek megjelenésétől számítva az alábbi történeti korszakokat különbözteti meg:

1. archaikus latin (i. e. 7–4. század);
2. ólatin (i. e. 3. század eleje – i. e. 2. század második fele);
3. klasszikus latin (i. e. 2. század második fele – i. sz. 2. század vége);
4. vulgáris latin (3–6. század vége);
5. protoromán (7–9. század), innentől pedig már az önálló újlatin nyelvek korszaka következne.

(Bár a klasszikus és a vulgáris latin között nem csak korszakbeli különbség van; az utóbbi felfogható az utca népe által mindenkor beszélt és folyamatosan változó nyelvnek is.) Mivel Hispania római meghódítása már az i. e. 3. század vége felé, 218-ban kezdődött, és i. e. 19-ig tartott, a területre érkező első római hódítók tehát legfeljebb az ólatint beszélhették, semmiképpen sem az archaikus latint, és természetesen a nyelvváltozás sem állt meg azzal, hogy a félszigetre érkeztek. A rövid O > U, ill. E > I magánhangzó-gyengülés a feliratok tanúsága szerint pedig már az i. e. 3. század első felében bekövetkezett, vagyis az ólatin korszakban bizony már a SUMUS és FUIT alakoknak felelt meg a kiejtés.

Ezzel rögtön ki is zárhatjuk azt a képtelenséget, hogy a spanyol somos és fue archaikus latin alakok folytatói lennének. Esetükben már egy újabb, kései vagy vulgáris latin változásról van szó. A nyelvek történetében előfordul, hogy egy hangváltozás eredményeként az annak előzményét megelőző állapotot kapjuk vissza, ám ez csak a véletlen műve, hiszen egy nyelvi változás mindig csak a közvetlen előzményével van kapcsolatban, a természetes folyamatok sosem működnek visszafelé (úgy is lehetne mondani, hogy csak a közvetlen előzményre „emlékeznek” a beszélők).

Az i. e. 7. századból származó praenesti aranycsat (Fibula Praenestina), melyen az első latin nyelvű felirat olvasható (jobbról balra haladó írással): MANIOS MED FHE-FHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’

De akkor miért is mondtam, hogy a címben mégis van némi igazság? Ez annyit jelent – amiben általában a történeti nyelvészek is egyetértenek –, hogy a rómaiak által Hispaniába vitt latin a viszonylag korai hódítás és a terület elszigeteltsége következtében archaikusabb maradt a klasszikus korszakban is, s innen az iberoromán nyelvek, de különösképpen a spanyol és sokszor a portugál konzervatív volta.

Na de mit jelent az, hogy a hispaniai latin archaikusabb volt, és a spanyol konzervatív? Itt természetesen nem lehet másról szó, mint a szókincsről, mivel leginkább ezen mérhető egy nyelvváltozat régiesebb vagy újítóbb volta a többihez képest. Az pedig a ránk maradt latin írásos emlékek, de még inkább a mai nyelvek szóhasználata alapján egyértelműen kimutatható, hogy a Hispaniában beszélt latin megőrzött – és a spanyol máig őriz – olyan szavakat, amelyek a klasszikus latin korszak római (itáliai) irodalmi nyelvében már nem voltak használatosak, vagy már népiesnek vagy nyelvjárásinak számítottak.

J. N. Adams, a Cambridge-i Egyetem kutatója egy 2007-es tanulmányában az alábbi jelölteket tárgyalja a hispaniai latinból, amelyek a spanyolban és a portugálban máig használatosak:

• BARO ~ VARO, -ONIS ’együgyű ember, tökfilkó’ > spanyol varón, -ones, portugál varão, -ões [vöráum, vöronys] ’férfi’;
• COMEDO, -ONIS ’nagyétkű, falánk’ (vö. COMEDERE ’megeszik’ > spanyol comer) > spanyol comilón, -ona, -ones, -onas. Itt meg kell jegyezni, hogy bár kétségtelenül a spanyol comer ’eszik’ ige archaizmus, a comilón névszó latin COMEDONE(M) főnévből való közvetlen származtatása inkább spekulatív, mint valószínű (és ezt maga a tanulmány is említi) – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a spanyolban már a comer igéből képzett belső fejleményről, és nem a latin alak „túléléséről” van szó;
• *CŎVUS, *CŎVA (vö. CAVUS és CAVUM, CAVA) ’üreg’ > spanyol cueva, portugál és katalán cova, ’[föld alatti] üreg, barlang’;
• CUIUS, -A, -UM ’kié, mié’ (birtokos kérdő névmás) > spanyol cuyo, -a ’akié, amié’ (régen szintén: ¿cúyo, -a? ’kié, mié?’), portugál cujo, -a [kúzsu, -ö] ’akié, amié’;
• DEMAGIS ’sokkal inkább, sokkal jobban’ > spanyol demás ’a többi’, portugál demais [dümájs] ’túlságosan’, ’a többi’;
• GŬMIA~GOMIA ’torkos, nyalánk’ > spanyol gomia ’mumus’, ’nyalánk’ (ritkán használt szó);
• FABULARI ’beszél(get)’ > óspanyol fablar > spanyol hablar ’beszél’, portugál falar ’beszél’;
• PĔRNA ’láb’ [végtag] > spanyol pierna, portugál perna [pernö] ’láb’;
• ROSTRUM ’csőr, ormány, száj’ stb. > spanyol rostro ’arc’, portugál rosto [rostu] ’arc’. Mindazonáltal a szó az olaszban is létezik (rostro ’csőr’), a tanulmány azonban erről nem tesz említést (elképzelhető, hogy az olaszban klasszikus latin átvétel);
• VACIVUS, -A, -UM ’üres’ > spanyol vacío, -a, portugál vazio, -a [vözíu, -ö] ’üres’. A klasszikus latinban a VACUUS váltotta fel.

A tanulmány részletesen foglalkozik mindezen szavak történetével és archaikusságuk relevanciájával, amibe én itt nem kívánok belemenni, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy a fenti listát fenntartásokkal kell kezelni. Nem minden esetben egyértelmű ugyanis, hogy a szó valóban hispaniai archaizmus volt-e a latinban, vagy pedig a birodalom más területein is használták a klasszikus korban (esetleg később is), de csak a spanyolban és a portugálban maradt fenn.

Egy valódi hispaniai régiség: a méridai római színház i. e. 16–15. között épült, és máig tartanak benne előadásokat.

Az utóbbi már megint más kérdés, s ez esetben még jó néhány szót fel lehetne sorolni, amely csak a spanyolban és a portugálban él tovább. Én az alábbiakat mindenképpen megemlíteném:

• ADHÚC ’még’ > spanyol aún ’még’. Ennek az időhatározó-szónak egyedül a spanyolban van nyoma (a portugál ainda ’még’ eredete bizonytalan, talán a lat. AD INDE ’idáig’);
• NUMQUAM v. NUNQUAM ’soha’ > óspanyol nunqua > spanyol nunca, portugál nunca ’soha’ (tagadó- és tiltószóként: ’soha nem, sohasem, sosem’, ill. ’soha ne, sohase, sose’);
• PETERE ’kér’ > spanyol és portugál pedir ’kér’;
• PERCUNCTARI, PERCONTARI, később szintén PRÆCUNCTARE, PRÆCONTARE ’kérdez’ > spanyol preguntar, portugál perguntar ’kérdez’; és még természetesen lehetne folytatni.

A mai témából tehát levonható egyrészt az a tanulság, hogy a spanyol archaikus latinból való származtatása komolytalan. Másrészt viszont az teljes mértékben megállja a helyét, hogy a hispaniai latin megőrzött régies szavakat, ill. a spanyol és a portugál máig használ olyan alakokat, amelyek a többi újlatin nyelvből már kivesztek vagy be sem kerültek.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, pp. 24, 154.
• Adams, J. N. (2007): The Regional Diversification of Latin, 200 BC – AD 600, Cambridge University Press, 370–402.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára.